Köllő Gábor
Élettelen istenek (2)
Fejtegetéseink kapcsán kiderül, hogy a bálványimádás horizontja véges, lezárt - voltaképpen nem is igazán horizont. Két olyan jelenség lelhető fel benne, amely egyébként az igaz vallásosságban is megtalálható, de ott másképp érvényesül: a fascinosum és a tremendum. A fogalompár esemény-jellegének értelmét mélyebben Rudolf Otto (1869-1937) fejtette ki a Das Heilige című könyvében.1
A fascinosum a latin fascinare (elbűvöl) igéből származik, továbbá fascia: többféle célra szolgáló kötelék. Az etimológiai elemzés kapcsán is kiderül, hogy a bálvány horizontja egyszerre elbűvöl és megkötöz. Ez a bálványimádás kényszerítő jellege. Gondoljunk csak a különféle háborúk kitörésére, amikor a büszke katonák örömmámortól megittasodva a háború istenének adták át magukat. A fascinosum jellege ebben az esetben egyértelmű: az a fontos, ami a háborúnak fontos. Sartre még azt is hozzáteszi, hogy a bálványimádásban mindig van valami mazochisztikus, mert “identitásomat azáltal keresem, hogy akaratlanul valamilyen totalitásba hagyom magam beletestesülni."2 A fascinosum ugyanakkor úgy is megmutatkozik, mint tremendum: megrázó, megrendítő mert ami mámorba hajt, az végeredményben saját halálom is lehet. A háborúért lelkesedő katona tudja: saját élete forog kockán. Az idolum az ő számára az, amiért él és hal.
Mint fentebb már jeleztük, az igazi vallásosságban a fascinosum és a tremendum másképp éri el hatását. Szent Ágoston vallomásaiban - a hetedik könyvben, amikor a neoplatonikus igazságok margóján elmélkedik az örökkévaló igazságról és a szeretetről - a következőket írja: “Hatalmas erővel belém világítottál, így verted vissza gyenge pillantásomat és megreszkettem a szeretettől és a félelemtől."9 Itt is megrendülésről van szó (a latin szövegben: contremui amore et horrore), de ez a megrendülés a szabadásgban megnyilvánuló kutatás eredménye, amely az értelmet és a szívet egyaránt latba vetette. Nem kényszerről, hanem fényről esik szó: “Beléptem és lelkem szemével - ha gyenge volt is e szem - láttam lelkemnek e szeme fölött, elmém fölött a változhatatlan fényt; nem azt a közönséges fényt, melyet minden testi szem észlel s nem is valami nagyobb fényt ugyanabból a fajtából, mely csupán sokkal, de sokkal fényesebben ragyogott és nagyságával töltött be mindent. Nem ilyen volt e fény, hanem más, mindezektől eltérően egészen más! S nem is olyképp volt elmém fölött, ahogy az olaj a víz fölött vagy az ég a föld fölött, hanem magasabban volt, mert e fény teremtett engem s én lejjebb voltam, mivel az ő alkotása voltam. Aki ismeri az Igazságot, ismeri e fényt is, s aki e fényt ismeri, az örökkévalóságot ismeri: a szeretet ismeri e fényt."10
A bálványimádás “időfaló" jellege
A bálványimádás másik jellemzője, hogy “felfalja" az ember idejét. A szabadságra teremtett ember a természettörvényt követve önmaga megvalósítására törekszik. Mindezt saját sorsának kézbe vételével próbálja elérni. Ez az “útbanlevés" mindig a jóra, igazra, nemesre, szentre riányul. Ezeknek az ismérveknek a tudatában embertársai felé is nyitottá válik. Se szívét, sem idejét nem sajnálja. Ezzel szemben a bálványimádás áltranszcendenciája nem ismeri az időben feltárulkozó szabadságot, beszűkült horizontja természetéből adódik, hogy “felfalja" az ember minden idejét. Egy kicsit sarkítottan, de jól rávilágít erre a tényre az az indián közmondás, amelyet egy törzsfőnök egy fehér embernek mondott: “Nektek órátok van, nekünk pedig időnk".
Talán az odahallgatásban tapasztalhatja meg a legjobban az ember, mennyire szabadnak éli meg önmagát - és végtelennek az időt. Turgenyev megállapítása szerint is: “Az idő (jól tudja mindenki) néha repül, mint a madár, néha mászik mint a féreg; de az ember akkor szokta legjobban érezni magát, ha észre sem veszi: gyorsan múlik-e vagy lassan."11 Vagy Emersonnal kiegészítve: “Az igaz ember nem jobbágya időnek, helynek, hanem maga a dolgok középpontja."12
Az előző fejezetben a háború bálványát és annak kényszerítő jellegét említettük, mert arra szeretnénk rámutatni, hogy ez a jelleg az idő “felfalásával" milyen zsákutcába vezet. Az egyik ilyen zsákutca az ember elidegenedése önmagától. Ez a folyamat úgy jelentkezik és megy végbe, mint egy hatalmas közös szívverés, amelyben az egyén szívverése teljesen elvész. A háborúban az apáknak a frontra kell menniük; nem a család a fontos, hanem a háború érdeke, mert a háború bálványa minden más időt és érdeket felfal. Az induló taktusára kell lépni, ritmusa hajt, elidegenít az éntől, ezért nem más, mint valamilyen álidentitást célzó megoldás. A kitüntetéseken túl pedig a kimerültség, a célszerűtlenség mélyésges megtapasztalása következik. Huizinga e kérdést boncolgatva a következőket írja: “A háborúk legnagyobb része azonban csak nehezen hozható összefüggésbe a célszerűség fogalmával. Gondoljunk csak a százéves háborúra, XIV. Lajos háborúskodásaira, vagy Napóleon hadjárataira, melyeknek célszerűségét Lipcse és Waterloo újra megsemmisítette. Majdnem mindezekben az esetekben a célszerűség csupán a közvetlen eredményekre korlátozódik. A végcél: a béke sohasem a hadviselésből következik, hanem a kimerültségből."13
A háború időfaló és az embert önmagától elidegenítő jellegén túl ott található még a pénz “imádásából" következő állandó időhiány is. Egyébként jól ismerjük a pragmatikus mondást: Time is money - Money is time (az idő pénz, és fordítva: a pénz idő). Az általánosításon túl nagyon jól megfigyelhető, hogy 1990 után nálunk is sok jó- vagy lelki baráság jutott zátonyra éppen amiatt, hogy az egyik vagy a másik fél a “pénzgyártás" imádásába esett. Mennyire igaza van Temisztoklésznek: “Jobban szeretek egy embert pénz nélkül, mint pénzt ember nélkül."14 A bálvány időt-evő jellege kíméletlen minden következményében. G. H. Lichtenberggel zárjuk a gondolatot: “Azok az emberek tesznek a legkevesebbet, akiknek soha sincs idejük."15
A bálványimádás látszólagos egysége
Az emberi értelemmel is megfontolt helyes vallásosság (latreia, imádás) a bizalomban gyökerezik. Azonban az ember sok esetben hajlamos ebből a bizalomól “kisomfordálni" és a bálványimádás látszólagos egységét megcélozni. Ez az egység transzcendentális, mert lelkünk teljes horizontját fogja át, de nem transzcendens, mert korlátokba ütközik. Ez nem más, mint én-létünk látszólagos identitása. Aki a bálványnak szolgál, tudja, mit kell tennie bizonyos prioritások elérése érdekében. Élete látszólag az előbb említett “álegyeség" miatt biztonságnak örvend. Ám ott áll mögötte a bálványimádás természetéből fakadó kényszerűség, amely szerint sohasem eléggé hatalmas a hatalmas, és eléggé gazdag a gazdag. Ez a gyilkoló fatalitás kezdetben azért nem ismerhető fel, mert az idolum horizontjában minden a helyén van, jól meghatározott. Úgy is mondhatnánk, hogy a bálványimádás “abszolút és biztos üzlet", csakhogy az ára az, hogy elkerüli az igazi emberi létet és a hazugságba vezeti. Az emberi ittlét (Dasein) igazsága abban áll, hogy csak a valóban végtelen és transzcendens kihívásért képes élni és meghalni. Amikor Tillich a teológia formális kritériumait elemzi, az emberi ittlétnek ezt az Isten utáni vágyakozását végaső meghatározottságnak tételezi. “A meghatározottság szó a vallásos tapasztalat egzisztenciális jellegére utal. [...] Ez a teljes önátadás tárgya, amely e tekintetben alanyiságunk feladását is megköveteli. Arról a végtelen szenvedélyről és érdekeltségről (Kierkegaard) van szó, amely mindig fölénk kerekedik, amikor fölé akarunk kerekedni."16
A bálványimádás álegységének is feltétele a meghatározottság egy gondolati és gyakorlati (járható) struktúráiból álló építmény, amely az abszolút törvények igényével lép fel. Ez valójában nem más, mint ideológia. Ez mindaddig járható úton halad, ameddig beismeri korlátait, végességét, de amikor az abszolút törvény és végtelen meghatározottság igényével lép fel, akkor bálványimádásba csap át.
Az idolum-ideológiákat társadalmi merevség és erőszakosság jellemzi. Gondoljunk csak a hitleri köszöntési formára, vagy a nem is olyan rég (de még ma is sokszor használt) “elvtárs" kötelező megszólításra, a társadalmi osztályharcra stb. Ezek a tanok, jelek, formák mind arról árulkodnak, hogy egy véges rendszer abszolút törvényerővel akar fellépni. Freud ezeket a törekvéseket “ritualizáló kényszereknek" (Ritualisierungszwange) nevezte. A bálványimádás átcsaphat a mágia jelenségébe is. Ennek a titkos mesterségnek az lenne a célja, hogy a természetfölötti erőket az ember szolgálatába állítsa, és azok megnyerésével a természeti jelenségeket, embereket, népek életének lefolyását, alakulását megváltoztassa; valamint kimutatni, hogy adott esetben milyen természetfölötti erők működnek, s milyen mágikus eljárás szükséges.
A bálványimádás visszatérő (ismétlődő) kényszere. A “lényeg nélküli multiplikáció"
Az álvégtelen végtelenként való feltüntetése a Bernhard Welte (1906-1983) által megnevezett lényeg nélküli multuplikációval áll összefüggésben. Ez nem más, mint egy állandóan visszatérő kényszerrítus, amelyben egy véges cselekvés által a végtelent szeretnénk megvalósítani. Ez a cselekvés természetesen hamarosan zátonyra fut, mert csak az Isten kihívására adott válaszban tapasztalható meg a létet megalapozó szabadság. Mivel a bálányimádásban e szabadság nem tapasztalható meg, ezért annak elérését újra és újra meg kell kísérelni. Ezért állandóan ismétlődő kényszer alakul ki, amely újabb és újabb “imádási" feltételeket követel. Ez a próbatétel (kísértés) persze nem Isten részéről történik, ellenkezőleg: az ember próbálja megkísérteni Istent. Továbbá az ilyen esetekben a vallás “teljesítmény-orientálttá" válik, a kvantitás, a “milyen gyakran" lesz a fontos. Szent Ágoston János evangéliuma kapcsán az imáról elmélkedve érinti e témát és rámutat, miként kell elkerülni az imént említett multiplikációt. “Aki jó adományokat tud adni fiainak, sürget bennünket, hogy kérjünk, keressünk, zörgessünk. Hogy miért teszi ezt ő, aki tudja, mire van szükségünk, mielőtt kérnénk tőle, gondolkodásra indíthatna, ha nem fognánk fel, hogy Urunk és Istenünk nem a mi akaratunkat akarja megtudni, ami nem lehet előtte ismeretlen, hanem vágyunk erősíteni az imában annak befogadására, amit adni készül [...] Legyen távol az imától a sok beszéd, de ne hiányozzék belőle a sok kérés, ha tartós a buzgó szándék. Mert sok a beszéd, ha az imában a szükséges dolgot felesleget szavakkal hánytorgatjuk. Sokat kérünk pedig akkor, ha a szív kitartó és jámbr megindultságával kopogtatunk annál, akihez imádkozunk. Mert ez a foglalatosságunk többnyire inkább sóhajokban, mint beszédben történik, inkább sírással, mint megszólítással. Ám könnyeinket színe elé helyezi és sóhajunk nincs rejtve az előtt, aki mindent az Ige által akotott s nem keresi az emberi igét."17
A bálványimádás távolság nélkülisége (közelsége) és a szabadságot ajándékozó Isten távolsága
A bálványimádás természetében nincs helye a távlatokat nyitó távolságnak. Az imádás tárgya transzcendentális, mégis lezárt. Ez az “egység" erős, hatalmas, mert a bálvány uralta “területeken" közvetlenül, szembeötlően van jelen. Akit például a pénz istene bűvöl, annak minden a pénz által lesz egyértelmű és meghatározott. A létező léte, azaz a bálványimádóé ebben a témában teljesen elmerül, ezen túl számára már semmi sem létezik. A bálvány horizontjának függvényévé válik. Megszűnik saját létében lenni, alázatos szolgává válik. Ez a folyamat hasonlít a hitben történő önátadáshoz - amely mindig a szabadság aktusa -, de valójában a szabadságot megsemmisítő rabszolgaságba vezet.
Minden bálvány egy Moloh, akinek torkából az ember szabadulni szeretne, mégis áldozatává válik. Aki a bálványnak kezd szolgálni, önmagát pusztítja el. De másokat is el kell pusztítania azért, hogy istenének bemutathassa áldozatát. Valójában nem ez történik a háborúban is?!
Isten imádásában távlatokat nyitó szabadság tárulkozik fel. “Ez éppen az Isten és ember közötti távolságból adódik. Ez a távolság nem térbeli, hanem Isten rejtettségéből adódik. Karl Rahnerrel fogalmazva: az isteni Isten az emberi lét titka [...], hogy Isten az átfoghatatlan, megragadhatatlan titok, és Istent ilyen titoknak kell megvallanunk. Olyan vallás a kereszténység, amely az embert belehelyezi a felfoghatatlanságba, amely körülveszi és átjárja létét, és amely nem engedi, hogy egy ideológia keretében (mert annak lényege végül is ez volna) úgy gondolja, van a létnek egy olyan áttekinthető alapképlete, amit magunk kezelhetünk és amellyel magunk építehtjük fel létünket. A kereszténység minden ilyen bálványisten gyökeres tagadása. Azt akarja, hogy az embernek Istenhez mint a kimondhatatlan titokhoz legyen köze, minden elfojtás és birtokbavétel hübrisze nélkül."18
Bár a Titok távolságot, rejtettséget mutat, mégis személyes a kifelé való működésében. Szabadságot indukál a személyben, hogy saját idejét másokhoz való odafordulásában (szolgálatában) is valóban szabadon élhesse meg. Ez utóbbi azért lehetséges, mert maga az indulákó jó példával jár elől. Simone Weilt idézve mutat rá Casper az előbbi tényre: “az idő Isten várakozása, aki a mi szereteteünkért koldul."19
Befejezésül Thomas Mertont idézem: “Én Uram, te meghallgattad szívem kiáltását, mert Te kiáltoztál szívem közepén. Bocsásd meg nekem, hogy saját némaságomban akartam fölidézni a Te jelenlétedet: Neked kell megalkotnod engem a Te csöndedben! Csak ez az új erő menthet meg a bálványimádástól!"20