Mindennapi vagy minden heti liturgiánkkal szembenézni: időszerű feladatává vált az erdélyi katolikus egyháznak. Az igazi hagyományok és a felületes szokások, a lényegi jelentést elfedő “keresztény bálványok", a helyes és kerülendő régi elemek, illetve a propaganda-célokat jól szolgáló új módi, de mindenek előtt a bennünk élő, istentisztelettel kapcsolatos ismeretek között kellene végre rendet teremtenünk. Dobszay László e lapszámtól kezdve négy részben közölt részletes tanulmánya ebben kínál segítséget. A szerző zenetörténész, karnagy, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola egyházzenei tanszakának vezető egyetemi tanára, a Magyar Egyházzenei Társaság elnöke. A Tanulmány a Magyar Egyházzene című folyóirat 1998/4. számában jelent meg.
Dobszay László
Egy ideális egyházmegye liturgikus élete (1)
(Az erdélyi zsinat elé)
Először megriadtam a megtisztelő felkéréstől, hogy a gyulafehérvári zsinat előkészítését segítendő javaslatokat tegyek a liturgiára és az egyházzenére vonatkozóan. Ahhoz, hogy egy hatalmas, történelmi múltú és felbecsülhetetlen szellemi értékeket hordozó főegyházmegye legfontosabb élettevékenységéről, a szent kultuszról hasznos és helytálló véleményt mondjak, ott kellene élnem, évtizedek óta kellett volna közvetlen tapasztalatot szereznem.
Végül azonban, egészen másként közeledve a kérdéshez, mégis bátorságot merítettem. Ha ugyanis éppen abból indulok ki, hogy nem ott élek, hogy nem ismerem közelről a főegyházmegye életét, akkor fel is vagyok mentve attól, hogy minden javaslatomat az azonnali megvalósíthatóság mértlegére tegyem. Akkor kiindulhatok abból, hogy a megtisztelő felkérés módot adott arra, hogy a liturgia és az egyházzene tanulmányozásában eltöltött sok évtizedes tapasztalatomat összefoglaljam, s Gyulafehérvárnak nagy tisztelettel átnyújtsam. A nekem szóló kérdést ekkor így fogalmazhatom át: milyen lehetne - legalábbis szerintem - egy egyházmegye ideális liturgikus és egyházzenei élete a 21. században? Elfeledkezve mindarról a kedvezőtlen fejleményről, amelyet az utóbbi években külső és belső okok következtében elszenvedünk, arra figyelhetünk, mire tanítanak liturgiánk történetének legszebb fejezetei. Hogyan lehet abból tanulva - de egészen a mai korban élve - a mai kor betegségeire gyógyszert rendelni?
Akérdés ilyen feltevése az említett hátrányok mellett azzal a különleges előnnyel is jár, hogy nem kell taktikai szempontokra tekintettel lennem, s megalkuvás nélkül elmondhatom azt, amit jónak látok. Ha feladatomat így fogom fel, akkor az afféle kérdések megítélését, hogy “mit lehet ebből megvalósítani ma és mit csak holnap?", “mi túnik megvalósíthatatlannak vagy csakmódosítva megvalósíthatónak?", “mi a legsürgősebb, s mi az, ami még várhat?", átengedem azoknak, akik az erdélyi egyházmegyében élnek, dolgoznak, s az életkörülményeket jól ismerik.
Lehetséges, hogy az olvasó az alábbiakat első látásra megvalósíthatatlannak fogja ítélni. S valóban megvalósíthatatlanok, de csak akkor, ha az elhatározás nincs meg hozzá. Tapasztalatom szerint azonban ha valaki eltökélten s szorgalommal megkezdni a oliturgikus nevelést és a liturgikus élet megújítását, munkája néhány éven belül nem várt áldásos eredményeket hoz. Ennek oka az, hogy a liturgia nem rész, hanem valami egész. Ami organikus egész, az mindig több, mint a részek összege; ilyen esetben a hatások hatványozottan érvényesülnek.
A Szentlélek ihletésére hagyatkozó bátorságot kell tanúsítani, s akkor az, ami ma megvalósíthatatlannak látszik, holnap természetes, nélkülözhetetlen életelemmé válik.
Az alábbi fejezeteket a zsinat előkészítő bizottsága számára fogalmaztam meg. A stílus egyenetlen: hol rendelkező, hol magyarázó, hol megokoló. A fogalmazás a szükségesnél bővebb és igényesebb. Ha a javaslatból a zsinat valamit elfogad, arról már lehet egyszerűbben és rövidebben rendelkezni. Ugyanakkor azonban úgy látom, hogy a rövidebben megfogalmazott rendelkezés mellé szükséges lenne egy hivatalos (vagy félhivatalos) kommentárt is adni, nehogy értetlenséggel vagy félreértéssel fogadják a papok és munkatársaik magát a rendelkezést.
In nomine Domini kezdjünk hát hozzá!
Alapvetés
Elvek. Habár a liturgiára vonatkozó igazságokat a római egyház ismételten kifejtette, s azokat az egyházmegyei zsinatnak nem kötelessége megismételni, a mai, zavaros eszmékkel teli korban néhány elvet hangsúlyoznunk kell annak érdekében, hogy az egyházmegye papjai és azok segítői a legfontosabb kérdésekben azonos elveket valljanak. Amint a matematikában sem lehet tisztázatlan alapelvekből helytálló levezetésekhez jutni, úgy nem lehet helyes gyakorlati következtetéseket levonni, ha néhány alapelvben nem gondolkozik azonosan az egyházmegye papsága. Itt nem általánosságban vett elvekről, teológiai igazságokról beszélünk, hanem néhány olyan pontról, amely a liturgiát fenyegető mai veszélyekkel kapcsolatosak.
A liturgia legfőbb célja. A liturgia legfőbb célja az Isten dicsőítése (főként a szentmiségben és a zsolozsmában), valamint az emberek megszentelése (elsősorban a szentségek által). A liturgiának van oktató-nevelő funkciója is, de az alárendelt a főcélnak. A liturgia elsősorban nem azzal oktat, hogy alkalmat ad a papnak az oktatásra (annak megvannak a maga alkalmai), hanem teljes mivoltával: azzal, hogy az embert belekapcsolja az istendicsőítésbe, belevonja a szent cselekményekbe, részelteti az egyház életének e csúcspontjában, megmutatja neki a liturgia szimbólumait, feltárja előtte az egyház által hitelesített szent szövegeket. Sőt ezen túl a liturgia pusztán azzal, hogy van: tanúsítja Isten fölségét, transzcendenciáját, személyes voltát, Isten misztériumait és a túlvilág létét.
Ennek következtében a liturgia nem arra való, hogy a pap vagy a közösség által kiválasztott tantételt illusztráljon. Egyes nyugati részegyházak gyakorlatával szemben leszögezzük: sem a papnak, sem a közösségnek nincs joga arra, hogy a liturgiát valamely “téma" bemutatásának jegyében állítsa össze. Ez a liturgia egyetemes jelentőségének s mondanivalójának bűnös összezsugorítása lenne.
Az igazi liturgia és az igazi hit kapcsolata. A liturgia nem végezhető mélységes istenhit nélkül. A liturgiát aközösség tanítására vagya buzdítására felhasználni emberi szempontokat követve, voltaképpen hit nélkül is lehet. Ezzel azonban emberi léptékek közé szorítjuk önmagunkat és a közösséget, a szent cselekményt pedig evilági szervezet gyűléséhez tesszük hasonlóvá. Ahhoz azonban a liturgiát a közvetlenül belátható emberi haszonra (akár pasztorális vagy lelki haszonra) való tekintet nélkül végezzük, benne Isten “öncélú" dicsőítését keressük, ahhoz a meggyőződéshez, hogy az egyház szavai és cselekményei önmagukban, objektív módon alkalmasak Isten dicsőítésére, minden elhomályosítás nélküli, mélységes hitre van szükségünk.
Ehhez hinnünk kell abban, hogy Isten a mindenség Alkotója, Atyja, aki Fiát küldte megváltóként és a Szentlelket adja megszentelőként. Hinni kell, hogy az egyház nemcsak látható embertömeg, hanem Krisztus szent Jegyese, aki liturgiájában isteni Vőlegényével egyesül (amennire ez a földön egyáltalán lehetséges), s vele egyesülten magasztalja az Atyát.
Ez a tiszta “liturgikus hit" különösen világos lesz a határhelyzetekben. Ilyen határhelyzetben mutatja meg például hitét az, aki részvétlen közegben is hűségesen végez istentiszteletet, aki a liturgiának az emberi szem előtt eltakart elemeire is gondot visel, aki elfogadja a liturgia szent pazarlását (v.ö. Mt 26,9), aki kész erőfeszítéseket tenni a liturgia lehető legmagasabb színvonaláért (nyelvben, zenében, művészetben, oltárszolgálatban, az ezekhez szükséges gyakorlásban, fegyelemben s figyelemben). Ha nem él teljes világossággal bennünk az a hit, hogy a liturgiában végső soron maga a teremtő Isten cselekszik, akkor a liturgiát semmi sem menti meg attól, hogy valami önbuzdító (vagy önszórakoztató) műsorrá alakuljon át.
A liturgia katolikus felfogása szerint Isten nem szorul rá a mi dicsőítésünkre, de Fia által mégis elfogadja az egyház makulátlan dicséretét. Csak ez a katolikus liturgia-tudat képes elkerülni két túlzást, két liturgiai eretnekséget: a mitikus liturgia-felfogást (mely mintegy kényszeríteni akarja a rítussal az Istent, s így ellentétes a katolikus felfogás első tételével) és az agitatív liturgia-felfogást (mely nem hisz az istendicséret objektív értékében, annak értékét az emberekre gyakorolt hatással méri, és így ellentétes a katolikus felfogás második tételével).
A liturgia alanya és az egész egyház. A liturgiában Krisztus, a Fő az ő Testével egyesülten dicsőíti az Atyát, és az isteni életet árasztja szét tagjaiban. A liturgia alanya tehát nem a helyi egyház, még kevésbé a kis-közösség, hanem mindig az egyház a maga egészében. (A helyi egyház, az ad hoc közösség annyiban a liturgia alanya, amennyiben ontológiailag is, szellemileg is az egyetemes egyház része). A liturgia szavaiban, jeleiben az fejeződik ki, amit az egyház gondol, érez és cselekszik, mégpedig elsősorban az üdvösség örök és változhatatlan dolgában gondol, érez s cselekszik. A liturgia elsőrendű tárgya nem a mában egzisztál, hanem az örökben és ennek földi vetületeképpen: a mindig-ben. A liturgia nyelvének (szavaknak és a jeleknek) természetesen van idő és hely szerint változó összetevője is. De amiről e nyelv beszél, az szinte teljes egészében kortól s helytől független.
Különös fontossága van e szempontból a liturgikus szövegek és jelek egyetemes (koron és téren felül álló) funkciójának. Az egyház hittudatát legteljesebben s legmélyebben liturgiája tartalmazza. Ha bármely kor, intézmény, ember kapcsolatba akar kerülni e legmélyebb s legteljesebb hittudattal, odaléphet a liturgia forrásához, feltéve, hogy ezeket a forrásokat tisztán tartjuk. Ezért a szavak és jelek értéke és jogosultsága nem mérhető le egyoldalúan azon, hogy azokat az itt-és-most közösség és az “átlagember" (miként minden közösség és minden ember) egy bizonyos mértékig érti e szavakat és jeleket. De e szavak és jelek akkor is tartalmazzák, megőrzik és potenciálisan közvetítik e hittudatot, hogy ha nem mindenki érti őket azonos mélységbe. Jóvátehetetlen bűn e jeleket és szavakat az itt-és-most közösség vagy az “átlagember" érdekében leszállítani magas helyükről, s ezzel kiüresíteni őket. E szavaknak és jeleknekmeg kell maradniuk amaguk objektív tökéletességében, hogy minden kor, intézmény, egyén meríthessen e forrásból. A liturgikus pedagógia dolga, hogy az itt-és-most közösség, az “átlaghívő" (de nem okvetlenül a kívülálló “átlagember") minél többet felfogjon e felfoghatatlanul gazdag tartalomból.
A tanításnak és lelki buzgóságnak a liturgián kívül is számos eszköze van (népájtatosságok, magánimák, missziók stb.). Ezek által táplálva a közösség elfogadja (mint ahogy minden korban elfogadta), hogy a liturgia ennél több, s olyan titkokat is hordoz, melyeket ő sejt, de nem ért teljességgel. Ugyanakkor mindig megvoltak azok a hívő-csoportok is, akik lelkiségét éppen a liturgia táplálta, mégpedig nem felhígított mivoltában, hanem hiteles teljességében.
Az egyházmegye és minden plébánia elsősorban: kultuszhely, minden más csak másodsorban. A II. vatikánis zsinat deklarációja szerint az egyház életében a liturgia a forrás és a csúcspont, melyből minden származik és amelybe minden összefut (Sacrosanctum Concilium liturgikus konstitúció, 10. és 7. paragrafus). Ebből következik, hogy az egyházmegyét és minden plébániáját úgy kell tekintenünk elsősorban, mint kultuszhelyet, melynek szentségi életéből sugárzik ki a kateketikai és a karitatív tevékenység. Ott, ahol a liturgiát másodlagos dolognak (egyes szakemberek kedvtelésének) tartják, ott, ahol a liturgikus életre csak maradék-figyelem és maradék-energia jut, ott, ahol a liturgia és liturgikus munka részleteire nem ügyelnek, ott beszélhetünk vallásilag motivált világi mozgalomról, de nem egyházról.
A négy alapelvet pozitív és negatív oldalról így foglalhatjuk össze:
1. A liturgia célja Isten dicsőítése és az ember megszentelése - ennek szellemét meg kell védeni az agitatív liturgia-felfogás ellenében.
2. A liturgia célját csak a teljes hit képes elfogadni - a liturgia hasznossági felfogása a csökkent hit jele.
3. A liturgia alanya az egyház, a Fő és a Test - az egyetemes egyház mondanivalóját nem lehet a helyi egyház igényeire redukálni.
4. A liturgiát az egyén és aközösség vallási életének középpontjaként kell tekinteni és ápolni - “operi Dei nihil praeponetur" (az istentiszteletnek semmi más dolgot elébe tenni nem szabad, Szent Benedek).
A gyakorlat biztosítékai. Az egyháztörténelem arról tanúskodik, hogy maradandó értékek, nemzedékeket megtartó hagyományok csak akkor keletkeztek, ha ezek rendszeres gyakorlatának intézményes kereteit biztosították. Liturgikus fegyelem és liturgikus intézmények nélkül nincs liturgikus kultúra.
Ma azért nem élnek a maradandó értékek és megtartó hagyományok, mert a pasztorális gyakorlat rövid életű egyéni kezdeményezéseknek van kiszolgáltatva. Az egymást váltó papok gyakran más és más szokásokat honosítanak meg, a szomszéd templomok ismét más gyakolatot követnek, ezzel egymás hatását rontják le. Lehetetlenné teszik a helyes szokások és bennük rejlő felfogások elsajátítását; kárba megy az egyik szokásrend elsajátítására fordított idő és energia; a hívekben bizalmatlanságot ébreszt a változó gyakorlat; a generációk egymás közti érintkezéséből származó tanulási folyamat megszakad. A zsinat után aliturgiában amúgy is olyan szakadás keletkezett, amely 2-3 évszázados (de sok tekintetben 1400-1500 éves) hagyományokat ingatott meg.
Ugyanakkor valóban nem elég ameglévő szokásokhoz ragaszkodnunk, hanem az új helyzetben egy új, de tartós, ha lehet, a réginél legalább nem rosszabb liturgikus hagyomány alapjait kellene ma lerakni. Emiatt kétszeresen is fontos lenne, hogy a gyakorlati folytonosság intézményes biztosítékait - ha már egyetemesebb szinten, úgy látszik, egyelőre reménytelen - legalább egyházmegyei szinten megteremtsük. Ennek elemei:
A főegyházmegye térbeli egysége. Az egység, ha jó dolgot szolgál, a legnagyobb áldás, ha rosszat, a legnagyobb átok. Azon dolgozzunk tehát, hogy az egyházmegye templomait a jó dologban való egység kösse össze. Legyenek egy mindenben, kivéve azokat a dolgokat, ahol komolyan megindokolható a különbözőség.
Az egység színterének és tartalmának egymással arányosnak kell lennie: vagyis a legfontosabb és legáltalánosabb dolgokban az egész egyház egységéhez kell tartanunk magunkat; ezen belül amagyar liturgiatörténet számos jó szokása méltó a megőrzésre; az egyházmegyén belüli egység már sok apró részelemre is kiterjeszkedhet; végül egy-egy gyakorlati megoldás megállapítása az egyes templomokra marad.
Az időbeli egység, vagyis a folyamatosság. A jó szokások csak akkor vernek gyökeret és csak akkor hoznak termést, ha hosszú időn át megőrzik őket. Bizonyos szokásoknak évszázadokon át folyamatosan kell hatniuk. Még a kisebb jelentőségű jó szokásoknak is évekre vagy éppen egy emberöltőre van szükségük ahhoz, hogy igazán kifejtsék hatásukat. (Természetesen ismét igaz: ez a folyamatosság a rossz szokások esetében átok, a jó szokások esetében áldás.) Ha egy liturgikus szokás csak addig tart, ameddig egy adott pap szolgál egy templomban, akkor ott sohasem alakul ki termékeny rend. A liturgikus reformuk által bevezetett szokásokat el lehet rendelni egyik vasárnapról a másikra, de az igazán fontos előrehaladást érlelő szokás, tudás csak sok éves elmélyedéssel építhető be a közösségbe. Ha az egyházmegye térbeli egysége megvalósul, akkor könnyebb megvalósítani az időbeli egységet is, hiszen aszemélyi változások nem rendítik meg amár kialakult régi jó szokásokat.
De az időbeli folytonosságot aliturgiatörténet tanúsága szerint meg lehet erősíteni egy kiváló eszközzel: a consuetudinariummal. A consuetudinarium egy egyházi intézmény gyakorlati liturgikus életének, tapasztalatainak normatív följegyzése. Ilyen följegyzésekben az egyházmegye és annak keretein belül minden egyes templom rögzítheti, hogy a magasabb szintű liturgikus előírásokat gyakorlatilag hogyan valósítja meg. A consuetudinariumot nem egyetlen személy alkotja, hanem egy liturgikus testület (lásd alább!); ugyanez a testület biztosítja annak folyamatos érvényét és rendezett változásait is.
A hagyományozás intézményes és financiális biztosítékai. Az egyéni buzgóság semmivel sem pótolható. Ez adja minden cselekvésünk minőségét.
De a cselekvések rendszerességét, megbízhatóságát nem lehet egyéni buzgóságra hagyni. Az egyéni buzgóságot lehet remélni, de arra nem lehet számítani. Az az egyház tanítása, szentségei, fegyelme, jogrendje egyéni buzgóságra épült volna, mindez régóta elenyészett volna. Aki látja a megromlott emberi természet gyöngeségét, ingatagságát, rosszra és restségre való hajlamát, az tudja, hogy a jóban való állhatatos megmaradásnak szilárd támaszra van szüksége.
A támasz: az intézmény. A liturgikus rendelkezések minden eleméhez egy olyan intézményt (testületet, intézményesen biztosított személyt és működési technikát) kell rendelni, amely megbízható napi gyakorlatával, jó értelemben vett rutinjával, ugyanakkor felkészültséggel, felelősséggel és felelősségre vonhatóan gondoskodik a rendelkezések ernyedetlen megtartásáról. Ezt az intézményt az illető rendelkezés természetének és a különböző szintű egyházközségeknek megfelelően kell megjelölni (lásd alább!).
Minthogy pedig emberek vagyunk, nem szabad restellnünk a lelkiek és anyagiak kapcsolatát. Ha az anyagiak indokoltak a pap, a kántor folyamatos tevékenységének biztosítására, akkor más esetekben sem szabad egy hamis spiritualizmus nevében elutasítanunk ezt a biztosítékot. Nem arról van ugyanis szó, hogy valakinek vallásos kötelességei teljesítéséért adjunk pénzt (noha úgy gondoljuk, enélkül is eljönne misére, buzgóságból is ellátná az adott szolgálatot). Hanem azt akarjuk az anyagi juttatással biztosítani, hogy az illető rendszeresen, megbízhatóan, felkészülten, a vállalt istentisztelet időpontjában fogja ellátni feladatát, és erre elkötelezi magát egy emberi szerződés erkölcsi erejével is.
A főegyházmegye liturgikus megújítása tehát akkor fog sikerülni, ha
1. biztosítható az egyházmegye egységes gyakorlata;
2. biztosítható, hogy a liturgia elemei folyamatos gyakorlattal meggyökerezzenek;
3. biztosítható, hogy a liturgikus feladatok ellátását tagozott, felelős intézményrendszer garantálja.
Erdély útja
Erdély katolikus egyháza méltán élvez nagyrabecsülést erős hite, állhatatossága, egyházias lelkülete, fegyelmezett papsága és mélyen vallásos hívei miatt. Tiszteletre méltó vonásai közé tartozott századokon át való kitartása istentiszteleti és énekes hagyományában, továbbá az a nemes törekvés, hogy a kor által adott kereteken belül a liturgia számos elemét beépítette a nép vallásos gyakorlatába (halotti zsolozsma és temetés, lamentációk, vecsernyék stb.). Erdélynek azonban ma új kihívások közepette kell megmutatni önállóságát, józan ítélőképességét és hagyományainak életerejét:
Az anyaországon keresztül és más utakon számos kártékony liturgikus (vagy inkább a-liturgikus) szokás, helytelen újítás, önkényesség hatol be Erdélybe is. A gyulafehérvári főegyházmegyének ki kell tartania józan, bölcsen mérlegelő, Rómához és saját hagyományaihoz hűséges magatartásában, és a szenzációhajhászással szemben a hűséges napi szolgálatot, a fáradhatatlan szorgalmat kell útjául választania.
A népi vallásosság tegnapi formái azonban nem elegendőek a zsinati szellemű megújuláshoz. A civilizálódás, a fiatalok szerepavállalása új, tudatosabb kapcsolatot kíván a hívők és az istentisztelet iközött. Bár a változások sok hátránnyal járnak, új lehetőséget is kínálnak a még jobb, még tökéletesebb felé való haladásban.
Mind hagyományaink mérlegre tételénél, mind az új törekvések meghatározásakor annak kell legfőbb kritériumnak lennie: mi hitelesebb, mi vezet el jobban az egyház liturgiájának teljesebb megértésére és átélésére, mi tárja fel mélyebben az egyház valódi lelkiségét. Népies hagyományaink egy része a barokk korban vagy a 19. században gyökerezik. Más elemek sokkal mélyebbre, az őskereszténység termékeny talajába nyúlnak vissza. Liturgikus életünk akkor lesz életerős, akkor lesz valóban jövőt építő, ha az őskeresztény liturgikus elemek erősödnek és gyarapodnak, az erdélyi katolicizmus életébe szervesen beépülnek, a barokk és 19. századi vagy népies hagyományok pedig a fő feladat megvalósítását, átszínezését, érzelmi átélését segítik.
Az ősi római liturgia szellemében való megújulás egyszerre lesz korszerű s hagyományos, hiszen Erdély mindig is kitüntette magát ez irányú fogékonyságával. Erdély önmaga feladatát nemcsak az utánzás, hanem a példaadás formájában is meghatározhatja.
Tehát Erdélynek úgy kell megalapoznia ősi liturgikus életének új korszakát, hogy
1. megőrzi józan ítélőképességét a divatáramlatokkal szemben;
2. ragaszkodik saját legjobb hagyományaihoz, de ugyanakkor határozottan és tettre készen megújítja liturgikus életét; mégpedig úgy, hogy
3. a változások ne lefelé, hanem fölfelé (a magasabb vallási minőség s liturgikus kultúra felé), továbbá ne kifelé, hanem befelé (a liturgia tényleges tartalmának minél teljesebb feltárulása felé) vezessenek.
A liturgia tartalma.
1. A gyulafehérvári főegyházmegye elkötelezi magát a római rendelkezések maradéktalan megtartására, a Róma által előírt szertartáskönyvek előírásainak követésére.
2. Ott, ahol a római rendelkezések választási lehetőséget engednek, azokat a megoldásokat részesíti előnyben, amelyek a körülményekhez képest aliturgia szelleméhez és tényleges tartalmához legméltóbbak, a római egyház tiszteletre méltó hagyományai minél teljesebben közvetítik.
3. E választási lehetőségekkel élve a magyar és ezen belül erdélyi liturgia történetének számos eleme kaphat helyet; ezek nemcsak hagyományaink ápolásához járulnak hozzá, hanem legtöbb esetben a római liturgia gazdag, értékes örökségének is nagyobb teret adnak.
4. A római liturgia a lényegi egységen belül minden korban teret engedett a rendezett változatosságnak, a hagyományos külön-liturgiáknak is. Így például az ősi hagyományon nyugvó szerzetesrendi liturgiák, a római liturgia egyházmegyei változatai, a népzsolozsmák, az officium parvumok a liturgikus jog szerint alkalmazva nem bontják meg, hanem kifejezik és erősítik a római liturgiát, egyben kifejezik és erősítik a szerzetesrend stb. önazonosságát. Ennek megfelelően az általános rendelkezések figyelembe vételével főegyházmegyénken belül is legitim módon használhatók.
5. Minthogy a tridenti litrugia az ősi római liturgiának napjainkig fennmaradt ágazata, és mint ilyen lényeges vonásaiban egy 1500 éves hagyományt őriz, II. János Pál pápa annak követését 1982-es rendelkezésével jóváhagyta, azzal a feltétellel, hogy használatának célja ne a II. vatikáni zsinat elleni protestálás legyen. Ennek megfelelően a tridenti rítus használata a fenti feltétellel az erdélyi főegyházmegyében is legitim, különösen azokban a helységekben, ahol a hívők több templom és azok több miséje között választhatnak. Szabad a tridenti rítus szerinti istentiszteletet részben vagy egészben anyanyelven is végezni (amíg ennek hivatalos fordítása nem készül el, az egyházi jóváhagyással megjelent régebbi fordítások, pl. Szunyogh Xavér F. kétnyelvű misszáléja használhatók).
NB. Minthogy a II. vatikáni zsinat reformjai óta lassanként egy emberöltő telt el, a világon sokfelé megkezdődött a tapasztalatok kiértékelése. Napfényre kerültek a reformok létrejöttének egyes (olykor nagyon is véletlenszerű vagy szubjektív) tényezői. Komoly teológiai, liturgiai és pasztorális szempontú elemzések vették szemügyre egyes elemeit, és egyre több felé hallhatók a kiigazítás, olykor néhány dologban a korábbi liturgiához való visszatérés melletti érvek. Amíg e vizsgálatok kellő tudással, tiszteletadással, az ügy kívánta tapintattal történnek, és amíg gyakorlati engedetlenséghez nem vezetnek, kifogás alá nem eshetnek. A liturgikus reform mai helyzetében az érvényes latin és magyar nyelvű szertartáskönyvek a mérvadók. Amennyiben a következő évek vagy évtizedek folyamán új helyzet keletkezik, az új magyar kiadásokat a legnagyobb gonddal és hozzáértéssel kell elkészíteni, hogy a liturgikus szövegek tartalmát minél pontosabban közlő, ugyanakkor a magyar szakrális nyelvi stílust megteremtő fordítások szülessenek.
A liturgikus testületek.
Kétségtelen, hogy a liturgia végzéséért és rendjének megőrzéséért Krisztus utódai, a püspökök és saját templomunkban a felszentelt áldozópapok felelősek. De az egyház története azt mutatja, hogy a liturgikus élet fenntartásában kölönleges szerep jutott azoknak a testületeknek, amelyek a személyi változásoktól föggetlenek, a személyi változások fölött álló folyamatosság megtestesítői. E szerepet töltötte be évszázadokon át az egyházmegye viszonylatában a káptalan. A mai kor viszonyai között célszerűnek látszik az utóbbi évszázadokban némileg formálissá vált káptalanok tevékenységét alapvetően megújítani, és a káptalani-testületi elvet az egymázmegye kisebb kultuszhelyeire is kiterjeszteni.
Mindezen testületek létének értelmét az adja, hogy megbízható állandósággal maguk végzik egész közösségükért (és mivel a világban serénykedő hívek a liturgia egészében részt venni nem tudnak, egyben a közösség nevében is) a liturgiát. Ugyanakkor kötelességük a püspök vagy plébános segítségére lenni mindabban, ami a felsőbb rendelkezések által szabályozott liturgikus gyakorlat helyi alkalmazását, a liturgikus élet buzgóságának fenntartását, a felmerülő szükségletek kielégítését, a liturgikus és zenei oktatás szervezését illeti.
A székesegyház és a székeskáptalan.
A székesegyház és egyben az egész egyházmegye meghatározó liturgikus testülete a székeskáptalan. Életének megújítása azt kívánja, hogy a kultusz buzgó közösségi végzésével újból a főegyházmegye lelki életének szíve legyen, és hogy ennek érdekében személyi összetételét, a benne részt vevő személyek tevékenységét Isten előtti felelősséggel megvizsgáljuk.
A káptalan feladata. a) A székeskáptalan legfőbb feladata és létezésének értelme az, hogy pro dioecesi (a “pro" szó mindkét értelmében) közösségileg bemutatja a dicséret áldozatát Isten előtt. Habár kívánatos lenne, hogy a káptalan eredeti kötelességének megfelelően a nap teljes liturgiáját (a szentmisét és valamennyi hórát) közösségben végezze, legalább azt kell elérni, hogy a székesegyházban minden nap bemutatásra kerüljön a káptalani szentmise, továbbá a laudes és a vesperás, a nagyobb ünnepeken pedig a vigília-imaóra is. Legalább a misének és vesperásnak énekeltnek kell lennie, az ünnepélyes liturgia ceremoniális szabályainak betartásával.
b) A káptalan másik feladata a liturgia ápolása az egyházmegyében. Ez három tevékenységet foglal magában: az egyházmegyére vonatkozó, a püspök és a káptalan közös tekintélye alatt kiadott liturgikus rendelkezések előkészítését; a liturgikus élet fölötti felügyetelet; a liturgikus nevelésről való intézményes gondoskodást.
A káptalannak mint liturgikus testületnek az összetétele. A káptalan személyi összetételének rendezésére azért van szükség, mert a) a megnövekedett feladatok ellátásában a kanonokok (koruk és elfoglaltságuk miatt) segítségre szorulnak; b) mert a püspökök közelebbi és távolabbi munkatársaival valódi lelki egységét a kultusz közösségében kell megvalósítani; c) mert a liturgia rendezése és felügyelete olyanok részvételét igényli, akik sajátos tudásukkal vagy/és pasztorális tapasztalatukkal a döntéseket megalapozottabbá képesek tenni; d) mert jobban kifejezésre kell juttatni, hogy a káptalani liturgia az egész egyházmegye liturgiája.
A székeskáptalan tagsága az átalakítás után négy kategóriára oszlik:
a) A belső káptalan. A káptalan magja az a klerikusi csoport, amely ex officio fenntartja és végzi a székesegyházi liturgiát. Ennek csak akkor tud eleget tenni, ha a székesegyház közelében él, és csak olyan megbízásokat kap, amely a rendszeres liturgikus szolgálattal összeegyeztethető. A liturgiában való részvétel mértékét és módját saját szabályzata rendezi. E testületet az adott viszonyok figyelembe vételével többféleképpen összeállítható. (Magyar történelmi minták: dómkolostor, tehát egy kicsiny szerzetesi közösség; vagy alkothatja azt a székesegyházi papság stb.) A canonicus szó eredeti jelentését visszaadva valamennyien viselik e nevet; a folyamatosság érdekében a megbízás legalább öt évre szól és meghosszabbítható, egy ötéves periódus alatt legfeljebb két személy cserélhető. A káptalan kántor-kanonokja egy személyben az egész egyházmegye liturgikus felelőse.
b) A külső káptalan. A tiszteletbeli kanonokok az edgyházmegye különböző területein élnek és tevékenykednek, de részt vesznek a káptalan életében. Kötelesek legalább havonta egy napot az egyházmegye székhelyén tölteni, és a liturgiát a káptalannal együtt végezni. Döntési joggal vannak jelen a káptalan üléseink.
c) Az aulikus káptalan. A káptalannak mint liturgikus testületnek tagjai közé tartozik a püspök közvetlen munkatársainak meghatározott csoportja (a szeminárium néhány tanára, a püspöki hivatal tisztviselői). Kötelesek legalább a hét három napján részt venni a székesegyházi zsolozsmában, továbbá szavazati jog nélkül részt vehetnek a káptalan liturgikus ügyekkel foglalkozó ülésein. E csoport tagjai közé világiak is tartozhatnak, és a püspök meghívhat a liturgiával, egyházi zenével, egyházművészettel foglalkozó elismert szakembereket is. Ezek - ha nem rezidensek - havonta legalább egy napon kötelesek részt venni a székesegyház teljes napi liturgiájában; szavazati jog nélkül részt vehetnek a káptalan liturgikus ügyekkel foglalkozó ülésein.
d) A rotációs káptalan. Az egyházmegye minden papjának joga és kötelessége hét évenként (sabbath-év) egy hónapot Gyulafehérváron tölteni. Ez alkalommal beszámolnak plébániájuk helyzetéről és saját papi munkájukról. Az egy hónap alatt lelki táplálékban és továbbképzésben részesülnek. E hónap alatt a káptalani szertartásoknak legalább két harmadán részt kell venniük, hogy lelki életük a pasztorális gondoktól ment istendicséretben felfrissüljön. Jelen lehetnek és felszólalhatnak a káptalan liturgikus tárgyú gyűlésein. Az egyházmegye papságának képviselete megerősíti az egyházmegye lelki egységét, a lelkipásztorkodó papságnak lehetőséget ad a belső megújulásra. Jelenlétük kifejezi a teljes egyházmegye részvételét annak csúcsliturgiájában. Az egyházmegye papságát képviselő változó papi csoport hangot ad az egyházmegyei tapasztalatoknak liturgikus (és más) kérdésekben.
A rekreációs hónapon részt vevő lelkipásztorokat az egyházmegyében e célra kialakított missziós papi csoport tagjai helyettesítik, akik kidolgozott pasztorális módszerekkel a helyettesítés alatt új lendületet adhatnak a plébánia életének, a munkájára visszatérő pappal pedig elbeszélgetnek tapasztalataikről. (Ha karácsony, húsvét hónapját és a nyarat leszámítjuk, évente 8 hónap vehető igénybe rekreációra, tehát hozzávetőleges számítás szerint az egyházmegye papságának egyidejűleg 1/50 része tartózkodik a központban.)
Az a) csoport tagjait condigna sustentatio illeti, a többiek részére szerény tiszteletdíj és presentia folyósítandó.
A társaskáptalanok.
Az egyháztörténet tanúsága szerint igen hasznos szerepet töltenek be a regionális központok, nagyobb templomok társaskáptalanjai. (Esetleg az esperességekhez kapcsolhatók.) Egyházmegyénként 2 vagy 3 ilyen megalapítása látszik optimálisnak (pl. Marosvásárhely, Székelyudvarhely, Gyergyószentmiklós). Feladatuk elsősorban az, hogy a székesegyházat megközelítő intenzitású liturgikus gyakorlatot tartsanak fenn; a környék liturgikus életét gondozzák (ha esperességek, felügyeljék). Kötelességük azokról a tevékenységekről gondoskodni, amelyeket a plébániák közelébe célszerű telepíteni, de nem lehet plébániánként megszervezni (liturgikus képzés, továbbképzés, a ministráns- és kántorképzés). Fontos részt vállalhatnak a hivatásébresztés, -tisztázás és -gondozás munkájában, a szemináriumra való felkészítésben (például szintre hozó katekétikai tanfolyamok a jelölteknek), a papnövendékek gyakorlatainak megszervezésében. Ugyanakkor a papnövendékek jelenléte a társaskáptalanokban segíti e kiemelt templomok kiemelkedő liturgikus gyakorlatát.
A társaskáptalanok vezetője a prépost-plébános (esperes?), aki egyben a székeskáptalan tiszteletbeli kanonokra. Irányítása alatt 3-4 pap (sacerdotes chori) működik, akik ugyancsak öt évre kapnak (meghosszabbítható) kinevezést, és egy évben csak egyikük cserélhető. A társaskáptalani templom liturgbiájának ellátása mellett excurrendo a környék plébániáinak is segítséget nyújtanak (lelkigyakorlatok, tanfolyamok). Bár ez látszólag a többi plébániától von el papot, a szerény áldozat bőséges gyümölcsöt terem a főtemplomok működésében s az egész környékre kiható szolgálatuk által. A testületet kiegészíti a főplébánia híveiből szervezendő liturgikus imaközösség tagjai (lásd alább!) és szolgálattevő világiak (kerületi egyházzene igazgató és ministráns-vezető, a katolikus iskolák egyes tanárai, néhány egyházi tudással rendelkező szakember).
Az így kibővített testület tagjai meghatározott rend szerint (részben rotációban, kiemelkedő alkalommal pedig együttesen) vesznek részt a társaskáptalani misén és zsolozsmában. - A sacerdotes chori testületét kiemelkedő javadalmazás illeti meg, s kívánatos, hogy a társaskáptalanhoz tartozó, hivatalosan megalapított világi imaközösség tagjai is tiszteletdíjban részesüljenek. (Természetesen a tiszteletdíjjal nem az imádság áru-jellegét fejezi ki, hanem e világiak felkészültségét és rendszeres idő-ráfordítását honoráljuk.)
A kiskáptalanok.
A Jézus Krisztus által alapított egyház - hierarchikus szerkezetének megfelelően - nem alulról, hanem felülről épül (v.ö. 132. zsoltár). Az egyházmegye tehát nemcsak kormányzati központ, hanem kultikus egység, melyben az egyes plébániák megfelelő arányban a székesegyház liturgiáját utánozzák:
A hívő papja voltaképpen a püspök lenne, de mivel ő nem tud mindenhová eljutni, papokat szentel a hívek szolgálatára. Minden plébánia a székesegyház liturgiáját hozza “emberközelbe". A középkori magyar egyházban az egyes plébániák liturgiájának normája a székesegyházi liturgia volt (a káptalan által meghatározott Liber Ordinarius a szükséges változtatásokkal érvényes volt az egész megyében). Ahogy a székesegyházi liturgia folyamatosságának garanciája a káptalan, ugyanúgy a plébániák liturgikus életében áldásos változást hozna a plébános munkáját támogató liturgikus testületek (“kiskáptalanok") létesítése.
Természetesen a felszentelt papnak szentségi, sáfári szerepét és hatalmát nem érintheti e testület léte, és a világiak semmiféle közreműködése nem merészkedhet addig, hogy a liturgia tartalma felett ítéletet gyakoroljanak. De egy egyházilag elismert testület sokat tehet azért, hogy a liturgiát a hanyagságtól, szeszélytől, szerencsétlen körülmények következményeitől megóvja, a buzgóságot serkentse és jó célra irányítsa.
A kiskáptalan vezetője a plébános, tagjai az esetleges káplánok, a plébániai diakónusok és licenciátusok (lásd később), a ministránsvezető, a plébánia egyházzenei vezetője, néhány főénekese, orgonistája, sekrestyése, a hitoktatók. Ehhez járulnak a plébániai liturgikus imaszövetség (társulat, konfraternitás; v.ö. rózsafüzér-társulatok) tagjai. Végül tagjai azok az érdemes, tiszteletre méltó világiak, akiket tudásukra és istentiszteleti buzgóságukra való tekintettel meghívnak.
a) A kiskáptalan fő feladata az, hogy meghatározott rend és beosztás szerint a plébániai liturgiában részt vegyen, azon szolgáljon, illetve azt vezesse.
b) A kiskáptalan második feladata az, hogy a plébánia liturgikus gyakorlatát a magasabb szintű rendelkezések keretein belül, a plébánossal egyetértésben szabályozza. Ennek céljából elkészíti a plébánia szokás-könyvét, amely pontos előírásokban rögzíti a szertartásokra való felkészülésnek illetve maguknak a szertartásoknak az adott templomban való lefolyását. A kiskáptalan joga a plébánossal egyetértésben ezen liber ordinarius (más néven: consuetudinarium) módosítása.
c) A kiskáptalan harmadi feladata gondozni a templom liturgikus életét: gondoskodni a szolgálattevők kiképzéséről, beosztásáról (“tabulálás"), a hívek liturgikus képzéséről, a templom tisztaságáról, berendezéséről és belső rendjéről, előmozdítani a paraliturgikus imahagyományok ápolását, közreműködni a kántor, sekrestyés stb. alkalmazásában, megteremteni a liturgikus élet rendezett és állandó anyagi hátterét (pl. alapítvány, adományszerzés).
A kiskáptalannak ex officio tagjai a fődiakónus, egyházzenész stb.; megbízáson alapuló önkéntesei a konfraternitás tagjai, kiegészítő tagjait pedig öt évre kooptálja a kiskáptalan. A kiskáptalan névsorát az egyházmegye liturgikus központjában be kell jelenteni, és tagjainak évente liturgikus tanfolyamon kell részt venniük; legalább évente egyszer zarándoklatot tartanak Gyulafehérvárra, és ott részt vesznek a napi liturgiában.
A plébánia munkatársainak javadalmazását más szabályok rövzítik; a konfraternitás tagjainak szerény stóla fizethető, de megtartásuk legontosabb eszköze a püspök és plébános szeretete, lelki gondozása; a speciálisan értük mondott rendszeres szentmise, ha lehetséges, számukra kieszközölt búcsú. Egyes vezető munkatársak honorálhatók lennének a megüresedő plébániákon létesített ingyenes szolgálati lakásokkal is.
A filiákon is meg kell alapítani a helyi viszonyoknak megfelelően a kiskáptalant, hogy az a liturgia folyamatosságát megvalósítsa (lásd később). Élére szerény díjazással megkötött licenciátust kell állítani.