Vissza a tartalomjegyzékhez

Kiss Péter
a VILÁGBAN JELEN LÉVŐ EGYHÁZ ROMÁNIÁBAN
Útban egy „konkrét utópia” felé¹

 

Die in der Welt anwesenden Kirche in Rumänien. Auf dem Weg zu einer „konkreten Utopie"

Das Ziel des Beitrags ist, die römischkatholische Kirche in Rumänien nach den klassischen drei Gliederungen anhand von soziologischen Aspekten darzustellen. Im Beitrag wird analysiert, was die „in der Welt Anwesenheit" der Kirche bedeutet. Man stellt die Gesellschaft und die Religiösität Rumäniens anhand den (religions)soziologischen Aspekten dar. Im dritten Teil des Beitrags hat die eher subjektive Schlussfolgerung ihren Platz gefunden und hier kann man lesen, wie der Autor die tausendjährige Diözese aus der Diözese Wien betrachtet.

 

Írásom célja nem a téma komplex bemutatása, a szándék sokkal inkább kissé provokatív és közös továbbgondol-(kod)ásra hívó. Gondolatmenetemben a klasszikus hármas felosztást követem: elóször azt szeretném körbejárni, mit is jelent az egyház „világban levése", továbbá Románia társadalmát és vallásosságát szeretném röviden a román (vallás)-szociológusok szempontjából bemutatni, végül a harmadik rész egy szubjektívebb jellegű következtetés, illetve annak bemutatása, hogy milyennek látom én ezeréves egyházmegyémet most, a bécsi egyházmegyéból nézve. Mindebból pedig remélhetóleg az is kiderül, milyennek szeretném látni.

A világban levő egyház

A kereszténységról mint egyházról beszélve Karl Rahner a következóket írja: „Nem az egyházról szóló tanítás a kereszténység központi igazsága, a kereszténység végsó igazságának magja nem az egyházról, az egyház társadalmi fel-építéséról szóló tanítás. [...] A keresztény ember életében a legfontosabb Jézus Krisztus, a hit, a szeretet, a bizalom, a rá-hagyatkozás a létezés sötétségére egészen Isten felfoghatatlanságáig, bízva és remélve Jézus Krisztusban, akit megfeszítettek és aki feltámadott."²

Ez azt jelenti számomra, hogy az egyház és a magát egyháztagnak valló ember csak a felsoroltak szolgálatában nyerheti el igazi lényegét. Ez a szolgálat teszi ót fontossá és végsó soron ez a feladata is. (A szolgálatban teljesül ki feladata.) „Az egyház minden intézményével együtt egy emberekért létezó eszköz, és ez az emberekért levés a célja."³ Ennek tudatában kell az élet minden szegmentumára érzékennyé válnia. Ennek teljesítésében be kell töltenie alapvetó funkcióit: mar-tyria, koinonia, diakonia, leiturgia. Vagy ahogy Rolf Zerfass - Karl Barthra hivatkozva - összefoglalta, az egyház életét két nagy feladat jellemzi: gyülekezés és küldetés, misszió és kommunió, ahol e kettó úgy viszonyul egymáshoz, mint ki-és belégzés, ami meghatározza az élet ritmusát: testileg és pszichikailag, individuálisan és szociálisan egyaránt.⁴ Ezen állandó funkciók betöltéséhez azonban éló, dinamikus, vagyis „változó" valóságnak kell lennie. Elgondolásom szerint ez csak akkor lehetséges, ha életterét, stratégiáit „helyes kontextusba" helyezi. Ez pedig az adott konkrét társadalom, amiben van.

A kommunizmus bukása után fontos feladat és állandó kihívás a közép-keleteurópai egyházak számára a világgal való kapcsolat új formájának, a profán társadalomban az aktuális helyzetének a megtalálása. Romániában - Jitianu Liviut idézve - alapvetóen három tendencia fi-gyelhetó meg: defenzív, elutasító magatartás, a világi események démonizálása; a világgal való kapcsolat kérdésének esz-tétizálása (jó, rossz, szép, csúnya kategóriák); egyházi önmagunkba zárkózás, gettósodás, szektásodás. Ez az egyház a kívülról figyeló számára elutasító, arrogáns és nem hiteles.

