Tóth Zsombor
Kereszt(y)én(y) búvópatakok
A 17. századi puritanizmus lelkiségének egyetemes vonatkozásai
“Tégy engem mintegy pecsétet a te szívedre,... mert erős a szeretet, mint a halál, kemény, mint a sír a buzgó szerelem; lángjai tuznek lángjai, az Úrnak lángjai.” (Énekek éneke 8,6)
Az eszme és valóság közti összeférhetetlenség lép érvénybe, mihelyt olyan fogalom meghatározására teszünk kísérletet, mint a puritanizmus. A legegyszerubb értelmezés a fogalom időbeli kettősségének elhatárolásában állna. Így beszélhetnénk tehát egy “korhoz kötött”, 17. századi történelmi-politikai eseményként elkönyvelt puritanizmusról, illetve egy egyetemes, időben nem rögzíthető fogalomról, amely a mindenkori vallásos élet, Istenhez való viszony attribútum-értéku velejárója. Hiszen a puritanizmus mint történelemfeletti eszme, mint a hit, a vallásosság egyik legmélyebb és legtisztább emberi megvalósulásának lehetősége és igénye mindig is elidegeníthetetlen része volt a keresztény szellemiségnek és lelkiségnek.
Az alábbi gondolatmenet is – tekintettel a téma nagyságára – ennek a szempontnak a jelzésszeru és részleges illusztrálására vállalkozik. A puritanizmus angliai történetének vázlatos leírását, néhány a puritán lelkiség szempontjából releváns teológiai tanítás rövid értelmezése, értékelése követi, annak érdekében, hogy az olvasó – a terjedelem szabta korlátok ellenére is – vázlatos betekintést nyerhessen a puritánus lelkiségbe.
Mielőtt az angol puritanizmus történetének bemutatását elkezdenénk, fontosnak ígérkezik a puritánus szó tisztázása. Thomas Fuller szerint a megbélyegző elnevezést előszört 1564-ben azokra alkalmazták, akik ellenezték a püspökök azon próbálkozását, hogy a templomi szertartásban a régi (katolikus) szokásokat megőrizzék és általánossá tegyék. Conrad Russell, a legradikálisabb és legtüzetesebb protestánsokban (the hottest sort of Protestants) azonosítja a puritánusokat, akik ellenezték ezt az elnevezést és szívesebben nevezték magukat “isteneseknek” (the godly). Úgy, ahogy az első puritánusok megjelenése sem kimondottan a 17. századhoz köthető, úgy a mozgalmat sem korlátozhatjuk a polgárháború és Cromwell uralkodása idejére. A puritanizmus, melynek jelszava “a teljes reformáció” volt, szervesen beépül az angol reformáció történetébe, csupán ennek kontextusában értékelhető, mert ennek következményeként valósulhatott meg. Következésképpen amikor a puritánus forradalomról beszélünk (1640-1660), az angol irodalomtörténetírás kijelöli, hogy már 1558 körül érezhetővé válik a puritanizmus igénye, illetve utóhatása még 1689-ben is jelentős.
A reformáció angliai történetének első epizódja VIII. Tudor Henrikkel kezdődött, aki 1533-ban kimondatta az elszakadást Rómától, aminek következtében megalakult az anglikán egyház. Anglia új egyházának feje az angol király lett, aki nem turte el a pápai fennhatóságot. VIII. Henrik az 1533-as Act of Supremacy okmánnyal szentesítette a hatalmát. Ezt követte az 1539-es Six Articles, amely a katolikus egyházszervezeti rendszert igyekezett megőrizni, “protestáns” jellegét csupán az jelezte, hogy hangsúlyozta a pápától való elszakadást és megerősítette a király legfelső egyházvezetői funkcióját. Henrik halálával lezárult az angliai reformáció első fázisa, amelynek egyetlen számottevő eredménye a pápai teljhatalom elutasítása volt, de másként az “új egyház” még a régi katolikus rendszeren alapult és muködött.
A második fázis Henrik fiának, Edwardnak a trónraléptével kezdődik, akinek uralkodása alatt a reformáció teret nyer, reformok születnek. (Ilyen volt a The Book of Common Prayer’s 42 Articles.) A reformáció viszonylagos megerősödése nem tartott sokáig, hiszen Edward korai halála (1553-ban) a katolikus Mária, II. Fülöp spanyol király feleségének trónra lépését vonta maga után. Nem meglepő, hogy uralkodása alatt általánossá vált a protestánsok üldözése, sőt nem ritkán sor került kivégzésekre is. Az újabb fordulatot 1558-ban Mária halála, illetve Erzsébet uralkodásának kezdete határozza meg. Valójában ez a két esemény jelzi a harmadik periódus beálltát, amely sok tekintetben a puritanizmus mozgalmának készítette elő a talajt. Erzsébet – némiképp a reformátorok hozzá fuzött reményeit meghazudtolva – elsősorban uralkodói pozícióját és legfelső egyházvezetői státusát akarta megszilárdítani. Ezt a szándékát illusztrálja az 1559-ben kiadott Act of Supremacy and Act of Uniformity. Ugyanakkor a szeparatista-nonkonformista törekvéseket is igyekezett felszámolni azáltal, hogy egyfajta standard egyházmodellt léptetett érvénybe, amely kötelező volt minden gyülekezet számára – hítvallástól függetlenül. Ez volt az úgynevezett Elizabethan Settlement, amely azért nem válhatott véglegessé, mert a puritánusok és a nonkonformista ellenzék heves tiltakozását váltotta ki. Ebben az időben a puritánus tábor vezére Thomas Cartwright Cambridge-i professzor volt, aki azonkívül, hogy tanítványait próbálta puritánus irányba befolyásolni, meghirdette az Angol Nemzeti Egyház megtisztítását a pápista maradványoktól. Két fontos eszmetársa akadt John Field és Thomas Wilcox személyében. Cartwright-ot 1570-ben “felmentik” tanári állásából, ám ez nem gátolja meg abbéli szándékában, hogy tovább folytassa megkezdett harcát. Közben 1571-ben a pápa kiközösítő bullája kizárja Erzsébet angol királynőt a katolikus anyaszentegyházból. A puritánus-presbiteriánus követelések végül a parlament tárgyalóasztalára kerülnek 1572-ben – The Two Admonitions –, amelyekben Cartwright-ék a következőket kérték: az episzkopális rendszer felszámolása, a szentek ünneplésének eltörlése, továbbá a templomi szertartással kapcsolatosan egy sor kifogást fogalmaztak meg (keresztvetés, térdhajtás, meghajlás), ugyanakkor támadták a meglévő egyházi törvényeket és egyházi közigazgatást, illetőleg a papi réteget képzetlenséggel és az egyházi fegyelem be nem tartásával vádolták stb. A fenti követeléseket hangoztató puritánus ellenzékre azonban nehéz idők vártak I. Stuart Jakab trónraléptével. Az új király az állam és egyház intézményének egymásra építésében és kölcsönös megerősítésében látta centralizációs politikája megvalósulását. Következésképp az egyik legfontosabb puritánus követelést – az állam és egyház intézményeinek szétválasztását – teljesen elutasította. I. Jakab nagyon is tudatában volt annak, hogy az episzkopális rendszer felszámolása, a szabad, önálló presbitériumok megalakulása az egyházon át (is) gyakorolt teljhatalmát korlátozná. Érdekesnek tunik a vallásos ellenzék – önmagát puritánusként feltüntető – csoportosulásainak rövid bemutatása, mert kiderül, hogy a történetírás által következetesen használt puritánus fogalom ebben a korszakban gyujtőnévként szerepel. A dogma és társadalmi törekvésbeli radikalizmus kritériumának alapján számos szekta-jellegu szervezet is elkülöníthető a puritanizmuson belül. A puritán-presbiteriánus vonal tovább bontható – radikális irányban – independensekre (függetlenekre), levellerekre, diggerekre. Ezeken kívül ugyancsak a puritánus zászló alá gyülekeztek olyan szekták is, mint a quakerek (kvékerek), anabaptisták, familisták stb. E rétegzettségnek a számbavétele annál is fontosabb, mivel a puritanizmus mozgalmának és végkimenetelének alakulását, illetve a az európai és amerikai utóéletét mélyen befolyásolta és meghatározta.
I. Jakab halála után, a puritánusok esküdt ellensége kerül Anglia trónjára I. Stuart Károly személyében. Az új király túlságosan erőskezu uralkodása, abszolutista állam- és egyházpolitikája rengeteg okot adott az elégedetlenkedésre. I. Károly 1629-ben egyszeruen felfüggesztette a parlamentet és 1640-ig teljesen egyedül – a parlament összehívása nélkül – kormányzott. Azt az angol parlamentet “hallgattatta el”, amelyet megléte óta egyetlen angol uralkodó sem merészelt mellőzni. Mivel I. Károly minderre rá sem hederített, e tette következtében ellenszenves alakja lett saját királyságának és korának. A skótoktól elszenvedett katonai kudarc miatt mégiscsak kénytelen volt – 1640-ben – összehívni a parlamentet. Ez volt az a pillanat, amikor az ellentétek elkerülhetetlenül felszínre törtek. Az angol polgárháború elkezdődött. A parlament, mely annyi év után kelt életre, a polgárháború alatt mindvégig muködött, a Hosszú Parlament nevet viselve. A király Londonból való távozása felgyorsította az eseményeket, bár a nyílt csatározások csak 1642-ben kezdődtek el. A puritánus és rojalista párt (királypárt) harca egyelőre nem dőlt el végleg, de a puritánusok elérték azt, hogy 1643-ban a parlamenttel kimondassák az episzkopális rendszer eltörlését. 1648-ban a presbiteriánus-mérsékelt szárny, amely már többször egyezkedett titokban a királlyal – elárulva a radikális puritánusokat – megegyezést köt a királlyal bizonyos engedmények ellenében. Ám a radikálisok (independentista-puritánusok) elutasítják a kompromisszumkötést, újra a király és szimpatizánsai ellen fordulnak. Cromwell színreléptével újra kirobban a harc, 1648-tól kezdetét veszi a “második polgárháború”. Ennek kimenetelét főként Cromwell hadvezetői zsenije és “vöröskabátos” katonáinak fanatikus harcvállalása dönti el. A katonai vereségek következtében felmorzsolódott rojalista párt számára a kegyelemdöfést a király elfogása és kivégzése jelentette (1649. január 30.). A puritánusokat győzelemre vezető Cromwell kezébe ragadta a hatalmat, katonai diktatúrát teremtett, amely 1649-től majdnem 1660-ig muködött. A puritánus ügy diadalra jutása az állam megerősödését is magával hozta, miután Cromwell vezetése alatt 1653-ban legyőzik a nagy tengeri riválist, Hollandiát, illetve megalakul – Cromwell protektorátusa alatt – a Commonwealth.
Mindennek ellenére a puritánus ügy győzelme és az angol köztársaság mítosza hamar szertefoszlik. Cromwell halála után a zurzavar oly teljessé válik, hogy 1660-ban II. Jakab visszatérhet Angliába, és elfoglalhatja a királyi trónt, sőt a régi rendet is visszaállítják. Bár a restauráció után a puritánusok már nem bírnak számottevő politikai hatalommal, a puritanizmus utórezgései jelentősek mind az egyházi életben, mind a személyesen megélt kegyességben, mely egyszersmind egy rendkívül gazdag devociós irodalmat tudhat magáénak ebben az időszakban. A puritanizmus európai befogadása, értékelése is elsősorban e kegyességi irodalom jóvoltából alakul ki, hogy majd újabb nemzeti jellegzetességekkel telítődve a puritanizmus mint a praxis pietatis eszméjének megtestesítője egyfajta univerzalitást nyerjen a nyugati kereszténységben.
Bevett szokása a szakirodalomnak, hogy a puritanizmus teológiáját egyértelmuen és kizárólag kálvinista teológiaként fogja fel, sőt még az igazságot mégiscsak jobban tükröző “neo” jelzőt is megtagadja olyan szerzők muveitől, mint Perkins, Ames vagy a korabeli angol kegyességi irodalom legolvasottabb írói (Ainsworth, Annesley, Dyke, Fenner, Taylor, Bailey stb.). Bár bizonyított tény, hogy az angol puritánusok a helvét irányú reformációt követték, nem hanyagolhatjuk el azt a nagyon fontos szempontot, hogy a puritanizmus teológiai rendszere – bármennyire kálvinista előzményeket tud is magáénak – szinte száz évvel Calvin után alakul ki. Számunkra nem lehet közömbös az sem, hogy a kegyességi irodalom meditációs mufajaiban megformált puritánus kegyesség túllép a kálvini alapokon, továbbgondolja a kálvini rendszernek a személyes hitgyakorlással és kegyességgel kapcsolatos vonatkozásait. De ugyanez áll az egyházszervezési tanítással kapcsolatban is (az episzkopális rendszer ellenében a presbiteriánus rendszer kiépítése). A puritanizmus kegyességi irodalmában tovább él és felerősödik az a tendencia ami már Kálvinnál is érezhető – a kora kereszténység és középkor katolikus klasszikusainak szinte állandó idézése, főleg a misztikus élmények, vagy a kegyesség és aszkézis gyakorlásának kapcsán. Mindez abból adódik, hogy a 17. század puritánusai egyértelmuen felvállalták a visszafordulást a katolikus középkor mély áhítatához, misztikus istenélményéhez. A misztikus szókincs és szimbólumrendszer oly erősen beépül a puritanizmus lelkiségébe, hogy a századvégen a katolikus (janzenista) és protestán (puritanista, pietista) kegyességi mozgalmak egyértelmu átfedéseket és félreérthetetlen hasonlóságot mutatnak.
Így tehát a puritánus teológia méltatásakor nagyon is fontos kiemelni a közvetlen kálvini előzmény és a protestáns teológiai hagyomány jelenléte mellett a katolikus középkor termékeny hatását.29
A középkori devoció jelenléte a puritánus lelkiségben legmarkánsabban az úrvacsora szentsége köré szerveződő misztikus élményben fogható meg. A keresztény életgyakorlás középkori mesterei már hangsúlyozták azt, amit a puritanizmus újra aktualizál, hogy Isten elérésének legfőbb és nélkülözhetetlen eszköze az eksztázis, amely az Isten és a lélek között közvetlen kapcsolatot teremt. Az emberi léleknek Istennel való egyesülése, az unio mystica – amelyet főként a jegyesi misztika szókincse és szimbólumrendszere képvisel – a puritanizmus teológiájában, illetve irodalmában is roppant gyakori előfordulású. A 17. századra már hatalmas teológiai és irodalmi hagyománya van ennek a gondolatnak. Ha csak jelzésszeruen utalunk is néhány előzményre, akkor is olyan impozáns nevek fémjelzik jelenlétét, mint Euagriosz Pontikosz, Bonaventura, Clairveaux-i Bernát, Szentviktori Richard és Hugo, Eckhart mester, a helftai misztikus triász, Folignói Angela stb. De a megújhodott, a puritánusokkal néha kortárs, katolikus szerzők is említhetők: Avilai Szent Teréz, Keresztes Szent János. A katolikus középkor megteremti azt a poétikai-retorikai hagyományt is, amely általánossá teszi a jegyesi misztika használatát, elterjedését. Poitiers-i Szent Hilarius Hajnali éneke Krisztus életéről a jegyesi viszony, szerelem szimbolikájára épít: “...Te Ige az Úr szívéből, Út, Igazság, és Ige / akit Jesse vesszejének, oroszlánnak olvasunk / atyád jobbja, hegy, bárány, sarkalatos sziklakő / vőlegény, Isten, galamb, láng égi pásztor és kapu!”1 Szent Bernát Ritmusa az Isteni szeretetről még egyértelmubb: “Szeretetben lesz a lélek / arája az Istenségnek / s Krisztusával egybekel.”2 Damiani Szent Péter egy teljes himnuszt szentel az égi jegyesnek, akit kétségbeesetten keres mondván: “Könnyek közt / Vőlegény után megyek / kinek ujja / formált földet és eget.”3
Az unio mystica tanának és élményének továbbhagyományozódását illusztrálja az a tény, hogy a 17. századra a protestáns szellemiség integráns részévé válik. “Az Istenséggel való unio mystica volt az a legnagyobb vallásos élmény, melyre a lutheránus vallásosság törekedett a XVII. századi fejlődése folyamán. Amint a megnevezés is mutatja, melyet ebben a formában nem ismer a református tanítás, itt egy szubsztanciális istenérzetről van szó: az isteninek a hívő lélekbe való reális behatolásáról, mely minőségét tekintve megegyezik a német misztikusok kontemplációjának hatásaival, s melyet az Istenben való nyugalom iránti sóvárgás, e sóvárgás várakozó passzivitás, s ennek hangulati bensőségessége jellemez.”4
A szentség misztikus megformáltsága már az 1561-es Belga Hitvallásban felfedezhető: “Hisszük és valljuk, hogy Jézus Krisztus, a mi Megtartónk az úrvacsora sakramentumát azért rendelte és szerezte, hogy általa tápláljon és erősítsen minket... A hívők lelki és mennyei életének megtartására Isten életet adó kenyeret küldött, ...akit, ha esznek a hívők, tudniillik magukhoz vesznek és befogadnak, akkor Lélek és hit által táplálja és erősíti lelki életüket..., amennyire valóságosan kezünkbe vesszük és tartjuk, szájunkkal pedig esszük és isszuk a jegyeket életünk fenntartására, annyira valóságosan fogadjuk hit által lelkünkbe egyetlen üdvözítőnknek, Krisztusnak valóságos testét és valóságos vérét lelki életünk erősítésére... És jóllehet Krisztus a mennyekben Atyja jobbján örökre elfoglalta helyét, mégis nem kevésbé közli önmagát velünk hit által.”5
Ennek a betagolódásnak a másik meggyőző bizonyítéka – ezúttal a helvét irány vonatkozásában –, hogy a Calvin által is elfogadott Második Helvét Hitvallás az úrvacsora szentségéről úgy nyilatkozik, hogy lehetővé teszi az unio mystica tanának mint a szentségvételi aktus misztikus kifejeződésének, asszociálását: “..a mi Úrvacsoránk nincs Krisztus nélkül, de azért mégis vértelen és misztikus vacsora az.”6
Calvin pedig ezen a vonalon haladva fogalmazza meg saját szemléletét, amely közvetlen előzménye már a puritánus úrvacsoratannak:
“..a vacsora szent titka két dologból áll, a testi jegyekből, amelyek szemünk elé állítva a mi erőtlen felfogásunkhoz képest láthatatlan dolgokat jelenítenek meg... Mikor alaposan meg akarom mutatni, hogy ez minő, ezt a három dolgot szoktam fölállítani: a jegyzést, az anyagot, amely attól függ, az erőt, vagy a hatást, amely mind a kettőből következik. A jegyzés az ígéretekben áll, amelyek bizonyos módon a jegyekbe vannak beburkolva. Anyagnak vagy valóságnak mondom Krisztus halálával és feltámadásával együtt. A hatás alatt értem a megváltást, igazságot, megszenteltetést, az örök életet és mindazokat az egyébb jótéteményeket, amelyeket számunkra Krisztus hoz... Azt mondom tehát, hogy az Úrvacsora sakramentumában a kenyér és bor jelképe által Krisztus nekünk valóban kiszolgáltatik, mégpedig egyenesen az ő teste és vére..., hogy először vele egy testté legyünk, aztán az ő lényének részeseivé tétetvén, összes javainak erejét is érezzük.”7
Így jutunk el az úrvacsora szentségének puritánus olvasatához, amely némiképp a szentséggel való élés aktusának kiteljesítését, jelentőségének felfokozását jelenti. Az úrvacsora több, mint a szimbolikus kenyér és bor átvétele, nagyon fontos lelki esemény, ugyanis implikálja az igaz bunbánattartást, az istenkeresést, a bunök súlyának tudatosítását és a harcot ezek ellen. Mindez a Krisztussal való találkozás és egyesülés élményében tetőzik. A hívő életében a keresztség után a legfontosabb pillanat ez. Érthető tehát, hogy a puritánusok miért akarták az úrvacsorai élmény lelkiségét állandósítani, a hívő egész életét meghatározó és élethosszig tartó hitélménnyé lényegíteni át. Az Istennel való nagy találkozás lehetőségét vélték felfedezni ebben. A korszak puritánus kegyességi irodalma az úrvacsorában nemcsak a szentséget látta, hanem szimbolikus kifejeződését az emberi és isteni világnak, illetve ezek viszonyának egymáshoz. A szentség vétele nemcsak a megtisztulás ünnepe volt, hanem kitunő alkalom a meditálásra, az emberi élet, a személyes sors felülvizsgálatára, állandó újraértékelésére. Az úrvacsorára való lelki felkészülés, bunbánattartás a praxis pietatis legfontosabb mozzanatainak egyike volt. Az úrvacsora jelentőségét ehhez hasonlóan a Westminsteri Hitvallás is jelzi:
“171. k. Hogyan kell magukat felkészíteniük mindazoknak, akik az Úr vacsorájának sacramentumában részesülnek?
Mindazok, akik az Úr vacsorájának sacramentumát készülnek venni, meg kell vizsgálniuk magukat, vajon Krisztusban vannak-e, számba kell venniük buneiket és vágyaikat, tudásukat, hitüket, bunbánatukat, Isten- és felebarát-szeretetüket, mindenki fele irányuló jótékonyságukat és könyörületességüket, amellyel megbocsátanak mindazoknak, akik vétettek nekik, Krisztus utáni vágyakozásukat és új engedelmességüket; és ezeknek a kegyelmeknek megújult gyakorlása által, komoly meditációval, állhatatos imadsággal.
174. k. Mi kívántatik azoktól, akik az Úr vacsoráját veszik, a vétel ideje alatt?
Azoktól, akik az Úr vacsoráját veszik, a vétel ideje alatt megkívántatik, hogy teljes szent hódolattal és figyelemmel várják Istent abban a sacramentumban, szorgalmasan figyeljék a sacramentális jeleket és eseményeket... különböztessék meg az Úr testét és érzelemmel telten elmélkedjenek halálán és szenvedésein, és ezáltal készítsék fel magukat arra, hogy a (kapott) kegyelmek által gondosan gyakorolják az önvizsgálatot, és búsuljanak a bun fölött, őszintén éhezve és szomjazva Krisztust, táplálkozva belőle a hitben, teljességében részesülve, bízva érdemeiben, örülve az ő szeretetében, hálát adva kegyelmeiért, megújulva Istennel való szövetségükben és minden szent fele való szeretetükben.”8
Az unio mystica hagyománya és az úrvacsora szentsége mellett fontos pozíció jelölhető ki a predestináció számára a puritanizmus szellemiségében.9 Calvin az Institúcióban így fogalmaz:
“Eleve elrendelésnek pedig az Isten azon örök elhatározását nevezzük, amellyel önmagában elvégezte azt, hogy akarata szerint mi történjék minden egyes emberrel. Isten ugyanis nem egyforma állapotra teremt mindenkit, hanem némelyeket az örök életre, másokat pedig az örök kárhozatra rendelt már kezdetektől fogva. Tehát, a szerint amint ki-ki egyik vagy másik célra rendeltetett, mondjuk azt, hogy az életre vagy a halálra van elválasztva.”10
Túl azon a tényen, hogy ez a kálvini tan mint a biblia szavaira visszamenő tanítás (tehát bibliaértelmezés) hermeneutikailag is vitatható11, nem beszélve a katolikus teológia dogmatikai természetu fenntartásairól, a puritanizmus teológiájának és kegyességgyakorlásának központi jelentőségu elemévé vált. A Westminsteri Hitvallás szövegébe a következőképpen került megfogalmazásra: “Dicsőségét az Isten úgy nyilvánította ki, hogy egyeseket örök életre ítélt (predestinated), másokat pedig örök halálra rendelt (forordained).”12
A köztudatban ugyan Calvin nevével azonosult a predestináció gondolata, az eleve-elrendelés azonban már jóval a genfi reformátor előtt foglalkoztatta a középkori teológiai gondolkodást. Elég itt a 9. századi nagy predestináció-vitára utalni, amelynek során a Benedek-rendi Orbaisi Godescalc a kettős predestináció “dogmáját” fejtette ki, hasonlót ahhoz, amit később Calvin és követői. A kálvinizmus által a 16. században újra előtérbe állított dogmával kapcsolatosan klijelenthetjük: ”...hogy szó sincs teológiai újításról. Kálvin nem vezetett be eladdig ismeretlen fogalmakat a keresztény teológiába. A késő középkor számos teológusa, különösen a ‘modern augustinusi iskola’ követői, mint Rimini Gergely és Orvietói Hugolino, az abszolút kettős predestinációt tanították – azaz, hogy Isten egyeseket örök életre, másokat örök kárhozatra juttat érdemüktől, vagy érdemtelenségüktől függetlenül. Sorsuk teljesen Isten akaratán múlik, és nem egyéniségükön. Elképzelhető, hogy Calvin egyszeruen átvette a késő középkori augustianizmusnak ezt az eszméjét, amelyhez tanítása láthatólag kísértetiesen hasonlít.”13
A predestinációtól elválaszthatatlan a certitudo salutis, az üdvbizonyság tana, amely összefügg az üdvérdem keresésével, de egyszersmind a kiválasztottság felőli megygyőződés egyetlen útja is. A puritán hívő életetének nagy próbája ez, amely a predestináció könyörtelen tanának alázatos tudomásul vételéből kiindulva a Krisztusba vetett hit révén remél igenlő választ találni az egyén egzisztenciájának egyetlen értelmet adó kérdésére: a kiválasztottságra. A reformáció által – a predestináció ürügyén – újra előtérbe állított üdvbizonyság az ágostoni hagyományt továbbvive a református teológia olyan gondolkodóinál, mint Luther, Zwingli, Calvin, a sola gratia elvvel kapcsolódott egybe. Luther soha nem ismerte el Isten “igazságtalanságát”, inkább arra hivatkozott, hogy az egy felsőbb, emberi ésszel föl nem fogható, transzcendens igazság. Az üdvözülés bizonyságát pedig már azokban a félelmekben vélte felismerni, amelyek a kárhozat lehetőségének gondolatára hatalmukba kerítették az embert. A certitudo salutis rendkívül fontos lehetett a kor embere számára, ugyanis a halandói lét értelmét vagy értelmetlenségét igazolhatta vissza. “Minden hívőt szükségképpen érintett akkoriban s mindenfajta egyéb irányú érdeklődést háttérbe szorított ez a kérdés: Kiválasztott vagyok-e én ? S hogyan bizinyosodhatok meg kiválasztottságomról ? Magának Kálvinnak ez nem okozott problémát. Felkészültnek érezte magát, és biztos volt kegyelmi állapotában. Így aztán erre a kérdésre, hogy miként győződhet meg kiválasztottságáról az egyén, lényegében csak ezt a választ adta: elégedjünk meg az Úr döntésének tudomásul vételével és a Krisztusba vetett igaz hitu állhatatos bizalommal.”14
Ennek ellenére a puritánusok, az átlagtól eltérő deruvel és optimizmussal viszonyultak mind a predestináció, mind a certitudo salutis problémájához. Lelkiállapotukat állandóan ellenőrizték, szigorúan vallásos és törvénytisztelő életmódjuk olyan értékes kapcsolatot teremtett számukra Istennel, hogy ez kiszurte a halálfélelmet, vagy a kárhozattól való rettegés legkisebb rezdüléseit is. Mindezt kiegészítette az önellenőrzés, ami főként abból állt, hogy viselkedésüket, illetve családtagjaik és közvetlen társaik viselkedését a bibliai ősatyák istenes életmódjával vetették egybe, ezeket próbálták követni és példaképként egymásnak ajánlani. Következésképp a kiválasztottként való viselkedés – az ősatyák imitálása –, valamint a személyesen megélt intenzív hitélmény eleve Isten ajándékaként, sőt a kiválasztottság bizonyítékaként jelent meg számukra.
Összegzés gyanánt elmondható, hogy ez a vázlatos bemutatás nyilván csak sejtetni engedi azt a felbecsülhetetlen érzelmi-gondolati örökséget, amit a puritanizmus (például angol és magyar nyelvu) kegyességi irodalma ránk hagyott. Ahhoz, hogy a puritánus lelkiség legbensőségesebb vetületei is hozzáférhetővé váljanak számunkra, nem elég a predestinációtan vagy az úrvacsora szentségének jelentőségét ismerni. Teljes átfogó képet csak a korabeli teológiai és meditációs mualkotások kézbevétele után lehet szerezni. Azonban amit ez a vázlatos bemutás is – tanulságként – elénkbe tárhat, az ember–Isten viszony közvetítők nélküli mély bensőségessége, vagy az élet – mely Isten ajándéka – minden körülmények között való vállalása az esetleges konfesszionális különbségek ellenére is az egyetemes kereszténység időtlen, tehát örökérvényu üzenetei közé helyezhető.
Jegyzetek: