Vissza a tartalomjegyzékhez

Magos Gyöngyvér

A BIBLIA SZEREPE A PASZTORÁCIÓBAN

 

Bibelpastorale Aufgaben in der Seelsorge

Seit dem Zweiten Vatikanischen Konzil lässt sich ein wachsendes Interesse an der Bibel feststellen. In meinem Referat möchte ich auf neue Auslegungsmöglichkeiten - speziell auf die tifenpsychologische -aufmerksam machen, damit die Bibel wieder „Tora wird", Lebensorientierung bereithält, Wachstum anregt, produktives Leben hervorruft (Ps 1,3).

Im ersten Kapitel derArbeit stelle ich Dei Verbum und das Synodendokument der Erzdiözese Alba lulia/Karlsburg über die Evangelisation vor. Bei der Vorstellung des Konzildokuments Dei Verbum schreibe ich auch über die wichtigsten bibelpastoralen Aufgaben in der Seelsorge. Beim Synodendokument über die Evangelisation berichte ich über die Theologie und über die neuen Modalitäten der Evangelisation.

Dann ich zeige einige Wege von der Bibel zum Leben. Ich stelle einige Perspektiven zum Bibellesen in Gruppen vor, hebe die Wichtigkeit der Aktualisierung aus ich präsentiere die drei Phasen der Auslegung und ich empfehle eine erfahrungsbezogene Skizze für die Bibelrunde mit verschiedenen interaktionalen-interaktive- Elementen.

 

Egyházunk mindig elsőrendű feladatának tartotta Isten igéjének hirdetését. Így van ez manapság is, a II. vatikáni zsinat utáni megújulás évtizedeiben. Az egyházi megnyilatkozások egyhangúlag sürgetik az egész lelkipásztorkodásnak Isten igéje tiszta, kiapadhatatlan forrásához való visszatérését azért, hogy a lelkipásztori munka hatékonyabb, gyümölcsözőbb lehessen.

A biblikus lelkipásztorkodással kapcsolatos egyházi megnyilatkozások

Két egyházi megnyilatkozást ismertetek: a II. vatikáni zsinat Dei verbum kezdetű, a kinyilatkoztatásról szóló határozatát és egy helyi egyházi megnyilatkozást, a gyulafehérvári főegyházmegye 2000. évi zsinatán elfogadott, az evangelizációról szóló dokumentumát.

A Dei verbum zsinati határozat
II. János Pál Pápa így ír a Novo millennio ineunte kezdetű megnyilatkozásában: „Krisztus arca szemlélésének abból kell ihletést merítenie, amit a Szentírás elmond róla nekünk.”¹ A pápának ez a buzdítása messzemenően a II. vatikáni zsinat utáni biblikus megújulás hullámhosszán hangzik, annak folytatására ösztönöz. A II. vatikáni zsinatnak az isteni kinyilatkoztatásról szóló határozatát olvasva ma már kevesen érzékelik azt, hogy milyen gyökeres előrelépést jelentett ez a dokumentum az egyház életében. Nagy bátorság – és mélységes alázat – kellett ahhoz, hogy a zsinati atyák a Szentírással kapcsolatban kijelentsék: az egyházban a századok folyamán „egyre teljesebb lesz az áthagyományozott tények és igék értelmi megragadása” (DV 8), hiszen ez annak beismerését jelenti, hogy a Szentírás megértése, a Biblia titkainak feltárása sohasem befejezett és tökéletes. Minden időben helye van tehát az élményszerű felismeréseknek, fontos szerepe a Tanítóhivatal bibliaértelmező karizmájának, de ezeken túl a Szentírás tudományos kutatásának, magyarázatának is. (DV 8)

A szentírás-magyarázatról szóló részben ér bennünket az igazi meglepetés: a zsinati atyák olyan kutatási módszerek alkalmazását ajánlják, amelyektől még a zsinat előtti évtizedekben is óva intették a katolikus bibliamagyarázókat (műfajkutatás, történeti kritika stb.).² A zsinat szerint ugyanis ezek segítségével tárhatjuk fel a szövegek azon értelmét, amelyet a szent szerző ki akart fejezni. Észrevesszük-e ebben a döntően új szemléletet? Nem azt az értelmet kell tehát keresnünk a Bibliában, amit a mondat vagy részlet ma, vagy bármikor és bárhol, vagy szerintünk jelent, hanem azt, amelyet a szent szerző ki akart fejezni. Márpedig ha ez a kulcsa a Szentírás, a kinyilatkoztatás egyre tökéletesebb megértésének, akkor teljesen kézenfekvő a tudományos kutatási módszerek létjogosultsága, sőt: feltétlen szükségessége.

A zsinat a Szentírást olyan értéknek tartja, amelynek központi helyet kell elfoglalnia a lelkipásztori munkában, az egyház, a keresztény hívek életében. Ennek a gondolatnak a zsinati atyák ott külön fejezetet szenteltek, ahol kifejtették a korunk követelményeinek megfelelő lelkipásztori célokat: felvázolták a szentírásközpontú lelkipásztorkodás alapjait, amelynek ki kell bontakoznia a jelen és a jövő egyházában. E lelkipásztori munka alapvető feladatait a következőkben határozták meg:

A zsinati atyák az idők jeleit értették meg, és a Szentlélek vezetésének engedtek, amikor az egyház történetében első ízben fogalmazták meg ilyen nyíltan és határozottan ezeket a feladatokat mint alapvető lelkipásztori célokat. Az egyház megújulásának útját abban látták és jelölték meg, hogy a Szentírás kapjon hangsúlyozottan központi helyet a lelkipásztori munkában: az igehirdetésben, a liturgiában, a papság és minden keresztény közösségi és egyéni életében. Készüljenek jó és olcsó népnyelvű szentíráskiadások, jelenjenek meg közérthető szentírásmagyarázatok, legyenek a szentírás-magyarázat terén jól képzettek a lelkipásztorok,⁴ a papok és a hívek egyaránt olvassák rendszeresen és tanulmányozzák a Szentírást, hogy az igehirdetés és a liturgia, valamint a Szentírás olvasása és tanulmányozása által a Biblia értékei átformálják az egyházban a híveknek és pásztoraiknak mind az egyéni, mind a közösségi életét. „Ettől a belső tűztől, amelyet az Ige lángra lobbant bennünk, várom én az egyház megújulását… Ezért azt kívánjuk magunknak, hogy a II. vatikáni zsinatnak a Dei verbumban lelkipásztori módszerre tett javaslata terjedjen el valamennyi keresztény közösségben és az összes hívők körében: legyen ez a módszer – az Írásból kiindulva elmélkedni és imádkozni – minden keresztény férfi és nő mindennapi gyakorlatává, azért is, mivel ez hatásos ellenszere társadalmunk gyakorlati ateizmusának… és kovásza a nagy keleti vallásokkal⁵ való közösségnek is.” ⁶

Az evangelizációról szóló gyulafehérvári főegyházmegyei zsinati dokumentum: Az evangelizáció a Szentírás fényében
A dokumentum bevezetőjében Jézus feltámadása után az apostolokhoz intézett szavait olvashatjuk: „Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket” (Jn 20,21). „Menjetek tehát, tegyétek tanítvánnyá mind a népeket! Kereszteljétek meg őket az Atya és a Fiú és Szentlélek nevére, és tanítsátok meg őket mindannak a megtartására, amit parancsoltam nektek. S én veletek vagyok minden nap a világ végéig.” (Mt 28, 19-20) Az apostolok elsődleges helyet biztosítottak szolgálatukban az igehirdetésnek, és minden más feladatot úgy teljesítettek, hogy emiatt Isten szava kárt ne szenvedjen. „Nem volna rendjén, hogy az asztalnál szolgáljunk s közben elhanyagoljuk az Isten igéjét”, mondták, amikor a szeretetszolgálat kihívásai megsokasodtak. Utóbbi feladatra ezért diakónusokat választottak (vö. ApCsel 6,1-7), magukról pedig ezt mondták: „mi meg majd az imádsággal és az ige szolgálatával foglalkozunk”. A krisztusi örömhír néhány évtized alatt eljutott az akkor ismert világ minden részébe, és azóta is terjed: áthagyományozódik évszázadokon át, eljut újabb és újabb népekhez, kereszténnyé téve őket. Az egyházi megújulások 2000 éve minden megmerevedés után vagy korszakváltás alkalmával visszafordultak az alapítóhoz és az első századok egyházához, hogy megtalálják az irányt az adott útkeresés idején. Jézus közössége senkitől sem tanulhatja meg jobban, ma hogyan kell őt követnünk, mint a Szentírásból és a szent hagyományból, illetve Jézustól magától, illetve az őt követő korok egyházától. Az egyház Isten igéjéből születik és él. Az egyháznak első számú feladata Isten igéjét megértetni.⁷

A következőkben a dokumentum az evangelizáció fontosságát emeli ki. Évezredes keresztény múlttal rendelkező népek idegenednek el hittől, vallástól, ezért korunk e jelensége kihívás minden krisztushívőnek. Számukra hatékonyabban, új formában kell hirdetni az evangéliumot, hogy az élet céltalanságától szenvedő emberek felismerjék a szerető, az evangéliumban őket megszólító Istent, hogy újraéledjenek krisztushívő öntudatukban és vállalják a Krisztust követők közösségéhez, vagyis az egyházhoz való tartozást.

A dokumentum szerint az evangelizáció a mennyei Atya irántunk tanúsított szeretetének hirdetését jelenti, amely Jézus Krisztusban megmutatkozott és a Szentlélek által folytonosan lelkünkbe árad, fényt, derűt, életet sugározva a világban. Ez a szeretet az evangélium lényege, amelynek az egyház a letéteményese. Az egyház elsőrendű feladata az evangélium hirdetése: ennek erejével az emberek újjászületnek, egyénileg és közösségileg bekapcsolódnak a szentháromságos isteni életbe, amely kiárad minden emberre. Minden keresztény hivatása az evangelizáció.⁸ „Krisztus szeretete ösztönöz minket.” (2Kor 5,14) Az ő tanítói, papi és pásztori küldetésének kegyelmében nemcsak a felszentelt papok részesülnek, hanem minden megkeresztelt. ⁹ Mindenkinek jogában áll megtapasztalni Isten szeretetét. Ezért figyelmeztet az apostol: „Hirdesd az evangéliumot; állj vele elő, akár alkalmas, akár alkalmatlan” (2Tim 4,2). Manapság különösen sürgető ez a feladat. Ebben az értelemben a főegyházmegye evangelizáló tevékenységének a megújítása kettős feladatot ró ránk: befelé és kifelé evangelizálni (evangelisatio ad intra – evangelisatio ad extra). A dokumentum kiemeli az evangelizálás új módozatait.¹⁰ A szentatya sok megnyilatkozásában kifejtette, mit ért új evangelizáláson: új lendületet, új tüzet (tudatos, nagylelkű, érett hittel) és új módszereket (megújítani vagy fokozatosan feladni mindazt, ami a régi módszerekből nem hatékony, és helyében támogatni azt, ami ma megszólítja Isten népét. ¹¹ Új módszerek a helyi egyház megújítására a következők:

• A vallásukat gyakorló keresztények evangelizálásának folyamatában első helyen állnak a lelkipásztorok. A lelkipásztorok elsősorban az igehirdetés szolgái. (DV 21) A szentségek kiszolgáltatása alkalmával végzett igehirdetésük legyen személyes, szólítsa meg a szentséget hagyományosan kérő hívőt is, aki pillanatnyilag sajátos élményt él át.¹² A homília Isten igéjének magyarázata kell legyen, ami bátorításul szolgál a híveknek, reményt nyújtva a hétköznapokban.¹³
• Az igehirdetés mellett alapvetően fontos a hívek biblikus lelkületének megújítása. Legyen kezükben a Szentírás, amit egyénileg és közösségileg is olvassanak. Használni kell a bibliai kurzusok bevált formáit (bibliakörök, bibliamagyarázatok, biblikus képzők, kurzusok stb.), támogatni kell minden kezdeményezést ezen a téren. Az egyháznak törődnie kell azzal, hogy az embereknek érthető legyen az ige, megértsék, életre is váltsák.14 Mária a mester, és egyben az anya, az a modell, aki befogadja az igét, lebontja saját életére és éli is azt. Segíteni kell a híveket, hogy ne csak befogadják az igét, hanem valósítsák is meg életükben, osszák meg egymással az ige élése közben szerzett tapasztalataikat, hogy ezáltal krisztusi kapcsolatok alakuljanak.15
• A vallásukat gyakorló keresztények evangelizálásának folyamatában első helyen állnak a lelkipásztorok. A lelkipásztorok elsősorban az igehirdetés szolgái. (DV 21) A szentségek kiszolgáltatása alkalmával végzett igehirdetésük legyen személyes, szólítsa meg a szentséget hagyományosan kérő hívőt is, aki pillanatnyilag sajátos élményt él át.¹² Ahomília Isten igéjének magyarázata kell legyen, ami bátorításul szolgál a híveknek, reményt nyújtva a hétköznapokban.¹³
•  Az igehirdetés mellett alapvetően fontos a hívek biblikus lelkületének megújítása. Legyen kezükben a Szentírás, amit egyénileg és közösségileg is olvassanak. Használni kell a bibliai kurzusok bevált formáit (bibliakörök, bibliamagyarázatok, biblikus képzők, kurzusok stb.), támogatni kell minden kezdeményezést ezen a téren. Az egyháznak törődnie kell azzal, hogy az embereknek érthető legyen az ige, megértsék, életre is váltsák.¹⁴ Mária a mester, és egyben az anya, az a modell, aki befogadja az igét, lebontja saját életére és éli is azt. Segíteni kell a híveket, hogy ne csak befogadják az igét, hanem valósítsák is meg életükben, osszák meg egymással az ige élése közben szerzett tapasztalataikat, hogy ezáltal krisztusi kapcsolatok alakuljanak.¹⁵
•  A katekézis is megújításra vár: a rideg, tanrendszer jellegű ismeretközvetítést életszerűvé kell változtatni a Szentírás és az élő hagyomány világával.¹⁶ A katekézis igazi találkozás Istennel;¹⁷ ahol a Bibliát tanítjuk (lectio divina = isteni olvasmány). Szükséges, hogy a hívek folyamatosan kapcsolatban legyenek az igével. A Szentírásnak a teológia lelkének kell lennie. Az eg-zegézis életvonzatú legyen, ne csak elméleti.¹⁸
• Az evangelizáció szerves része a liturgia. Fontos, hogy valamennyien megértsük és átéljük, ami a szentmisében és a szentségek kiszolgáltatása során történik. Ennek érdekében szemléletváltásra és liturgikus nevelésre van szükség papság és hívek körében egyaránt.
• Az evangelizációs folyamat fő szempontja a közösségi élet megújulása legyen. A plébániák váljanak krisztusi közösség-gé.¹⁹ Mostanság kevés az a közösség, ahol a szentmisén kívül Szentírást olvasnak. A közösség azáltal épül, hogy mennyire hagyják tagjai Istent beköltözni a szívünkbe.
• A hívők és a közösségek legyenek a fő hordozói a hivatalos egyházi igehirdetés mellett a kifelé történő evangelizálásnak (evangelisatio ad extra). Példájukkal, tanúságtevő jelenlétükkel jelszerű küldetésük van a világban: az egyház iránt közömbös hívők vagy szembenállók, de a más vallásúak számára is.
•  Elő kell készíteni, alkalmassá kell tenni a világot az úgynevezett előevangelizáció által az örömhír tudatos befogadására: át kell itatni keresztény szellemiséggel a művészet, tudományos kutatás, a filozófia, a politika, szociális élet stb. világát, illetve tudatosítani kell az alapjaiknál már jelenlévő evangéliumi gyökereket.
• Együtt kell működni és kapcsolatot kell tartani minden olyan kezdeményezéssel, amely kifejezetten vagy bennfoglaltan az evangelizáció ügyét mozdítja elő: mindenekelőtt az ökumenizmus terén, de más, nem keresztény vallásokkal és minden jóakaratú társadalmi kezdeményezéssel való kapcsolat terén is.²⁰

Elméleti szempontok a bibliás csoportmunkához

Aktualizálás

A bibliai szöveg értelmi gazdagsága tartós értéket nyújt minden kor és minden kultúra számára (ld. Iz 40,8; 66,18-21; Mt 28,19-20), tehát lehetséges az aktualizálás. A bibliai üzenet képes arra, hogy minden nemzedék értékrendszerét és magatartási normáit viszonylagossá tegye, és ugyanakkor elmélyítse.

Bár a Biblia szövegeinek üzenete örök értékű, azokat mégis múltbeli helyzetek hatása alatt és eltérő korok nyelvén fogalmazták meg, tehát aktualizálásra szükség van. Hogy megmutathassuk, mit jelentenek ezek a szövegek a mai emberek számára, üzenetüket feltétlenül a jelen helyzetre kell vonatkoztatni, és mai nyelven kell kifejezni. Ezért a hermeneutikának azon kell fáradoznia, hogy a történeti kötöttségeken átlépve elérje az üzenet lényeges elemeit. Figyelnie kell azokra a sokrétű összefüggésekre, amelyek a keresztények Szentírásában az Új- és az Ószövetség között fennállnak. Hiszen az Újszövetség beteljesítése, ugyanakkor túllépése az Ószövetségnek. Az aktualizálás a két szövetség ilyen dinamikus egységének erőterében történik.

Az aktualizálást a hívő közösség élő hagyományának dinamikája hozza létre. Ez pedig egyértelműen utóda azoknak a közösségeknek, amelyekben a Szentírás keletkezett, s ahol megőrizték és áthagyományozták azt. A hagyománynak kettős szerepe van az aktualizálásban: egyrészt megóvja azt az elhajló értelmezésektől, másrészt gondoskodik az eredeti dinamika továbbviteléről.

Az aktualizálás nem jelenti a szövegek manipulálását. Nem arról van szó, hogy a bibliai szövegekbe új véleményeket vagy ideológiákat olvassunk bele, hanem arról, hogy becsületesen nyomozzuk ki azt az üzenetet, amit ezek a szövegek a mai kor számára tartalmaznak. A keresztény egyházban a Biblia szövege minden korban élő tekintély. Bár a keletkezése óta sok évszázad múlt el, megmarad annak a kiváltságos útmutatónak, amelyet nem lehet manipulálni. Az egyház Tanítóhivatala „nincs fölötte az Isten szavának, hanem szolgálja azt, amennyiben csak azt tanítja, ami át van hagyományozva. Isteni parancs alapján, a Szentlélek vezetésével áhítatosan hallgatja, szentül őrzi és hűségesen kifejti azt" (DV 10).

Az aktualizálást, amely már a Bibliában is megfigyelhető, tovább gyakorolták a későbbi zsidó hagyományban, mégpedig -amint a targumok és a midrások tanúsítják - többféle eljárás szerint: felvonultatva a párhuzamos helyeket (gezerah savah), változtatva, mással felcserélve a szöveg olvasási módját („al tiqré"), második értelmet adva („tarté misma") stb. Az egyházatyák a maguk részéről a tipológia és az allegorizmus felhasználásával aktualizálták a bibliai szövegeket, úgy, hogy azok érthetően vonatkozzanak saját koruk keresztényeinek helyzetére. Ma az aktualizálás során figyelembe kell venni a gondolkodási módok és a magyarázat módszereinek fejlődését is.

Az aktualizálásnak feltétele a szöveg helyes egzegézise, amely megállapítja a szó szerinti értelmet. Ha a szöveget aktualizáló olvasó maga nem képzett a szentírás-magyarázatban, akkor megfelelő eligazítást kell keresnie, amely lehetővé teszi, hogy találó és hibátlan magyarázatot adjon.

Az aktualizálásnak egyik legtermékenyebb módja, ha a Szentírást magával a Szentírással értelmezzük; ez vonatkozik például az Ószövetségnek azokra a szövegeire, amelyek új jelentést nyertek vagy már magában az Ószövetségben (pl. a Kiv 16-ban szereplő manna a Bölcs 16,20-29-ben), vagy az Újszövetségben (ugyanaz a Ján 6-ban). Mi, keresztények egy bibliai szöveg aktualizálása során nem tekinthetünk el attól, hogy azt Krisztus titkára és az egyházra vonatkoztassuk. Nem volna helyes például, ha a keresztények felszabadító harcának mintájaként csak ószövetségi epizódokat vonultatnánk fel (Kiv; 1-2 Makk).

Az aktualizálásnak köszönhetően a Biblia képes megvilágítani sok mai problémát, pl. az egyházi szolgálatokkal (tisztségekkel) kapcsolatos kérdéseket, az egyház közösségi természetét, a szegények iránt való különös elkötelezettséget, a felszabadítási teológiát, a nők helyzetét stb. Az aktualizálás eligazítást adhat olyan, a mai ember számára fontos értékekkel kapcsolatban is, mint a személyiségi jogok, az emberi élet védelme, a természet megőrzése, a törekvés az egyetemes békére.²¹

Szentírásolvasás

Az egyházban korábban már megvalósult gyakorlatnak felel meg az a törekvés, hogy a Szentírást rendszeresen, sőt naponta olvassuk. Ez közösségi formában igazolhatóan létezett a 3. században, Origenész idejében. Origenész szokása volt, hogy homíliáiban abból a szentírási szövegből indult ki, amelyet azon a héten folytatólagosan olvastak. Akkoriban naponta tartottak összejövetelt a Szentírás olvasása és magyarázata céljából. Ez a szokás azonban nem mindig talált nagy tetszésre a keresztények körében, és később el is hagyták (Origenész, Hom. Gen. X,1).

A lectio divina főként egyéni gyakorlatként a szerzetességben már korán megvalósult. A módszert korunkban az összes klerikusok, egyházmegyei és szerzetespapok részére javasolta a Biblikus Bizottságnak XII. Pius pápa által jóváhagyott előírása (De Scriptura sacra, 1950; EB 592). Így újra előtérbe került a lectio divina fontossága a maga kettős - egyéni és közösségi -vonatkozásában. A cél az, hogy „valódi és állandó szeretetet" ébresszen a Szentírás iránt, amely a lelkiélet és a gyümölcsöző apostolság forrása (EB 591 és 567), s ezt erősítse. További célja segíteni a liturgia megértését és nagyobb szerepet biztosítani a Bibliának a teológiai tanulmányokban, valamint az imádságban.

A Dei verbum zsinati konstitúció a papoknak és a szerzeteseknek egyaránt ajánlja a Szentírás buzgó olvasását (DV 25). De felhívja „az összes keresztény híveket" is, hogy a Szentírás gyakori olvasásával szerezzék meg „Jézus Krisztusnak fönséges ismeretét'' (Fil 3,8). Ez újdonság! A konstitúció különféle eszközöket javasol. Az egyéni olvasás mellett ajánlja a bibliacsoportokat is. A keresztény hívek a közös olvasás terén számos kezdeményezés nyomán indultak el. Csak bátorítani lehet ezt a vágyakozást Istennek s az ő Krisztusban megvalósuló üdvözítő tervének arra a jobb megismerésére, amelyet a Szentírás tár elénk.²²

Csoportbeszélgetés

Mind a plébániai lelkipásztorkodás, mind a hitoktatás első feladata, hogy testvéri közösséget hozzon létre (vö. EN 13, C. Tr. 24,67, DCG 76,35 stb.), mert ebben valósulhat meg a jézusi élet (vö. Jn 15,12,13,34 stb.), mert így valósul meg az egyház, mert a közösség tartja meg a hívőt, a fiatalt a hitben, az egyházban (PSzÉ 6, DCG 35).

Mind a közösség létrejöttének, mind fennmaradásának fontos feltétele, hogy kialakuljon tagjai közt a személyes kapcsolat, a párbeszéd. A közösségteremtésnek, a párbeszédnek és személyes kapcsolatok kialakulásának fontos eszköze a csoportbeszélgetés. Ez széles körben ismerős forma keresztény körökben. De legtöbben csak alapfokon alkalmazzák, igazi lehetőségeit és titkait kevesen ismerik. Pedig alapos ismerete esetén a közösségteremtés és -vezetés számos problémájában megoldást kínálhat.

A csoportbeszélgetés gyümölcsei, jelentősége

A csoportbeszélgetés egyik gyümölcse, hogy közösséget hoz létre, illetve utat nyit a közösség felé azoknak is, akik félénkek, zárkózottak. A négy-hatfős kis csoportokban azok is megszólalnak, akik nagyobb csoportokban félnek ettől. Ez egyrészt növeli kreativitásukat, öntudatukat, sikerélményt ad nekik, másrészt segíti őket, hogy kilépjenek zártságukból s kapcsolatba kerüljenek másokkal. Ily módon kialakulófélben van egy közösség, s ezáltal felnőttek, fiatalok vagy gyermekek jobban érzik magukat az együttléteken. (Később nagyobb létszámú közösség előtt is mernek majd megszólalni.) A csoportbeszélgetés - pl. egy előadás után - segít, hogy az elhangzottak elmélyüljenek a hallgatókban. Egy előadást általában a hallgatóságnak legfeljebb a töredéke tud végigkövetni, megérteni. A csoportbeszélgetés módot nyújt, hogy az elhangzottakat újra átbeszéljék (s a beszélgetés többnyire mélyebb nyomokat hagy, mint a hallgatás!), hogy a maguk közt megoldható kérdéseket tisztázzák, illetve a megoldatlan problémákról a plénumon megkérdezzék az előadót. (Ha nem volna csoportbeszélgetés, a résztvevők többsége külön nem merne kérdéseket feltenni.)

Végül a csoportbeszélgetés egyik leglényegesebb gyümölcse, hogy résztvevői maguk „alkotják" a beszélgetés eredményeit: azt tapasztalják, hogy a megbeszélt értékeket együtt értették meg, fogalmazták meg, fogadták el, s ezért magukénak, a csoport tulajdonának - normájának - érzik azokat.

A hitátadás egyik legnehezebb kérdése pluralista világunkban - ahol gyakran a keresztényekével ellentétes magatartások a társadalmi normák -, hogy miként tudjuk a keresztény értékeket úgy átadni, hogy a hittanosok, a hallgatók magukra kötelezőnek, normának érezzék azokat. Normává leginkább akkor válik egy érték, ha valaki azt tapasztalja, hogy a számára fontos közösség is magáénak, magára kötelezőnek tartja ezeket. A jól vezetett csoportbeszélgetés gyümölcseként a közösség tagjai éppen ezt tapasztalják. (Például egy 30 fős hittancsoport tagjaira is örvendetesen, meghatározóan hat, ha látják, hogy öt-hatfős beszélgetőcsoportjaik lényegileg azonos eredményre jutottak.) Így a csoportbeszélgetés eredményei az életet irányító normákká válnak.

A csoportbeszélgetés alapvető szabályai

A csoportbeszélgetés testvéri (és nem autokratikus!) forma. Jó működésének feltétele, hogy elsősorban a vezetőket, de a résztvevőket is ennek megfelelően jól felkészítsük. A jó kiscsoportos beszélgetés lehetővé teszi, hogy a csoport minden tagja bekapcsolódjék egy kreatív, gyakran új összefüggések felfedezésére elvezető, a témában közös vélemény(eke)t kialakító beszélgetésbe.

A csoportbeszélgetés akkor jó, ha a résztvevők minél jobban elsajátítják a célzott közösségi beszélgetés módját. Vagyis arról a kérdésről beszélnek, amire választ kell találniuk (s nem mindenféléről, ami eszükbe jut). Végig tudják hallgatni egymást, azaz engednek szóhoz jutni mindenkit. Egymás véleményéből azt „szűrik ki", amit a témához tartozik, s erre (az előttük szólók gondolataira) építik saját szempontjaikat. (A beszélgetések félrecsúszásának tipikus példája, ha valaki egy témába nem vágó szempontot mond, s a beszélgetés ezen a szálon fut tovább.) Fontos, hogy közös választ fogalmazzanak meg a feltett kérdésre.²³ A csoportbeszélgetés szabályait alkalmazzuk a csoportos szentírásolvasás alkalmával is.

Módszeres szentírásolvasás

Isten a Bibliában nem közvetlenül (isteni módon), hanem emberi nyelv útján szól, annak képeivel és fogalmaival. A Bibliának ez az időhöz és környezethez kötött nyelve egy régmúlt, előttünk nagyrészt idegen kultúrának a része; ezért annak érdekében, hogy egy bibliai szöveget megértsünk, bizonyos tudással kell rendelkeznünk az illető szöveg keletkezési körülményeiről és az írás (ill. közlés) szokásos módjairól. A módszerek ebben a megértésben akarnak segíteni.

A módszerek - keretfeltételek - egy olyan rendezett és értelmes folyamatot tesznek lehetővé, amelyben sor kerülhet a bibliai szöveggel való gyümölcsöző találkozásra és a résztvevők közt élénk, de szabályozott eszmecserére.²⁴

A háromszakaszos módszer

A háromszakaszos módszert a Biblia-feldolgozás Svájci Ökumenikus Munkaközössége fejlesztette ki a Bibelarbeitin der Gemeinde (Közösségi biblia-feldolgozás) című sorozatában.²⁵

1. A kivetítés szakasza. Ebben a szakaszban saját tapasztalatainkból kiindulva közeledünk a szöveghez. Bármilyen szövegfeldolgozás előtt a résztvevőknek alkalmat kell kapniuk arra, hogy önmagukra figyeljenek és tudatosítsák magukban, hogy ők mit visznek magukkal a szöveggel való találkozásba: milyen aktuális helyzetet és hangulatot, milyen befolyásoló tapasztalatot, milyen elvárásokat, kérdéseket, problémákat. Mindez szemüveghez hasonlóan működik, amelyen keresztül a szöveget olvassuk.

2. Elemző szakasz. Az elemző szakaszban a szövegből kiindulva mások - sokszor a miénknek ellentmondó - tapasztalatait járjuk végig. Az első szakasz után, amely inkább a saját tapasztalatra alapoz, el kell forduljanak a résztvevők magához a szöveghez. A magukkal hozott tapasztalatok érzékennyé teszik őket a szöveg iránt. Ugyanakkor létrejön annak feltétele is, hogy behatoljanak a szövegnek előzőleg tőlük idegen vonatkozásaiba. Ebben a szakaszban tehát távolabb lépnek önmaguktól. A legkülönfélébb elemző és összehasonlító módszerekkel feldolgozzák a maguk számára a szöveg világát.

3. Átvétel szakasza. Ebben a szakaszban a szövegen túllépve egy új, felszabadító tapasztalatig haladunk előre. Nem szabad megmaradnunk annak tárgyilagos megállapításánál, amit a szöveg mond. A szerzett ismereteknek a konkrét életbe kell hatolniuk, ismét kapcsolatba kell kerülniük a résztvevők tapasztalataival (amelyeket a kivitelezés fázisa idézett fel). A szöveggel való foglakozás helyesbíti saját előzetes szövegértelmezésünket és saját önértelmezésünket is. A kezdődő változások kifejezésre akarnak jutni, méghozzá nem csak szavakban, hanem testünk és összes érzékeink útján is. Ilyenkor a különféle kreatív, interaktív módszerek segítenek, hogy az újat legalább kezdeti formájában megtapasztaljuk, kipróbáljuk, magunkévá tegyük és magunkban érvényre juttassuk.²⁶

Közelítés a szöveghez

Hallgatás. Nehéz szöveg esetén ajánlott az átérző, meditatív olvasás. A résztvevők körben ülnek, helyezhetünk egy tárgyat (kő, gyertya) a központba, amely elősegíti az összpontosítást. Felolvassuk a szöveget, mindenik résztvevő sorra kerülhet, amennyiben akarja. A szöveg többször is körbemehet. Ezután a vezető megkéri a résztvevőket, hogy gondolják át a hallottakat, és a szöveg egy szavát vagy mondatát, amely különlegesen megfogta őket, „lélegezzék be". Ezt a szót vagy szövegrészt körbe újra megismételhetik.

Szimbólumok. A terem közepén lánc, bilincs, kövek és ruhadarabok szétdobálva. A csoportvezető a résztvevők kezébe adja a láncot, és megkéri, hogy próbálják meg szétszakítani. Aztán megosztják egymás között benyomásiakat (esetleg múltbeli élményeiket).

Társítások. A „megszállottság" kulcsszót a mai hallgató vagy olvasó egy betegség leírásaként értelmezi, amely ma már elveszítette jelentőségét. Egy irányított társítás áthozhatná a szöveget a résztvevők tapasztalatvilágába. A vezető ötleteket kér mondatkezdéshez: „Ó a . megszállottja" Rögtön megmutatkozik, hogy a „megszállottság" napjainkban sok formát ölthet (és valószínűleg nem kevés résztvevőnek volt már tapasztalata ilyenfajta megszállottsággal).

Kidolgozás

A résztvevők szerepekre osztva felolvassák a szöveget. A következő kérdések alapján beszélgetnek: 1. Milyen érzéseket vált ki bennem a szöveg? 2. Milyen asszociációk, képek jutnak eszembe? 3. Tagolja a szöveget, adjon címet az elhatárolt részeknek. 4. Miben mutatkozik meg az ember „megszállottsága"? 5. Milyen jelentése lehet a „légió" névnek? (Gondoljon a római megszállásra is.) 6. Vajon milyen jelentősége van az utalásnak, hogy a „megszállott" „kriptákban" lakott? Vannak-e még olyan elemek a szövegben, amelyek ugyanebbe az irányba mutatnak? Mit jelentenek? 7. Milyen következményei vannak a „megszállottságnak"? Az embernek saját maga számára? Embertársai számára? 9. Hasonlítsuk össze a „megszállottra" vonatkozó megfigyeléseket az első fázisban a „megszállottság" kulcsszóval összefüggésbe hozott gondolatokkal. 10. Hogyan viselkedik Jézus a megszállottal? Mit jelent Jézus kérdése: „Mi a neved?"? 11. Hogyan viszonyulnak egymáshoz a megszállott és Jézus? Mi jellemzi párbeszédüket? 12. Hogyan hat a „megszállott" gyógyulása? Hogyan reagálnak a „nézők"? Viselkedésüknek milyen okait lehet kihámozni a szövegből? 13. Hogyan képzelik el a résztvevők a gyógyulást? 14. Hogyan reagál Jézus a meggyógyult azon kérésére, hogy vele maradhasson? Tudnának okot találni Jézus elutasítására? Váltanak-e ki hasonló viselkedést a terápiák napjainkban? 15. Hogyan teljesíti a meggyógyult Jézus kérését? Mi a környezet reakciója?

Majd egyes résztvevők feldolgozhatnak információanyagot is a következő kulcsszavakhoz: Betegség az Újszövetségben. „Megszállottság" az Újszövetségben. Gyógyulás az Újszövetségben. Ezt behozhatják a kérdéskatalógus megbeszélésébe.

Aktualizálás interaktív módszerek segítségével

A csoportvezető több lehetőség közül választhat.

Fogalmazás. A résztvevők folytatják a történetet. Például egy prédikációt írnak a meggyógyult ember nevében, amit a gadarai lakosságnak mondanának el (belefoglalják a gyógyulással kapcsolatos élményeiket).

Kerekasztal-beszélgetés. A jelenlevőket két csoportra osztjuk: az egyik csoport a Márk idejében történt csoda, a másik csoport a napjainkban történt hasonló esetek szereplői. A csoportok tagjai azonosuljanak egy-egy szereplővel és annak nevében folytassanak párbeszédet egymással.

Kifejezés hangutánzással. A résztvevők a gyógyulási folyamatot megpróbálják hangok segítségével szemléltetni. Pl. a légió kiűzése (Hangzavar/szétziláltság - nyugalom, összhang).

Meditatív aktualizálás. Felolvassuk Wilhelms Willms Tudta-e ön... című szövegét.

tudta-e ön, hogy
egy ember közelsége
meggyógyíthat
beteggé tehet
megölhet és feltámaszthat
tudta-e ön, hogy
egy ember közelsége
jóvá tehet
gonosszá tehet
szomorúvá és vidámmá tehet
tudta-e ön, hogy
egy ember távolmaradása
engedhet meghalni
hogy egy ember eljövetele
újraéleszthet
tudta-e ön, hogy
egy ember hangja
egy másik embert figyelmessé tehet
aki addig mindenre süket volt
tudta-e ön, hogy
hogy egy ember szava
vagy cselekedete
újra felnyithatja szemét
annak, aki mindenre vak volt
aki már nem látott semmit
aki nem látott már értelmet ebben a világban
és a saját életében
tudta-e ön, hogy
egy emberre fordított idő
több mint a pénz
több mint a gyógyszerek
és van úgy, hogy több
mint egy zseniális műtét
tudta-e ön, hogy
egy ember meghallgatása
csodákat tesz
hogy a jót akarás kamatozik
hogy a bizalom előlegezése
százszor megtérül számunkra
tudta-e ön, hogy
a tett több a beszédnél
tudta-e ön már mindezeket
tudta-e már ön azt is, hogy
a tudástól a beszéden keresztül
a tettig az út bolygóközti távolságra van

A szöveg nem konkrétan a Mk 5, 1-20-ra vonatkozik, hanem egy sor újszövetségbeli csodatörténetet foglal össze. Habár a szöveg igen ismert, közel hozhatja az igényes elbeszélést, a Mk 5, 1-20-at a résztvevők tapasztalatvilágához. A beszélgetés épülhet két kérdésre: Ki vagyok én valójában? Milyen megszállottságtól szenvedek? Mely obszesszióim nyomasztanak? Mit kell tennem a gyógyulásomért? Kiket kell „közelségemmel" támogassak?²⁷

Aktualizálás egy irodalmi mű segítségével. Mit jelent számunkra az igazán emberré válás az eddigi beszélgetés fényében?

Embernek lenni!
Csak embernek, semmi egyébnek,
De annak egésznek, épnek,
Föld-szülte földnek,
És Isten lehelte szépnek!

Sík Sándor: Ember

Jegyzetek

¹ János Pál, II., Novo Millennio Ineunte, Budapest 2001,17.

² Vö. Martini, C. M., A Szentírás az egyház középpontjában - a lelkipásztorság hajtóereje. Jeromos füzetek65, 4.

³ Vö Martini 11.

⁴ Vö. Székely I., 40 éves a Dei Verbum. Jeromos füzetek60, 7.

⁵ Ugyanezt a gondolatot kifejezi a Lineamenta a 2008. évi püspöki szi-nódushoz, 20. (a továbbiakban Lineamenta).

⁶ Vö. Martini 15.

⁷ Vö. Lineamenta 1.

⁸ Vö. Martini 9.

⁹ Vö. János Pál, II, 52.

¹⁰ Vö. Tomka F., Új evangelizáció, Budapest 1999, 34.

¹¹ Vö. Gyulafehérvári főegyházmegye, Zsinati könyv, Kolozsvár 2001, 13-21.

¹² Vö. János Pál, II 44.

¹³ Vö. Lineamenta 14.

_¹⁴ vö. Gyulafehérvári egyházmegye, 13-21.

¹⁵ Vö. Lineamenta 9.

¹⁶ Vö.Nemeshegyi P., Mit mond nekünk a II. vatikáni zsinat? Kecskemét 1996, 15.

¹⁷ Vö. Lineamenta 5.

¹⁸ Vö. Lineamenta 6.

¹⁹ Vö Tomka 31.

²⁰ Lineamenta 20.

²¹ Pápai Biblikus Bizottság 82.

²² Pápai Biblikus Bizottság 87.

²³ Tomka F., A csoportbeszélgetés művészete, www.kapmegyer.hu (2008. 06. 12.)

²⁴ Hecht, A., Közös utunk a Bibliához, Budapest 2000., 6.

²⁵ Vogt, T., Bibelarbeit. In: Hecht 42.

²⁶ Hecht 42.

²⁷ Berg 191.