Egyébként ez érthetó bizonyos szinten, ha megfigyeljük, hogy a posztkommunista országok egyházai elótt három opció vált felismerhetóvé.⁵ Egyikük az ún. nosztalgikus, amelyik onnan szerette volna folytatni az életet, ahol a kommunizmus elótt az megszakadt. Ezt az irányvonalat képviselók célkitűzései a következók: az egyházi javak visszaszolgáltatása, az egyházi intézmények és szervezetek helyreállítása, de régi formájukban. A másik alternatíva: a nyugati zászló alá csatlakozás (Nyugat-majmolás), ennek elsódle-ges motivációja a nyugati anyagi segítség megszerzése volt. Végül a harmadik, a legnehezebb, de mondhatni egyedüli sikeres opciót következóképpen foglalhatnánk össze: türelmes kiértékelése azoknak a tapasztalatoknak, amelyeket az egyház a totalitarizmus alatt elszenvedett (anamnetikus szembenézés a múlttal). Mindehhez még szükségszerűen hozzá kell kapcsolódjon a változás utáni 20 év igen komoly reflektálása. Ennek a II. vatikáni zsinat irányelvei alapján kellene történnie, ahol fellelhetó a demokráciában éló egyház tapasztalata. Ezek alapján születhetnek meg a konkrét irányelvek, amelyek alapján az egyház belsó struktúráját, magatartásformáját az új társadalmi kihívásoknak megfelelóen alakíthatja. A pasztorálteológia nyelvén megfogalmazva: az egyház helyi, eredeti alakjának felismerésére van szükség, arra, amelyik sem nem elavult, sem nem importált. Ez a saját múlt tapasztalataiból kell hogy szülessen, a jelen kihívásaiban helyt kell állnia és a jövóre nyitottnak kell lennie.⁶

A legizgalmasabb a következó kérdés provokatív felvetése: mi a mi saját teológiai álláspontunk, ami nem „copy the West" (a Nyugat másolása) és nem is „criticise the West" (a Nyugat kritizálása), hanem „reflect the West" (nyugati tapasztalatok reflektálása) (Máté-Tóth András gondolatával élve), amit én a „reflect the East" (a keleti tapasztalatok reflektálása) feladatával is kiegészítenék. Ehhez szükséges a II. vatikáni zsinat mint „szoftver' felismerése a mai helyi egyház számára.⁷ Mindenekelótt a Gaudium et spes (GS) zsinati dokumentum specifikus olvasatára van szükség. Ami a zsinati hermeneutika, interpretáció kérdését illeti: a posztkommunista országokban, így Romániában is a kontroverz vitáktól mentes, szabadabb olvasat lehetséges, és ezt kell saját helyzetünkben gyümölcsözóvé tenni.⁸ Ehhez azonban dialógusba kell lépni a világgal. Szilágyi N. Sándor kognitív nyelvész írja: nálunk a dialógus kultúrájának hiánya figyelhetó meg. A '89 után kialakult helyzet nem kedvez a dialógus létrejöttének. A posztkommunista társadalmakban hiányzik a dialógus kultúrája (a társadalmi konfliktusok kezelése terén leginkább). Azt sem tudjuk, mi az, hogy dialógus. Általában a beszélgetés az elsó mondatoktól kezdve vitává, veszekedéssé fajul, ahol mindenik fél arról próbálja meggyózni a másikat, hogy csakis neki van igaza. A másik felet meg sem akarjuk hallgatni, mert elóre tudjuk, hogy amit mondani akar, azt vagy az ó rosszhiszeműsége szüli, vagy nagyfokú tudatlanságából származó tévedés csupán.

A kommunista rezsim nem a párbeszéd terepe volt, ott mindenki mondta a maga monológját. Ez belénk rögzó-dött, mert „ez a térség már korábban sem nagyfokú dialóguskészségéról volt nevezetes". De amit nem tudunk, azt még meg lehet tanulni. A dialógust is.⁹ Ezek a jellemvonások egyházunk belsó és külsó dialóguskészségére is rányomták bélyegüket.

Pedig a dialógus egyházunk egyik nagyon fontos jellemvonása kell hogy legyen. Magnus Striet szerint a katolicitás maga dialógust jelent. A katolicizmus nem a világgal szemben, hanem a világban történik. A társadalomban - Románia társadalmában is - a képzés egyre fonto-sabb helyet foglal el. Mondhatjuk, a tabuk egyre inkább megszűnnek. Az új tudás elbúcsúztatja a régi tudást, differenciál vagy megváltoztat addig érvényben lévó meggyózódéseket. Fel kell tennünk a kérdést, hogy milyen esélyei vannak a katolicizmusnak egy ilyen társadalomban. Jelen esetben Románia társadalmában, ahol a képzés növekedésével az egyház egyre inkább megszűnik tabu lenni.

Ami a világban számunkra idegen vagy nyugtalansággal tölt el, nem szabadna megijesszen, mert lehet, maga a hitünk belülról van félelemmel telve, és ezért a saját maga számára alkotott látható hagyomány felól utasítja el az ember azt, ami számára idegen. Ettól a ponttól a hit archiválódásáig vagy folklórrá válásáig csak nagyon rövid út van. A katolicitás, ami tehát dialógus is, az életet ígéró hit alapján kell hogy haladjon, mert kereszténynek lenni csak egy értelmezett világban lehet. Ez a katolicizmus már eleve inkulturált, feltárja jelentését a történelemben, és így a világot nem szembenálló valóságként kezeli. Nemcsak azért kell a világra nyitottnak lenni, mert a hit legmélyén a világra vonatkozik, hanem azért, hogy a hitet magát minél mélyebben feltárjuk.¹⁰

Az egyház tehát, mondhatjuk összefoglalva, nem lehet világellenes vagy ahistorikus, nem tekinthet úgy magára, mint világon kívül álló valóságra. Ha mindez megtörtént, a második lépésben azt kell megvizsgálni, milyen következtetéseket kell levonni és milyen átalakításokat elvégezni az egyház belsó struktúrájára vonatkozóan.

Románia társadalma és vallásossága

Az itt következó részt a tágabb Közép-Kelet-Európa kontextusában kellene tárgyalni. Belátom, jelen esetben akkor lenne mindez igazán aktuális, ha a kritikus értékelés az Aufbruch I., II. alapján történne, és a tíz év alatt megfigyelhetó tendenciák a katolikus egyházra és a gyulafehérvári egyházmegyére lebontva, esetleg kvalitatív kutatásokkal is kiegészítve megszületnének és azokat ismertethetném. Ez a munka folyamatban van, de még közel sem vagyok készen vele, s a rendelkezésemre álló idókeret sem elegendó most erre. Ezért itt röviden a román szerzók véleményét ismertetem tehát, ami Románia társadalmát és vallásosságát illeti. Teszem ezt egyrészt azért, mert egyházunk ennek a része, másrészt pedig az egymás mellett élés nem minden esetben jelenti azt, hogy egymás gondolatait ismerjük is.

A román társadalomkutatók nagy része egyetért abban, hogy Románia társadalma nem nevezhetó klasszikusan tradicionális, modern vagy posztmodern társadalomnak. Megértéséhez fontos figyelembe vennünk kialakulását. A történelme folyamán olykor a (magába)zárt társadalom jellegét mutatta, másszor pedig az idegen befolyásoknak nyitott ajtótablakot. Ezt a paradoxont a történelme magyarázza. Történelme folyamán Románia mindig a nagy politikai és civilizációs hatalmak határán helyezkedett el.¹¹ Ma is az EU határát képezi.

Ez a mindig „két világ határán"¹² levés, sót határon levés - Huntington sze-rint¹³ - következménye:

• egy bizonyos fokú elszigetelódés, különbözó modellek csökkentett recepciója a társadalom alaprétegében, a hagyományos struktúrák állandósulása és a helyi értékekhez való mentalitásbeli ragaszkodás;
• az etnikai és kulturális infúzió, keveredés rendkívüli kombinációja, amely hatások minden irányból befolyásolták e terület társadalmát.

Itt tehát két ellentétes (paradox módon zárt és nyitott társadalmi jellemzók), de ugyanakkor egymást kiegészító hatásról van szó.

Románia olyan ország, amely régiónként korszakról korszakra asszimilálta vagy differenciálta a török és francia, magyar és orosz, görög és német behatásokat. A civilizációk útkeresztezódésében a román térség különösen nyitott, s mint ilyen egy állandó instabilitás és állandó ember- és értékvándorlás jellemezte. A középkorban a szláv, szláv-bizantin modellt követték. 1830 körül gyors áttérés történt a nyugati modellre. Ezen idegen modelleket kezdetben mindig a román elit vette át, valamint az állami intézmény, a politikai és kulturális struktúrák. Ezek az áttérések mindig nagyon gyorsak voltak, így nem ivódott át a társadalom minden rétegében. A nyugati mintát követó elit és a lakosság többsége közötti szakadékot használta ki a kommunizmus, ami révén megint egy erólte-tett áttérés következett be Párizs és Berlin irányából Moszkva fele. Megint egy egészen más civilizációs modell tehát.

