Jakab Gábor
Húsvéti fényünk - Krisztus
A fény azzal küzd a sötétség ellen, hogy váratlanul feltör és világít. Így van ez nemcsak az anyagi Univerzumban (akár az ősrobbanás alkalmával), de a szellem világában is (Krisztus feltámadásában). A rendkívül gazdag mondanivalójú húsvét-éjszakai liturgiának - ugyanebből a gyökérből táplálkozva - drámai hatású fényünnepség a nyitánya. Lenyűgözően szép szertartás keretében, a Krisztus előtti ószövetségi idő sok évezredes lelki éjszakájára emlékeztető sötét templomban az allelujás örvendezésre egybegyülteknek a világosságot a pap által meggyújtott, kintről behozott és magasra tartott húsvéti gyertya fénye nyújtja. E lobogó világosságban, majd a róla szétosztott s az egész “istenházát" pillanatok alatt betöltő gyertyalángok ragyogásában a szertartást végző klerikus egyre emeltebb hangon háromszor is ezt intonálja: “Krisztus világossága!", amire feleletül a jelenlevők ajkáról ugyancsak háromszor visszhangzik az örömteli válasz: “Istennek legyen hála!"
Az én lelkemben legalábbis - egy nagyon mélyről rezonáló ősi visszhang nyomában - mintegy “hallhatóvá" válnak ezen az éjszakán a Biblia első lapján olvasható mondatok: “Isten szólt: Legyen világosság, és világosság lett. Isten látta, hogy a világosság jó. Isten elválasztotta a világosságot a sötétségtől. A világosságot nappalnak nevezte Isten, a sötétséget pedig éjszakának" (Ter 1,3-5).
Igen, szerintem transzcendentálisan is lejátszódik húsvétkor a hívő emberek életében a teremtés fentebb szóba hozott “fizikai" csodája, tehát a világosság és a sötétség egymástól való éles elválasztása. A föltámadt Krtisztussal ugyanis húsvétkor a bűnébe előzőleg mintegy belehalt ember a saját “sírjából" szintén feltámad(hat). Számomra mindenképpen ezt sugallja például Karl Caspar Krisztus feltámadását ábrázoló, vakító fényben úszó festménye, amely a müncheni Liebfrauen-dóm kriptájában látható.
Hitetlenkedéseink, vallási elbizonytalanodásaink miatt lelkileg túlságosan is besötétedett világunkban húsvétkor évről évre felragyog a Feltámadottban és a Feltámadott által az élet “igazi világossága" (Jn 1,9). Nem a görög mitológia legismertebb titánja, Prométheusz hozza ezúttal a világosságot világunkba, hanem ő, a halálon is győzelmet aratott Krisztus, a világ Megváltója, aki János evangéliumában önmagáról szó szerint is kimondja: “Én vagyok a világ világossága" (Jn 8,12). S mert ő isteni természete révén hitünk tanitása szerint egylényegű az Atyával, tulajdonképpen magának az örök Istennek a világossága, akiről János apostol ezt írja: “Isten világosság, nyoma sincs benne a sötétségnek" (1 Jn 1,5).
A húsvét éjszakáján meggyújtott apró gyertyáinknak és hagyományos feltámadási körmeneteinknek is ez kellene hogy fölemelő üzenete legyen mindannyiunk számára.
Ha időnként kételyeink támadnak a halál utáni “másik világgal" kapcsolatosan, az még nem baj. Viszont a kételkedő embernek a kikerülhetetlenül beálló sötétségen mindenképpen át kell haladnia, ha a túlsó oldalon ki akar jutni a világosságra. Vagyis azt a hitet kell húsvét üzenete nyomán magában tudatosítania, hogy az emberi élet nem szűnik meg a földi halállal, csupán megváltozik, minőségileg magasabb fokon folytatódik, halhatatlan élete tehát biztosítva van. Hitbeli kételkedéseink és világnézeti tétovázásaink közepette is valamiféleképpen az öreg Simeon kellene hogy követendő példa legyen mindannyiunk számára. Őt, mint ismeretes, átmeneti bizonytalankodásai túlhaladtán, miután fölvehette karjaiba a másik világból üzenetet hozó gyermek Jézust a korabeli jeruzsálemi templomban a hagyomány előírta nevezetes “bemutatás" alkalmával, a Lélek meghatóan szép hitvallásra, “hattyúdalra" inspirálta: “Bocsásd el most szolgádat, Uram, szavaid szerint békességben, hiszen már látták szemeim az üdvösséget, amelyet minden nép számára rendeltél: világosságul a pogányok megvilágítására és dicsőségére népednek, Izraelnek" (Lk 2,22-35).
Az üres húsvéti sír és az ott hagyott gyolcsleplek láttán a mi dicsőségünk és világosságunk is csak Krisztus lehet, az emberi testben is vakítóan felragyogó Isten, a Feltámadott