Nyíri Tamás
Amint mi is megbocsátunk
“Az úr maga elé idézte őt és így szólt hozzá: »Te gonosz szolga! Kérésedre elengedtem minden tartozásodat. Nem kellett volna neked is megszánnod szolgatársadat, mint ahogy én megszántalak téged?« Erre az úr haragjában átadta őt a poroszlóknak, amíg meg nem figzeti minden tartozását. Ígz tesz mennyei Atyám is veletek, ha mindegyiktek szívből meg nem bocsát felebarátjának.” (Mt 18,32-35)
Mit kell legyőznie az embernek, hogy tudjon megbocsátani, nemcsak úgy “akárhogy”, hanem tiszta szívből és egészen, ahogy az Úr azt tőlünk kéri?
Elsősorban talán azt a természeti rend legmélyén rejtőző érzést, hogy ellenséggel van dolgunk. Hogy a “másik”: ellenség, ez az érzés az állatban is megvan; olyan mélyre terjed, amilyen messze az élet megsebezhetősége ér. Az élőlények világában ma az a helyzet, hogy az egyik élete a másiknak szolgál – és valahogy így áll az emberrel is, aki a bunnel magával rántotta az egész teremtett valóságot. A “másik” ember, aki kárt okozott nekem, elvett valami értékeset – nemcsak anyagit, hanem például becsülést, bizalmat, szeretetet: az ellenségem; és vele szemben rögtön jelentkeznek a bizalmatlanság, a félelem, az utálat alapérzései. Igyekszem védekezni vele szemben, és ezt a legjobban úgy tudom megtenni, ha veszélyességének ezt az érzését ébren tartom magamban, ha az ösztönöm nem bízik meg benne és mindig ütésre készen állok... Itt a megbocsátás annyit jelent, hogy lemondok arról a látszólag oly tiszta, világos és biztonságot nyújtó védekezőállásról, amit a természetes gyulölet nyújt. Ehhez felül kell emelkednem a félelmen és vakmerően lemondani a védettségről – tudva azt, hogy ami a legigazibb bennem, azt semmiféle ellenség nem tudja elpusztítani. Mert ez a magatartás nem azt jelenti, hogy illúziókba ringatom magam és veszélytelennek képzelem azt, aki az ellenségem; magától értetődik, hogy megteszek mindent, ami szükséges, ében leszek és elszánt. Hiszen az igazi megbocsátás mindig bátorságot tételez fel és ez a bátorság abból a benső védettségből meríti erejét, amit nem kell félteni a test ellenségeitől. A gyakorlat is ezt a magatartást igazolja: mert az, aki igazán megbocsát, általában erősebb, mint az, aki fél és ezért gyulöl.
Ennél a primitív ösztönnél egy fokkal magasabban áll a bosszú. Ez már nem az élet veszélyeztetettségére felel, hanem arra ügyel, hogy a saját hatalmam és dicsőségem ne szenvedjen csorbát. Ha a másik ártott nekem, ez már jele annak, hogy ő erősebb, mint én. Ha én olyan lettem volna, amilyennek lennem kellett volna, akkor nem engedhette volna azt meg magának. A bosszú önérzetemet állítja helyre, miközben megalázza az ellenséget; a másiknak kisebbednie kell, ez növel engem... Itt a megbocsátás az erről való lemondást jelenti, és feltételezi, hogy önérzetem független a másik magatartásától, mert egy érinthetetlen belső tisztesség és becsület tudatából él. Aztán az eredmény itt is azt mutatja, hogy ez a magatartás a nagyobb külső megbecsültséget is maga után vonja: mert ez a szabadság mások viselkedésével szemben elveszti a sértés erejét és lefegyverzi a sértőt a szellem oldaláról...
A legkézenfekvőbb ösztön azonban, amit a megbocsátáskor le kell győznünk, az az igazságosság ösztöne. Nem az a rend az igazságosság, amely dolgokat és erőket, hanem amely személyeket hoz megfelelő viszonyba. Hogy a személy megkapja azt, amire lényegénél fogva igénye van, hogy a személyek összessége egymással igaz viszonyban legyen, ez az igazságosság. Ha valaki igazságtalan velem szemben, akkor ezt a rendet bontja meg és éppen ott, ahol a legérzékenyebb számomra: saját magamban. És ez ellen berzenkedik minden érzésem. De ebben az elemi vágyakozásban az igazság után igen sok az egyszeru félelem, és éppen azokból a “legalsó” körökből származik, amelyekről az előbb szó volt. Más a megsértett öntudat és más a bosszú igénye – és mégis ezeket elégítem ki, ha szolgálatukba állítom az igazságosságot. Az egésznek a közepén ott lapul meg az önmagamra irányuló akarat, hogy az legyen nekem, ami engem méltóságomnál fogva megillet. Ennek a legegyszerubb kifejezése a régi “fogat fogért, szemet szemért.” Amit a másik tett nekem, azt cselekszem én is neki. Mennyire más az, amit az Úr mond: “amit nem akartok, hogy nektek cselekedjenek, ti se cselekedjétek nekik.” – Itt a megbocsátás elsősorban az lenne, hogy lemondjak az igazságosságra irányuló eredeti vágyról, amely a büntetést saját maga akarja végre is hajtani – de az igazi megbocsátás az, ha nemcsak a büntetés végrehajtásáról, hanem a büntetésről egyáltalán le tudok mondani. Ezzel ugyanis elhagyjuk a megfelelőség – a kongruencia – terét, ahol fájdalom fájdalomra, kár kárra és a vétek bunhődésre lesz “becserélve”, és kilépünk az igazi szabadság terébe. Ebben a térben is megvalósul a rend, de nem merev mérés és mérlegelés révén, hanem teremtő felülemelkedés útján. Kitágula szív, az ember legbensejéből felszínre emelkedik a nagylelkuség és az ajándékozó gazdagság nagyszerusége: emberi elősejtései annak az isteni erőnek, amelyet kegyelemnek nevezünk.
Amikor az eddigieket végiggondoljuk, úgy érezzük, hogy tulajdonképpen meg lehetünk elégedve magunkkal. Mindeznem is olyan nagy dolog, talán már mi is gyakoroltuk, vagy ha nem, akkor kis jóakarattal igazán meg tudnánk tenni... Istenem, miért is gyulölködnénk ma, amikor annyira látjuk a gyulölet tehetetlenségét! Vagy a bosszú – az ember örül, ha vége van a gyulölködésnek, nemhogy bosszúálláson törné a fejét. És igazság – ugyan ki lenne képes megállapítani, mi is a konkrét igazságosság itt, ezen a helyen és ennél az embernél; aki azt merné állítani, hogy tudja, az hazudik és önmagát áltatja.
Igen ám, csakhogy ez még nem keresztény megbocsátás. A megbocsátásnak a keresztény módja az, ha helyreállítjuk az eredeti viszonyt. Gondoljuk csak el a következőt: egy ember okozhat fájdalmat barátjának, mert nem elég figyelmes iránta, mert itt-ott helytelenül ítéli meg, vagy kíméletlenül érint egy olyan pontot, amihez csak a leggyengédebb kézel szabad nyúlni. Ez mind megrázkódtathatja a barátságot, többé vagy kevésbé, aszerint, mekkora volt a kíméletlenség, vagy mennyire fontos az, amiről szó volt. De egészen új helyzet állna elő, ha az a barát nemcsak a tetteket, nemcsak a szavakat vagy a magatartást ítélné meg vagy kifogásolná, hanem barátjának a legbenső érzületét, ameggyőződését támadná; ha azt mondaná neki: a te szíved hamis, a te szándékod gonosz, célod tisztátalan. Ugye, az ilyen szó – komolyan kimondva – széjjelrobbanthatná még alegjobb barátságot is, és a barátokból ellenségek lennének!
Tulajdonképpen így szerezzük magunknak az ellenséget: mert ahhoz, hogy valaki igazán ellenségünk legye, hogy tényleg szívünket, egész bensőnket érintse a magatartása, ahhoz előbb közel kellett hogy álljon hozzánk, a barátunk kellett hogy legyen. Aki világéletében idegen volt, abból igazán nem lesz soha ellenség. Lehet belőle ellenfél, talán gyulöljük is vagy haragszunk rá – de nem ellenség.
És a keresztény megbocsátás az ellenségeskedés megszüntét jelenti. Ha az ilyen barátságok széttörnek, ugye mindegyik fél azt mondja, én nem haragszom – csak éppen nem köszönök neki; vagy ha köszönök, akkor csak éppen nem állok szóba vele. Barátomnak pedig semmiképpen sem barátom.
Pedig nincs más választás: ha az, akit szerettem, már nem barátom, akkor ellenségem. És ha igazán meg akarok neki bocsátani, akkor nem tehetek mást, helyre kell állítanom az eredeti viszonyt. Ha tehát nyilvánvaló, hogy a másik vétkezett ellenem, akkor nem szabad hagyni azt a gonoszat és keményet, ami odaállt kettőnk közé. Utána kell menni, a félreértést meg kell szüntetni, tévedésünket visszavonni, hibánkért bocsánatot kérni: a tárgyi zavaró okokat kell megszüntetni.
Így talán világos, hogy a megbocsátás valami átfogóbb egésznek, a szeretetnek része. A megbocsátás a szeretet megjelenési formája akkor, amikor igazságtalanság éri. Meg kell bocsátanunk: azért, mert szeretnünk kell. Aki megbocsát, aki az ellenséget is szereti, az az Atyához hasonlít, aki engedi, hogy a nap igazra és hamisra egyaránt süssön, hogy az eső jóra és gonoszra egyaránt essék.
Minden, ami ezen a földön történik, valahogy az Isten cselekedeteinek a nyomát viseli magán. Az emberi megbocsátásnak igazi képe és mértéke is az isteni megbocsátás volt: a megváltás. Amikor Isten bocsátott meg, az sem egyszeruen a bunök elengedés volt, hanem elégtétel. Nem törölte el “simán” a bunt, ahogy leírunk valami behajthatatlan adósságot, hanem helyreállította az igazi igazságosságot. Átvette a saját vállára a mi bun-adósságunkat, ős ő maga vált így a jónak adósává.
A megváltás azonban nemcsak “valami”, ami akkor történt és most javunkra válik, hanem az egész keresztény magatartásnak az alapja. Mi mindannyian Krisztus megváltó cselekedetéből élünk; ennek a megváltásnak a formája behatolt keresztény létünkbe és ott kell érvényesülnie. Nem lehetünk megváltottak anélkül, hogy ne éljen bennünk a megváltás szelleme. Nem tudjuk élvezni a megváltás hasznát anélkül, hogy mi magunk is létbe ne hoznánk, végbe ne vinnénk. És Krisztus megváltásának valósítása részünkről: ez a felebaráti szeretet – de ez a szeretet megbocsátássá válik, mihelyt a felebarát úgy áll velünk szemben, mint mi Istennel: bunös az igazzal szemben.
(Elmélkedések 1949-51)
Jegyzetek: