A Református Mentő Misszió az idén Maroskeresztúron, a római katolikus plebánia gyülekezeti otthonában tartotta a szenvedélybetegek kezelésére szolgáló tíz napos lelki gyógytornát. Tizennégy munkatárs - lelkész, orvos, pszichológus, szociális munkás - vett részt a gyógyítón, amelyet huszonnégy beteg vett igénybe majdhogynem szimbolikus részvételi díjjal. Napi két bibliaóra, közös éneklés, imádság, orvosi és pszichológiai előadások segítették az elvonókúrákban, pszichiátriai beavatkozásokban csalódott, hívő és hinni vágyó embereket. Talpraállásukban, megerősítésükben sajátos szerepet játszott az a tizenkét bizonyságtevő, aki az elmúlt években e missziónak köszönhetően szabadult.
Anonim Alkoholista
Töredékek egy misszió életéből
Maroskeresztúr, 1999. január 11-20
A. A.: A Keresztény Szóban szeretném bemutatni ezt a csoportot. Kérlek, beszélj magadról, hány évig alkoholizáltál, mi volt a következménye.
B. G.: Gegesben születtem. Tíz osztályt végeztem Nyárádszeredában, ott már az iskolatársaimmal nekifogtunk illogatni. Úgy is volt, hogy a szünetekben. Bekerültem a Megéneklünk Románia táncegyüttesbe, a musorunk végén mindig nagy ivászat volt. Tizenegyedikben már nagy mennyiségeket ittam. A részegségig. Eleinte nem gondoltam, mennyire súlyos eset vagyok. Elkerültem a katonasághoz, nem tudom, hogy adódott, hogy nem, a feletteseim is engem küldtek ki italért. Ôk is mind alkoholisták voltak. Együtt ittunk jó nagyokat. Tizenhat hónap így telt el. A leszerelés után megnősültem, mint friss nős ember egy kis pihenőt hagytam, megszületett a kislány, de azért voltak ilyen kihágások, ivászatok. Bementünk egy-egy sörre, s így lassan visszajutottam ugyanabba az állapotba. A futballcsapatba is főleg azért jártam, mert utána mindig ittunk. A feleségem pedig mondta, fejezd be, mert ha nem, elválok. Hitegettem. Egy-egy hétig nem ittam, kicsit helyreállt a béke, de utána megint megrészegedtem. Ez így ment éveken keresztül. Aztán megsokallta, azt mondta, én beadom a válópert. Akkor már napi két liter volt.
A. A.: Vodka, szilvapálinka?
B. G.: Lehetne sorolni, hogy vodka, köményes stb... Mert úgy csináltam, hogy miután éjszaka elfogyott az adag, már reggel korán megvettem a féllitret. Reggel hattól nyolcig az el is fogyott. Akkor már a munkából el kellett hogy kérezzek. Aztán mentem a bodegákba, az egyikben megittam két decit, a másikban hármat, aztán haza, mert már nem bírtam. Le kellett dőlni. De nem tudtam pihenni. Egy órát, másfél órát. Aztán már megint kellett hogy menjek. S így reggeltől estig a másfél-két liter tömény, az megvolt. Éjszakára mindig gondom volt, hogy meglegyen. Egészen addig, amíg egyszer betörtem otthon az ajtót. Karácsonyra megvolt a nagytakarítás, már a feleségemmel nagyon rossz volt a viszonyunk. Azt mondta, ő földíszíti a fát, és ők elmennek, én pedig maradjak itthon, és addig igyak, ameddig megdöglök. A gyerekeket elvitte a nővéréhez. És otthagytak engem egyedül. Január negyedikén hozta a pénzt, hogy a válópert adja be. Én viszont nem tudtam hova menjek. Jöttek a nővéremék, segítettek, látták, hogy múlok ki egyszer-egyszer... Akkor egy tíz napos elvonókúrára befektettek Gizikéék a kórházba, sok vitamint is kaptam, hogy egy kicsit épüljek fel. De a tíz nap után, amikor kijöttem, csak nekifogtam inni.
A. A.: Hogyan történt a fordulat?
B. G.: Tudtam, hogy február 25-én lesz a gyógyító ott, a Hargitán. Azt gondoltam, addig még iszok, osztán elmegyek oda. Vagy meghalok, vagy lesz velem valami ottan. Hogy, hogy nem, az jött azelőtt két-három nappal, hogy G., te többet nem iszol. Te oda józan fejjel kell hogy menjél, hogy tudjál odafigyelni. S hogy hogy tudtam megállni minden gyógyszer nélkül, nem tudom. Elmentem a táborba a nagy fájdalommal, hogy a család most már szétbomlik, vége az életemnek... De kértem a drága jó Istent. Már első éjszaka, ahogy lefeküdtem, könyörögtem, drága jó Istenem, szabadíts meg engem az alkoholtól. A családot hozza vissza, állítsa helyre. Hinni kezdtem, hogy ha kérem, akkor megadja ezt. Azt hitttem, a szememmel baj van. Mert mindig könnyes volt. Ha énekeltünk, ha imádkoztunk, ha bármi történt. De közben nem a szememmel volt baj, hanem belül dolgozott már, ugye, az Úr. Vannak olyan dolgok, amiket nem tudok szavakkal megmagyarázni. És ekkor történt meg a fordulat, amikor ott volt Márkus Gábor is, a magyarországi Tiszta Forrás Alapítványtól, nem tudom, tetszik-e ismerni, ő ott elmondta a bizonyságtételében, hogy milyen nagy mélységbe volt, és akkor adta nekem ezt a kis Újtestamentumot, és azt írta bele: Én élek, és ti is élni fogtok. Mert aszongya, hogy őt is ez az ige mentette meg.
A. A.: Ez mikor volt?
B. G.: Most februárban lesz két éve. Nem is kívánom az alkoholt, eszembe se jut. Csak úrvacsorát szoktam venni. Helyreállt a családi életem, s járok minden héten a közösségbe.
A. A.: Volt-e még példa arra, hogy a katolikus egyházzal együttmuködve kerüljön sor egy-egy ilyen gyógyító tábor megszervezésére?
Ifj. Adorján Kálmán lelkipásztor, a tábor vezetője: A katolikus egyház eddig is helyet adott hasonló rendezvényeinknek. Tavaly májusban ugyanitt tartottuk a gyógyítót, s egy alkalommal Ivóban a Kolping-tábor vendéglátását élvezhettük. Ez megoldotta a szállás és a konferencia-terem problémáját.
A misszió nyitott, bármilyen felekezetből jöhetnek gyógyulni vágyó szenvedélybetegek. Megfordultak itt katolikusok, unitáriusok, baptisták is.
A. A.: Kik segítik a misszió munkáját?
A. K.: Három orvos és két asszisztens szokott részt venni – felváltva – ezeken a gyógyítókon. Ôk elsősorban a kolozsvári Diakónia nevu Házi Beteggondozó Szolgálat alkalmazottai: dr. Sárosi Artúr, dr. Bálint László és dr. Kovács Katalin. Pszichológusunk a két éve végzett Gulyás Tünde. Mindannyian fiatalok.
A. A.: Kérem, sorolja fel azokat a lelkészeket, akik eddig az alkohol- és lelkibetegek gondozásából leginkább kivették a részüket.
A. K.: Mindenekelőtt Horváth Levente, a misszió alapítója, Geréb Dénes segédlelkész és a tavaly nyár óta jómagam is. Meghívottként egy-egy bibliaórát Sipos András, id. Adorján Kálmán, Korodi Csaba, Móra László, Lőrincz János, Jakab István, Lakatos Gabriella, Sikó Csaba és Simon Levente is vezetett. A vasárnapi istentiszteletet a katolikus templomban tartottuk. A csoportos beszélgetéseket pszichológusként Gulyás Tünde, Bíró Gabriella és Bodó Gyula “moderálta”. A munkából bőven kivette részét Antalfi Gizella, az udvarhelyi misszió lelke is.
A. A.: Kolozsváron rendszeresen részt veszek a misszió gyülekezeti alkalmain, bibliaóráin. Erdélyszerte még hány helyen, hol muködnek ilyen csoportok?
A. K.: Marosvásárhelyen, Székelyudvarhelyen, Zilahon, Csíkszeredában, Barótön – ezek a főbb helyek. Vannak még kisebb, most alakuló csoportok is. Január 29-31-én Mezőpaniton tartottuk az országos konferenciát.
A. A.: Úgy tudom, a magyarózdi kastélyt a misszió vette bérbe, és elindította a helyreállítás, felújítás munkálatait, hogy országos rehabilitációs központtá alakítsa. Hogy állnak ezek a munkálatok?
A. K.: Kilencvenkilenc éves koncesszióval vettük bérbe az államtól ezt a leromlott épületcsoportot. A rehabilitációs központ a kastély magtárépületében lesz. Ez valamivel jobb állapotban volt, mint a kastély maga. A kastély épületét missziós munkatársi központtá, munkatársképzővé alakítjuk. A helyreállítási munkákat egy marosvásárhelyi építkezési cég vállalta. Elsősorban a tető újraépítése szükséges, az ácsmunka most van folyamatban, ennek az évnek az első felében talán eljutunk odáig, hogy a cserép is helyrekerüljön.
A. A.: Egy kényes kérdés. Tudom – többször is elhangzott –, nem a lekipásztorok igehirdetéseinek eredménye, hogy itt, egy-egy ilyen alkalommal hányan gyógyulnak meg, hanem azé, akire Önök mutatnak, a Jézus Krisztusé. Milyen a gyógyulási arány? Mennyire tekinti sikeresnek az eddigi munkát?
A. K.: Erről hitelesebben beszélhetne, aki régebben dolgozik a misszióban. De én úgy látom, hogy sikeres. Isten megáldja azáltal, hogy történnek valódi gyógyulások, azaz megtérések. Azt azonban tudni kell, hogy nem lehet látványos statisztikákra számítani. A szabadítás valóban az Istené.
A. A.: Mit gondol, eredményesebb-e a pszichiátriai kezeléshez képest az Önök munkája?
A. K.: Én csak azt tudom mondani, hogy a pszichiáterek a betegeiket innen-onnan hozzánk szokták irányítani.
A. A.: Milyen forrásokból sikerült eddig fedezni a gyógyítók anyagi hátterét?
Csiszér Balázs (a misszió programjainak pénzügyi hátterével foglalkozik): A mostani gyógyító költségeinek egynegyedét fedezi a személyenkénti 200 000 lejes részvételi díj. Hozzájárult a költségekhez egy udvarhelyi cég (ez szintén egy negyed), a további rész magánszemélyek támogatásából került ki.
A. A.: A katolikus plebánia támogatása mennyit jelent ebből az összegből?
Cs. B.: Csak annyit mondhatok, hogy a plebános úr segítségével a rendezvény szálláshelyének bérleti díja egyharmadába került annak, mint ha a gyógyítót a homoródi református központban szerveztük volna.
*
A. A.: Bartha Évával eddig csak a kolozsvári misszió csütörtöki és vasárnapi alkalmain találkoztam. Most milyen feladatkörben vagy itt?
Bartha Éva: Minden gyógyító előkészítése, gyakorlati megszervezése, a beszerzés biztosítása, a belső életrend felügyelete mind az én feladatom. Sok gazdasági vonatkozása is van. Eredetileg tanítónő vagyok, dolgoztam akként is, de ezt a munkát nagyon megszerettem.
A. A.: Mennyire támogatja a misszió muködését maga a tagság, a gyógyulni vágyó hívek?
B. É.: Sokan vannak a szabadultak közt, akik ilyenkor pénzzel és élelemmel járulnak hozzá a tábor szükségleteinek fedezéséhez. Van, aki rendszeresen a tizedét is ideadja. A gyógyulók is támogatják – lehetőségeik szerint – a misszió, a Bonus Pastor Alapítvány és a Diakónia muködését. A Bonus Pastor a misszió nonprofit háttérintézménye. S még mindig tart az “egy cserép”-akció: egy-egy cserép adományként felajánlott árából is gyul a magyarózdi kastély újjáépítéséhez szükséges építőanyag.
A. A.: A tábor egyik lakójaként nagyra értékelem a kitunő ellátást, a tevékenységek kiváló minőségét. Mi a titka ennek?
B. É.: Ez nem is annyira anyagi, mint inkább szervezési kérdés. Összeszokott munkatársi csapat vagyunk, s a betegek közül a szolgálatosok is besegítenek.
Itt nem utolsó sorban az tunt fel nekem, milyen sok a fiatal munkatárs. Kíváncsi vagyok kiket, miért vonzott magához ez a néhány lelkipásztor, hogyan vesznek részt a munkában. Egyetlen dolog nyilvánvaló: mindnyájan a kolozsvári egyetemista bibliakör tagjai.
A. A.: Milyen motivációkra következtethetek én abból, hogy te is itt vagy, más egyetemi kollegákkal együtt. Mennyire kapcsolódik ez a hivatástudathoz? Hobbi vagy közösségkeresési alkalom?
Baló Levente (a Babeš-Bolyai Tudományegyetem negyedéves filozófia szakos hallgatója): Kapásból azt tudnám mondani, hogy amiért vonzott engem a misszió, az a keresztyénségem gyakorlati megélésének igénye volt. Mindig éreztem ezt a testközeliségét, élességét a valódi hitnek, a megtérésnek. Azt, hogy a hittel valóságos élethelyzetekben találkozhatom, mert különben hajlamos vagyok “elfilozofálni”, de ha ezt teszem, akkor a hitem nem tart meg igazán. Mint ahogy egy prédikációban hallottuk, a puszta gondolatok, érzések és szavak nem elegendők, hogy hitünk éltető erejét átéljük. Azért vonzott engem a misszió, mert minden ilyen gyógyító megrázó hatású, mind egy-egy megtérést jelent. Nem tudom elkülöníteni magam másoktól, megkülönböztetni a munkatársat a gyógyulni vágyó embertől. Nem kell keresnem közösséget, hiszen már van: a munkatársak közössége. Ebben a közösségben tudom csak én is elgondolni és gyakorolni a hivatásomat.
A. A.: Közösséget keresel itt, vagy a hivatásodat kívánod gyakorolni?
Bodó Gyula (negyedéves az egyetem pszichológia szakán): Nem tudom a hivatásomat közösségen kívül elgondolni. Az, hogy pszichológus vagyok, azt jelenti, hogy rám bízatott egy bizonyos fajta szolgálat, aminek értelmét és helyét – be kell vallanom – még most is keresem. Életem és hitem alapjainak vonatkozásában egyaránt. Azt valóban érzem, hogy rám vannak mérve olyan feladatok, amik közösségen kívül nem végezhetők el.
A. A.: A tegnap olyan csoportmunkát vezettél, amelyben a gyógyulóknak három kérdést tettél fel. Nyilatkozzanak az alkoholfogyasztás előnyeiről, hátrányairól, valamint arról, hogy mi lesz, ha távozásuk után továbbra is isznak? Hogyan értékeled a válaszokat?
B. Gy.: A tegnapi munka olyan sarokkő eddigi munkámban, amit többé nem tudok elfelejteni. Mindig azzal küszködtem, hogy pszichológia és istenhit viszonyában hogyan is állunk. A pszichológiának humanista alapjai vannak, ám ha Krisztusban vagyok, lehetetlennek tartom azt, hogy pusztán emberi szinten oldódjanak meg bizonyos lelki problémák. A tegnapi kérdéseket Gulyás Tünde bízta rám. A válaszok közben egy adott pillanatban az egész váratlan fordulatot vett. Olyan rések nyíltak meg, amelyekre egyáltalán nem számítottam. Miután felkerült a táblára néhány válasz arra vonatkozólag, mi történik, ha betegeink a gyógyító után továbbra is isznak, belépett egy olyan tényező, ami az egészet átemelte egy másik jelentésszférába: beleszólt Isten Lelke, vagyis a kegyelem, ami egészen új irányba vitte az eredetileg elgondolt tesztet. Akkor azt éreztem, hogy itt és most egyszeruen csak engedelmeskedni lehet és kell. Titokszeru mozzanat volt, és biztató arra nézve, hogy a pszichológiai ismereteknek lehetséges egy igazán Isten szerint való gyakorlata.
A. A.: Belső történéseimre koncentrálva is észrevettem, hogy Baló Levente és Bodó Gyula időnként kirohan a gyülekezeti teremből, fel a katolikus templomba. Ilyenkor mit kerestek ott?
B.Gy.: Semmi különöset. Imádkoztunk.
Mint katolikusnak számomra nagy öröm, hogy a református misszió gondozottjaiként helyet kaptunk a maroskeresztúri katolikus gyülekezeti otthonban.
Darvas-Kozma József plébános: Jézus Krisztust vallom Uramnak, megváltómnak, és ő lett az én életem célja. Ezért azt szeretném, hogy mindenki felismerje őt, boldog legyen, üdvösségét megtalálja. Ez a misszió segíti az elesetteket, hogy Krisztussal találkozzanak, s megváltozzanak, ha képesek elfogadni az ő segítségét, kegyelmét. Papként tapasztaltam: még az alkoholistára sem érvényes, hogy “kutyából nem lesz szalonna”. Bunös emberként is Isten gyermeke. Ha megnézzük a múltunkat, van aki korábban, van aki későbben – például a jobb lator az utolsó pillanatokban –, de mindannyian az Isten országát keressük. Függetlenül attól, melyik felekezethez tartoznak, szeretném, ha a lelkipásztorok Krisztushoz vezetnék a híveket.
A. A.: Bennem megmozdult a kérdés, hogy egyházaink miért nem szerveznek missziót a gőg, a hatalmaskodás, a gyulölködés bunében szenvedőkért is? Miért van az, hogy csak az alkoholfüggőket választották ki, hogy mintegy ők vigyék el a balhét minden bunért, ami van?
D.-K. J.: Az egyház egyetemes szinten küzd a bun ellen.
A. A.: És ennek mi vagyunk a szimbólumai?
D.-K. J.: Nem. Ha csak az alkoholistákat neveznők bunösöknek, ez nem lenne igaz. Egyszer megkérdeztem egy részeg bácsit, hogyan megy keresztül a síneken, nem fél, hogy elüti a vonat? És azt mondta: ott vagyok az Isten tenyerén, ezért nem félek. Nem sok józan ember mondott még nekem ilyen mély, Istenben megnyugvó választ. A részeg ember elesettsége, támaszra szorulása példa: nem önmagába kapaszkodik, hanem a komájába, a kerítésbe vagy az oszlopba. Talán könnyebben megkapaszkodik Krisztusban is, mert önmagát képtelennek tartja a “megváltásra”. Viszont a józan emberek közt nagyon sokan esnek az önmegvalósítás kísértésébe. A mai önmegvalósító szellemi irányzatokkal szemben, akár józanul, akár részegen, mindenki jobb úton jár, ha nem önmagába kapaszkodik. Ha egy részeg ember a maga állapotában így tud gondolkodni, ahogy ez a bácsi, akkor a józan, kegyelmi állapotban élő ember még inkább kellene, hogy bízzék Isten gondviselésében.
A. A.: A rendes gyülekezeti lelkipásztor feladatköréhez képest mit jelent egy ilyen misszió lelkészének lenni?
Geréb Dénes segédlelkész: Voltam én is másfél évig egy faluban, kéthetente jártam le Kolozsvárról Homoródszentmártonba. A különbség talán az, hogy a missziós életforma nem olyan kiszámítható, mint a rendes lelkipásztori munka. Nem olyan kiegyensúlyozott. Habár lehet, hogy a parókiális lelkész is túllép a szigorúan kötelező feladatkörön. Mindenesetre a missziónál folyton váratlan helyzetek adódnak. Például olyan sürgősségi esetek, amikor a hívek lakására vagy a kórházakba kell kiszállnom, látogatóba mennem, orvost hívnom, lelkigondozást végeznem. Ilyenkor minden más, az adminisztráció is csúszik. Pedig az utóbbi is a gyülekezet javát szolgálja. Rendszerint mégis mindig a családlátogatás mellett döntünk.
A. A.: Kényszeruségből vagy önként vállaltad ezt a munkát?
G. D.: Biztosan tudom, hogy ezt én úgy kaptam, elhívásként, még harmadéves koromban. Már a misszió indulásakor bekapcsolódtam, hívott Antalfi Gizella és Horváth Levente is. De ezt az emberi meghívást megelőzte az, hogy szerettem ezeket az embereket, akik felé a misszió nyitott, és úgy éreztem, hogy amit Istentől kaptam velük meg tudom osztani.
A. A.: Most felteszek egy nagyon személyes kérdést, amire nem feltétlenül kell válaszolnod. Milyen érzés az, amikor egy volt tanárodhoz kell menned sürgősségi misszióba, mert vagy ittas, vagy pedig elvonási tünetei vannak?
G. D.: Tényleg nehéz erre válaszolni. Az a kettősség volt bennem, hogy én, aki annyit tanultam tőle, mit tudok nyújtani neki. Mit is mondhatnék neki, hiszen tulajdonképpen mindent tud? De végül is rájöttem, hogy semmi nagyot nem kell tennem, hanem csak egyszeruen jelen lennem, és arra figyelnem, hogy vajon most Isten mit akar. Ha szótlanul is, de mellette kell lenni. Még mindig lámpalázat okoz, de az a jó, hogy tudom: én is ugyanolyan koldus vagyok, mint bárki más, aki Isten kegyelmére szorul. Van egy indiai mondás az ilyen helyzetekre: egyik koldus megmutatja a másik koldusnak, hol található az élelem.
Jegyzetek: