XVI. Benedek pápa a Sacramentum caritatis kezdetű
apostoli buzdításában a liturgikus cselekmények végzésénél az „ars
celebrandi"-ról ír. A szentmise bemutatása művészetének hátterében a
szentmise misztériuma, a cselekmény és az új lelki szolgálat kölcsönös
összefüggésének megértése és megélése áll.1 A művészi jelleg
hármas eleméről beszélünk: a misztériumról, az azt megjelenítő
cselekményről, valamint Isten és az embertárs iránti szeretet
megéléséről.
A liturgia mint lex orandi különleges erővel bír, hiszen belső értékének közvetítése nagy hatással van a közösség és az egyén hitére: ez a lex credendi. Ami a szentmise bemutatásának művészetében megmutatkozik, a szeretetben való hit, amely alapja a hif cselekedetének, ami az értelem és az akarat válasza az isteni igazságnak.
Mindezeket
megfontolva nyilvánvalóvá válik, hogy a liturgia belső és külső
szépségét alkotóelemeinek harmóniája alkotja. Legfőbb alkotóeleme
-ennyiben a liturgia célja - éppen az, hogy benne megvalósul a
megváltás műve,2 „hogy a hívek életükkel megmutassák és kézzelfoghatóvá tegyék Krisztus misztériumát és az igaz egyház valódi mivoltát".3
A liturgia úgy mutatja be alapját, mint a szeretet igazságának
felragyogását, amelynek világossága ad értelmet és értéket a keresztény
ember életének.
A szépség megmutatkozását XVI. Benedek és a püspöki szinódus tagjai az előírásoknak megfelelő művészetben (ars celebrandi), valamint a hívek teljes, aktív és gyümölcsöző részvételében látják,
ugyanis a megváltás műve e két elem harmonikus kapcsolatában mutatkozik
meg igazsága fényében. Az előírásoknak megfelelő művészeten hívő
(alázatos) engedelmességet értünk.4
A
cselekményt szabályozó előírásoknak megfelelő engedelmességen értendő
maga az előírás, az előírásnak megfelelő cselekmény és annak engedelmes
végzése. Az engedelmes végzés nem csupán a rubrikák pontos betartását
jelenti, hanem a cselekmények végzésében megmutatkozó törekvést:
megjeleníteni a mennyei liturgiát. Az engedelmesség ennyiben nem is
annyira a rubrikák pontos betartására irányul,5 hanem arra,
hogy megmintázza, jelenvalóvá tegye a megváltás misztériumát. A
liturgiában nem a cselekmény végzője az elsődleges kifejtő,6 hanem az, akinek művét engedelmesen engedi megmutatkozni: Isten szeretetének misztériumát.7 „A
gesztusok egyszerűsége és a meghatározott sorrendben és kellő időben
adott jelek józansága többet közölnek és jobban bekapcsolják a
résztvevőket, mint a felesleges művészieskedések".8
Az
engedelmességnek egyháztani vonatkozása is van: a szentek közösségének
a megváltás művében való közös részesedését fejezi ki. AFöldön vándorló
egyház tudatában van ennek a közösségnek, és éppen ezt jeleníti meg a
liturgia előírásaiban. Az előírások megtartása az egyház részéről hívő
és szolgai utánzása annak, ahova vágyik, ahova tartozik; az előírások
betartása a megváltás művének engedelmes szolgálata.
A
cselekményt szabályozó előírások betartása tehát feltételezi azok
megértését. Ám a misztérium megértése éppen azt jelenti, amit a
megjelenítendő misztérium: azonosulni Krisztus megváltói
cselekedetével. Vagyis a liturgikus cselekmény alapvető eleme a
megváltás művének megfelelő cselekmény, Isten és a felebarát iránti
szeretet. Ali-turgikus cselekmény művészetének éppen ez adja az értékét
és értelmét. Ami megvalósul a szent cselekményekben, az valósul meg a
mindennapi életben és fordítva, az embertársunk iránt tanúsított
szeretet hálaadásként mutatkozik a szent ünneplésben.
A
megváltás ünneplése, az abban való részvétel teljessége, aktív és
gyümölcsöző jellege éppen abban áll, hogy életünket teljesen Isten
jelenlétében éljük meg, Istennel folytatunk párbeszédet, és egész
lényünkkel Isten elé állunk. Szoros értelemben vonatkoznak mindezek
magára a liturgikus cselekményre, amelynek során közösségben adunk
hálát Istennek azért, hogy benne élünk, mozgunk és vagyunk. A
cselekvő részvétel annak kifejezése, mennyire valósul meg és milyen
örömmel adunk hálát a szeretetért. A gyümölcs pedig megerősödés ebben
az örömben vagy a visszatérés az első szerelemhez (Jel 2,1-7).9
Az
új lelki szolgálat adja meg mindannak értelmét, amit a hit kultúrájának
vagy hitből fakadó kultúrának nevezünk. Amennyiben a keresztény élet az
üdvösség megvalósulásának művészete, annyiban a liturgikus cselekmény
művészetének és a (liturgikus) művészetnek is éppen erre kell
irányulnia. Minthogy a liturgia művészete és a művészet egy tőről
fakad, éppen közös alapjukhoz kell hűségeseknek maradniuk. Éppen a
liturgia az a cselekmény, amelyben nem is lehet szó arról, amit a népek
apostola énekel: „Szóljak bár az emberek vagy angyalok nyelvén, ha
szeretet nincs bennem, olyan vagyok, mint a zengő érc vagy pengő
cimbalom" (1Kor 13,1), minthogy a liturgia minden egyes mozzanatát
éppen a megváltás művére való érzékeny figyelem jellemzi.
XVI. Benedek pápa a szent cselekmények művészeténél a puszta esztéticizmuson túlra mu-tat.10
A művészeti formák, amelyek jelen vannak a szent cselekményekben,
óriási segítséget nyújtanak a hit misztériumának megismeréséhez. Éppen
ezért illeti tisztelet, mégpedig alázatos tisztelet e formákat, akár az
ars sacra, akár a musica sacra műveiben valósulnak meg. Az engedelmesség
nem
csupán abban mutatkozik meg, milyen hűen szólaltatjuk meg a hangokat,
mennyire kíván „szövegében, dallamában, megszólalásában"11
megfelelni a művészi jellegnek, hanem abban, hogy a hang mennyire
érzékeny, mennyire közli a megváltás misztériumát, mennyire liturgikus.
Amennyiben az ars sacra és a musica sacra ekkora felelősséggel és kötelességgel van felruházva, mennyire felelős a liturgikus szolgálatban annak bemutatója?
A
liturgia és esztétikum kapcsán harmóniáról beszéltünk: a liturgikus
művészetről, a liturgia művészetéről és az üdvösség művészetéről. Ez a
három aspektus szorosan összetartozik, olyannyira, hogy mindegyik azzal
a kívánsággal áll elő, hogy megvalósuljon, teret nyerjen a másik
elemben. A liturgiát és annak előírásait vagy művészi jegyeit
megismerni sokkal többet jelent tehát, mint elolvasni a rubrikákat és
azok szerint cselekedni (sajnos korunkat éppen az jellemzi, hogy a
liturgikus előírásokat nem ismerjük, nemcsak jogi szinten, hanem valódi
mélységükben sem).12
Az esztétikum rámutathat Istenre, ám a szent művészet célja ünnepelni a megváltó Istent. A hit talaján termett művek esztéticista használata egy idő után csupán vallástörténeti
vagy vallásbölcseleti terméknek fogja tekinteni a képzőművészet és a
zene ilyen jellegű megnyilvánulásait, mivel kiüresednek, valódi
tartalmukat vesztik. Amilyen mértékben képes az ember alkotó
tevékenysége Isten megváltó művének kinyilatkoztatását világossá tenni,
olyan mértékben képes ugyanazokkal az eszközökkel elfátyolozni Isten
szeretetét. Ez az önzés és hiúság mindenkor fenyegette az ars celebrandi, az ars sacra és a musica sacra tulajdonképpeni lényegét: az üdvösség szolgálatát.13 Az
eukarisztia misztériuma „túlságosan nagy ahhoz, hogy bárki
megengedhesse magának, hogy kénye-kedve szerint bánjék vele, s eközben
se szent jellegét, se egyetemes természetét ne vegye figyelembe".14 II. János Pál pápa intelme a megváltás alázatos szolgálatára ösztönöz bennünket, hogy megvalósulhasson az ars celebrandi.