Zamfir Korinna
Valóban feltámadt az Úr
“Húsvéti gyertyánk (…) fénylő lángját találja égve a szép Hajnalcsillag,
az örök Hajnalcsillag, ki soha nem lát alkonyt,
a te Fiad, Jézus Krisztus, ki visszatérve a sírból
az emberi nemre szelíden árasztja a megváltás fényét,
él és uralkodik mindörökkön-örökké."
(Exsultet)
Életünkben - előbb vagy utóbb - érthetetlen események következnek be. Leginkább a hozzánk közel álló emberek súlyos szenvedése, megmagyarázhatatlan halála hasít belénk és veti fel a kérdést: van-e az egésznek értelme? A számunkra kedves személy halála mindig érthetetlen, elfogadhatatlan, és ez így is van rendjén. Lehet-e még élni egy ilyen tapasztalat után? Természetesen lehet szép eszmefuttatásokat írni a rosszat is megengedő Isten védelmében, de ha őszinték vagyunk, ilyenkor ez nem sokat segít. És mégis, az egyetlen, ami értelmet adhat haláltól szünet nélkül fenyegetett életünknek, az egyedül a hitetlenül is remélő, sokszor csak a “hátha mégis"-be kapaszkodó hit: Krisztus feltámadt. Ha jól belegondolunk, igaza van Ágostonnak, amikor húsvéti himnuszában, az Exsultetben azt mondja: “semmit sem érne földi életünk, ha a megváltás ránk nem árad." A megváltás pedig éppen a Krisztus húsvéti misztériumában való részesedésben valósul meg. Húsvét nélkül, a feltámadás ténye nélkül illúzió az egész kereszténység, és értelmetlenné válik az ember élete, hiszen teljesen ki van szolgáltatva a halálnak. Ha az emberi egzisztencia legmélyebb értelme szeretni valakit, s ha szeretni annyi, mint azt mondani a szeretett lénynek: “Te, te nem halsz meg"1, akkor érthető, hogy csak a feltámadás segíthet át a halál értelmetlenségén.
Krisztus feltámadása az Újszövetség központi tanítása. A legrégibb s legátfogóbb hitvallást Pál apostolnál olvashatjuk, az első korintusi levélben. Pál számára a feltámadt Krisztussal való találkozás a Damaszkuszba vezető úton egész életét meghatározó esemény volt, olyan történés, mely helyettesítette a többi apostol ismeretét a názáreti Jézusról. Ebből a találkozásból nyerte apostoli küldetését és a feltámadás lett evangéliuma (1Kor 15,3-8), a többi evangélium ezt a “sűrített" evangéliumot bontja ki2.
“1Figyelmetekbe ajánlom, testvérek, az evangéliumot, amelyet hirdettem nektek. Elfogadtátok, és szilárdan kitartotok benne. 2Általa elnyeritek az üdvösséget, ha megtartjátok úgy, ahogy hirdettem nektek. Másként hiába lettetek volna hívővé. 3Elsősorban azt hagytam rátok, amit magam is kaptam."
Miután az apostol a számára oly sok problémát okozó, nem éppen példás életet élő, pártoskodó korinthosziak kérdéseit megválaszolta, arra biztatja őket, hogy tartsanak ki a feltámadás evangéliumában, mert ha kitartanak benne, ez üdvösséget jelent számukra. Azt reméli, hogy a nézeteltérések ellenére a legfontosabb kérdésben egyetértés alakul ki közöttük, és Krisztus feltámadásának hite megteremti a közösség egységét. A kérdést valószínűleg azok a “spiritualizáló" (az ember testi valóságát lebecsülő) keresztények vetették fel, akik úgy gondolták, hogy a feltámadás fölösleges, hiszen ők már birtokolják a magasabbrendű bölcsességet, amely lelki emberekké teszi őket.3
Pál azt adja tovább, amit maga is kapott. Ugyanazt hirdeti tehát, amit a többi apostol, vagyis azok, akik Jézust földi életében ismerték és feltámadása után találkoztak vele.
A levél 15. fejezetének elején (15,3-8) Pál egy már előzőleg meglévő, ősi hagyományt használ fel. Erre utal több olyan kifejezés, amely máshol nem (vagy csak kivételesen) fordul elő Pálnál, valamint a versek szimmetrikus, könnyen megyjegyezhető szerkezete.
Krisztus
meghalt és feltámadt
bűneinkért, harmadnap
az Írások szerint, az Írások szerint.
eltemették, és megjelent (megláttatott) (Péternek, majd a tizenkettőnek.)
Őskeresztény hitvallásról van szó, mely egyúttal ősi, a levél megírását (Kr.u.57) megelőző igehirdető formulát tükröz.
Krisztus meghalt.45 A mi bűneinkért halt meg, hiszen ő, “aki bűnt nem ismert" (2Kor 5,21), nem halhatott meg saját bűneiért.
Jézus halálában sűrítve jelenik meg Istennek az ember iránti szeretete, mindaz, amit Isten kész megtenni az emberért - önmagát odaadni, kiüresíteni (Fil 2,7). “Mindvégig szerette őket" (Jn 13,1) - mondja János a magát barátaiért odaadni készülő Krisztusról. De ugyanígy megjelenik az ember Isten iránti szeretete, mindaz, amit ez az ember, a názáreti Jézus, s benne az ember kész megtenni Istenért, a végsőkig menően szeretni, akkor is szeretni, ha ez számára a halált jelenti. Ezért és ilyen szempontból fontos Jézus halála mint Istennek az emberhez hajló, az embernek Istenhez forduló szeretetének legkézzelfoghatóbb kifejezése. (“Senkinek nincs nagyobb szeretete annál, aki életét odaadja barátaiért" - Jn 15,13). Ilyen értelemben “kellett" Jézusnak meghalnia, hogy ennyire tapinthatóvá tegye, hogyan szereti Isten az embert - egészen önmaga “megsemmisüléséig", az ember pedig Jézusba kapcsolódva lehetőséget nyerjen ilyen hűségesen és odaadóan szeretni Istent. Ezért szükséges és fontos Isten számára Jézus halála. Nem azért “kellett" Jézusnak meghalnia, mintha Istennek szüksége lett volna Fia, vagy akár egy ember kínjaira, nem mintha Istennek kedve telne a szenvedések szemlélésében, vagy mintha nem tudna kiengesztelődni, ha az Isten-ember nem tenne eleget egy az Isten fölött álló, személytelen igazságosság elvárásainak.
“Az Írások szerint" kifejezés arra utal, hogy mindez Isten terve szerint történt, s nem volt a szerencsétlen véletlen játéka, vagy a gonosz hatalmak győzelme. Milyen írásokra gondolt Pál, illetve a korabeli egyház? Erre nézve csak bizonyos utalások vannak. Az “Írásokat" olvasónak eszébe jutnak a Jahve Szolgájáról szóló énekek, különösen a negyedik, a “fájdalmak férfiáról" beszélő: “A mi betegségeinket ő viselte, és a mi fájdalmainkat ő hordozta. A mi vétkeinkért szúrták át, a mi bűneinkért törték össze, a mi békességünkért érte fenyítés, és az ő sebe által gyógyultunk meg. Kitépték az élők földjéről." (Iz 53,4-5.8) A 22. zsoltárt olvasva lehetetlen, hogy ne gondoljunk Jézus passiójára. “Istenem, Istenem, miért hagytál el engem? Aki csak lát, mind gúnyt űz belőlem: »Az Úrban bízott, mentse meg őt, szabadítsa meg, ha kedve telik benne!« Átlyuggatták kezemet és lábamat, megszámlálhatom minden csontomat. Elosztották maguk között ruháimat, és köntösömre sorsot vetettek." (Zsolt 22,1a.8a.917c.19)6.
Az eltemetés hírül adása megerősíti a halál tényét, és ezáltal kiemeli a teljes reménytelenséget. A halálból nincs visszatérés - gondolják az elkeseredett emmauszi tanítványok is. “Reméltük, hogy ő szabadítja meg Izraelt, de már harmadnapja, hogy ezek történtek." (Lk 24,21) Az eltemetés közlése ugyanakkor szorosan kapcsolódik az üres sírról való híradáshoz is, hiszen ha az üres sír önmagában még nem is lenne egyértelmű bizonyíték, a feltámadást nem lehetett volna állítani, ha Jézus testét ott találták volna a sírban.7
“És feltámadt"8. Fontos az, hogy Jézus nem a földi életbe tér vissza, hiszen ő “többé nem hal meg" (Róm 6,9).
A “harmadik nap" említése, a kronológia az esemény történeti valóságát hivatott igazolni, ugyanakkor fontos szentírási fogalomról van szó. A harmadik nap jelentős Jónás számára is, hiszen ekkor szabadul a hal gyomrából, s ezt a képet Jézus magára vonatkoztatja az evangéliumban (v.ö. Mt 12,40; Mk 8,12; Lk 11,30). A legérdekesebb ószövetségi rész Ozeásnál található: “Két nap múlva életre kelt, harmadnapra feltámaszt bennünket, és élünk majd előtte" (Oz 6,2)9.
“És megjelent". Tulajdonképpen láthatóvá tette magát, megláttatta magát. Nemcsak a feltámadás tényének megerősítéséről van szó. Ugyanezt a kifejezést használja a Szentírás Isten megjelenéseire. Így láttatja meg magát Isten Ábrahámmal, Jákobbal, Mózessel. Itt Krisztus az, aki kezdeményez10. Isten feltárja magát választottainak. Ilyenkor természetesen felmerül bennünk a kérdés, miért nem jelent meg Krisztus kényszerítő erővel ellenségeinek is, miért nem bizonyította be és miért nem igazolja ma is feltámadását? Talán sokkal könnyebb volna akkor elfogadni. Isten mégsem választja soha a kényszerítés útját. A Feltámadott jelenéseiben különösen világos, hogy Isten jeladásai csak a hit nyitottságában lesznek saját tapasztalattá. Az emmauszi tanítványok, a magdalai Mária a közelükben levő Krisztust csak akkor ismerik fel, amikor a hit benső látása ezt lehetővé teszi. Egészen érdekes, amit Ábrahám mond, Jézusnak a gazdag emberről és a szegény Lázárról szóló példabeszédében: “Ha Mózesre és a prófétákra nem hallgatnak, még ha a halottak közül támad is fel valaki, annak sem fognak hinni." (Lk 16,3 - valószínűleg az ősegyház tapasztalata is tükröződik ebben a kijelentésben.) Nyilvánvaló tény, hogy ha valaki eleve elzárkózik, semmit sem lehet bebizonyítani, bármilyen erővel történne is a meggyőzés.
A megláttatás nem a testi látásra vonatkozik. Az előbb említett példák is ezt igazolják. Jézus szellemi teste csak természetfölötti tapasztalatban lesz megközelíthető. Erről tanúskodnak a Feltámadott jelenéseiről szóló evangéliumi beszámolók, valamint a Pál életét meghatározó esemény, a damaszkuszi úton történt találkozás a feltámadt Krisztussal. Fontos, hogy itt nem misztikus-szubjektív eseményről van szó (anélkül, hogy a szubjektív élményt valótlannak tekintenénk), hanem Krisztus feltámadása olyan objektív tény, mint halála és eltemetése.11 Az természetesen más kérdés, hogy mégsem beszélhetünk szoros értelemben vett történeti tényről, éppen mivel Jézus nem e fizikai világba tért vissza, ami azonban azt jelenti, hogy a feltámadás a történelmen túl és nem a történelmen kívül van.
Pál a feltámadt Krisztus tanúit is felsorolja: Pétert, Jakabot és az összes apostolt, illetve az ötszáz testvért12. Pál csak a kora nézete szerint hitelre méltó tanúkat említi, ezért hallgat az asszonyokról. (Érdekes, hogy Jézus először a nem sok megbecsülésnek örvendő, viszont hozzá mindvégig hű asszonyoknak jelenik meg, és az is, hogy az evangéliumok nem félnek az asszonyok említésétől még akkor sem, ha ettől esetleg kevesebb hitelük lesz13. Talán az ősegyház megváltozott szemléletét is tükrözi ez a tény.) A tanúk sorában az utolsó maga Pál apostol. A tanúk felsorolása, és annak kiemelése, hogy közülük néhányan még élnek, nemcsak a korinthosziaknak volt fontos, hanem mindannyiunk számára megerősítést jelent, még akkor is, ha nem a kényszerítés erejével hat.
“8Utánuk pedig, mint egy elvetéltnek, megjelent nekem is. 9Én ugyanis az utolsó vagyok az apostolok közt, s arra sem méltó, hogy apostolnak hívjanak, hiszen üldöztem az Isten egyházát. 10De Isten kegyelméből vagyok az, ami vagyok, s rám árasztott kegyelme nem maradt bennem hatástalan."
Amit itt Pál magáról mond, nemcsak azért érdekes, mert saját életét és egyéniségét mondja el. Az is láthatóvá válik, mi történik egy emberrel, ha a Feltámadottal találkozik.
Pál érvelése számunkra talán meglepő. Nem bizonyítja Krisztus feltámadását, hanem abból indul ki, hogy Krisztus feltámadása vitathatatlan tény, amit a korintusiak sem vonnak kétségbe. Éppen ezért biztos, hogy Istennek van hatalma a többi embert is feltámasztani. Jézus is, a szadduceusok beugrató, a feltámadás képtelenségét sugalló kérdésére válaszolva arra hivatkozik, hogy a feltámadást tagadók azért tévednek, mert nem ismerik - nem akarják ismerni - Isten hatalmát (Mk 12,18-27).
“12 Ha tehát hirdetjük, hogy Krisztus feltámadt a halálból, hogyan állíthatják némelyek közületek, hogy nincs feltámadás? 13Ha nincs feltámadás, akkor Krisztus sem támadt fel. 14Ha pedig Krisztus nem támadt fel, nincs értelme a mi tanításunknak, s nincs értelme a ti hiteteknek sem.[...]
19Ha csak ebben az életben reménykedünk Krisztusban, minden embernél szánalomra méltóbbak vagyunk."
Itt kerül a képbe a Krisztus feltámadásáról szóló híradás egzisztenciális jelentősége. Mivel Krisztus feltámadt, nekünk is, szeretteinknek is megnyílik az életet értelmessé tevő lehetőség. Van valami ezen a sokszor szép, sokszor gyötrelmes életen túl. Van valaki, aki előttünk járta be ezt az utat, aki a kaput kitárta. Még akkor is, ha ezt nem mindig könnyű elhinni. Ha ezt elvetjük, akkor valóban szánalomra méltóbbak vagyunk minden embernél, s nem marad más hátra, mint hogy azt mondjuk az egykori epikureusokkal meg a mai hedonistákkal: “együnk, igyunk, mert holnap úgyis meghalunk"14.
“20De Krisztus feltámadt a halálból elsőként a halottak közül."
Ez az, ami biztos: Krisztus feltámadt. Feltámadása nemcsak azért fontos, mert ezzel Isten igazolta őt, és valóban “Isten hatalmas Fiának bizonyult" (Róm 1,4), hanem azért is, mert ő az első, a feltámadottak “zsengéje". Ezért remélhetjük, hogy ránk is vonatkozik, amit megígért: “Ismét eljövök, és magammal viszlek titeket, hogy ahol én vagyok, ti is ott legyetek." (Jn 14,3)
“30Miért tesszük ki mi is magunkat szüntelenül veszélynek? 31Mindennap készen vagyok meghalni, hiszen büszkeségem vagytok, testvérek, Urunkban, Jézus Krisztusban. 32Mit használ nekem, hogy Efezusban - emberi módon szólva - vadállatokkal küzdöttem?"
Az apostol szavai elgondolkodtatóak, mert hiteles élet áll mögöttük. Ha csak ez az egy életünk van, mi értelme odaadni azt mások szolgálatára? Minek vállalni a keresztény élettel és az igehirdető misszióval járó sok szenvedést?15 Az az ember állítja
“35De - kérdezhetné valaki - hogyan támadnak fel a halottak? Milyen testben jönnek majd elő?"
___________________________
1Gabriel Marcelt idézi Szabó Ferenc, A rejtett Isten útjain, Róma 1980, 241. Ld. még Gabriel M., “Halálom és én" című tanulmányának gondolatait, melyeket a szerző egyik drámájának szereplője fogalmaz meg: "Szüleim halála után fedeztem fel valamit. Az, amit mi továbbélésnek (survivre) nevezünk, valójában csökkenő élet (sous-vivre, “alul-élés"), és azok, akiket továbbra is szeretünk lényünk legjavával, mintegy remegő, láthatatlan árkádokká válnak - megérezzük és mintegy érintjük őket -, alattuk haladunk előre egyre inkább meghajolva, egyre inkább elszakítva önmagunktól, egészen addig a pillanatig, amikor mindent elnyel a szeretet." (In: Szabó F., i.m., 242.)
2 V.ö. Thorday Attila, Az első korintusi levél 7., 13., 15. fejezeteinek magyarázata, Szeged 1996, 23-47.
3 V.ö. Murphy - O’Connor, J.,The First Letter to the Corinthians, in: Brown, R.E, Fitzmyer, J. A., Murphy, R.E.(szerk.), The New Jerome Biblical Commentary, London 1991, 801., 812. Nem annyira a gnoszticizmusról van szó, mint inkább a Philo Judaeushoz kapcsolódó hellenista-zsidó bölcsességi irányzatról.
4
5 A görörg ige aorisztosz formája pontszerű cselekvést jelöl, és ezáltal egy konkrét múltbeli eseményre vonatkozik. (V.ö. Thorday, i. m., 49-50.)
6 A nagyfokú hasonlóságnak Jézus szenvedéstörténete és az idézett ószövetségi szövegek között nem szabad arra a következtetésre vezetnie, hogy Jézus szenvedése és halála valami előzetes, részleteiben meghatározott terv szerint játszódott le, mintha Jézus csak valamilyen színdarab főszereplője lett volna, s az emberi szabadságnak semmi helye nem maradt volna. Figyelembe kell vennünk, hogy az evangéliumi passió-elbeszélést Húsvét fényében írták meg, az Írások beteljesüléseként értelmezve azt.
7 V.ö. Thorday A., i.m., 29.
8 A szentírásban használt passzív intranzitív igealak értelmében Isten cselekszi a feltámasztást (v.ö. Róm 4,24; ApCsel 3,15). Isten támasztotta fel Jézust. A halál és eltemetés aorisztoszával szemben a feltámadás igeideje a praesens perfectum, olyan múltbeli cselekvésről van tehát szó, mely hatással van a jelenre. V.ö. Szabó M. - Tarjányi B., Az Újszövetség görög nyelve, in. Thorday, i.m., 30.
9 Murphy - O’Connor, J.,The First Letter to the Corinthians, in: Brown, R.E. (szerk.), The New Jerome Commentary, 812.
10 Uo.
11 V.ö. Thorday, i.m., 33.old.
12 Szinte valamennyi szentírási hagyomány szerint Jézus az apostolok közül Péternek jelent meg először. Érdekes magyarázatot fűz az ötszáz testvérnek való megjelenéshez J. Jeremias, aki szerint ez a jelenés, valamint a pünkösdi eseményről szóló elbeszélés ugyanazon hagyomány kétféle változata lenne. Jeremias a tübingeni iskolát követi, és azzal érvel, hogy a János-evangélium szerint a Lélek kiárasztása összefügg Krisztus feltámadásával (Jn 20,22), az említett esemény pedig nagyon hasonlít az ApCsel 2,1-13-ban leírt pünkösdi történésekhez. (Jeremias, J., New Testament Theology, London 1981, 307-308.)
13 Ezeknek a beszámolóknak a hitelessége biztos, hiszen az evangéliumok azt is elmondják , hogy a tanítványok nem hittek az ő szavuknak, ez pedig rossz fényt vet rájuk. (Lk 24,10 sk.. 22-24, Mk 16,10 sk.), v.ö. Jeremias, J., i.m., 306.
14 V.ö. Iz 22,13.
15 Murphy - O’Connor, J.,The First Letter to the Corinthians, in: Brown, i.m., 813.