Remélem, Isten több hivatást küld
Ádám János SJ, a magyarországi jezsuita rendtartomány főnöke
válaszol Máriás József kérdéseire
Máriás: Ismeretes, hogy a jezsuita rendnek rendkívüli befolyása, hatása volt a magyar egyházi élet alakulására, iskolái révén pedig a magyarság szellemi, muvelődési kibontakozására. Ennek kívánt véget vetni a kommunista diktatúra, amikor a negyvenes évek végén feloszlatta a rendet, elvette javait, iskoláit, tagjait pedig üldözte. Kérem, vázolja pár szóban, miként vészelte át a rend ezt az időszakot, és miként bontakozik ki ma, amikor újra szabadon muködhet.
Ádám: Az ateista hatalom tudatában volt rendünk fontosságának, tevékenysége jelentőségének. Ezért rentelte el – más rendekkel szemben, amelyek, korlátozottan ugyan, de muködhettek, iskolákat tarthattak fenn –, hogy a jezsuita rendházakat bezáratja, a szerzeteseket szétkergeti, muködésüket teljességgel megtiltja. Hivatalosan tehát nem létezhettünk. Intézeteinket, iskoláinkat felszámolták, a rend tagjai nem lakhattak együtt. Az itthon maradottak gyári munkásként, civil egyházi szolgálatban éltek. A rend tagjai közül nagyon sokan, köztük elsősorban a képzés folyamatában levő fiatalok, külföldre menekültek. Az itthon maradtakat egy titkos elöljáró próbálta összetartani, a magyar rendtartomány számuzetésben, külföldön tevékenykedett. Nagyon nehéz évtizedek voltak. Itthon egyetlen novíciust sem vehettünk föl, az utánpótlás egyetlen lehetőségét a Torontóban létrehozott noviciátus alkotta, ami – helyzetéből adódóan is – kevés magyar ifjút tudott felkészíteni.
A nyolcvana évek végén, a kilencvenesek elején bekövetkezett fordulat számunkra is új korszak kezdetét jelentette. Lehetővé vált, hogy újra tevékneykedhessünk muködhessünk, hogy a rendtartomány újra itthon muködhessen, hogy noviciátust nyithassunk, előbb Hódmezővásárhelyen, majd Szegeden, hogy visszaigényelhessük elkobzott javainkat.
A magyarországi jezsuita rendtartomány jelenleg 140 szerzetest számlál. Közülük hatvannyolcan hetven év felettiek, Magyarországon mindössze 13 olyan fogadalmas rendtag van, aki a 35. és 65. év közötti korosztályhoz tartozik. Szerzeteseink közül negyvenhaton még ma is külföldön élnek.
Az újraindulás elképzelhetetlen új hivatások nélkül. 11 új novíciusunk van; huszonkét fogadalmasunk tanul különböző európai jezsuita egyetemeken. Fiataljainkról elkell mondanom, hogy közülük a legtöbb Erdélyből, a Délvidékről, Kárpátaljáról érkezett hozzánk, Magyarországon még nagyon gyér a hivatás.
Szívós munkával igyekszünk visszaszerezni elkobzott javainkat. Immár van öt templomunk; Jugoszláviában és Kárpátalján is van már egy-egy templomunk, amelyekbenmi szolgálunk. Újra létrehoztuk – bár nem a régi épületben, mert azt nem kaptuk vissza – a Manrézát, lelkigyakorlatos házunkat és konferenciacentrumunkat Dobogókőn. Ismét muködtetjük a Faludi Akadémiát, Pécs mellett lelkigyakorlatos házat nyitottunk a fiatalok számára. Miskolcon megnyílt és koedukációs rendszerben muködik a gimnáziumunk, amely mellett létrejött a Szent László Kollégium. Abban nyolcvan gimnazista fiút tudunk elhelyezni. Ez utóbbi intézménnyel kapcsolatban hadd jegyezzem meg, hogy vezetésével a tavaly decemberben Szatmárnémetiben pappá szentelt fiatal rendtagunkat, a nagytarnai születésu P. Holczinger Ferencet bíztuk meg, aki Szegeden, Rómában és Párizsban végezte tanulmányait, készült fel szerzetesi hivatására. Joggal soroljuk őt rendünk reménységei közé.
Két folyóiratot adunk ki: a Távlatokat és A Szívet, amelyek Magyarországon igen olvasottak.
A munka sok, néha erőnkön felüli. Az idős atyák helyére újaknak kell lépniük. Remélem, Isten új hivatásokat küld, mert nagyon szükségünk van rá.
Máriás: Szatmárnémetiben évszázados múltra visszatekintő hagyománya van a rend tevékenységének (ennek történetét Bura László dolgozta fel A jezsuiták Szatmáron címu tanulmányában). Az idősebb szatmárnémeti és környékbeli katolikus értelmiségiek körében elevenen él a jezsuiták által vezetett konviktus áldásos nevelő tevékenysége. Remélhetjük-e, hogy gyermekeink újra részesülhetnek a jezsuita atyák munkájának gyümölcseiben?
Ádám: Erre ma senki biztosat nem tud mondani. Hinni és bízni kell a Gondviselésben. Bizonyára nem véletlen az sem, hogy mostanság Erdélyben, a Délvidéken, Kárpátalján támadnak új hivatások.
A szatmári rendház emléke bennem is él. Sok ideig volt munkatársam P. Racányi Rókus, aki az itteni konviktus nevelője, igazgatója volt. Több más jezsuita rendtársam is szolgált iss, mindig nagy-nagy szeretettel beszélt a szatmári évekről. P. Godó Mihály és a többi szerzetes áldozata, szenvedése minden bizonnyal nem volt hiábavaló. Kinn jártam a temetőben, ahol kegyelettel emlékeztünk a Szatmáron elhunyt testvéreinkre. Több mint harmincan nyugszanak itt. Mindez jelzi, hogy e helyen mély gyökerei vannak a rendnek, tehát jogos a remény, hogy idők múltán újra itt lehetünk. Már azt is eredménynek, ígéretes kezdetnek kell tekintenünk, hogy P. Nemes Ödön öt évig a gyulafehérvári szeminaristák spirituálisa lehetett, helyét ugyancsak jezsuita, a különben erdélyi születésu P. Szőcs László tölti be.
Tudni kell azonban, hogy rendünknek van romániai provinciája is. következésképp annak a hatásköre, hogy itt új rendházat nyisson, alapítson. A provincia tagjai, jelenleg többnyire olaszok, franciák. Rendi elöljáróját, aki történetesen olasz, ismerem. Tárgyalni fogok vele arról, hogy közösen találjunk megoldást a magyar provinciába belépett erdélyi magyar fiatalok itthoni munkájnak lehetővé tételére. Ebben persze sok egyéb körülménynek és tényezőnek kell kedvezővé válnia. De elsősorban és mindenek előtt annak, hogy újabb hivatások támadjanak.
Máriás: Végezetül hadd forduljak az atyához egy általános kérdéssel, amelyma élénken foglalkoztatja a keresztény, azon belül pedig a katolikus embereket: amikor a fogyasztói társadalom életszemlélete, az egymás iránti közöny, sőt gyulölet, erőszak lesz úrrá, tud-e meghatározóvá válni az evangélium szellem, van-e esélye annak, hogy a szeretet, akrisztusi tanítás lényege az elkövetkező évtized meghatározó eszménye, eszménye legyen?
Ádám: Tisztában kell lennünk azzal, hogy a kereszténység a társadalomban uralkodó, az emberi cselekvéseket befolyásoló világnézettel szemben terjedt, vert gyökeret. Mindenkor nehéz volt elfogadtatni a földi örömöket hajszoló emberrel azt, hogy van annál fontosabb: az örök boldogság; a vagyont és pénzt hajszoló, csak azért élő emberrel, hogy “boldogok a szegények”; az egymás ellen acsarkodó emberekkel, országokkal azt, hogy a megbocsátás, a szeretet az, amely igaz békét, megértést teremthet a világon. Az evangéliumi értékeket csak az tudja a magáévá tenni, aki hisz Jézus Krisztusban. Krisztus kereszthalálával megváltott minket, legyőzte a rosszat, vele mi is le tudjuk győzni a gonoszt. Emberi erővel ezt nem lehet megtenni. Úgy vélem, akik ezt hiszik és akik gyakorolják, sohasem lesznek többségben. Régen adott volt egy bizonyos “társadalmi” kereszténység, amikor illett templomba járni, illett a pappap jóba lenni. Ez azonban megszunt. Fel kell készülnünk arra, hogy a kereszténység újra kisebbségi vallás. Jézus hív minket, de szavát nem mindenki fogadja el, megadja a keresztényi élethez szükséges kegyelmet és erőt, de a többség elutasítja azt. A mai keresztényeknek is olyanokká kell válniuk, mint az ősegyház tagjainak: hiteleseknek kell lenniük. Ne csak prédikálják a szeretetet, hanem gyakorolják is! Úgyszintén a megbocsátást, a jóságot, az irgalmat. Akkor, csakis ebben az esetben figyelnek föl rájuk, hisz mindenki éhezik arra, csak gyáva, netán önző ahhoz, hogy maga is tegye.
Manapság halljuk, hogy a szektákban épp ezek a vonások jelentik a vonzerőt. Segítik egymást és ez igen keresztényi dolog. Van azonban egy másik jellemző vonásuk is, amire utalni kell: bátran és nyíltan vallják meg hitüket. Hány katolikus teszi ezt manapság? Én ragaszkodom a katolikus egyházhoz, mert az enyém, beleszülettem ebbe a családba, ebben látom Jézus tanítását megvalósulni. Hogy nem minden tökéletes? Az egyház is emberekből áll. Azon kell lennünk, hogy életünkkel, az egymás iránti szeretetünkkel nyújtsunk példát másoknak, amiképp Jézus Mondta: arról ismernek meg benneteket, hogy szeretitek egymást. Ez az igazi kereszténység, ez az, amire hívő embernek törekednie kell. Erre pedig a mi egyházunk is bő teret biztosít.
Jegyzetek: