Sokáig
azt hittem, Regensburg az eső városa: tényleg sokat esett az eső, amíg
ott tartózkodtam. Pedig neve a Regen folyóra utal, amely
méltóságteljesen hömpölyög a város keleti részében, mígnem a várost
északról határoló Dunába ömlik. A két folyó fontos stratégiai ponttá és
erőddé tette a várost, amely egy római légiós tábor mellé épült.
Az
óvárosban ma is meg lehet tekinteni Castra Regina második századi
falait és egy épen megmaradt kapuját. A rómaiak az 5. században hagyták
el a táborukat, a város ezután civil településként fejlődött tovább. A
szorgos polgárok 11351146 között erős kőhidat (Steinerne Brücke)
építettek a Duna fölé, amely a várost kikerülhetetlen kereskedelmi
csomóponttá tette, tartós gazdasági fellendülést biztosítva neki - és
ugyanakkor persze számos hódító szándékú ellenséget vonzott falai alá.
1245-től a város a Német-Római Birodalom szabad városa lett. 1542-ben a
városi tanács protestánssá nyilvánította Regensburgot, de a hívek jó
része megmaradt katolikusnak, bizonyára a területén működő három
kolostornak köszönhetően. A birodalom szívesen hívta össze az
országgyűlést a független és vallásilag toleráns városban. 1663-ban nem
oszlatták fel az országgyűlést, amely 1803-ig, a birodalom feloszlásáig
itt ülésezett, ezalatt Regensburg a birodalom fővárosának számított.
Napóleon
is megtámadta Regensburgot, itt szenvedte el egyetlen háborús
sérülését. A háború végén a város elvesztette függetlenségét és
Bajorországhoz csatolták. Ez olyan súlyos gazdasági visszaeséssel
társult, amelyet csak nagyon későre hevert ki a város. Valószínűleg
ennek köszönhető, hogy a 19. században oly általános városrendezési és
modernizálási munkálatok itt nem kerültek sorra, így ma Regensburg
Németország legnagyobb középkori óvárosát tudhatja magáénak.
Az
óvárosi séta egyedülálló élményt nyújt a látogatónak. Középen mélyített
macskaköves utcák szövődnek össze sajátos hálóban, a házak
egyenetlenül, váratlan görbületekkel és ékekkel alkotnak egyenesnek
semmiképp sem mondható utcákat. Az északi részben, a Duna közelében
megannyi sikátor fut északról délre és keletről nyugatra, szélességük
néhol a két métert is alig éri el. Az épületek egy- vagy három-, néha
négyemeletesek. Itt nem lehet torony iránt tájékozódni, mert nehéz
kilátni a közel álló, magas falak közt. Néhol ívek kötik össze a
majdnem összeboruló házsorokat; a régiek azzal nyertek teret, hogy az
emeletet kinnebb hozták a földszintnél. A házak jó része 1200 és 1600
között épült, de több kőkapu az első évezredből van. Tíznél több
lakótorony is van a városban, többségüket a 13. században építették. A
jól gazdálkodó város diákotthonná alakította őket, a fiatalok könnyen
felszaladnak a lift nélküli hatodik-hetedik emeletre. Aszfalt kevés van
az óvárosban, nem is illene hozzá. Az óvárosi autóbusz óvatosan araszol
a járda nélküli utcákon -azokon, amelyeken (egy irányban) elfér.
Regensburg
lakosságának (kb. 133 000 fő) nagyjából 80 százaléka ma is katolikus.
Hivatalosan 739-ben alapítottak itt püspökséget, amely 975-ig a Szent
Emmerám bencés monostorban működött (a főapát egyben püspök is volt). A
monostor a város szentjéről, a 652-ben Bajorországban vértanúhalált
halt Szent Emmerám püspökről kapta nevét. A monostorhoz bazilika
tartozott, amely ma plébániatemplomként működik. A monostor a napóleoni
háború után áldozatul esett a szekularizációnak: épületeit és birtokait
a bajor állam a Turn und Taxis családnak adományozta. Kincsei
(középkori kódexek, pergamenek, ősnyomtatványok stb.) nagyobbrészt a
müncheni állami könyvtárba kerültek, a ma részben látogatható hercegi
kastélyban csak kis részük maradt.
A
bazilika bejárata mindmáig 8. századi alakját őrzi. Magának a
templomnak régiségére csak építészeti formája emlékeztet, a 18.
században rokokó stílusban építették át. A főoltár tetején a szemfüles
építész az Atyát mint az idő urát ábrázolta úgy, hogy szobrát egy máig
működő óra fölé helyezte. A bazilika kriptájában nyugszanak Regensburg
neves apát-püspökei, az alapító Szent Emmerám és Szent Wolfgang mellett
további tizenkilenc szent férfi, Ramwold, Adalwin, Baturich,
Erchanfried, Ambricho, Aspert, Tuto stb., akiknek neve figyelmeztet az
azóta eltelt időre.
Ír bencések is
tevékenykedtek Regensburg-ban, ők építtették a 12. században a Szent
Jakabtemplomot, amelyet Schottenkirchenek, azaz skót templomnak hívnak.
Ehhez a félrevezető elnevezéshez, amely abból adódik, hogy Írországot a
középkorban Scotia maiorként tartották számon, azért ragaszkodtak a
németek, mert az idők folyamán az írek igényt formáltak régi
alapításaikra. Sankt Jakob Regensburg egyik legszebb temploma, amely
eredeti bazilika formájában és szentélyboltozati mozaikjában Róma ősi
templomaira emlékeztet. A templom egyébként megoldatlan régészeti
rejtélyek őrzője, a speciális műanyaggal védett főbejárati kapuzaton
található szimbolikus ábrákat az építészek egyelőre nem tudják
értelmezni. Őket is elérte a szekularizáció, a régi kolostort és a
templomot ma a regensburgi szeminárium használja.
975-ben
Wolfgang püspök új székesegyház és rezidencia építését kezdte az óváros
északi részében, a Duna közelében. A karoling stílusú székesegyház
1273-ban leégett, így 1290 körül nekiláttak a ma látható francia
stílusú gótikus székesegyház építésének, amely 1442-re nagyobbrészt
elkészült. A lenyűgöző hatalmas templom mindig kizárólag a püspök
rendelkezésére állt. Hétköznapi miséket nem mutatnak itt be, ugyanis
közvetlen szomszédságában több kisebb templom is van. Itt csak vasárnap
van mise: tíz órakor a püspök celebrál, tizenkettőkor van a második
ünnepi mise. Vasárnap kilenc órakor megtelnek a dóm környéki utcák
piros szoknyás, fehér karinges fiúkkal. Ők a „Domspatzen", a
dómverebek, azaz énekesfiúk, akik egy órával a mise előtt érkeznek
bemelegíteni és áténekelni a műsort. Általában körülbelül negyvenen
énekelnek, életkoruk 10-19 év között van. Négy-ötszólamú reneszánsz
kórusműveket és cecíliánus szerzeményeket énekelnek, és természetesen a
hagyományos gregorián dallamokat, latinul. Ma modern, bentlakásos,
nyolc osztályos gimnáziumban tanulnak, és 1025 év múlttal
dicsekedhetnek, ugyanis iskolájukat 975-ben alapították, amikor a
regensburgi püspökséget szétválasztották a Szent Emmerám monostortól.
Regensburg
a német Cecília-mozgalom központja. Az 1868-ban alapított egyházzenei
mozgalmat Szent Cecíliáról, az egyházzene védőszentjéről nevezték el. A
mozgalom célja a bécsi stílusú, zenekaros misék helyett a 16. század
többszólamú, komolyabb és egyháziasabb énekkari darabjainak előadása
volt. A cecíliánus szerzők ebben a szellemben próbáltak új műveket
komponálni. Vezérük Franz Witt zenészpap volt, aki a dómban volt több
évig énekes, majd a Szent Emmerám-templom mellett működő iskolában
tanár és egyházi karnagy. Liszt Ferenc jó barátja volt Franz Wittnek,
sokat segített neki a mozgalommal kapcsolatos hivatalos jóváhagyások
megszerzésében, és a Budapesten létesítendő Zeneakadémiára szerette
volna tanárnak kineveztetni. 1874-ben Witt egyik paptársa, Franz Haberl
megalapította az első katolikus egyházzenei főiskolát Regensburg-ban.
Ez először egy-, majd kétéves egyházzenei képzést biztosított papoknak
és kántoroknak. Magyarországon és Erdélyben is voltak hívei a
Cecília-mozgalomnak, Franz Witt levelezésében több mint 80
Magyarországról (benne Erdélyből is) írt levél található. Az
egyházzenei iskolába is elmentek honfitársaink, hogy az áhított
ismeretet avatott kézből szerezzék meg. Az iskola ma is működik,
igaz,
átköltözött Stadtamhofba, a Dunától északra eső városrészbe, ahová a ma
is álló Steinerne Brücken lehet átkelni. Az okos vezetők a modern
követelményekhez igazították a jeles intézményt, a négyéves tanulmányi
idő alatt a diákok egyházzenei és zenetanári képzést és diplomát
kapnak, és az orgonálást is felsőfokon elsajátíthatják. A főiskola
kollégiumában zongorával felszerelt egyágyas szobákban lakhatnak a
diákok, és a szomszédos Szent Magnus-templomban, a frissen restaurált
orgonán gyakorolhatnak a két belső gyakorló orgonán kívül. Itt és a
Regensburg főterén található evangélikus templomban is tartanak
nyilvános koncerteket.
Regensburgban
számos régi és új templom működik, számuk ötvenre tehető. Reggelente és
esténként a város harangzúgásban fürdik, ilyen szép harangszót sehol
másutt nem hallottam. Egy templomról még okvetlenül szólnom kell, ez az
Alte Kapelle (Régi kápolna), amely alig pár percnyi járásra van a
székesegyháztól. A7. századi bazilikát a 18. században a Szent
Emmerám-templomhoz hasonlóan rokokó stílusban gazdagon kidíszítették, a
templom arany és fehér színben pompázik. Ez volt a cecíliánusok első
székhelye, itt énekelték először a 19. században a reneszánsz
csodálatos zenei remekműveit. A kereszthajó jobb oldalát magyar
vonatkozású freskó díszíti: Szent István és Gizella Regensburgban
tartott esküvőjét ábrázolja. Az Alte Kapelle igyekszik a múltban
szerzett egyházzenei jelentőségét őrizni, vasárnap délelőttönként itt
is van egyházzene, de gyakran zenekaros művek szólalnak meg: főleg
Haydn, Mozart és Beethoven, és néha romantikus szerzők műveit is
műsorra tűzik. Ha Witt idejében Regensburgban húsz énekkar is volt,
amely reneszánsz polifón zenét énekelt, ma igazából csak a dómban, és
ritkán az Alte Kapelleben hallani ilyen zenét.
Regensburg
erős katolikus hagyományokat ápol, ugyanakkor az idők szavát is
igyekszik meghallani. A püspökség „egyházi központot" működtet, ez az
egykori „Niedermünster" kolostor területén álló stílusosan sárgára
festett hatalmas 18-19. századi épületkomplexum. Itt a legkülönfélébb
egyházi hivatalok kaptak elhelyezést, ide építették a püspöki könyvtár
modern, többemeletes épületét is. Az egyházmegye összetett pasztorációs
tevékenységet folytat, számtalan kurzust tartanak a legkülönfélébb
hívőcsoportoknak, korosztályoknak, többféle segítőszolgálatot
működtetnek, helyet biztosítanak a legkülönfélébb egyházi
egyesületeknek, amelyeknek itt van központjuk, s ezáltal találkozási,
programszervezési lehetőségük. Az egyházmegye ügyesen gazdálkodik: a
hatalmas épületben előadótermeket bocsát továbbképzéseket végző külső
cégek rendelkezésére; számítógépes, könyvelői, köztisztviselői és más
tanfolyamokat szerveznek. Ezekért fizetni kell, de a látogatók
legtöbbször az egyházmegye hívei, így az egyházmegye megszerzi a segítő
és jótékony szolgálatok finanszírozásához szükséges pénzt úgy, hogy
egyben saját hívei munkára való képesítését és munkához jutását segíti
elő. Az egyik épület tetőterében vendégszobákat alakítottak ki, ezeket
a kurzusokat látogatók veszik leginkább igénybe (magam is itt találtam
olcsó és kulturált szállásra).
Regensburgban,
bár csak 1810 óta Bajorország része, meghonosodtak a bajor szokások. A
közéletben még mindig gyakrabban és szívesebben használják a vallásos
„Grüß Gott" köszönést a világi „Guten Tag" helyett. Ettől_ függetlenül
úgy gondolják, van helye a missziónak. Április 30-án, Urunk
mennybemenetele előestéjén például nagyszabású könyörgő körmenetet
(Bittprozession) szerveztek. Délután a székesegyházban püspöki misét
tartottak, majd körmenettel vonultak át az egész óvároson a Szent
Emmerám-székesegy-házba, ahol közös ima és virrasztás volt éjfélig a
kitett oltáriszentség előtt. A mellékhajókban több stólás, karinges pap
várta a gyónókat, akikkel egyszerűen a padban ülve beszélgettek el.
Illett volna megbotránkoznom azon, hogy a Cecília-mozgalom fővárosában
gitáros énekeket hallok, de ha lehet helye a templomban a gitáros
éneknek, az természetesen az ájtatosságokban van. Amúgy jó volt nézni,
hogy elég sokan ültek elmélyülve, a padra borulva egészen éjfélig,
amikor a szentséget ünnepélyesen egy hátsó, kisebb kápolnába helyezték
át.
Néhány nappal későbbre városmissziót
hirdettek, ennek megnyitó ünnepsége május 3-án volt. Az ünnepség
programjába zenét, beszélgetéseket, Szent Ferenc életét feldolgozó
musicalt és a plébániák bemutatkozását tervezték.
Regensburg
jelenleg szépen fejlődő kisváros, amelynek sajátos és központi
problémája gazdag és terhes múltjának egyeztetése a jelen kihívásaival.
A regensburgiak megszokták a történelem árnyékában élést, nekik
természetes, hogy a mobiltelefonos üzlet egy 13. századi lábasházban
működik. Az állomás mellett fényes bevásárlóközpont épült, a központi
utcákban az ismert üzletláncok táblái köszönnek ránk, néha középkori
épületekből. A város egyik legfontosabb jövedelmi forrása a turizmus,
ez jelentősen fellendült, amióta 2006. július 13-án a várost az
UNESCO-világörökség részévé nyilvánították. A legzordabb időjárásban is
tele a város látogatókkal, magyar szót is hallani az utcákon. Jó bajor
szokás szerint a vendéglők és kávéházak télen is nyitva tartják
kerthelyiségeiket, minden széken összehajtott takaró áll a vendég
rendelkezésére (és ezeket nem lopják el!).
A
hagyományőrző város egyébként virágzó egyetemi központ: 1967-ben
egyetemet alapítottak, amelynek modern és kissé csúnya betonépületeit
az egykori vesztőhely dombján, a Galgenbergen emelték. Több ezer diák
tanul itt, az egyetemen gyakorlatilag minden szak megtalálható.
Zenetudományi szakán középkorra specializált szakember tanítja a
gregorián kottaírás rejtélyeit, a diákok és doktorhallgatók a Szent
Emmerám kolostor értékes kódexeit fejtve tanulják a szakma rejtelmeit.
Az Angliából ideszármazott David Hiley professzor az egyetem keretében
egy Pro Arte nevű alapítványt hívott létre, amely az egyetemmel és más
szponzorokkal együtt támogatja ezeknek a kódexeknek a tudományos
kiadását és zenei anyaguk megszólaltatását. Egy általuk szervezett,
tudományos ismertetőkkel egybekötött templomi koncerten is részt
vettem, s meghatódtam azon, hogy egy ilyen kis városban akadt legalább
száz ember, akit érdekelt és megmozgatott egy 1440-ből származó kódex
zenéje, és akik előfizettek az ebből készülő CD-re.
A
múlt lehet teher és lehet lehetőség, vagy akár mind a kettő egyszerre,
a kérdés az, hogy mit kezdenek vele. A regensburgiak megtalálták a
helyes utat: a jelen a múltból táplálkozik, a múlt a jelent szolgálja.