Balázs Béla
Mik vagyunk!
Hamvazószerdán, a liturgia befejeztével sorba álltunk, hogy E. atya személyesen is mindenkinek hírül adja a nagyböjt kezdetét és hogy emlékeztessen rá: hamut hintett a fejünkre. A házfőnök maga készítette el gondosan a hamut: a tavalyról maradt és jól megszáradt virágvasárnapi szentelt barkákat elégette, a hamut tálcára tette, kiskanalat tett melléje, hogy E. atya jelet írjon a homlokokra vele – bár a nők gondosan elfödték sapkákkal, kendőkkel, turbánokkal. Az atya szorgalmasan mondogatta: “...Memento homo...” – de közben egyre inkább elkedvetlenedett, a homlokára ráncok karcolódtak, mert nem akart fogyni a hamu. Nincs akarat tehát a bunbánatra. Egy-egy férfifej megjelenésekor engedett fel szorongása és már megkönnyebbülve szórta a hamut – kiskanállal – a dús hajra. Amikor én kerültem sorra, felfénylett az arca, gyér hajjal itt-ott kidíszült tar fejemre tekintve szinte önfeledten szórta a mások részére is szánt kiskanálnyi hamut. “Quia pulvis es et is pulverem reverteris.” Keresztvetéssel köszöntem meg, mielőtt kiléptem volna a templomból. Egész nap pergett rólam a finomra szitált hamu. De megértettem a jelet: ahogy az ember egyre előrébb halad a korban, egyre többet kell az elmúlás(á)ra gondolnia. Ezt teszem most is.
A figyelmeztetés így szól: “Emlékezz, ember, hogy porból lettél és porrá válsz.” “Akkor az Úristen megalkotta az embert a föld porából...” (Ter 2,7) és “arcod verítékével eszed kenyeredet, amíg vissza nem térsz a földbe, amiből lettél. Mert por vagy és a porba térsz vissza.” (Ter 3,19) Ha mind csak a föld poráról van szó, akkor miért a hamu?
A hamu átesett a tuz tisztító hatásán, a por meg a földet alkotó elem – de mindkettő az enyészetet is, de a tisztulást és újjászületést is jelenti. Már az egyik első magyar nyelvu írott emlék, a Halotti beszéd mindkét anyagról szól. “Látjátok, feleim, szemetekkel, mik vagyunk. Bizony, por és hamu vagyunk.” (és a végén bunbánatra is int: “Clamate ter: Kyrie eleison!” – kiáltsuk háromszor: Uram, irgalmazz!).
E két anyag, a hamu és a por összekapcsolása szerepelt a húsvétot megelőző régi liturgiában, ha két különböző latin szóból fordították is (pulvis, -eris, ami port és cinis, -eris, ami hamut jelent). A hamu pedig egy anyag elégetéséből megmaradt rész, elenyésző maradéka annak, ami egykor volt. Értelme a középkoron át az ószövetségi időkből maradt ránk: a bunbánó, vezeklő ember durva szőrzsák-ruhába öltözött, az út porában haladó vándorként (in cinere et in cilicio) böjtölve, porosan halad vezeklő célja felé.
Immutemur habitu, in cinere et cilicio:
jejunemus et ploremus ante Dominum:
quia multum misericors est dimittere
peccata nostra, Deus noster.
