Tamási Zsolt
Az elnyugvó test élete (2)
A temetés hagyományai és teológiája
A keresztény temetés a kezdetekben a zsidó hagyomány alapján történt. A zsidóság homályos túlvilág-hitével szemben a kereszténység Jézus tanítása alapján egészen határozottan vallja, tudja, hogy az ember igazi hazája az örök haza, ahova földi vándorútja végén érkezik. Ez a különbség a temetési szertartásokban is megnyilvánul. A keresztény temetők liturgikus neve: coemetorium, az a görög eredetu szó, amelynek jelentése: alvóhely. Hogy ezzel a szóval jelőlik a temetőt, Chrysostomus (Aranyszájú Szent János) szavai által érthetővé válik számunkra: “A keresztényeknél a halál nem halál, hanem alvásnak és álomnak neveztetik”48. Ez az igazán forradalmi a kersztény hitben: a feltámadásba vetett hit bizonyossága.
Az első keresztények a zsidó temetkezési módot átvéve elföldelték halottjaikat. Csupán a szegényeket hamvasztották el. A hamvasztás Rómában a kereszténység keletkezésekor általános forma volt, az elföldelés ott csupán 130 körül, Hadrianus császár uralkodásának idején került előtérbe49. A szarkofág a 2. században kap nagyobb szerepet. Ennek jelentése: “húsevő”, hisz Kis-Ázsiában, ahonnan származik, olyan kőből faragták, amelyről azt hitték, hogy az enyészetet elősegíti50. A XII. táblás törvény megtiltotta a város falain belül történő temetést s a hamvasztást is. Ez magyarázza, hogy a keresztény temetők is a városokon kívül jöttek létre. A temetés a kezdetekben pusztán magánügy volt. A vallási szertartásokról szólva Tertullianus (De anima 51) és Origenész (III in Job) előírják, hogy papok imádkozzanak a holttest felett. Szent Ciprián írja elő, hogy a temetést misével kell egybekötni, s ekkor lesz a temetés magánügyből egyházi ügy is51.
Az első századokban a keresztényeknek nem volt saját temetőjük. A 250-ben kitört nagy keresztényüldözés változást hozott a temetésben is. Kialakultak az egyházközösségi temetők. A családi sírboltok kiépültek s a föld alatt összekötötték őket. Ezek lettek a katakombák, az őskeresztények gyülekező helyei. A 4. században megkapott szabadság lehetővé tette a vértanúk nyilvános tiszteletét is. Sírjaik fölé kápolnákat építenek52, s a keresztények gyakran ezek mellé temetkeznek. A barbár népek feldúlják Rómát (455 – vandálok, 472 – keleti gótok, a 7. században a longobárdok)53, s egyúttal a síremlékeket is. Ennek a következménye az lett, hogy a vértanúk ereklyéit a templomokba viszik. Így elsősorban létrejöttek a mellékoltárok, de ez azzal is járt, hogy – mivel a hívek továbbra is a vértanúk mellé szeretnének temetkezni – megjelenik az igény, hogy most már a templomba temetkezzenek. Milánói Szent Ambrus idején bárki kiszemelhette a sírhelyét a bazilikában. A 4. században a templomba temetkeztek a királyok, a fejedelmek, a püspökök. A 6. században a zsinatok nem engedték meg mindenkinek a templomba való temetkezést54, s így az lett a megoldás, hogy általános szokássá lett a templom köré temetkezni.
Az ekkori szertartásokról tudjuk, hogy a holttestet ima és zsoltáréneklés közben a templomba vitték, ahol sor került a halotti misére és a halotti zsolozsmára, majd a szertartás a temetőben ért véget55. A halotti színekről is szólnunk kell. Ez a különböző népeknél nagyon változatos volt. A halál színe lehetett mind a fehér, mind a vörös vagy akár a fekete. Szent Jeromos előírja, hogy a házasembereknek violát vagy vörös virágot vigyenek, az ifjaknak liliomot vagy fehér virágot.
A középkorig lényeges változás a temetéssel kapcsolatban nem történt, esetleg csak annyi, hogy egyre díszesebb, pompásabb lett – az egyház fokozatos hatalomgyarapodásával egyenes arányban. Sajátos szokás lett, hogy a laikusokat is szerzetesi habitusban temették. Újra megengedték a világiaknak a templomba való temetkezést, amit viszont hazánkban megtiltott az 1279-es budai, majd az 1450-es esztergomi, illetve az 1494-es nyitrai zsinat56. A templomba való temetkezéssel kapcsolatban olyan törvények születtek, amelyek szabályozták, hogy az oltár alá ne temessenek senkit, vagy hogy a koporsó ne maradjon a felszínen, hisz ez egyedül a pápák kiváltsága volt57. A középkori temetés fejlődéstörténetében további fontos tényező volt a reformáció. Ennek a temetéssel kapcsolatos tanításáról majd erdélyi vonatkozásban emlékezünk meg. A különbőző népek megtérése is hozott változásokat a temetés módjában, szertartásában, de ezek a különbségek inkább helyi jelleguek voltak, s idővel beleolvadtak az általános temetési szokások rendjébe. Egy ideig fennmaradtak ugyan, hisz a népek a legnehezebben hagyományaikat adják fel, de ezekkel a különböző szokásokkal, azok okaival, jelenlegi kifejeződésükkel nem célunk foglalkozni.
Századunk temetési gyakorlatával kapcsolatban azzal kellene kezdenünk, hogy a kezdetekben kialakult szoros kapcsolat a templom és a temető közt idővel feloldódott, hely hiányában már kevésbé volt ez a közelség kivitelezhető58. Viszont az egység megmaradt olyan szinten, hogy ha a templomot megszentségtelenítették, akkor a temető is tisztátalannak nyilvánult. Századunkban viszont már csak akkor tartották a temetőt megszentségtelenítettnek, ha a blaszfémia valóban a temetővel magával történt. Ilyen következményt vont maga után a temetőben történő bunős vagy profán cselekedet (legeltetés, rostálás, ruhateregetés stb.).59 Hogy ilyen és hasonló veszélyektől (például kóbór kutyák bejutása) a temetőt megóvják, előírás lett, hogy a temetőt kerítés vegye körül. A templom és temető egysége viszont századunkban is fennmaradt abból a szempontból, hogy a temető felszentelésének szertartása azonos volt a templom benedikálásának szertartásával60, továbbá azáltal, hogy szoros egységet képezett a templomi, majd pedig a temetői szertartartás, ami azonban napjainkban eléggé háttérbe szorult.
A temetési szertartás gyökerei visszanyúlnak a 4. századba, ezért napjaink temetési szokásai ezektől nem nagyon térnek el. A ravatalnál a halottat töbször meghintik szentelvízzel, s közben a hívek a fájdalmas olvasót imádkozzák – olvashatjuk a század elejei liturgikus szabályokban. A keleti egyház sajátossága a virasztási szertartás61, amely Erdélyben is fellelhető volt, s amire még visszatérünk. A ravataltól a régi egyházi gyakorlat szerint a koporsót a templomba vitték, ahol sor került a halotti officium elmondására62. Napjainkban – amint már utaltunk rá – egyre ritkább, hogy erre sor kerüljön, s ebben szerepe van a világi hatóságoknak is. Fontos megjegyezni azt is, hogy nem szokás dicsérő beszédet mondani a temetéskor, hiszen a kereszténység a kezdetektől Isten irgalmába ajánlotta az elhunytat, szakítva a pogány szokással, amelynek gyökereiről megemlékeztünk a gyászbaszéd megjelenésével kapcsolatban. A szertartást az ősegyház gyakorlatát követve az egyház megtagadja az öngyilkosoktól, az önhibájukból elítéltektől, kiközösítettektől, eretnekektől...63 Az 1515-ös veszprémi szinodális könyv úgy rendelkezik, hogy egyházi temetésben azok se részesülhetnek, akik nem gyóntak életük utolsó húsvétján64. A hamvasztással kapcsolatban a következő szabály volt érvényes: “A halotthamvasztó helyiségekben (crematorium) vagy ahol a hamvvedreket tartják (columbarium), egyházi temetési szertartást végezni nem szabad... Akik nem rendelték el holttetemük elégetését, de a halotthamvasztást hozzátartózóik végeztetik, azokat szabad egyházi temetésben részesíteni, a crematoriumba azonban a pap a földi maradványokat nem követheti”. Más előírás volt még, hogy a gyerekek temetkezési helye külön kellett hogy legyen a felnőttekétől, nálunk azonban megengedték, hogy a gyerekeket a szüleik sírjába temessék, vagy oda, ahova a szülők akarták65. A gyakori gyermekhalálozások miatt eléggé lényegesek voltak ezek az előírások.
Történelmi fejlődés eredményeként jelent meg a ma már általános szokás, mely szerint a halott összekulcsolt kezébe rózsafüzért, illetve keresztet helyeztek. A sírok megjelölése a történelem folyamán nagy változatosságról tanúskodik. A sírok fölé már az őskeresztények is állítottak keresztet66, de nagyon színes világ tárul elénk, ha azt vizsgáljuk, hogy mennyi sajátos sírjelölés létezik az egyszeru kereszt és a monumentális síremlékek, az egyszeru sírhalmok és nagyméretu kripták világában.
A II. vatikáni zsinat utáni temetés
A zsinat utáni temetéssel kapcsolatban csak azoknak a tényeknek az ismertetésére szorítkozunk, amelyek változást jelentettek a korábbi szokásokkal szemben.
A hamvasztást már nem utasítja el az egyház, egyetlen megszorítás csupán az, hogy a hamvasztást ne a keresztény tanítással ellenkező okokból válasszák (1176. kánon). Ennek az engedménynek az oka kereshető a temetők túlzsúfoltságában is, mely kérdés egyik megoldási lehetősége éppen a sokkal kisebb helyet foglaló urnákba való temetés. Viszont elég nagy eltérést találhatunk a nyugati országoknál egyre gyakrabban jelentkező hamvasztás, s más népeknek a hamvasztással kapcsolatos fenntartása között létező hagyományok közt. A zsinat utáni temetési szabályok másik fontos tényezője, hogy nem tagadja meg az egyház a temetést az öngyilkosoktól. A kánonjog már nem sorolja be az öngyilkosokat azok közé, akiket tilos egyházi szertartás szerint temetni (1184. kánon). A hamvasztáshoz hasonlóan azonban nem egységes az ezzel kapcsolatos gyakorlat sem. A hagyományokhoz való szoros vagy kevésbé szoros kötődés meghatározó módon jelentkezik ebben az esetben is. Vannak helyek, ahol még csak nem is harangoznak az öngyilkos temetésekor, máshol viszont a szertartás azáltal lesz teljes, hogy a temetési énekeket is mind eléneklik. Az öngyilkosok temetése mindenképpen szorosan kapcsolódik ahhoz a teológiai kérdéshez, hogy ezekre mi vár az örök életben. Ennek a kérdésnek az elemzése viszont eltér tárgyunktól. A kánonjog egy másik cikkelye a templomban való temetkezésre vonatkozik. Az 1242. kánon már csak a pápának teszi lehetővé a templomba-temetkezést s a saját templomukban a bíborosoknak, megyéspüspököknek, illetve a kiérdemesült megyéspüspököknek.67
Erdély sajátosságai
A világegyház temetési előírásait betartva az erdélyi temetésnek fontos eleme volt a siratás és a virrasztás szertartása. 1937-ben Veress Ernő a szertartástanában erről ezt írja: “A felravatalozott holttestnél a pap és a kántor elénekli a 34. zsoltárt és a Benedictust, Simeon próféta énekét”68. Viszont a korábbi századok virrasztási szertartása ennél sokkal gazdagabb volt. A 11. századtól a 18. század közepéig történelmi adatok tanúskodnak a siratás sajátos szokásáról. A halottas szertartásokban fennmaradtak a pogány elemek, s épp ezek miatt lett szükséges a siratás szertartásának egyházi rendeletekkel való szabályozása. Ezek a rendelkezések adnak lehetőséget számunkra, hogy ezt a szokást megismerhessük.
Szent István legendája, a krónikáinak egy része s a IV. Béla lányának szenttéavatási eljárása során készült jegyzőkönyv is tartalmaz a siratás módjára vonatkozó adatokat, észrevételeket. Néha, még a 16-17. századokban is vannak olyan túlzó megnyilvánulások, mint az extázisszeru jajveszékelés és sikoltozás, a haj- illetve szakálltépés, ruhaszaggatás, sőt a test felsértése is. A keresztény szerzők magát a siratás tényét ugyan nem, de a feltámadás hitével ellenkező szélsőséges formáit mint “a pogányság maradványának tekintett túlzást” kifogásolják69. A továbbiakban néhány idézettel mutatjuk be ezt a szokást:
“Eszönkbe kel vennök, hogy a halotton közönséggel három sírások szoktanak lenni, ugyanezönképpen lélek szerént a halotton három sírásoknak kell lenni:
(a) első sírás leszön, mikoron méglen a halot a házban vagyon; ugyanezönképen kel a bunösnek megsiratni az ő buneit, vétközvén szuvébe haláloskeppen(...)
(b) másodszor leszön a siralom a halotton, mikoron az kapun kivül vitetik; ugyanezönképen megsiratandó a bunös ember, mikoron kimegyön a malasztból az bunek dolgára (...)
(c) harmadszor leszön a siralom, mikorn a halot eltemettetic; ugyanezönképen igön nagyon siratandó a bunös ember, mikoron a gonosz szokásnak miatta a bunbe eltemettetik.” – olvashatjuk a siratás első magyar nyelvu ismertetésében a hivatalos keresztény álláspont szerint70.
A siratás módja az eredményességet is meghatározza, attól függően, hogy ezt milyen szándékkal végezték a magukra maradottak A Székelyudvarhelyi kódex erről a következőket írja:
“(a) természetszerént való könyörületségből” ered, “e módon sirata az édes Szuz Mária az ő szent fiának kénnyát és halálát”, akkor “e módon siratnia nem bun, csak ember az siralomnak módját igön felül ne múlja”.
Ha (b) “akaratnak választásából”, akkor “még emódon es nem bun, ha nem leszön mértékletlen; jelösben pedig ha leszön bizon okbol: mert amiat igön megoltalmaztatik vala a kösség, avagy a tulajdon használatosság, avagy még mert netalámtán tetszik avagy félelmes, hogy az ilyetén halot elkárhozot volna”.
(c) “Harmadszor lehet a sírás és szomorúság békétlenségnek fuldalásából és isteni akaratnak ellentartásából (...) és követközék zúgódás, morgódás Isten ellen (...) egyébképen menden mértéktelen bánat es (...) halálos bunnek tulajdoníttatik és igön nehéznek (...) annakokáért lássad üdvözülendő lélek és óvjad magad ettul.”71
A zsoltárolvasás és “vigyázás”, a felravatalozás a közeli hozzátartozók feladata volt, de ezt a vallásos kegyes társulatok is feladatuknak tekintették. Az erdélyi sajátossághoz már nem tartozik hozzá a gyászmisék mondatása, vagy a többi temetési szertartás, mert ezek már nem képeznek kivételt. Ami még sajátosság, az a temetésekhez fuződő babonák lennének, de ezekről kevés írott forrás számol be. Csak egy párat ismertünk ezek közül. Bornemissza Péter feljegyzéseiben a következőket olvashatjuk: “(...) halottas háznál nem jó köszönni.... ha ki vízbe hal, tányérra viaszgyertyát gyújtsanak, és ott megaluszik, ahol fekszik. Ha ki keservesen siratja megholt emberét, földet vetnek az nyakára, hogy hamar elfelejtse (...)”72
A reformáció tanítása a temetésről
E téma vázlatos és rövid tárgyalásának szükségességéről a bevezetőben szóltunk. A százados eggyüttélés ilyen szempontból sem maradt nyomtalanul. A reformáció egyházai a “temetést nem úgy tekintették, mint amellyel egy új, folyamatos munkát kezdtek el az elhalt üdvösségéért, hanem mint utolsó testvéri szolgálatot, amellyel a halott eljövendő sorsára semmiféle befolyást nem gyakorolhatnak”73. Az 1526-os Debreceni Hitvallás szerint “gonoszságot cselekszenek, akik a holtakért imádkoznak, áldoznak, mert nincs azok megkegyelmeztetéséhez semmi remény, akik hitetlenségben haltak el... Elvetjük azt, ami a Makkabeusok 2. könyvében mondatik a halottakért való áldozatról”74. Ez a kijelentés természetes a reformáció elrendeléstanának fényében. Viszont nekik is számolniuk kellett a hagyományok mély gyökereivel, így hiába tiltották meg a siratást vagy a nagy pompával való temetést, mert ezek részben mégis megmaradtak. Ugyanakkor azt is tudnunk kell, hogy a reformátorok kezdetben csak fokozatosan vezethették be ilyen jellegu újításaikat. A protestáns igehirdetők eleinte megőrizték a katolikus külsőségeket is, olyannyira, hogy a nép soszor észre se vette, hogy protestánssá lett75. Erről tanúskodik az 1620-ból származó kézirat Károlyi Zsuzsanna temetéséről,76 amely említést tesz mind a siratók jelenlétéről, mint pedig a temetési pompáról. A hosszas harangozást is tiltja a reformáció szabálya, csupán a harangnak igen rövid meghúzását engedélyezik77. Ezeknek hatása nyilvánvaló, hiszen Erdélyben a siratás ősi szertartása fokozatosan elsorvadt, s leszámítva a nagyon ünnepélyes temetéseket, elmondhatjuk, hogy a katolikus temetési szertartás lényegesen lerövidült, leegyszerusödött78.
A katolikus szertartásra viszont a reformáció elvei nem voltak olyan hatással, hogy ennek következtében megváltozott volna a halottakért való imádkozás fontosságának hangsúlyozása, sőt a különállás megnyilvánult abban is, hogy a reformátusok nem temetkeztek együtt a katolikusokkal, hanem inkább a törökökkel79. Ma azonban a “vegyes” temetők egész sorát lehetne sorolni. A tanbeli különbségek fennmaradása mellett azonban pontosan észlelhetők az egyes felekezetek rituális gyakorlatában megjelenő változások a reformáció hatására.80
Jegyzetek: