Vissza a tartalomjegyzékhez

Jakab Gábor
hARMINC ÉVE HUNYT EL
MÉCS LÁSZLÓ

 

László Mécs died 30 years ago

László Mécs (1895-1978) was a well-known Hungarian poet. As he was a Catholic priest, a Norbertine religious (of the Order of Prémontré), he had adverseries who considered him lacking real inspiration. He had successful reading tours, in 1938 his volume was translated into French, in 1944 Paul Valéry wrote an introduction to his poems. In the 1940s he was almost condemned by the Nazi goverment for his anti-Hitler poem. During the Communist regime he was silenced, even imprisoned for 3 years.

 

„Valaki engem végtelen szeret, / nagyobb a Földnél és nagyobb az égnél, / hagyom magam szeretni mint a gyermek." (Mécs László: Csak ennyi az egész) A harminc éve meghalt Mécs László magyar irodalmunk különleges alakja. A korabeli sajtóban nagyon élénk vita zajlott személye és költói munkássága körül pro és kontra. Az egyik oldal elfogultan magasztalta, rendkívüli tehetséget látott benne, aki Ady Endre örökségének az átvételére hivatott. A másik ellenben visszhangos sikereinek csak a külsóségeit látta, költészete elsekélyesedéséról írt.

Pro és kontra

A költót elismeró oldal minden versében a kivételes tehetség megnyilatkozását vélte felismerni, és azt gondolta, hogy Mécs László költészetéról másként, mint a hódolat és a feltétlen elismerés hangján nem is lehet szólni. Minden kötetéról hasábos cikkek jelentek meg az újságokban. Az ország tragikus szétdarabolását eredményezó trianoni békediktátum után az elárvult, idegen országok uralma alá került magyar városok közösségei és társadalmi szervezetei különösképpen valósággal versengtek egymással azért, hogy egy-egy szavalóestre a fehér reverendás papköltót meghívhassák és vendégül láthassák. Ezek az esték túlzás nélkül diadalmenetek voltak Mécs László életében. Neve minden magyarlakta településen ismeretté vált, kötetei mindenhová eljutottak, és költeményeit is iskolai ünnepélyeken, társadalmi összejöveteleken a legnagyobb lelkesedéssel és sikerrel szavalták, akárcsak az 1989-es változások után Remé-nyik Sándor (Templom és iskola) és Wass Albert (Üzenet haza) verseit.

A zengzetes felvidéki és erdélyi szavaló körutak után külföldön is nagyon magasra kúszott Mécs László költói csillaga. Elóször Franciaországban, majd Belgiumban éló magyar közösségek ve-zetói hívták meg, hogy az odaszakadt honfitársak is hallhassák élményt nyújtó elóadásait. A Diadalmenet című versében ó maga így számol be sikereiról: „Három hétig verseket szavaltam / franciáknak majdnem szakadatlan. / Jót húztam a dicsóség borából / piros ruhát adott rám a mámor. / S kissé talán meg is részegültem, / hazajövó gyorsvonatra ültem." A párizsi Sorbonne-on például 700 ember elótt szavalt.

Költeményeit hétról hétre nagy példányszámban megjelenó napilapok hozták rendszeresen, majd idegen nyelvű fordítások és ismertetések is megjelentek. Paul Valéry (1871-1945), a magyarbarát francia költó felsófokon dicséró eló-szót írt Mécs László költeményeinek francia nyelvű kiadása elé. Más országokban is úgy emlékeztek meg róla, mint a korabeli Magyarország legnagyobb élő poétájáról. „Ladislao Mécs é il piú grande poeta vivente dell'Ungherie d'oggi" - írták például az olasz sajtóban. Az elismerés ilyen áradata valóban páratlan azóta is a magyar irodalomban, és azt a látszatot keltette akkoriban, mintha az mindenütt ilyen általános lett volna. De éppen az az érdekes, hogy az elismerés nem volt teljesen általános, illetve egyetemes.

Míg Mécs László tagadhatatlanul rendkívüli sikereket ért el kisebbségi sorban éló magyar hallgatósága elótt, addig - korabeli szóhasználattal élve - a csonka Magyarország hivatalos irodalmi közvéleménye tartózkodva figyelte meredeken fölfelé ívelni látszó pályafutását. Ez a másik oldal, a próval szemben a kontra! Ez az oldal nem jött lázba egy-egy új kötete megjelenésekor, és a szokásos könyvismertetések is inkább hűvösek, mint lelkesek voltak. Egyfajta cinikus gyanakvással vette tudomásul a költó eló-adói sikereit, és olyan mozzanatok érvényesülését látta e jelenségben, amelyek az irodalmi értékelésen teljesen kívül állnak. Ezért a kötetek számának a növekedésével ennek az oldalnak a hangja egyre szigorúbb lett. Már nem emlékeztek meg minden egyes kötetéról, mintegy ezzel is jelezve, hogy a Mécs Lászlóról kialakult lesajnáló vélemény végleges, azon már a még újabb kötetek sem változtathatnak lényegesen.

Az 1965-ben kiadott háromkötetes Magyar Irodalmi Lexikonban szó szerint ezt olvasom Mécs Lászlóról: „Ahogy a hivatalos elismerések gyarapodtak, s a Petófi Társaság, a Kisfaludy Társaság, a Janus Pannonius Társaság, a Szent István Akadémia tagja, a Vigilia fószer-kesztóje stb. lett, úgy sekélyesedett el költészete."

Szerzetes, költő, lapszerkesztő

Mécs László, aki egy személyben volt magyar premontrei szerzetes, költó és lapszerkesztó, Hernádszentistvánban született 1895. január 17-én, s Pannonhalmán halt meg 83 éves korában, 1978. november 9-én, harminc évvel ezelótt. Meglehetósen hosszú élete jelentós részét Felvidéken és Kárpátalján töltötte. Középiskolai tanulmányait Kassán végezte, majd a Pázmány Péter Tudományegyetem magyar-latin szakos hallgatója lett. 1914-ben kérte felvételét a premontrei rendbe. 1918-ban szentelték pappá Jászóváron. A felvidéki premontrei gimnáziumok megszűnése után egy ideig jászóvári könyvtárosként, majd 1920-1929 között nagykaposi plébánosként működött. 1923-ban megjelentette elsó verseskötetét, benne a művészi hitvallását (ars poetikáját) is kifejezó Vadócba rózsát oltok, hogy szebb legyen a Föld című versét. Aztán megkezdte híres elóadókörút-jait, amelyek nagy-nagy népszerűséget szereztek neki. Hangosan ünnepelték a nagyszerű kiállású és impozáns megjelenésű, zengó, bariton hangú lírikust mindenütt. 1930-ban rendfónöke Királyhelmecre nevezte ki plébánosnak. 1935-ben Erdélyben tett rendkívül sikeres elóadói körutat, majd jelentós elismerést szerzett franciaországi (párizsi) és Benelux-államokbeli szavalóestjein. 1938-ban egy francia nyelvű kötete is megjelent. Megismerkedett Paul Valéryvel, aki 1944-ben elószót írt a második francia nyelvű verseskötetéhez. 1941-1942 között volt a Vigilia című folyóirat fószerkesztóje. 1944-ben elhagyta Királyhelmecet. A II. világháború befejeztével, 1945 után gyakorlatilag elhallgatott, illetve elhallgattatták. 1953-ban „többszörös röpiratok terjesztése" vádjával 10 évi börtönbüntetésre ítélték. Három év múlva, 1956-ban hátralévó büntetésének elengedésével kiszabadult és rehabilitálták. 1957-tól újra lelkipásztori tevékenységet folytatott. 1958 tavaszától rendszeresen prédikált az óbudai plébániatemplomban. 1978-ban Pannonhalmán ünnepelte pappá szentelésének 60. évfordulóját, s nem sokkal késóbb ugyanott meg is halt. Hagyatékát ma a pannonhalmi bencés közösség gondozza.

Politikai beállítottság és abból következő nehézségek

Politikai érdeklódését és magatartását vizsgálva Mécs László alapvetóen jobboldali szemléletű és érzelmű ember volt, de semmiképpen sem volt nyilasbarát, amivel egyesek akkoriban megvádolták. Semmi köze nem volt a fasiszta Szálasihoz és mozgalmához. Azt senki nem róhatja fel neki bűnül, hogy mint „elszakított magyar" lelkesedett a Felvidék Magyarországhoz való visszacsatolásakor.

Imádság a nagy Lunátikusért című költeménye (Vigilia, 1945 február) nagyon merész hangvételű, Hitler-ellenes vers volt. A verssel kapcsolatban Hetényi Varga Károly kutatásai megdöbbentó dolgokat tártak fel. A neves kutató megtalálta ugyanis a berlini külügyminisztérium levéltárában a vers fotókópiáját: Pamphlet gegen den Führer - ez olvasható azon a feljelentésen (1942. március 31-iki keltezéssel), amelyet magához Ribbentropp-hoz, a Német Birodalom külügyminiszteréhez terjesztettek fel. Ezenkívül tíz diplomáciai jelentés foglalkozik a verssel és szerzójével, sót a Vigiliáva\ is. A német kormány kérte Mécs kiadatását. Ez az auschwitzi haláltáborba küldését jelentette volna! Az akkor még lojális magyar igazságszolgáltatás mentette meg ót. Gerinczy premontrei nagyprépost kérésére „ad acta" tették, vagyis ejtették az ügyet. Elóállították ugyan Mécset, volt látszatra egy kihallgatás is, amelyen az ügyész rákérdezett a lényegre: kiról is szól ez a vers? Mire Mécs László szellemesen így felelt: „Sem a hósök, sem a szentek nem normális emberek". És ezzel levették a feljelentést a napirendról, a költót pedig bizonyára figyelmeztették, hogy mihamarabb tűnjön el a nagy nyilvánosság elól.

Ez a személyére nézve mindenképpen életveszélyes politikai botrány egyébként abból adódott, hogy Hitlerról, „a holdkórosról" szóló versét tudta nélkül jelentették meg a Vigiliában. Essék ezért itt néhány szó a Vigiliáról és annak korabeli szerkesztóiról. 1935-ben indult ez a lap az ún. reformkatolikusok folyóirataként. Ismert írók, költók tartoztak e körhöz: Possonyi László, Aradi Zsolt, Balla Borisz, Horváth Béla, Just (eredeti nevén Rabstern) Béla. Ők Mécs Lászlót mint ekkor már országos hírű költót is felkérték szerkesztóségi tagnak. A felkérésre nevét adta, maga azonban nem vett részt a folyóirat szerkesztésében, és nem is járt be a szerkesztóségbe. A jó ügy érdekében viszont támogatta a folyóiratot azzal, hogy verseinek, prózájának kéziratát idó-közönként elküldte a szerkesztóségbe az említett szerkesztóknek, akikról aztán ga-lád eljárásuk miatt nagy ellenszenvvel emlékezett meg egy évtizedekkel késób-bi, 1972-ból származó, Könnyű Lászlónak írt levelében. Ezt a levelet Szabó Ferenc jezsuita szerzetes, a magyarországi Távlatok című folyóirat fószerkesztóje fedezte fel 2001-ben, két másik, ugyancsak Könnyű Lászlónak írt levéllel együtt.

Imádság a nagy Lunatikusért

Népek éje. Halk haláltánc-lanton
játszik a Hold, mint sátáni fantom.

Európa történelme kormos
tornyán egy Holdkóros megy a Holdhoz.

Biztos lépte mintha szállna szárnyán:
glóriázza vérpárás szivárvány.

Bizton lép: holdkórost, égő aggyal
megáldottat véd egy külön angyal.

Jaj a nyárspolgári józanoknak,
kik nem lettek részeg megszállottak,

s úgy indulnak a Holdkóros láttán!
Hős ő, hajszálbiztos, mint a Sátán.

Úgy vezet megszállott milliókat
, mint ki szem-nem-látta földi jót ad.

Európa történelme tornyán
zeng a vér, mint víz esőcsatornán.

Imádkozzunk érte emberek :
„Míg a Holdfantomra rámered,

élünk úgy-ahogy! Most ne vezesse
sorsunk más: költő se, bölcs se, szent se,

meg ne szólítsd, Isten, fel talál
ébredni, s jön a világhalál!"

Íme néhány ebból való részlet: „Amikor még a Vigiliára ezt írta Just Béla (Ráb-stern) boszorkamester, hogy: Szerkesz-tóbizottság: Aradi Zsolt, Balla Borisz, Possoni László stb., Balla Borisz ki akarta magát küldetni Portugáliába sajtóattasénak, Gömbösékkel. A nyilas idókben Balla Borisz tényleg attasé lett; Just-Rábstern nem hordta a sárga csillagot, de bevonult a Borisz lakásába (telefon stb.) és onnan dirigálta az ún. katolikus irodalmat; lesodorta (vi. letörölte) a Vigíli-áról a szerkesztóbizottságot, és odaírta: szerkesztó: Mécs László (minden megkérdezés nélkül!)... Leközölt Horváth Bélától egy ilyen piszok cikket: Ki a zsidó írókkal! Ezt én máig se olvastam, de mindenki a túloldalon a szerkesztóre köpött, vagyis rám. Horváth Béla beépített ember volt a Szabad Európa Rádiónál; mikor forró lett alatta a talaj, hazajött; az állomáson, a határon autóval várták. Akkoriban adták le a Vigíliában Hitler-ellenes verseimet, engedélyem nélkül, és hajszálon múlt, hogy nem kerültem Ausch-witzbe."

A levél címzettje, Könnyű László köl-tó, író és irodalomtörténész volt, 1945-ben került Ausztriába, onnan pedig 1949-ben az Egyesült Államokba. Több oklevelet is szerzett, 1967-ben doktorált a kansasi egyetemen. Különféle tevékenységeket folytatott, többek között 1963-64-ben az Amerikai Magyar Szemle kiadója és szer-kesztóje volt. Ebben az idószakban került kapcsolatba a Pannonhalmán éló öreg pap-költóvel, Mécs Lászlóval. Egyik 1968-as keltezésű cikkében felidézi a 30-as években lezajlott heves vitákat Mécs László költészetéról, nevezetesen a Nyugatban megjelent Illyés- és Babits-kritikákat, amelyek a papköltónek tagadhatatlanul nagy-nagy keserűséget okoztak. Ezzel kapcsolatosan Szabó Ferenc egyik írásából sorolom fel a puszta tényeket.

Rosszindulatú kritikák és kritikusok

Illyés Gyula a Nyugat 1933. április 1-i számában tette közzé Katolikus költészet című tanulmányát. Felidézi benne a megújuló francia katolikus irodalmat, és ezzel szembeállítja az akkori szegényes magyar katolikus költészetet, amelyet fó-képp a papköltók, Sík, Harsányi, Mécs, Kocsis képviselnek. Miután röviden jellemezte az Ady-hatásra író Sík Sándort (inkább hazafi, mint katolikus), majd Har-sányiról tesz említést, kemény - és igazságtalan - megjegyzést tesz Prohász-kára, a (szerinte) középszerűre, aki nem varázsló, aki vizet fakaszt a sziklából. Ezután ismét kitérót tesz a francia katolikus írókra, majd visszakanyarodik a hazai helyzethez, s itt következik Mécs-ellenes hírhedt kirohanása (ekkor még Illyés baloldali gondolkodású költónek számított!): Az újabb nemzedékből csak két nevet látunk figyelemre méltónak: Mécs Lászlóét és Kocsis Lászlóét. Mindkettő pap, egyelőre ez az egyetlen jelleg, ami közös bennük. Katolikussá mindkettőt látszólag a hivatása teszi; papok, mint ahogy más hivatalnok, és verselnek - vajon így verselnének-e, ha nem volnának papok? Egyikben sem érezzük a hit olyan szükségletét vagy elemi bugyogását, mint némely franciáknál láthatjuk. [] Kettejük közül Kocsis természete áll közelebb a katolicizmus világához. Alázatos s a külvilág iránti érzéseiben van valami Szent Ferenc állandó meghatottságából. [...] Nem úgy Mécs László. Jellegzetesen pap ő is, de a hangos szónokok fajtájból. Versei gáttalanul ömlenek, és neki épp ez a fogyatkozása. Művére igazán áll, hogy kevesebb több lett volna. De hírnevet épp bőbeszédűségével hódít. Noha tehetségével is hódíthatna (ez önmagában is egyfajta elismerés!). Mécs költészetét jellemzi a modor, a cifraság, a prófécia, az olcsóbb fajtájú szimbólum és a tetszel-gős elhivatottság és vezérkedés, amit már Ady is másodkézből, a romantikusoktól vett, akik valóban politizáltak, és volt is szavuk a politikában.

És itt következik a leginkább igazságtalan kritika, amely valósággal szíven szúrta Mécset, amikor Legyen világosság című, mélyen szociális érzékenységról tanúskodó versét félremagyarázva így következtetett: Bocsásson meg Mécs László. Jó memóriám van nekem; nem azért keltette fel azt a munkást (a vonaton), hogy világosság legyen, hanem hogy a helyét átengedje.

Hadd iktassam be ide rögtön azt a szöveget, amit Mécs László reakcióként a Könnyű Lászlónak írt levelek egyikében megjegyzett: „Illyés Gyula nem lett nagyobb költó azáltal, hogy Legyen világosság című hatodik kötetemet (1933) lepocskondiázta a Nyugatban, s fóképp kifigurázta szociális érzékenységemet, jelezve, hogy a III. osztályú vasúti kocsiban nem azért költöttem fel a padon elnyúló munkást, hogy éljen: szenvedjen, örüljön, legyen világosság, de azért, hogy helyet csináljak magamnak. Hát így van ez, Laci! Lehet írni így is, úgy is, de minden gonosz indulat visszafizetódik egyszer."

Illyésnek ez az élesen metszó Mécskritikája nagy visszhangot keltett. Pro és kontra foglaltak állást a kortárs írók. Korábban Kárpáti Aurél, ezúttal Babits Mihály is teljesen Illyés „pártján" állt, míg Reményik Sándor és Gyergyai Albert Mécs védelmére keltek.

Tárgyilagos értékelés

Mécs László elfogulatlan értékelésére késóbb Fábry Zoltán és Rónay György tett kísérletet, majd velük vitázva E. Fehér Pál, nem kis elfogultsággal, a költó változatlanságát hangsúlyozta. A pap-költó munkássága körül három évtized elteltével ismét fellángolt a vita. 1968-ban a torontói Weller Kiadó gondozásában Va-dócba rózsát oltok címmel megjelentek Mécs László válogatott versei Paul Valéry már emlegetett, igen elismeró és magas fokon méltató elószavával. A kötet megjelenése után Vas István Mogorva jegyzetek című írásában a Nyugat egymást követó nemzedékeinek Mécs-kritikáit áttekintve tárgyilagosan rámutatott költói gyengeségeire, arra, hogy eredeti alapötleteit „valamilyen költóietlen kenetteljesség, olcsó szimbolizmus" hatja át. De arra is kitért, hogy a harmincas években Illyés Gyula és Babits Mihály nemcsak Mécs László líráját tették keményen bírálat tárgyává, hanem lelkes olvasóközönségével is vitába szálltak. Ma éló kortársak közül Rónay László véleménye érdemel figyelmet. Szerinte „Mécs László csakúgy, mint szerzetes papként, verseiben is az evangélium szociális igazságait kívánta kifejezni, az elesettek, a segítségre, irgalomra szorulók érzésvilágát szólaltatta meg, nevelni akarta az embereket, felvillantva elóttük a krisztusi reményt, megmutatni nekik, hogy a lelki káoszból csak a kereszténység elfogadása és követése jelentheti a kiutat". Sokat vitatott személyiségét és költészetét elemezve pedig ezt írja: „Nem nagyon érdekelte, hol jelennek meg művei, közlésre adta óket fűnek-fának, s ezzel sok félreértést keltett, sok félremagyarázásra adott okot, ugyanakkor fehér reverendájában, kivételes elóadói tehetségével azoknak a krisztusi elveknek volt a meg-testesítóje, amelyekre az emberek szomjaztak, s amelyek meglétét a háború és az utána következó forradalmak cáfolni látszottak. Mécs László nemcsak költó volt, hanem Isten szavának gyújtó hatású trombitása."

Vád és védőbeszéd című verse is ez utóbbi megállapítást igazolja, amely miatt szintén szerették volna perbe fogni. Ha ezt egy ún. „világi költó" írta volna, alighanem kötelezó olvasmány lett volna az iskolákban. Visszatérve a kritizálókhoz, a tárgyilagosság kedvéért epilógusként el kell mondani, hogy az idós Illyés Gyula, az Egy mondat a zsarnokságról című költemény szerzóje 1978-ban látogatást tett Pannonhalmán Mécs Lászlónál, aki ott a Szociális Otthonban töltötte élete utolsó szakaszát. Mintegy megkövette a papköl-tót 1933-as szigorúan bíráló cikkéért. Látogatás Pannonhalmán című jegyzetében így számolt be Illyés erról a találkozásról: „Most már kéz-kézben állok az ágya mellett. Pehelyfehér, pehelykönnyű és puhaságú kezet tartok a kezemben. De már mentegetózve, hogy zavartam, s búcsúzóul szorítva meg azt a csonttalan kezet. Ez november harmadikán dél-elótt volt. Mécs László rá három napra halt meg; szenvedés nélkül; öntudatlanul."

Mécs László II. világháború utáni élete

A II. világháború befejezódése és az ún. „szovjet felszabadítás" után neve gyakorlatilag kimaradt a megújuló magyar irodalomból és költészetból, ami az elóbbiek ismeretében - részben legalábbis - érthetó. Ezért teljesen visszavonultan, magányosan kellett végigjárnia emlékezetében élete korábbi állomásait, melyeket persze már nem a hódolat érzé-séból szegélyezett diadalkapuk és a szűnni nem akaró vastapsok öveztek, hanem a keresztút fájdalmas állomásai. Költóként csak a 60-as évek vége felé vett kezébe ismét tollat és szólalt meg újra. Felismerte ugyan, hogy „a magyar sors kezében / új történelmi kócról / fo-rog-pörög az orsó", de ebból a felisme-résból nem azt a következtetést vonta le, hogy neki kell alkalmazkodnia a születó új világhoz, illetve „tájba simulnia", hanem visszavonultan emlékeit élte újra, csendes, elégikus versekben, melyekben az elmúlás érzése volt a legerósebb. Isten csősze című verse ezt igazolja: Így élek. Se tűzhelyem, sem otthonom. Az a tisztem, hogy mint vén csősz: a jó Isten játék-nyáját figyelem.

Aztán az életidó fogyásával egyre inkább irónia és önirónia hatotta át verseit. Ezt igazolandó íme néhány sor:

Tavaszodni vágytam, mint a
téli fák. Ők kivirultak
- s lelkem nem lett virág-hinta,
fészek-bölcső! Alkonyul.
Tavasz volna - s minden untat.
„Öregúr! Fut a nyúl!"

Legutolsó verseiben pedig a halállal, az elmúlással megbékéló ember képe villan eló. Az örök csöndet idézó költeményekkel talált végérvényesen és igazán rá a „hazafelé" vivó nagy útra.

A papi státus miatti mellőzés

Mi tagadás, s ezt ki kell mondanunk, a pappal szemben, különösen ha költó is az illetó, a szekularizálódott világnak immár jó ideje kifogásai és fenntartásai vannak. Papköltók neve hallatára műveiktól sokan eleve viszolyognak. Pedig magyar irodalmunk legelsó említésre méltó alkotásai, a Halotti beszéd, az Ómagyar Mária-siralom, papok alkotásai. Balassi meg Pázmány irodalmi világa egyszerűen elképzelhetetlen papok nélkül. Pázmány nyelvének, stílusának korszakalkotó ere-jéról még Kosztolányiék is úgy beszéltek, hogy magyar íróvá csak az válhat, aki Pázmányt naponta olvassa. Régen nem jelentett problémát, ha valaki témáit a vallásból és a teológiából, netán a Bibliából merítette. Nem tekintették emiatt sem prózáját, sem krisztusos vagy máriás verseit másodrangú irodalomnak, nem intézték el az egészet egy kézlegyintéssel: ez nem igazi irodalom, ez csak jámbor prédikáció, szószékre való kegyes szöveg. Legalább egy század óta viszont ez gyökeresen megváltozott. A vallásos istenélményben fogant versek úgymond nem szalonképesek. Érdemes mélyebben elgondolkodni ezen.

Konkrétan Méccsel kapcsolatosan jó adag irigység is felfedezhetó az ót lesajnáló elmarasztalásában, éppen az ó tömegeket vonzó nyilvános és nagyon sikeres szereplései miatt. Ezt igazolandó idézem újra az egyik, Könnyű Lászlónak írt Mécs-levelet: „Engem a Kisebbségi Sors a pódiumra helyezett 1923. jan. 1-én a Petófi-centenáriumkor Ungváron; ebból jött ki történelmileg, hogy a szétszórt magyarság családösszehozó karácsonyfás újításaira engem hívtak meg 20 éven keresztül, hogy megkiáltsam titkos és nem titkos emberi és magyar vágyaikat - és nem mást. Ezt elóször sugdolózva tették röhögés tárgyává, késóbb írásban az Illyés-félék. Nos, pár hónappal ezelótt a Szabad Európa Rádióban hallottam, hogy Illyés Londonban zsúfolt teremben adta eló a maga verseit 60. születésnapját ünnepelve; a teremben nyolcvanan voltak összezsúfolva. Nos, Laci, én soha senkinek se válaszoltam piszkolódá-saira: se Kárpáthy Aurélnak (1931: Üveglegenda), se Illyésnek, se a félművelt Veres Péternek tavalyelótt. Az Isten válaszol! - Köszönöm, hogy most Te is segítettél Neki! Szeretettel ölellek."

Zárszó

Összefoglalva a Mécs Lászlóra vonatkozó tudnivalókat: az egyik oldal bírálat nélkül és minden sor írását magasztalta, a másik oldal agyonhallgatta, agyonkritizálta, igazi költői mivoltát is kétségbe vonta. Felvetődik a mai, helyes értékelés kérdése: hol van Mécs László helye a mai magyar irodalomban? Költészete jelentett-e friss színt akkoriban az Ady-nemzedék után jelentkező lírában? Mennyiben igazolt a közönség lelkesedése és mennyiben helytálló az irodalmi fórumok elzárkózása? Élnek-e költeményei évek-évtizedek múltával is az olvasók lelkében, vagy csak Mécs László szuggesztív erejű varázsa és hatásos előadása kölcsönzött nekik hosszabb-rövidebb életet? Miben látjuk költészete értékét és mi a magyarázata mára már jócskán megfogyatkozott népszerűségének? A kérdések megválaszolását az olvasókra bízom, akiknek lehetnek saját meglátásaik, egyeseknek (idősebbeknek) netán személyes élményei is vele kapcsolatban.

Források

 

Vád- és védőbeszéd

Én, Mécs, Isten szavának trombitája
s mint költő, élő lelkiismeret
: szétkürtölöm most minden égi tájra ,
hogy vannak züllött ifjú emberek,
kikből nem lesz se szent, se honfi hős!
S e fiúkért valaki felelős!

A kis királyfit rajongástul égve
nagy mesterek védték a bűn elől,
grófok, bárók s a pápa őszentsége
is érdeklődött hogyléte felől
- s ezekre nem vigyázott lelki csősz!
E fiúkért valaki felelős!

E fiúknak nem volt gyerekszobájuk,
hol mese-forrást rejtnek a zsaluk,
lakásuk volt egy rossz szagú muszáj-lyuk,
hol több család csókolt, pörölt, aludt!
Vagy ólban nőttek s rájuk tőrt az ősz.
E fiúkért valaki felelős!

Vagy műhelyekben, forgáccsal , csirizzel
kavart habarcs volt álom-malterük.
Az ételükben ember-jóság-ízzel
nem találkoztak, bár az ég derűt
szült, mert Istennel viselős!
E fiúkért valaki felelős!

Pofozta őket mester, gazda, béres
s rugdalta a kikent, kifent segéd:
sokszor volt lelkük s hátuk alja véres,
bőrük tetveknek vacsora s ebéd.
A csontjuk vitriolos s nem velős.
E fiúkért valaki felelős!

Csak ezt hallották mindég: „te gazember",
s ha többen voltak, akkor: „csőcselék",
irigy ebek a dús koncokkal szemben
s a háborúban ágyútöltelék!
Üvöltni kell, bár közhely, ismerős:
e fiúkért valaki felelős!

Nem tudnak semmit ők a Bibliáról
s hogy van Madách, Faust, lélek-asztagok!
S csak annyit tudnak az Isten fiáról,
hogy elítélt minden gaz gazdagot!
Kinél szurony s arany van: az erős!
E fiúkért valaki felelős!

Rothasztó testi-lelki rossz koszokból
nem hámozta ki senki kincsüket
s zenghet a jóság száz angyal-torokból,
fülük az ég szavára már süket.
Szívük gennyes, szemük nézése bősz.
E fiúkért valaki felelős!

Ezeknek az lesz majd a messiásuk,
ki forradalmat, pénzt és nőt ígér,
a Múlt hulláján tánc lesz, kurjongatásuk
világ-lángok között a Holdig ér.
Jön a Halál, a mindent elnyelős:
ítélet lesz s valaki felelős!

Forrás: Legyen világosság, 1933