Ez a bunbánatra és imára való felhívás, aminek bennünk kell visszhangoznia. “Ezt mondja az Úr: késedelem nélkül térjetek vissza hozzám teljes szívetekből, böjtölve, sírva és gyászolva. A szíveteket szaggassátok meg, ne a ruhátokat. Térjetek vissza az Úrhoz, a ti Istenetekhez, mert jóságos és irgalmas, nagy a türelme és csupa könyörület; utálja a gonoszságot.” (Jo 2,12-13)
A szomorúság és megbánás jeleként már az ószövetségi ember is hintett hamut a fejére, így Józsue is könyörgésekor: “Józsue megszaggata ruháját, s arcra borulva feküdt a földön az Úr ládája előtt, egészen estig. Ô is, a nép vénei is hamut szórtak fejükre.” (Józs 7,6) De jelenti az ember megalázkodását is: “Ábrahám folytatta és így szólt: »Vettem magamnak a bátorságot, hogy beszéljek Urammal, pedig csak por és hamu vagyok«.” (Ter 18,27) Vagy mint Jób, aki megalázkodva bízik Istenében: “Lehet-e az ember Isten előtt igaz? Állhat-e férfi tisztán alkotója előtt? Azokban sem bízik, akik szolgálnak neki, angyalaiban is lel kivetnivalót. Hát akkor azokban, akik viskókban laknak, akiknek alapjául a föld pora szolgál...” (Jób 4,14-19), de Isten a szeretet és “tudja jó, milyen az alkatunk, tudja, hogy a porból származunk.” (Zsolt 103,14)
Jézusnak is voltak bunbánatra felhívó vagy feddő szavai, így a városokhoz is: “Akkor korholni kezdte a városokat, amelyekben a legtöbb csodát tette, mert nem tartottak bunbánatot: »Jaj neked, Korozain! Jaj neked, Betszaida! Mert ha Tiruszban és Szidonban mentek volna végbe a bennetek történt csodák, már régen hamuban és szőrzsákban tartottak volna bunbánatot«.” (Mt 11,20-21), amit Lukács is hasonóan ír le (10,3).
Talán nem lesz haszon nélkül, ha rövid szómagyarázat következik alább, példákkal.
A hamu. Az Ószövetségben leggyakrabban használt kifejezése a hamunak a héber ‘eper szó. A hamu a bánat külső jelének, a szőrzsák-ruhának (a darócnak) a “kiegészítője”. Így “Támár hamut szórt fejére és megszaggatta hosszú ujjú tunikáját, amelyet viselt, és ahogyan ment, jajgatott.” (2Sám 13,19), vagy: “Minden egyes tartományban, ahol csak kihirdették a kirly rendeletét és parancsát, nagy gyász borult a zsidókra, böjtöltek, sírtak és jajgattak. Sokaknak hamu meg szőrzsák lett a fekvőhelye.” (Esz 4,3) Vagy: “Öltözz szőrruhába, népem leánya, és feküdj hamuba. Gyászolj, ahogy az elsőszülött fiút szokták, keservesen sírva, mert hiretelenül tört ránk a pusztulás.” (Jer 6,26) A hamu szó kapcsolatban volt az Istent engesztelő böjti időszakkal is: “Talán az ilyen böjt tetszik nekem, és ilyen az a nap, amelyen az ember megsanyargatja magát? Lehajtjátok fejeteket, mint a káka, és zsákot meg hamut teríttek magatok alá: ezt nevezitek ti böjtnek, olyan napnak, amely tetszik az Úrnak? (Iz 58,5) Vagy: “Istenhez, az Úrhoz fordultam, s böjtölve, szőrzsákban és hamuban buzgón imádkoztam és esdekeltem hozzá.” (Dán 9,3) A hamu kifejezi az értéktelenséget, hiábavalóságot, a hasztalant is: “Kenyerem úgy eszem, mint a hamut, és italom könnyeimmel vegyül.” (Zsolt 102,10), és “aki a hamuban lelki kedvét, azt álnok szíve vezette félre, de nem menti meg az életét, mert nem mondja: »Nem valami hamisság az, amit a jobbomban tartok?«” (Iz 44,20)
