A kereszténység története
A kötet a kereszténység történetének alaposan megtervezett - bár a téma terjedelméhez képest vázlatosan rövid - kifejtése és nemzetközi hírű szaktekintélyek által összeállított összegzése. A mű eredetileg angolul, több mint húsz éve The History of Christianity címmel jelent meg, s azóta összesen hét utánnyomást ért meg. Sőt - óriási népszerűsége következtében - időközben már második, javított kiadását is elkapkodták az olvasók. A ritkaságszámba menő könyvsiker teljesen érthető, hiszen lenyűgöző, olvasmányos és valódi szellemi élvezetet nyújtó módon ad választ olyan kérdésekre, mint: Van-e még jövője a kereszténységnek?, Lesz-e mozgósító erejű “üzenete" a nemsokára ránk köszönő harmadik évezredben?
Miről is szól a könyv? A kereszténység tovatűnt évszázadairól, a nagyszerű eredményekről, az időtálló megvalósításokról és egyidejűleg természetesen a mulasztásokról, a szégyellnivaló bűnökről, az előre mutató pozitívumokról éppúgy, mint a fájdalmas történetekről, a fejlődést mindegyre visszaráncigáló csökönyösségről, vagyis a kereszténység életének kétezer évet átfogó időszakáról.
Nyolc jól elkülöníthető részre osztható a könyv, s ezek sorrendben - hosszú történelmi folyamatok és szakaszoló történelmi dátumok feltüntetésével - a következők: I. Isten és a történelem, II. Kezdetek 1-325, III. Elfogadás és hódítás 325-600, IV. A keresztény társadalom 600-1500, V. Reformáció 1500-1650, VI. Ráció, megújulás, forradalom 1650-1789, VII. Városok és birodalmak 1789-1914, VIII. Jelen és jövő.
Hogy miért fontos egy ilyen könyv olvasása napjainkban? Azért, mert - és most idézzünk magából a könyvből - “aki nem tudja, mi történt a világban születése előtt, az örökre gyermek marad" (Cicero). “Csak a múlt ismerete által ismerhetjük meg jelenünket" (Herbert Luethy). Ezek a megállapítások a kétezer éves kereszténység történetének megismerésével kapcsolatosan is nyilvánvalóan helytállók.
A fenti idézetek nyomán jó lenne tárgyilagosan, eligazító elvként tudatosítanunk magunkban a keresztény filozófiának azt a felismerését, hogy a múló idő szőnyegébe Isten legalább annyi komor színt szőtt bele, mint amennyi csillogó tarkaságot. Tualdjonképpen így is “normális" vagy legalább is dialektikus mindez. A jól ismert költői képet használva mi mindig csak “a szőnyeg visszáját", a dolgok és az események túloldalát látjuk: tehát az eldolgozatlan szálak kuszaságát, elcsépelt motívumokat, közhelyeket. Valamit érzékelünk ugyan a mintából, de sohasem láthatjuk azt a maga teljességében, mintha még nem lenne szabad a színéről is megcsodálnunk a szőnyeg szépségeit. Majd csak az idők végén fogjuk pontosabban meglátni azt, miért is dolgozott Isten keze oly rejtélyesen mind egyszemélyes életünkben, mind pedig az egyetemes történelemben, s ezen belül a kereszténység történelmében. Pál apostol erre is utalóan így fogalmazott a Korinthoszban élő keresztényeknek: “Szem nem látta, fül nem hallotta, emberi szív föl nem fogta, amit Isten azoknak készített, akik szeretik őt." (1Kor 2,9)
Mi tagadás, kivétel nélkül valamennyien hajlandók vagyunk időnként a csüggedésre. Hajlandók vagyunk kételkedni, a cselekvést megbénító szkepticizmus rabjaivá, sőt áldozataivá válni. Elbizonytalanodásaink során minden okunk meg is van néha erre a - többnyire jövőt érintő - kételkedésre. Veszélyes lenne azonban múlt- és jelenbeli kudarcaink láttán ara gondolni (alig csak magunk mögött hagyva a kereszténység 2000. jubileumi esztendejére készülőben a “Szentlélek-évet"), hogy a világot betöltő Lélek időnként “nyugdíjba megy", az események örvénylésében valamiféle nagyon távoli Istenként “tétlenkedik". Egészen biztos, hogy - minden más látszat ellenére - ma is erőteljesen hat, rejtőző Istenként világunkban jelen van, és “ott fúj, ahol akar" (Jn 3,7).
Le kell szögeznünk azt is, hogy a történetírásban a teljes objektivitás elérése lehetetlen. Ez az evidencia a kereszténység történetének megírásával kapcsolatosan is száz százalékosan érvényes. Ezért egy történész-professzor azt is tanácsolta hallgatóinak, hogy addig kutassanak s olvassanak egy korszakról, amíg meg nem hallják a korabeli emberek hangját. ehhez a vállalkozáshoz és ehhez a törekvéshez kínálkozik hasznos segédeszközül a többiek sorában ez a könyv is.
Amit keresztény történelmi múltunkkal való foglalkozásunk közben semmiképp sem szabad kifelejtenünk számításainkból, az az, hogy legalábbis a 4. századtól kezdve az egész nyugati civilizációt erősen meghatározta a Jézus alapította keresztény vallás, tehát a történelmi kereszténység. A téma megközelítésében és kezelésében ez mindenképpen alapvető, kiindulási pontunk kell hogy legyen. A kutató emberi szellem megpróbál - persze korábbi bölcseleti meglátásokra is hagyatkozva - az idő és az örökkévalóság, a transzcendens és az immanens, a spirituális és a materiális közötti keskeny határon a lehető legbiztosabban a nagybetűs Cél, az értelmes lét és az élet forrása felé tájékozódni. Ebben a törekvésben a tájékozódni kívánó hívő keresztény számára egyetlen feladat van csak a világunkba belépett és biztos irányt mutató Krisztus óta: elkötelezett igent mondani személyes megszólítására és hívására, illetve a Vele való élményszerű találkozásra. Az eddig elmondottak fényében most már így is megfogalmazható a lényeg: a kereszténység a megtestesólt Istennel való személyes találkozásoknak a története.
Az ismeretlen jövendő kapujában állva, szorongásaink ellenére se felejtsük ki számításainkból a múltbeli tapasztalatokkal is igazolható, jézusi tanítással megalapozott reményt. Azt, amit így fogalmazott meg: “én veletek vagyok mindennap a világ végéig" (Mt 28,20). Bár a felvilágosodás vezéralakjai, a 19. század pozitivistái és az ortodox marxista gondolkodók 20. századi képviselői egy dologban nagyon egyetértettek, nevezetesen abban, hogy a tudományos megismerés és megértés előrehaladtával fokozatosan olyan világ fog kialakulni, amelyből a vallás menthetetlenül ki fog kopni, a vallások világszerte megtapasztalhatóan feltörekvőben vannak, ezeken belül pedig különösen is a kereszténység, amelynek “az idők jeleiből" prognosztizálhatóan a harmadik évezredben is jövője lesz. Talán érthető is ez, hiszen immár tapasztalatból tudjuk: a tudomány egymagában nem képes és valószítűleg soha nem is lesz képes arra, hogy enyhítse az emberek lelki problémáit, gondjait, létfélelmeit, szorongásait, s arra sem, hogy megválaszolja belülről emésztő, kínzó kérdéseit. A büszke tudomány az embereknek csak “objektív tudást" adhat, de az értelmes és értelemmel teli Univerzum ígéretével, a “mennyei Jeruzsálem" illúziójával nem szolgálhat. “A számítógépek - ahogy egy orosz tudós a közelmúlt fogalmazott - nem ismerik az erkölcsöt, a hitet, csak a matematikát." Mindebből joggal következtethetünk arra, hogy a mai világra jellemző felszínes és hetyke pragmatizmussal nem juthatunk túlságosan messzire, s ezért az embernek vissza kell térnie a vallások kínálta, az “egészet" szem előtt tartó igazságok mentén a végső célról és a teljes valóságról szóló alapvető kérdésekhez. Erről is meg tudja győzni az érdeklődő olvasót ez a remek könyv is, A kereszténység történte. (Liliput Kiadó, 1996)
Jakab Gábor