A kommunizmus bukása után Románia ismét nyugat fele fordulni látszik. Habár kevésbé hangsúlyosan, de még mindig egy csodálatos nemzetiségi, kulturális és vallásos sokszínűség, mozaik jellemzi. 1989 után Románia még mindig a tradi-cionalizmus és európaiság között vergó-dik: ez egyrészt az erós nacionalista és idegenellenes argumentumokban, másrészt a magukat csak európainak vallók közötti feszültségben konkretizálódik.¹⁴

A román kultúrának ezt az autohto-nizmus és európaiság közti állapotát nevezik további román szerzók pszeudo-modernizmusnak. Ez azt jelenti, hogy Románia heterogén társadalma tradicionális, modern és posztmodern szegmentumokat hordoz magában, de egyiknek sem bírja teljesen a karakterisztikumait. Nem egy tradicionálisból modernbe át-menó társadalomi folyamat figyelhetó meg, hanem oszcillálás a modern és tradicionális között, posztmodern behatásokkal. Ennek jellemzói (a romániai értéktér struktúrája): technológiai modernizáció hiányossága, amit nem támogat a kulturális modernizáció, a „ragadályszerű" és nyugati társadalmat utánzó posztmodern tendenciák átvétele és a szociopolitikai életben való részvétel dilemmája.

Intézményileg és technológiailag a román társadalom túllépett a tradicionalizmu-son, ami azonban a társadalmi értékek szférájában van jelen: a kockázattól való félelem és a vallási magyarázatok auktoritásában való hit. Ugyanakkor az anyagi jólét hiánya a tradicionális értékek felé való fordulást és a konzervatív magatartásformák kialakulását segítette eló, ezzel minimalizálva a létbizonytalanságot.

A pszeudo-modern társadalom feszültségei paradox magatartásformákban követhetók nyomon, mint pl.: az állam által nyújtott védelemhez való folyamodás, de az állam iránti felelósségvállalás elutasítása, vagy vállalkozások az emberekben és intézményekben való bizalom nélkül, de ami mégis kapcsolatokra alapoz.¹⁵

Elena Iulia Gheorghiu szerint minden társadalmi típusnak megfelel egyfajta vallásosság. Melyek a pszeudo-modern társadalomban a vallásosság jellemzói? Románia Európa legvallásosabb országai közé tartozik Máltával, Lengyelországgal és Írországgal együtt. Érdekessége, hogy kelet-európai országként 45 éven keresztül a publikus szféra eróltetett szekularizációja volt érezhetó, és egy többségében ortodox ország. Ami közös bennük, hogy a keresztény vallás a nemzeti identitás megformálásában fontos szerepet játszott, és ez volt a „kapcsolati fedélzet" a világ többi részével is. A vallás és vallásosság modernsége a mai Romániában a szekularizáció formájában van jelen. Emellett azonban koegzisztál a román társadalmi kontextusban számos hangsúlyos vallásos megnyilvánulás, valamint tradicionális vallásos elemek is (amelyek közeli eltűnése kevésbé feltételezhetó). Ez azt jelenti, hogy jelen esetben is a szekularizációt egy ellenszekularizáció köve-ti.¹⁶ Szerinte a vallásosság megnyilvánulásai a posztkommunista országokban a következók: a vallásos személy nehezen alkalmazkodik a modernitáshoz. Aki fontosságot tulajdonít a vallásnak, annak vallásossága tehát inkább hagyományos formában nyilvánul meg. Többségük inkább elégedetlen, nem szereti a versengést (professzionalizmust) és alacsony képzettségű.

Romániában ellenben azok a személyek, akik jelentóséget tulajdonítanak a vallásnak, nem teljesen hagyományos típusú vallásosságot képviselnek (posztmodern tendenciák); a vallásos személy képes „alkut kötni" a modernitással, ók többnyire elégedettek, véleményük szerint saját létezésük felól szabadon választhatnak és kézben tartják azt, a társadalmi igazságtalanságok (együtt a lustasággal és akarathiánnyal) az okai a személy nélkülözésének, a versenyt hasznosnak tartják.

Ezek alapján az idézett szerzó hipotézise a következó: Romániában a vallásosság nem a személy modernhez és posztmodernhez való alkalmazkodási képtelenségét tükrözi, hanem sokkal inkább a hagyományos vallásosság (kereszténység) jelentós átalakulását, mutációit. Következtetésként: a világon végbemenó szociokulturális mozgások a román társadalmi kontextust is befolyásolják, annak minden szféráját, így a vallást is. A vallásosság és a vallásos hit a romániai társadalom és család alapvetó értékeit képezi: pl. a boldog házassághoz nagy fontosságot tulajdonítanak az azonos felekezetűek között kötött házasságnak, fontosnak tartják gyerekeik vallásos nevelését.

Ami a vallásos gyakorlatot illeti, fon-tosabbá válik az imádság és a vallásos rítus, mint a templomlátogatás. A hagyományos vallásosság relevanciája csökken, a vallásos jelenség mutációkat szenved, de ezek az átalakulások nagyban átveszik a vallásos hagyományosság elemeit. (Ez is igazolja, hogy a szekularizációs elmélet nem alkot egy egyetemesen érvényes paradigmát.) Habár csökken a templomi szertartásokon való részvétel (a heti csökken, a havi és ünnepek alkalmával nó), ez nem jelenti a vallás és a vallásosság iránti érdeklódés csökkenését. Akik egy személyes Istenben hisznek, gyakrabban mennek templomba, mint akik egy szellemben vagy egy fel-sóbb hatalomban. Attól azonban, hogy nem járnak templomba, vallásosnak tartják magukat. Megfigyelhetó, hogy a magánvallásos megnyilvánulások gyakorisága megnótt. Ezzel párhuzamosan az intézményi, egyházi vallásosság csökkent, az egyház befolyása is csökkent a vallásosság és istenkép meghatározását illetóen. Egy szubjektív és perszonalizált vallásosság megerósödése figyelhetó meg.¹⁷

Malina Voicu kiemeli továbbá, hogy a vallásosság revitalizációja figyelhetó meg Romániában, amelynek okai: a kommunizmus bukása, a kvázi monopoljellegű vallásosság, ami ellentétben áll a kereslet kínálat elmélettel,¹⁸ a képzettség, az iskolázottság alacsony szintje, s jellemzó a rizikó-társadalom, az egzisztenciális bizonytalanság és a gazdasági recesszió. A kérdés az, mi történik a gazdasági helyzet javulásával? Romániában a vallásosság jelen van és befolyásolja a publikus szférát, valamint erós befolyást gyakorol a privát szféra értékeire. Románia a legkevésbé szekularizált ország KeletKözép-Európában, ha a vallásosságnak az emberek életére gyakorolt hatását vesszük figyelembe. Az egyházba vetett bizalom nagy, mert a vallás fontos szerepet játszik az egyén életében, a vallásos intézmény is fontos és hitelességnek örvend. A kormányzásban részt vevó intézmények elvesztik a beléjük vetett bizalmat, így nó az egyházba vetett bizalom. Az egyház kontinuitást és stabilitást ajánl egy változó világban, órzi a hagyományt és a nemzeti érzést. A megnótt szociális sebezhetóség a mély átmeneti idószak-ban Románia lakosainak tekintetét az egyház fele irányítja, a jobb jövó ígéretét az egyháztól várják. (A nagy arányú vallásosság meghatározza az egyházba vetett bizalmat, ugyanakkor a baloldali politikai irányulást is.)¹⁹

Utolsóként röviden egy Meinolf Arens által összefoglalt, csak a katolikusokat érintó adatot szeretnék ismertetni, ami igen komoly elgondolkodásra ad okot. „Az utolsó, 2002 márciusi romániai népszámlálás adatai szerint az összesen 21 698 181 lakos közül 1 028 401 római katolikusnak és 195 481 görög katolikusnak vallotta magát. Ez az összlakosság 4,7 százalékát, illetóleg 0,9 százalékát teszi ki. A népesség nagy többsége román ortodoxnak vallja magát (18 806 428 -86,7 százalék). Egy tartós és számszerűen is jelentós kivándorlási hullámnak, illetve az amúgy is csökkenó romániai népességszaporulatnak köszönhetóen az utolsó elótti, 1992-es népszámlálás adataihoz viszonyítva a római katolikus egyház tagjainak száma 100 000-rel, a görög katolikus egyház tagjainak száma 30 000-rel csökkent. Mindazonáltal Moldva és Erdély mára már román etnikumú római katolikus lakosainak száma alig csökkent. A visszafejlódés elsósorban tehát Erdély magyar katolikusait érintette."²⁰

Találkozásom az osztrák egyházzal és teológiával

A teológia gondolkodásra tanít. Kérdéseket szül, amelyekre nincsenek kész válaszok. A személyiséget át kell itatnia a teológiának, s meg kell szülni a választ. Nem a kérdés és a rá már megadott válasz megtanulása a lényeg. Itt nem a mindent megkérdójelezhetóség mellett szeretnék állást foglalni. Nem a személyi autoritáson, hanem az argumentáción alapul a teológiatanítás/tanulás. Aki teológiát tanul, nyitott, mindig figyel az adott társadalmi kérdésekre, vagyis „aktuális", és így sokkal közvetlenebb.

Az egyház: koncepció és struktúra, ami megtart. Nekünk még mindig hiányzik a teológiai alapkoncepciónk, ezért pasz-torációnk személyfüggó, az adott pap személyétól függó. Biztos, hogy segítség a gyulafehérvári fóegyházmegyei zsinat, de csak akkor és annyiban, ha pótolja eddigi, korábbi hiányosságait. Ehhez szükséges vallásszociológiai, vallástudományi kutatási projektek figyelembe vétele, ugyanakkor készítése, majd mindezek teológiai reflexiója; teológiai utómunka (helyenként hiányzik a II. vatikáni zsinat tanításának recepciója, vagy a gyakorlat éppen azzal ellentétes); fórum vagy bizottság, ami ezt elósegíti, ellenórzi. (Megvannak a rendelkezések, de hány százalékukat valósította is meg az egyházmegye? S ha nem tette, miért védekezünk azzal, hogy úgymond ott vannak a rendelkezések?); radikalitás; interdiszciplinaritásra lenne szükség egy komolyan megalapozott koncepcióra. Nálunk még mindig esetenként nem a minóség és nem a minóségi ember a fontos, hanem a „behódoló" lojalitás. Lojális, hűséges kell legyek az egyházamhoz, ez nem kérdés: de kritikus lojalitásra van szükség. Értékes embereinket nem lenne szabad feláldoznunk önös érdekek vagy az intézmény oltárán.

További megfigyelésem, hogy a teológia az osztrák társadalom minden szegmentumában jelen próbál lenni. Ez fontos feladat - nevezhetjük modern missziónak is -, és ehhez teológia-kommunikátorokra van szükség. Szükség van ugyanakkor transzparenciára, ami a példaértékű magatartást jelenti belsó (intézményi) ügyeinkben. A dolgokat itt többször a nevükön nevezik.

A bécsi egyházmegye és teológia dialógusképes befelé és kifelé. Próbálja kihasználni mindig az adott lehetóségeket. Pl. közös projektek minisztériumokkal, Valentin-nap, EB stb. Szervezettebbek: az évente megrendezett Lange Nacht der Kirchen (a templomok hosszú éjszakája, ami a templomok késó éjbe nyúló nyitva tartását és programokat jelent) sokkal jobban elókészített, mint például a mi millenniumi évünk. (Itt nem csak az anyagi háttér meglétéról vagy hiányáról van szó). A világiak szerepet kapnak. Az embereket és véleményüket komolyan veszik. Az egyház nemcsak hierarchia, nemcsak teológusok, hanem minden megkeresztelt, öntudatos ember. Ezért is bátorítok mindenkit a teológia művelésére, gyakorlására. Bárhol, ahol a hit vagy azzal kapcsolatos dolog kibontakozik, teológia történik: Istenben való hitünk magyarázata. Bárhol, ahol emberek a hit feltárásába kreatívan bekapcsolódnak, teológia születik. A társadalom csak így lehet teológiával, vagyis Istennel átitatott, ahol minden keresztény saját életterének dimenzióiban, szerényen, barátságos kíváncsisággal, de meggyőzően betölti missziós feladatát.²¹

Azt szeretném, ha az erdélyi katolikus egyház nem felejtené el, hogy hit és ész/értelem összetartozik (ahogy ezt XVI. Benedek pápa ausztriai látogatásakor mariazelli beszédének írott változatában különösen hangsúlyozta). Élet csak szabadságban és igazságosságban bontakozik ki: ha az egyházunk ilyen hely, akkor élő marad a remény, és ő maga is élő reménység marad.

(Elhangzott a Romániai Magyar Pax Romana tanulmányi napjain Kolozsváron 2008. október 17-én.)

Jegyzetek

¹ A jelen szövegezés megőrizte az eredeti előadásjellegét.

² Karl Rahner, A hit alapjai, 346.

³ Karl Rahner, Strukturwandel der Kirche, 66.

⁴ Vö.: Rolf Zerfass, Die kirchliche Grundvollzüge - im Horizont der Gottesherrschaft, 33-50.

⁵ vö. András Máté-Tóth, Pavel Mikluscak, Nicht wie Milch und Honig, 49-50.

⁶ vö. András Máté-Tóth, Pavel Mikluscak, Nicht wie Milch und Honig, 26.

⁷ Vö. Peter Hünermann, Zur thelogischen Arbeit am Beginn des dritten Milleniums, 569-584. In: Das Zweite Vatikanische Konzil und die Zeichen der Zeit heute, 569.

⁸ Vö. András Máté-Tóth, Pavel Mikluscak, Nicht wie Milch und Honig, 50-52.

⁹ Vö. Szilágyi N. Sándor, A párbeszéd lehetőségei. In: MI-EGY-MÁS. Kalota Könyvkiadó, Kolozsvár, 2003, 249-256.

¹⁰ Vö. Magnus Striet, Mut zur Theologie. Damit Glaube nicht zur Folklore wird, 19-24. In: Herder Korrespondenz Spezial, Was die Kirche bewegt. Katholische Deutschland heute, Mai 2006.

¹¹ Lucian Boia, Cultura româneasca, între autohtonism si europenism. In: Mircea Flont, Hans-Klaus Keul, Jörn Rüsen (coordonatori), Religia si societatea civilä. Goethe-Institut Bukarest, 2005, 107.

¹² Közép-Európa egyházait és vallásait határolja így be Barna Gábor a Két világ határán -Egyházak és vallások Közép-Európában c. tanulmányában. In: Tomka Miklós 60. Szociológus a társadalom és az egyház szolgálatában. Online tanulmánykötet Tomka Miklós 60. születésnapja alkalmából. Szerk. Máté-Tóth And-rás.

¹³ Vö. Samuel P. Huntington, A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása. Budapest 1998. Sandu Frunza azonban úgy véli, hogy ezek a határok csak imaginárius, elméleti konstrukciók. Romániát teljességében multi-kulturalitás jellemzi. Továbbá Románia egy ortodox többségű ország, azon a részen is, amit Huntintgton a nyugati kereszténységhez tartozónak vél. Azonban jelen szerző is elismeri, hogy Erdély hangsúlyosan multikulturális, és itt a vallásnak központi szerepe van. Sandu Frunza, Statul national si politicile multi-culturale. JSRI, No. 5/Summer 2003, 55-56. A huntingtoni elképzelés újabb kritikájához l. még: Gerhard Schurz, Kampf der Kulturen? Eine empirische und Revolutionäre Kritik der Huntington-These. In: Karl Gabriel, Technik, Globalisierung und Religion. München 2008.

¹⁴ Lucian Boia, Cultura românească, intre autohtonism si europenism, 108-115.

¹⁵ Vö. Bogdan Voicu, Románia pseudo-modemä. Sociologie Românească, 2001, 1-4, 35-69.

¹⁶ Vö. Elena lulia Gheorghiu, Religiozitate si crestinism In Románia postcomunistä, 102. Sociologie Romänească, 2003, 3. 102-121.

¹⁷ Elena Iulia Gheorghiu, Religiozitate si creştinism in România postcomunistă. 106-112.

¹⁸ A szerző itt Rodney Stark elméletére utal.

¹⁹ Malina Voicu, România religioasă. lasi, 2007.

²⁰ Meinolf Arens: Jegyzetek a moldvai csángók múltjához és jelenlegi helyzetéhez (I.), Korunk, 2005. augusztus.

²¹ Vö. Magnus Striet, 24.