Rokon kifejezés a héber ‘apar vagy ‘afár, amelynek jelentése por, homok, de lefordítva megjelenik hamuként is. Talán innen ered a későbbi “por és hamu” szókapcsolat is. “Egy ilyen módon tisztátalanná vált számára vegyenek az elégetett engesztelő áldozat hamvaiból s egy edényben öntsenek rá élő vizet.” (Szám 19,17) Vagy: “akkor a király megparancsolta Hilkijának és a második papnak, valamint a küszöb őreinek, hogy hordják ki az Úr templomából az összes fölszerelést, amelyet Baálnak, Aserának és az ég egész seregének csináltak, aztán elégette őket a Kidron mentén a mezőkön, a hamuját pedig Bételbe vitette.” (2Kir 23,4)
Az Újszövetségben ugyanezt jelenti a görög szpodósz (hamu, parázs, por), ami a gyász vagy a megtisztulás kifejezője is (például szpodóomai, hamut hit a fejére). “Ha (...) a bakok és bikák vére meg az üsző hamva a tisztátalanokra hintve külsőleg tisztára teszi őket, mennyivel inkább megtisztítja lelkiismeretünket a holt cselekedetektől Krisztus vére, aki az örök Lélek által saját magát adta tiszta áldozatul az Istennek, hogy az élő Istennek szolgáljunk.” (Zsid 9,13-14)
A por. A héber ‘abaq a föld porát, porszemet és homokot jelent. Különböző értelmezést adtak neki. Így jelenthet sokaságot: “olyanná teszem utódaidat, mint a föld homokját. Ha az ember megszámlálhatná a föld homokját, akkor megszámlálhatná utódaidat is” (Ter 13,16) “A földre sújtva onnan fogsz beszélni, szavad aporból hangzik majd fel. Hangod a földből jön, mint egy szellemé, a porból hallatszik suttogó szavad.” (Iz 29,4) De jelenthet megsemmisülést: “Bunötök tárgyát azonban, amelyet alkottatok, a borjút megragadtam s egészen porrá zúztam, tuzbe vetve elégettem; aztán porát a hegyről lefutó patakba szórtam” (Mtörv 9,21) Vagy: “Az Úr ugyanis nem hagyott meg Joachásznak több embert, mint ötven lovast, tíz harci szekeret és tízezer gyalogost. Arám királya megsemmisítette őket és egyenlővé tette a széttiport porral.” (2Kir 17,7)
Görögül kónisz a por, de ugyanúgy jelenthet hamut is, akár a kónia (por, porfelhő, homok vagy hamu). Ez lenne a hamvazószerda szimbóluma: a por és hamu.
És ez a nagyböjt kezdete, az önmegtagadásé. De nemcsak ezé. “Tudjátok, milyen a böjt, amelyet én kedvelek? Ezt mondja Isten, az Úr: Törd össze a jogtalan bilincseket, és oldd meg az iga köteleit! Bocsásd szabadon az elnyomottakat, törj össze minden igát! Törd meg az éhezőnek kenyeredet, és a hajléktalan szegényt fogadd be házadba. Ha mezítelent látsz, öltöztesd föl, és ne fordulj el az embertársad elől.” (Iz 58,6-7). Ez az idő az irgalmasság, a jócselekedetek ideje is. A lelki élet ideje is. Erre int Jézus: “Amikor böjtöltök, ne öltsetek olyan ábrázatot, mint a képmutatók, akik komorrá változtatják arcukat, hogy lássák böjtölésüket. Bizony mondom nektek: megkapták jutalmukat. Te, amikor böjtölsz, kend meg fejedet és mosd meg arcodat, hogy ne lássák rajtad az emberek, hogy böjtölsz, hanem csak Atyád, aki a rejtekben is ott van. Akkor Atyád, aki a rejtekben islát, megjutalmaz.” (Mt 6,16-18)
Ezt a böjti időszakot tisztán élve és tisztálkodva érünk a húsvét előtti utolsó vacsoráig és vacsora előtt – amikor a lábmosásra került sor – Jézus ezt mondta: “Aki megfürdött, annak csak a lábát kell megmostni, s akkor egészen tiszta lesz. Ti tiszták vagytok, de nem mindannyian.” (Jn 13,10)
Mindezekre intett, emlékeztetett a fejemre szórt hamu. A testi és lelki tisztálkodásra nagyböjtben, ahogyan az Ünnepre készülnünk kell. Az Ünnepen az Emberfia megdicsőül s maga az Isten dicsőül meg benne.