*
Évtizedeken át mendemondák keringtek egy nyilvánosságra sohasem hozott, azt antiszemitizmust bíráló enciklikáról, amelyet XI. Piusz számára készítettek elő röviddel 1939-ben bekövetkezett halála előtt, és amelyet utóda, XII. Piusz láthatólag feledésre ítélt. Az enciklika kiadásának elmaradását gyakran bizonyítékként vették elő, mindahányszor XII. Piusz antiszemitizmussal szemben tanúsított engedékeny magatartását akarták példázni. Az körlevél szövegének jelenlegi kiadásával nyilvánvalóvá vált, kihirdetése miért jelentett volna visszalépést az egyház és a zsidó közösség kapcsolataiban. Az írás a Georges Passelecq és Bernard Suchecky szerkesztésében és előszavával közre adott, XI. Piusz rejtett körlevele címu kiadványt szemlézi. (Harcourt Brace Editor)
George Sim Johnston
Újra: XII. Piusz védelmében
Jóllehet a katolikus egyház idestova kétezer éves, története – a profán média szerint legalábbis – három epizódban, az inkvizíció intézményében, a Galilei-ügyben és a Vatikánnak a zsidó holocaust folyamán tanúsított csendjében csapódik le. A Vatikánnak a holocaustban (soában) játszott szerepe iránti tüzetes érdeklődés viszonylag újkeletu. Rolf Hochhuth 1962-ben megjelent, propagandisztikus célzatú színjátéka, A követ tette népszeruvé a gondolatot, hogy XII. Piusz néma és emiatt vétkes szemlélője volt hatmillió zsidó meggyilkolásának a náci táborokban. Hochhuthot megelőzően senki nem hozakodott elő ezzel a váddal. A zsidók csoportjai a valóságban csakis hálájukat fejezték ki azért a nagyszámú zsidó életért, amelyet XII. Piusz segített megmenteni.
Ám Piusznak a zsidók megmentése érdekében tett hősi erőfeszítéseit mára igencsak elfelejtették. Úgy látszik – például –, hogy senkinek sincs tudomása arról: Piusz zsidók érdekében megtett lépéseinek értékeléséül 1945-ben a Zsidó Világkongresszus tekintélyes pénzösszeggel fejezte ki elismerését a Vatikánnak; vagy arról sem, hogy amikor Piusz 1958-ban meghalt, Golda Meir, Izrael külögyminisztere megható dicsérettel búcsúztatta – ugyanazon okból – az ENSZ-ben. A vezércikkírók ehelyett “hallgatásán” lovagolnak, amely immár a holocaustról alkotott standard kép részévé lett.
Évtizedekig homályos célzások keringtek a közvéleményben a történet egy hiányzó epizódjáról. “Mondták”, hogy egy antiszemitizmust bíráló pápai körlevelet fogalmaztak még XI. Piusz tolla alá, röviddel halála előtt, amelyet aztán utóda, XII. Piusz eltemetett. Ha igaz a dokumentum állítólagos “elnémítása”, akkor ezt további terhelő bizonyítéknak tartották arra, hogy XII. Piusz nem törődött igazán a zsidók náci uralom alatti nehéz helyzetével.
A titkos körlevél kiadói közlik az elvetett dokumentum teljes szövegét, s ezzel közvetve buzgón fokozzák a vatikánellenes hangulatot. Eredetileg Garry Willst, az értelmiségi elit kedvenc katolikusellenes katolikusát kérték meg arra, hogy megírja bevezetőjét. Ám Wills maga sem tudta elkerülni a következtetést, hogy az antiszemitizmust tárgyaló enciklika homályban maradása áldásos következményekkel járt. A kiadók, Georges Passelecq és Bernard Suchecky, szándékuktól függetlenül “bizonyítékot” adtak kezünkbe a munkálkodó Szentlélekről, aki megelőzte, hogy az egyház komoly baklövést kövessen el. A kiadók hosszú bevezetőben ismertetik, ami a Humani generis unitas címu fogalmazvány történetéről ismeretes. Az általuk kiásott tények vetnek fényt arra, miért volt – sajnálatos módon szükséges –, hogy az egyház várjon még néhány évtizedet, míg komoly nyilvános dokumentumban fogalmazhatta meg judaizmussal való kapcsolatát.
1938 nyarán XI. Piusz pápa tudomást szerzett arról, hogy egy John LaFarge nevu amerikai jezsuita tartózkodik látogatóként Rómában. Piuszra, aki “mindenevő” polihisztor volt, mély benyomást tett LaFarge egyik, a faji igazságosság kérdésével foglalkozó könyve. A pápa meghívta LaFarge-t nyári rezidenciájára és felkérte egy rasszizmust és antiszemitizmust bíráló enciklika fogalmazványának szerkesztésére. Piusz “jelene legégetőbb problémáinak” tartotta ezeket a kérdéseket. LaFarge-hoz két másik jezsuita csatlakozott, akik jártasak voltak pápai dokumentumok megfogalmazásában. A három szerzetes 1938 baljóslatú nyarán Párizsba ment dolgozni. Ugyanazon év őszén terjedelmes kéziratot nyújtottak be a Vatikánban. Nem tudjuk, Puisz elolvasta-e egyáltalán az iratot. A fogalmazványt félretették. A pápa néhány hónap múltán elhunyt. Ami a “rejtett enciklikát” illeti, a történet itt véget ér.
Tudjuk, hogy 1938 szeptemberében hangzott el XI. Piusz híres nyilatkozata: “Az antiszemitizmus elfogadhatatlan. Szellemünkben szemiták vagyunk”. Utóda, XII. Piusz, aki előbb a Vatikán németországi nagykövete volt, idegenkedett, sőt viszolygott a náciktól. 1935-ben egy Lourdes-ba zarándokló csoportnak kijelentette, hogy a nácik “a faj és vér babonájának megszállottai” és ez szögesen ellentmond a keresztény hit elveinek. Pápasága kezdetén kiadta a Summi pontificus kezdetu körlevelet, amelyben éppen azokat a bálványimádó elveket ítélte el, amelyekre a nemzetiszocializmus épült.
Pontosan ugyan nem tudjuk, miért döntött XII. Piusz a Humani generis unitas közzététele ellen, ám nem nehéz kitalálni. Amint VI. Pál 1968-ban visszautasította az ún. többségi helyzetfelmérést a születésszabályozásról, úgy XII. Piusznak sem lett volna semmi haszna egy olyan dokumentumból, amely – mint Wills megállapítja – feltárja ama eszmeáramlat híveinek a komoly korlátait, amelyet a `30-as években “liberális” katolikus irányzatnak tartottak.
A Humanis generis unitas az emberi faj “egységének” alapján álló érveket sorakoztat fel a rasszizmus ellen. A szerzők ékesen szólnak az emberi személy méltóságáról, és arról, hogyan forgatják fel a modern rasszista filozófiák – több más tényező mellett – ezt a méltóságot. Amikor azonban a dokumentum az egyház és judaizmus kapcsolatának sajátos témájához ér, a szerzők minden emberi méltóságról szóló beszédet sutba vetnek és veszélyes módon közelednek ahhoz, hogy a zsidókat vallási és társadalmi páriákként tekintsék.
Képzeljük csak el, milyen volna napjaink emeberének reakciója, ha – ad absurdum – II. János Pál szájából hallaná: Krisztus zsidók általi elvetése “valódi alapja annak, hogy a zsidókat az emberiség többi részétől társadalmilag szeparálják”, vagy ha óvná a katolikusokat “azoktól a veszélyektől, amelyeknek a zsidókkal való érintkezés kiteheti a lelkeket”.
Az enciklika-fogalmazók helyesen ítélik el a faji alapú antiszemitizmust, utána azonban elnézőek a vallási antiszemitizmussal (illetve antijudaizmussal) szemben. Visszatérnek a zsidókra nehezedő és őket az emberiségből kiközösítő történelmi átok divatjamúlt elméletéhez. Ezt az eszmét a II. vatikáni zsinat a Nostra aetate-ban határozottan visszautasította, nemkülönban II. János Pál, aki elítélte “az Újszövetség zsidó népre és tulajdonított bunére vonatkozó téves és igaztalan interpretációit”.
A dokumentum egyik tanulsága, hogy még a 30-as évek “felvilágosult” katolikus publikumának is sokat kellett fejlődnie a judaizmus és az egyház kapocsolatára vonatkozó szemléletében. LaFarge-hoz hasonló jezsuita személyiségek is még sokáig egy maradi zsidó-teológia adeptusai voltak és ugyancsak hajlottak arra, hogy a zsidókra mint a “modernitás” csíráinak hordozóira gyanakodjanak. Néhány évtizeddel John Courtney Murray előtt voltak még, aki a kicsalogatta őket “fegyházi” mentalitásuk falai közül.
Minthogy a XI. Piusz rejtett enciklikáját ismertető szemlék többsége elkerülhetetlenül XII. Piusznak a holocaust idején “tanúsított” hallgatása körül fognak forogni, érdemes néhány tényt felidéznünk. Zsidó tudósok (akik közül most csak Joseph Lichtent említjük), gondosan, adatokkal illusztrálták azt a kiterjedt rejtekhálózatot, amelyet a Vatikán muködtetett. Mi több, XII. Piusz személyes felelősséget vállalt a deportált zsidók gyerekeiért. Nagymértékben az egyház erőfeszítéseinek köszönhető az itáliai zsidók magas túlélési aránya a náci uralom alatt, amely messze meghaladta más európai országokét. A Vatikán erőfeszítéseinek eredményeként az Európa-szerte megmentett zsidók száma hétszázezerre rúg a becslések szerint. (A második világháború zsidó áldozatainak számát hatmillóra becsülik! – A fordítü megjegyzése) Ez volt az egyik oka Israel Zolli római főrabbi háborúvégi megkeresztelkedésének. A rabbi a Piusz pápa tetteiért érzett hálából annak keresztnevét, az Eugeniót vette fel.
A modern közvélemény elítéli Piuszt, mert nem csapott fel demagógnak és nem bélyegezte meg harsányan a zsidók elleni náci bánásmódot. Mégis, mi haszon származhatott volna egy ilyen aktusból? Mind a Vöröskereszt, mind a zsidókat segítő ügynökségek ugyanarra a következetetésre jutottak a háború alatt, mint a Vatikán: a zsidók megmentésére irányuló erőfeszítéseik sokkal eredményesebbek lesznek, ha az ügynökségek viszonylag csendben muködnek. 1942-ben Amszterdam katolikus hierarchiája nyíltan elítélte a nácik zsidóüldözését. A nemzetiszocialisták a zsidók felhajtásának és a deportálások számának megduplázásával válaszoltak. A háború végére Amszterdam zsidó lakosságának 90%-át megsemmisítették.
Az egyház háború alatti magatartása távolról sem volt tökéletes. Ide tartozik még – amint azt II. János Pál aláhúzta –, hogy a judaizmusnak nemcsak katolikusokra, hanem általában a keresztényekre jellemző téves teológiai megértése “sok lelkiismeret álomba ringatásához járult hozzá”, aminek eredménye aztán az lett, hogy sok keresztény náci zsidóüldözésekkel szembeni “elvi ellenállása nem volt olyan, amilyet az emberiség Krisztus tanítványaitól várt”.
XI. Piusz “rejtett körlevele” nyüzsög ezektől a tévedésektől, így késői nyilvánosság elé tárása esetleges, jelentőség nélküli esemény. Ha rendeltetésének megfelelően használták volna a Humani generis unitast, hatásai a rákövetkező évtizedekben úgy követték volna a tanítóhivatalt, mint egy sötét árnyék. A zsidókérdés ilyetén tárgyalása szinte lehetetlenné tette volna a Nostra aetate megfogalmazását, továbbá erősen hátráltatta volna II. János Pál erőfeszítéseit, amelyeket a zsidó közösség és az egyház közeledéséért tett.
(Our Sunday Visitor)
Nemes István fordítása
Jegyzetek: