Olga Popova, Engelina Smirnova,
Paola Cortesi: Az ikon
A képanyaga és minősége tekintetében különösen is szép kiadvány végigköveti nemcsak időben, de térben is az ikonmuvészet kibontakozását, valamint az elmúlt századok folyamán bekövetkezett változását, illetve időnkénti lehanyatlását.
Legelőször is olyan görög eredetu alapfogalmakkal ismerteti meg az érdeklődő olvasót, mint a deészisz, hodigitria és pantokrátor. A felsorolt fogalmak jelentése sorrendben a következő: deészisz – könyörgés. Meghatározott ikonográfiai kompozíció, amely több egymás mellé helyezett képből áll. A középen mindig a trónoló Krisztus látható, két oldalán pedig az Istenanya és Keresztelő János áll, akiket ugyanakkor angyalok és szentek sokasága vesz körül. A hodigitria – útmutató. Az Istenanya ábrázolásának nagyon közkedvelt típusa. Az effajta ábrázolásokon Mária egyik karján mindig a gyermek Jézust tartja, a másik kezével pedig Fiára mutat, s ezzel mintegy felszólítja a szemlélő hívőt imádására. Hadd említsem példaként az ismeretlen helyről és időből származó, a Czestochowa melletti jasna-górai kolostortemplomban látható, fényképről legalább is sokunk által jól ismert Istenanya-ikont, amelyről egy lengyel legenda azt tartja, hogy Szent Lukács evangélista munkája, amelyet hajdanában a názáreti kis ház asztallapjára festett volna. Még csak annyit itt, hogy a szóbanforgó templomot 1382-ben magyar pálos szerzetesek alapították. Pantokrator – a mindenek felett uralkodó Krisztus. Általában mellkép, jobbját áldásra emeli, baljában pedig az evangéliumos könyvet tartja. Tulajdonképpen ez a legismertebb, legrégibb és legelterjedtebb ábrázolási típusa a Megváltónak. A több mint háromszáz ritka és értékes ikont bemutató könyvben nagyon sok deészisz, hodigitria és pantokrator látható.
Arra a kérdésre, miért is oly keresettek immár évtizedek óta Nyugat-Európa-szerte az ikonképek, s miért keresik fel a fiatalok egyre gyakrabban az ottani országokban az ortodox díszítésu szentélyeket (például Taizét), e könyv révén kaptam kielégítő feleletet. Az ikon esetében ugyanis a főhelyet mindig az embert fölülmúló és vonzó transzcendens, vagyis a misztériumra utaló lényeg, úgy is mondhatnánk: az Isten foglalja el. “Az ikonban – olvasható a bevezetőben – az istenember odalép mellénk, arra emlékeztet bennünket, hogy mi is Isten képe vagyunk, Isten ikonja, és hogy az a sorsunk, hogy hozzá hasonlókká legyünk”. A még egyértelmubb útbaigazítás kedvéért idézzük Damaszkuszi Szent Jánost: “Egykor Isten, mivel nem volt sem teste, sem formája, semmilyen módon sem volt ábrázolható. Mivel azonban Isten testet öltött, és az emberek között élt, megmutathatom azt, ami Istenből látható. Nem az anyagot tisztelem, hanem az anyag Teremtőjét, aki érettem lett anyaggá, aki az anyagban életet öltött, és az anyagon keresztül valósította meg megváltásomat”.
Az elmondottak után talán nem csoda – s ezt olvasmányélményeinkből, regényekből, filmekből valamennyein tudjuk –, hogy az orosz otthonokban az 1917-es lenini forradalmat megelőző időkig legalább is, és talán a gorbacsovi peresztrojka után ma ismét ott látható a kis házi szentély a lakás valamelyik sarkában, ahol mécsesek és virágok között látható a család védőikonja, amely felé különös tisztelettel fordulnak a család tagjai. A látogatóba érkező vallásos vendég is – a régi gyakorlat szerint legalábbis – először az ikont köszönti, s csak azután a család tagjait. A képrombolás időszakát lezáró 843-as zsinati dokumentum e vallásos gyakorlat motivációját így öntötte világos hitbeli tanítást összegző mondatba: “Mindenki, aki egy ikont tisztel, abban a kép által ábrázolt valóságot tiszteli”.
A téma iránt érdeklődő olvasó végigszemlélheti ebben a könyvben mindenekelőtt a legjellegzetesebb épen maradt bizánci ikonokat, a kezdetektől a 15. századig, amelyeket egyedülálló szépség, belső ragyogás és lelki mélység jellemez. Majd a posztbizánci idők ikonjait veheti szemügyre. Mint ismeretes 1453-ban II. Mohamed török szultán elfoglalta Konstantinápolyt és a város eleste a hajdan fényes Bizánci Birodalom végső bukását is jelentette. Ám az iszlám diadala helyrehozhatatlan károkat okozott az ortodox hitnek és kulturája fejlődésének. Aztán a balkáni szerb, bolgár, a krétai és a közép-görögországi, valamint lengyel ikonok s a különös érdeklődésre joggal számot tartó orosz ikonok láthatók a könyv lapjain, a Rusz által 988-ban felvett orosz kereszténység megszületésétől egészen napjainkig.
Mivel a törökök imént említett előrenyomulása után tulajdonképpen Oroszország maradt Keleten az egyetlen erős ortodox állam, ő lett a keresztény hit bástyája is, Moszkva pedig a Bizánci Birodalom örököse, vagy ahogy még mondani szokták: a harmadik Róma.
A második évezredvégi, tehát a mai, a kortárs ikonfestő-muvészek közül érdemes megjegyezni az 1953-ban született Zinon archimandrita nevét, aki világszerte ismertté lett muvészetével visszanyúlt a kezdetekig, vagy ahogy mondani szoktuk “a forrásokig”, s aki egyébként egy orosz kolostor ma élő szerzetes-lakójaként ezt a megfontolásra méltó gondolatot fogalmazta meg: “Fontos emlékeztetni arra, hogy sem az egyházi muvészet, sem az ikon nem bír jelentőséggel az egyházon kívül, mert ezeknek az alkotásoknak a gyökere a liturgiában van, s ha elvágják ezeket a gyökereket, nem lehet megérteni az alkotásokból kisugárzó harmónia és szépség jelentését”. Gyakorlatilag tehát arra buzdít mindannyiunkat, hogy az ikonok megismerésére kell törekednünk, e megismerés révén pedig merítenünk kell a hit misztériumaiból.
Talán ilyen alapon kellene nekünk, nyugati katolikus keresztényeknek is a naturalizmus és a már-már csöpögős érzelgősség, sok esetben pedig egyenesen a giccs irányába eltájolódott vallásos ábrázolások, illetve “szentképek” világából visszafordulnunk “a tiszta források”, vagyis a transzcendens felé mutató Misztérium irányába.
(Officina ‘96, 1996)
Jakab Gábor
Jegyzetek: