Nemes István
Háborúk és békék
A hugenották mozgalmai a 16. századi Franciaországban
A vallásháború kifejezésben ellentmondás feszül. Egyfelől benne van a vallás, amely – legalább is keresztény felfogásban – a béke megteremtésének eszköze, másfelől a háború, amely ennek szöges ellentéte. Ugyanakkor mást is sugall ez a nyelv ördögétől elvarázsolt szó: a vallási konfliktusok hátterében az ember áll, az áteredő bun által megrontott ember, akinek élete társadalmi és politikai vonatkozásokban dúskál, érdekek vezérlik, amelyek más, ellentétes érdekekkel ütköznek.
A 16. századi Franciaországot feldúló felekezeti háborúkról írni nehéz és szép feladatot jelent. Nemcsak amiatt van ez, hogy az egymást surun követő háborúk története rendkívül bonyodalmas és izgalmas, hanem a háttérben meghúzódó feszültségek, társadalmi folyamatok tüzetes ismeretét is megkívánja az olvasótól. Ahogyan egy festményen az előtérben lejátszódó jelenetet hangulatában és lényegiségében meghatározza az a tájrészlet, amelybe a festő belevarázsolta, úgy a hugenotta háborúk is a maguk izgalamas politikai és társadalmi hátterükkel együtt képeznek egyetlen egységet. Ebbe az egységbe sok apró elem tartozik. A továbbiakban előbb arra törekszünk, hogy megrajzoljuk a francia reformáció társadalmi és politikai termőtalaját, mely Calvin tanításának magvait befogadta. Majd utána magával a háborúval foglalkozunk, illetve annak következményeivel a francia állam és társadalom életét tekintve.
Feszültségek a francia társadalomban
A francia társadalom a vallásháborúk előestéjén puskaporos hordóhoz volt hasonló, amely körül a rájuk jellemző felelőtlenséggel és rövidlátással gyerekek tuzzel játszadoznak. A társadalmi válság, amely az országot feldúlta, fentről lefele minden réteget áthatott.
A francia korona a százéves háború után folyamatosan erősödött. XI. Lajos munkája nyomán kalakulóban volt a francia abszolutizmus. A nemesség ellenálló ereje azonban még jelentős. Az erőskezu és fortélyos Lajosnak az utána következő Valois-királyok sorában mindössze két uralkodásra termett utóda akadt: I. Ferenc (1515-1547) és II. Henrik (1547-1559), az előbbi fia. Ezek utódai gyermekkirályok, gyengék, szenvedélyesek, vagy egyenesen pszichopaták voltak. (Emellett azt is meg kell jegyeznünk azonban, hogy noha sok múlott a királyok személyiségén, hisz az ország ügyeivel való törődésüknek, politikai abilitásuknak és döntéseiknek függvényében nőtt vagy csökkent a nemesség befolyása az udvarban és az országban a korona ellenében, a korona és a királyság intézménye csorbítatlan tiszteletnek és támogatásnak örvendett mint a társadalomkép elválaszthatatlan eleme. Mondhatnánk: a királyság az állam életmódja.15 A zsarnokölés elméletét csak a Szent Bertalan éjszaka után dolgozzák ki a protestáns ideológusok.) A legkritikusabb időszakokban kiskorú királyok követik egymást (II. Ferenc 1559-1560; IX. Károly 1560-1574).16Az utóbbi helyett anyja, Medici Katalin vezette régensként az országot. “Katalin befolyása a korszak történetére kulcsfontosságú volt. Míg férje élt, kénytelen volt a háttérben maradni férje szeretője, Diane de Poitiers miatt, ám a király halálával ütött az ő órája. Noha örökölte kereskedő őseinek, a firenzei Medici fejedelmeknek a dörzsöltségét, mégsem rendelkezett azok előrelátásával. Bár mélyen aggódott Franciaország békéjéért, elvek nélkül politizált, gyakran rövid távú, olykor pedig jelentéktelen célok vezérelték, főként gyermekei iránt érzett túlzó szeretete.17 Élénk, életerős és anyai természet volt, ám nem tudott megbirkózni az egyre romló helyzettel. A francia királyi politika zavarodott félmegoldásait részben az anyakirálynő elvtelen opportunizmusával magyarázhatjuk.”18A monarchia ilyen helyzetben könnyu prédája volt a hatalmat valójában birtokló és azon osztozkodó nemességnek.
Kik voltak ezek a nemesek és milyen befolyással bírtak? Három nemesi család uralta ekkortájt a francia politikai életet. A Guise-ek, akik katolikusok voltak, a Condé-k, akik a hugenották pártján álltak – többnyire érdekből – és a Montmorency család, amelyik megoszlott: a két Montmorency fiú meggyőződéses hugenotta volt, míg anyjuk legalább annyira meggyőződéses katolikus. E családok birtokai jókora darabot öleltek fel Franciaországból, amelyek fölött korlátlan hatalommal bírtak. Vagyonuk óriási volt, befolyásukról nem is beszélve. “A Guise-ek hatalmát és erejét érdemes kiemelni. Guise hercege évi 53 000 livre jövedelemmel rendelkezett és számos címmel. Testvére, Károly, Lorraine bíborosa még gazdagabb volt és még több címmel bírt. Rheims és Chevreuse hercege, Metz püspöke (mint ilyen német birodalmi fejedelem), Verdun püspöke, St. Rémy de Rheims, Gorze, Cluny, St. Paul de Verdun, St. Martin de Laon, St. Urbain, Montier-en-Der, Cormery, Fécamp, Marmoutier és St. Denis in commendam apátja volt. Teljes évi jövedelmét 300 000 livre-re becsülték. Ifjabb testvére, Lajos, Guise bíboros Troyes püspöke, Albi, Sens és Bordeaux érseke volt. A Guise család tehát széles egyházi és világi patronátussal rendelkezett. Nagyszeru könyvében, a Lorraine kardinálisa és a trienti zsinat-ban (1930) H. O. Everett a következőket jegyzi meg: »A Guise-ek csápjai Európa minden országába behatoltak. A rendes állami diplomáciai ügynökök mellett Lorraine bíboros saját ügynökhálózattal rendelkezett, amely a hatékonyság magasfokán állt. Az abilis szervező s politikus komoly tudóssal, csábos udvarnokkal, és jámbor istenfélővel elegyült személyiségében.«”19 Alexandre Dumas Richelieu bíborosának alakja néz szembe velünk Guise bíboros arcából. Személyisége erős, vagyona óriási, befolyása nemkülönben. És most képzeljünk el három ilyen kaliberu nemesi famíliát, amint a hatalmon osztozkodik egy cselekvésképtelen királlyal szemben.
A társadalmi ranglétrán a következő fokon a középnemesség állt. Energikus, politikai szereplésre kész réteg, amely azonban 1559 táján bénaságban hever. Az árak növekedése és vagyonuk utódlás általi felaprózódása elszegényítette őket. Az itáliai háborúk befejeződésével mintegy “munkanélküliek” maradtak, hiszen a hadviselés volt a fő mesterségük és a társadalmi ranglétrán való továbblépésük nagy esélye. A reformációtól elsősorban hasznot reméltek, mégpedig angol sorstársaikhoz hasonlóan a szekularizálandó egyházi vagyonból húzott hasznot.
A Franciaországban akkortájt még nem számottevő munkásrétegek is nyugtalankodtak. Az árak és a bérek aránytalansága lázongást szított köreikben. A XI. Lajos által az ország gazdasági fejlesztése érdekében létrehozott selyemipari központokban kompakt tömegbe verődött munkások a reformáció üdvözlői lesznek – az alább vázolt okokból. Ez főleg Lyon városára volt jellemző.
A parasztság helyzete sem könnyebb. A polgárságból felkapaszkodott újnemesség birtokain sorsuk sokkal rosszabb volt, mint a birtokukat eladni kényszerült, elszegényedett régi gazdáik idején. “A parasztok széles hátukon viselték az állam pénzügyi terheltségét és engedelmes, kétségbeesett pillanataiktól eltekitve, apatikus áldozatai voltak az államban felnövekvő befolyásoknak.”20Hátra van még a városi újgazdagok, a felszálló ágban levő polgárság helyzete. A 16. század közepén a polgárság már olyan életerős réteg volt, amely vagyonánál, szellemi tőkéjénél és ennek megfelelő gondolkodásmódjánál fogva követelte az őt megillető megtisztelőbb és több lehetőséget biztosító helyet a francia társadalomban, ám a társadalmi felfogás merevsége régi, immár számukra méltatlanná vált keretik közé szorítja vissza őket. Ez a réteg lesz a reformáció tömegbázisa Franciaországban.
Hogyan illik bele ebbe a képbe a kálvinista reformáció és milyen hatásokat hozott létre? Mielőtt a kérdésre válaszolnánk, meg kell vizsgálnunk a francia reformáció másik fontos előfeltételét, a 16. századi francia egyház állapotát.
Az egyház
A francia egyház helyzetét természetesen nagy mértékben meghatározták az imént vázolt társadalmi feszültségek. “A visszaélések listája hosszú és fárasztó. Helyben nem lakó főpapok, Ballay érsekhez hasonló javadalomhalmozók, aki egyidőben öt püspökség és tizennégy apátság jövedelmét élvezte, a magatartás és a fegyelem alacsony nívója, tudatlanság és erkölcstelenség, mind az igazi elhivatottság hiányáról árulkodtak, amely gyengítette az egyház spirituális erejét és csökkentette a világgal való lépéstartás képeségét benne...”21Mindezek politikai okát az I. Ferenc és a pápa között megkötött, 1516-os bolognai konkordátum képezi, amelynek értelmében a király megkapta a püspökök kinevezésének jogát. Ily módon a király által kinevezett személyek szellemi értéke kevésbé fontos, mint a politikai szolgálattevés szempontja.22 A püspökök “...helyi kötelezettségeiket és lelki feladataikat alig tekinthették többnek, mint jövedelemforrásnak, amely egyébként még jól is jöhet későbbi politikai pályafutásuk során.”23
“Ugyanebben az időben a franciaországi alsópapság helyzete nagyjából olyan, mint a csavargóké: eltekintve attól, hogy mentesek az adózástól, a katonai szolgálattól, és hogy polgári bíróság előtt nem vonhatók felelősségre, szinte meg sem különböztethetőek a korszak vándor koldusaitól.”24Ez az anyagi helyzet együtt járt a szóban forgók képzetlenségével és nagyarányú analfabetizmusával, amely sem jó fényt nem vetett rájuk, sem a lelkivezetésben nem tette hatékonyakká őket.
A 16. század egyházát tekintélykrízis emésztette. A bolognai konkordátum után az egyház ügye francia belüggyé vált, melyben a király az illetékes. A pápa beavatkozása furfangos diplomáciai akadályokba és a gallikanizmus által táplált gyanakvásba ütközött. Ugyanakkor az egyetemek szaporodása és a főpapság alacsony szellemi nívója súlyos következményekkel járt az ortodox tanítás számára. Sok teológiai vélemény kapott lábra az akkori köztudatban, amelyek nem egyeztek az egyház tanításával, de hirdetőik – jóhiszemuen – az egyház tanításának és ennélfogva igazhitunek tartották az általuk képviselt téziseket. Ily módon átláthatatlan zurzavar uralkodott a teológiában. Amikor pedig fel kellett lépni ezek ellen, az egyházi vezetés képtelennek bizonyult rá, a zsinatok nem ültek össze, hogy egységesen elítéljék a tévtanokat.25
Mindezek a tényezők az öntudatára ébredő, főleg polgári laikátus részéről jelentős antiklerikalizmust váltottak ki. A polgárság a nyomtatás és ennek nyomán a könyvek szélesköru elterjedtségének köszönhetően az egyházi tanítás ismeretének birtokába jutott, olvasta a Bibliát, és ez elindította az egyházi állapotok kritikus szemlélését. Viszonylag rövid idő elteltével felismerték a reform szükségességét is. Evangéliumkövető társulatok születtek, melyek a felsőpapság berkeibe is behatoltak, szociális intézmények alapjait vetették meg. Az egyházban betöltendő követelt szerepüket és elhivatottságukat Erasmus fogalmazta meg Enchiridionjában: az egyházreform a világiakra vár. A papság velük szemben nem felsőbbrendu, csupán a tanácsadás lehet a szerepük – mint a tanítás ismerőinek. Ugyanakkor még két tényezőre kell felfigyelnünk, hogy a forrongó laikátus állapotát megragadjuk. Megszületett és elterjedt a reneszánsz énképere alapuló személyes vallásosság, amely az egyén lelkiismereti szabadságát hangoztatja és a középkori vallási formalizmus kritikájához teremt alapot. A másik tényező a népi vallásosság rendkívüli mozgalmassága volt, amely szintén a laikátus szerepkövetelésére hívta fel a figyelmet. A polgárság körében mindezek miatt hódított oly nagy mértékben az ideológiáját igen szabatosan megfogalmazó kálvinizmus; és emiatt városi jellegu a francia reformáció.
A papság tudatlansága, illetve a fentebb jelzett társadalmi és gazdasági privilégiumai elégedetlenséget váltottak ki. Ugyanakkor a nemesi származású, városi főpapság és vidéki híveik között folyamatosan mélyült a szakadék.
A kálvinizmus – a parasztságot leszámítva – az összes réteget megszólította Franciaorzágban. A polgárságot érintette elsősorban, amelyben új méltóságot ébresztett. Mivel a természeti rendre alapozott, statikus, a társadalmi rétegek közötti átjárhatatlanságot tanító középkori társadalomszemlélet korlátait az egyes rétegek önmaghatározásáról és a sorsuk formálásához való jogukról szóló tanításával szétzúzta, megteremtette a polgárság számára a feltörés ideológiai alapjait.26 Az akkor még kisszámú, ám szociális gondok által fojtogatott munkásság számára szociális tanításával vált vonzóvá.27A nemesség pedig, melynek egyharmada 1559-1160 között új hitre tért (egyrészt meggyőződésből, másrészt érdekből), a királyság egyre növekvő hatalmának korlátozására törekszik saját érdekében28és ehhez kap doktrinális legitimációt, nem annyira Calvintől, mint követőitől, akik a kettős szerződés elméletét és a monarchomachianista nézeteket kidolgozzák, az utóbbit az amboise-i kísérlet és a Szent Bertalan éjszaka hátterével.29
Az új eszmék azonban Franciaország legszélesebb rétegét, a parasztságot nem érték el. Ennek az osztálynak a tudatvilágához sokkal közelebb állt a katolikus hitvilág a maga szentjeivel és szertartásaival. Másrészt a falusi lakosság analfabéta, Calvin vallása pedig a könyv útján terjed, és a bibliaolvasás kultúrájára alapoz. Ugyanakkor a vidéken lakó parasztok a francia nyelvnek csak irodalmi változatát ismerő genfi prédikátorok számára érthetetlen dialektusokat beszéltek (pl. Languedocban a langue d’oc-ot). Így aztán a parasztságot nem sikerült meghódítani és a hugenottizmus városi vallás maradt, ám Genf nem is tartotta fontosnak a paraszti rétegek megtérítését. A nemesség 1542 után kezdett egyre fontosabbá válni a kálvinista vezetők számára, miután kezdett nyilvánvalóvá válni, hogy a francia korona nem fogja támogatni a reformációt, ahogyan azt az angol vagy svéd tette. A francia királynak ugyanis nem volt szüksége erre a pápával szemben, mivel kellő függetlenséget élvezett az egyházi ügyek intézésének terén. Ugyanakkor a katolicizmus az ország egységének biztosítéka volt. I. Ferenc számára tehát nem jelentett politikai motivációt a kálvinizmus, sőt inkább hatalmát fenyegető tényezőként tunt fel a horizonton. Így lett a hugenották üldözője.
A háborúkat közvetlenül megelőző események. A háborúk kirobbanása
Noha I. Ferenc támogatta a svájci és német protestantizmust ellenfele, V. Károly német-római császár ellen, hazájában a nemzeti egység veszélyeztetőjét látta a kálvinizmusban, és üldözte a hugenottákat.30 A mozgalmat azonban már nem lehet megállítani. Mindhiába az ismételten kiadott és bővített könyvtilalmi listák és a nyilvános eretnekpörök, égetések.31Az említett király politikai megfontolásból, félszívvel üldözte a protestánsokat, mígnem a híres “botrányplakátok” esete radikálisabb intézkedésekre nem sarkallta.32
II. Henrik az eretnekpöröket kivonta a párizsi parlement hatásköréből, és létrehozta a Chambre ardente néven ismeretes, hírhedt törvényszéket (nevét onnan kapta, hogy a kihallgatási termet sok fáklya világította meg), amely kizárólagosan eretnekek fölött ítélkezett.
II. Henrik 1559-ben egy lovagi tornában kapott seb folytán váratlanul meghalt. A hatalom kiskorú fiára, II. Ferencre szállt, majd ennek halála után, 1560-ban, IX. Károly lett a király, akinek zsenge korára hivatkozva anyja magához ragadta a hatalmat és régenssé kiáltatta ki magát. Katalin személyiségéről már írtunk. Politikai ügyetlenségére vall, hogy félmegoldásokkal élve a fennálló egyensúlyi állapotok fenntartására törekedett, állandóan a harcoló felek között lavírozva. Poissy-ben disputát hívott össze, amelynek célja az elvi egyeztetés lett volna a katolius és kálvinista doktrína között. Ez természetesen a lehető legreménytelenebb megoldás volt. Zátonyra is futott.
Miután az udvarban és országszerte fokozódott a feszültség, és az amboise-i ediktum 33 a katolikus főnemesség ellenségességét kivívta, 1562. március 1-én kipattant a több évtizedes viszályt kirobbantó szikra. Louis Guise emberei Vassy-ban egy falakon belül tartott protestáns istentiszteleten, miután haragjukat kiprovokálták, vérfürdőt rendeztek, amelynek eredménye harminc halott (egyesek szerint csak 23)34 és százhúsz sebesült. A forrófeju Condé herceg az események hatása alatt fegyverbe szólította a hugenottákat. Tettének azonnali következménye az lett, hogy az anyakirálynőt a Guise-ek karjaiba taszította, mivel az kérte, hogy fia és önmaga biztonsága érdekében ne robbantson ki fegyveres konfliktust. Hosszú távon súlyos és véres háborúba sodorta Franciaországot, mely a hugenották végleges vereségével és az abszolutizmus megszilárdulásával végződött.
Háborúk és békék
Az első háború (1562-63) az amboise-i békével ért véget, amely a lelkiismereti szabadságot biztosította, az istentiszteletet engedélyezte azokban a városokban, ahol addig is voltak, illetve kerületenként egy-egy város suburbiáiban. A nemesség teljes szabadságot élvezett.
Az 1867-68-as, az előzőnél véresebb háborút a longjumeau-i béke zárta, amely nem volt egyéb az amboise-i megerősítésénél.
A harmadik háborút Katalin meggondolatlansága robbantotta ki, aki el akarta fogatni Condé herceget és Coligny admirálist, a protestánsok vezetőit. Ezek La Rochelle-be menekültek és innen kezdték el a harcot. A csatározások az 1570. augusztus 8-i Saint Germain-i békével végződtek. A béke a nemesség számára Párizson és az udvar tartózkodási helyein kívül bárhol istentiszteleti jogot biztosított. Ugyanezeknek a kivételeknek a betertásával a köznép kormányzóságonként két-két kijelölt helyen tarthatott protestáns istentiszteletet.35
A Szent Bertalan éjszaka
A Szent Bertalan éjszaka az egyetemes történelem vörös felkiáltójele mindmáig. A Saint Germainben megkötött békét középkori divat szerint a két fél házassággal kívánta szentesíteni és tartóssá tenni. Valois Margit és a későbbi IV., Bourbon Henrik házassága azonban vérfürdőbe torkollt.
A mészárlás kiváltó okai politikai és személyes természetuek voltak. Katalin ugyanis nemcsak a spanyolok felé irányuló háborús lobbyzása és az udvarból való eltávolítási szándéka miatt nézte rossz szemmel Coligny herceg mesterkedéseit, hanem anyai önérzetén is mély seb esett: Coligny ugyanis egyre nagyobb befolyást gyakorolt fiára, a királyra, nyilvánvalóan nem őszinte barátságával, amellyel párhuzamosan Katalin befolyása csökkent.36 Katalin megkísérelte hát meggyikoltatni Coligny-t. A sikertelen merénylet után, félve, hogy a bunvád rá hárulhat és ez bosszúért kiált, bebeszélte fiának, hogy a hugenották az életükre akarnak törni. Ez különösen hitelesnek tunhetett, hisz a Párizsban jelenlevő 4000 hugenotta nemes igazságszolgáltatást követelt és valószínuleg – keseruségükben – bosszúval is fenyegetőztek.37 Katalin tehát voltaképpen kicsikarta a protestánsok lemészárlását engedélyező királyi szót.
Az augusztus 23-ról 24-re virradó hajnalon a Guise-ek vezetésével a katolikus nemesek a gyanútlan hugenottákat lemészárolták. “Coligny-t, aki még mindig szenvedett sebétől, ládzsahegyre tuzték, kihajították az ablakon, kegyetlenül megcsonkították és sarkánál fogva felakasztották a Montfauconnál.”38Henriket és Condé-t mekímélték, ám túszul tartották fogva őket Párizsban és katolikus hitavallásra kényszerítették. 4 000 volt a halottak száma Párizsban és 10 000 országszerte.
Az esemény európai fogadtatása nem volt egyértelmu. Egyesek szerint XIII. Gergely pápa Te Deumot mondott a mészárlás hallatán.39Tény azonban, hogy a pápával nem a mészárlás tényét közölték, hanem azt, hogy a királyi család nagy veszélyből menekült meg és épségben van, ezért szól a pápai hálaadás. Miután fény derült a valóságra, a pápa is elítélte a vérengzést. II. Fülöp spanyol király, aki Németalföldön hasonló kegyetlenségekre vetemedett az épp javában dúló spanyol-holland vallásháborúban, üdvözölte a mészárlást és Istennek tett szolgálatnak minősítette. V. Károly német-római császár és a katolikus birodalmi választófejedelmek viszont elítélték.40
Szent Bertalan éjszkája újabb háború kitöréséhez vezetett. Noha Katalin véres tettétől azt várta, hogy a hugenotta vezetők kiirtása cselekvésképtelenné teszi a pártot is, várakozása hiúnak bizonyult. La Rochelle ellenállt és újabb, 1573-ig tartó háború bontakozott ki, melyet a La Rochelle-i béke zárt.
A bergeraci béke és a katolikus Liga tevékenysége
Az ötödik hugenotta háború 1576-ban a Monsieur-i békével ért véget. Mivel a protestánsok győztek, a királyné kénytelen volt engedményeket tenni, amelyek azonban a Guise-ek vezette szélsőséges katolikusoknak nem tetszettek. Így újabb háború robbant ki, és az említett katolikus főurak megalapították a Szent Ligát. A liga élén a Guise család állt, a háttérben pedig II. Fülöp spanyol király, akinek foga a francia trónra fájt: saját jelöltjét szerette volna beleültetni. A háború a bergeraci békével ért véget 1577-ben. 1584-ig paradox béke uralta Franciaországot: a fegyeverek hallgatnak ugyan, ám a feszültség nőttön nő.
III. Henrik utódául, miután öccse meghalt – maga pedig gyermektelen volt –, Henri de Navarre-t nevezte ki. Ez a Liga ellenállásába ütközött. 1585-ben III. Henrik visszavonta a hugenottáknak tett összes engedményt, vagy-vagy elé állítva őket: vagy katolizálnak, vagy emigrálnak. IV. Henrik később így kommentálta ezt a rendelkezést: “Amikor meghallottam... fele bajuszom megőszült.” Valóban, III. Henrik legjelesebb politikai tette döntő háborúba sodorta az osztozkodó feleket.
A három Henrik háborúja — a végkifejlet
Ki volt a három Henrik ?
Henri de Guise, a katolikus Liga főembere óriási hatalmat tartott a kezében. A katolikus párt ugyanis az 1580-as évek elejére öntudatára ébredt és szélesköru propaganda-akcióba fogott a nép körében, amelynek következtében tömegbázisa megnőtt, ennélfogva ereje is. Ez a tény ugyanakkor a katolikus megújulás kezdetét is jelentette, és – mint látni fogjuk – eldöntötte a háborút is.
Bourbon Henrik, a királyjelölt igazi egyéniség volt, nem csupán hatalmas herceg. Bátor, szép, lovagias, mértéktartó, erős jellem. Ugyanakkor független a nemesi pártoktól, és a spanyolokkal sem paktált, ami a jövő reményteljes uralkodójává avatta a háborúba belefáradt franciák szemében. A népszruségét magalapozó kvalitásait tetézi az is, hogy jó hadvezér volt.41
A harmadik Henrik, III. Henrik király az immár tehetelen központi hatalom birtokosa.
És most lássuk az eseményeket. 1588-ban a majdnem egész országot támogatójaként tudó katolikus Liga megnyerte Párizst is. Vezetője, Henri Guise Párizsba történt ünnepélyes bevonulása után néhány nappal az ország kormányzójává neveztette ki magát, ami a hatalomátvétellel azonos értéku esemény. III. Henrik a királyság puszta szimbólumává vált, de csak majdnem. A helyzetből ugyanis Guise meggyilkoltatásával próbált kilábalni. A viszályt azonban korántsem volt ilyen könnyu elsimítani. A Liga túlságosan erős volt ahhoz, hogy vezetőjének halálával az ő pályfutásának is befellegezzék. A király menekülni kényszerült: Bourbon Henrikkel szövetkezett. A végzet azonban őt is utolérte: egy önmagát Isten szabadító eszközének hívő őrült dominikánus, Jacques Clément, belső sugalmazástól vezérelve meggyilkolta.
Egyetlen Henrik maradt tehát a három közül, Navarre herceg, azonban a Liga őt sem ismerte el királynak. “Az ellene felsorakozó erők elől Bourbon Henrik Normandiába vonult vissza. Újból heves küzdelem tört ki, amelyben mindkét fél roppant veszteségeket szenvedett. A szörnyu veszteségek végül is arra bírták a herceget, hogy a vallási kérdés döntő jelentősége előtt meghajoljon (»Párizs megér egy misét.«). 1593. július 25-én ünnepélyesen bevonult a Saint Denis-i székesegyházba és letette a római hitvallást. Ezzel véget értek a hugenotta háborúk. (...) A Liga pedig betöltötte hivatását és feloszlott.”42
A nantes-i ediktum
Az új status quot a nantes-i ediktum teremtette meg. Ez a két szembenálló fél kompromisszumának, illetve IV. Henrik béketeremtő politikájának eredményképpen jött létre.
A dokumentum kimondja, hogy a katolikus vallás kiváltságos államvallás, és elrendeli a protestánsok által beszüntetett istentiszteletek helyreállítását, valamint az elkobozott egyházi vagyon visszaszolgáltatását. A protestánsoknak biztosítja az istentiszteleti jogot azokban a helységekben, ahol 1596-97-ben már istentiszteleteket tartottak, azonban Párizsban és annak öt mérföldnyi környékén, a püspöki székhelyeken, az Alpokon túli területeken és a hadba vonult seregben tilos kálvinista istentisztelet tartása.43 Továbbá 200 katonailag megerősített biztonsági helységet szavatolt védelmükre és “az állampénztárból fizetett 25 000 ember tarthattak fegyverben maguknál, amikor a királyi hadsereg békelétszáma alig volt 10 000 fő.”44
Franciaország helyzete azonban továbbra is kényes maradt. Az egyensúly törékeny volt, a kedélyek pedig közelről sem nyugodtak meg. A pápa alkalmazkodása a tridenti zsinat dokumantumainak franciaországi kihirdetése ügyében jelzi a továbbélő feszültséget: “VIII. Kelemen (...) kijelentette, hogy eltekint minden olyan rendelkezés kihirdetésétől, amelynek életbe léptetése a királyság nyugalmát újra megzavarná. Így történt, hogy bár IV. Henrik 1610 tavaszán a zsinati határozatok kihirdetésének már a szövegét is megállapította, a hugenottáktól buzgón támogatott és mindinkább gallikán szellemu parlament nyomására kénytelen volt erről a szándékáról lemondani.”45 A háború mérhetetlen anyagi és erkölcsi károkat okozott. Politikai téren azonban az időleges zurzavar után lassan leülepedett a helyzet: az abszolutista hatalom ott folytatta, ahol I. Ferenc abbahagyta, útja pár évtizedes törés után ismét rendületlenül ívelt felfelé XIII. Lajos, Richelieu és XIV. Lajos Franciaországáig.
A nantes-i helyzet utóélete
Az abszolutizmus megszilárdulásával a protestánsok katonai jogait a francia korona megszüntette. Állampolgári és vallási téren azonban megerősítette. 1628-ban XIII. Lajos seregei bevették az utolsó hugenotta katonai erősséget. 1629-ben Richelieu, XIII. Lajos miniszterelnöke a nimes-i rendelettel biztosította a hugenották vallási és állampolgári jogait.46XIV. Lajos 200 000 hugenottát számuzött Franciaországból. A hugenották jogaik teljességét csak a 18. században, a felvilágosodás hatására a francia forradalom vívmányaként nyerték el.47
Jegyzetek: