Kulpinszky Eleonóra
kLERIKUS ÉS LAIKUS EGYÜTTMŰKÖDÉSE A PLÉBÁNIÁN A HATÁLYOS EGYHÁZJOGBAN (1)

 

The Collaboration of the Clergy and Lay Christians in the Parish Accoring to Church Law

Surveying the possibilities of working together of clergymen and lay people in and around the church, parish, one can make the following statements. The helping hand coming from the lay considerably unbur-dens the pastoral work of a priest, and stands for the basis of the administrative tasks. For this one can see eloquent examples in the Bible: see only the example Paul and his helpers, Priscilla and Aquila. It is very important to work together to take care of God's vineyard, though there is a doubt that at the same time with the organizational reboot there will be a community reboot, too. It is slightly vain only to mention the rights and duties if there is no spiritual reboot, thoughtful-ness for each other, and love above all. In the first part of the research the Christian idea of priesthood is presented as it evolved from the beginnings until today.

 

Jelen tanulmányban a címben jelzett, egymással szoros kapcsolatban lévő három témakört tárgyaljuk. Az általános és szentségi papság fogalmát elemzem ebben a részben a II. vatikáni zsinat tanítása szerint, majd egy következő részben második lépésként bemutatom és értelmezem a Codex luris Canonici azon jogszabályait, amelyek az összes krisztushívőre vonatkoznak, és tisztázom a laikus és a klerikus fogalmakat jogi vonatkozásaikkal együtt. Végül a harmadik részben a plébánia intézményéről, annak kialakulásáról, fejlődéséről és vezetésének lehetőségeiről szólok, arról, miként kapcsolódhatnak be ennek tevékenységébe a laikusok, valamint a pap plébánosi szerepéről.

Ebben az összefüggésben kitérek aktuális eseményekre is. Ismertetem a Gyulafehérvári Római Katolikus Főegyházmegye plébániáinak igazgatási szabályzatát és a főegyházmegye ordináriusa, dr. Jakubinyi György érsek által 2008-ban kibocsátott rendeletet is, amely az egyháztanács mandátumának megújítását, illetve a jog által előírt plébániai szintű bizottságok felállítását sürgeti.

Mindezek tisztázását fontosnak tartom annak érdekében, hogy a pap és a hívek az együttműködés zászlaja alatt újjászervezzék és újraélesszék a plébániai életet. A II. vatikáni zsinat által szorgalmazott, idevonatkozó tanítást (a laikusok bevonását az egyház tevékenységébe) úgy látom megvalósíthatónak, hogy ha pap és hívő tisztában van azokkal a jogokkal és kötelességekkel - és az ebből származó felelősséggel -, amelyeket az egyházi törvény biztosít, illetve előír számukra.

Megfigyeléseink a plébániai szintre vonatkoznak. Nem foglalkozunk itt a felsőbb (esperesi vagy egyházmegyei) szinten megvalósítható világi krisztushívőkkel történő együttműködés kérdéseivel. Úgy gondolom, hogy a reform sikerességének titka az alulról történő szervezés, vagyis olyan tudatos egyházközségi szervezet létrehozására való törekvés, amelyben minden krisztushívő megtalálja a neki való és általa igényelt helyet.

Papság a teológiában

Mindenekelőtt tisztáznunk kell bizonyos fogalmakat: a hieratikus és hierarchikus papság fogalmát. „Jóllehet Isten népe papi nép, mégis szüksége van látható vezetőkre is, akik sajátos tekintéllyel tanítják, kormányozzák, megszentelik a népet. Azaz Istenhez vezetik a lelkeket. Ez a lelkeken való uralkodás azonban csak szeretettel, atyai jósággal és az ebből fakadó neveléssel történhet" - írja Kuminetz Géza a klerikusi állapotról szóló egyik tanulmányában.¹ Horváth Sándor szerint a papi hatalom célja az Isten és ember közötti közvetítés, a léleknek Istenhez vezetése és megszentelése, hiszen: „Régente a papi hatalom képviselője azonos volt a családfői vagy később a különböző fejedelmi hatalmak alanyával. A vallást a népek romlatlan lelkiismerete nem tekintette magánügynek, hanem a család, a törzs s később a nemzet minden tagjának be kellett kapcsolódnia annak gyakorlatába. Ezeket a nyilvános vallási gyakorlatokat, amelyekkel az egyes népek Istenhez való viszonyukat rendezhetni vélték, amelyekkel hozzá közeledtek, és véleményük szerint megszentelődtek, vezették a polgári hatalom képviselői. Fejedelmek és papok, népük hadvezérei, lelki vezetői és Isten előtti képviselői voltak egy személyben. Ez volt a laikus (emberi megbízásból működő) papság, amelynek legalább is külsőleg (az emberi közösség szempontjából), de adott körülmények között (Isten különös intézkedéséből vagy jóindulatából) belsőleg is megszentelő (hieratikus) jellege volt. Hogy a két hatalom szétválását mi okozta, nehéz megmondani. Az ember bizonyára mind jobban elmerült a földi dolgokban, önállósította azokat s elválasztotta Istentől. Így alakult ki a kettős cél. Az egyik az államé a földi közjó megalapozására, a másik a lelkek birodalmáé, az üdvösség elérésére és Isten jogainak biztosítására és megvédésére. Az első a királyi, a második a papi hatalom tárgyává lett."² A vallási vezető felhatalmazását kaphatta a társadalomtól, így a maga és „megbízói" nevében közeledhetett Istenhez, de kaphatta magától Istentől. Ennek a megbízásnak erejében végezte papi szolgálatát Melkizedek, és ezt a papságot nevezzük hierarchikus papságnak.³

Krisztus papságából minden keresztény részesül, így alapvetően a keresztség szentsége által az általános papság tagja, míg az egyházi rend szentségében a szolgálati papságé.

A Lumen Gentium 10. pontjában arról olvashatunk, hogy a zsinat szoros kapcsolatot lát a hívők egyetemes papsága és a szolgáló, azaz hierarchikus papaság között („egymáshoz van rendelve"), holott nemcsak fokozatban, hanem lényegben is különböznek egymástól, ugyanakkor „egyikük is, másikuk is, a maga külön módján részesedik Krisztus egyetlen papságában". A dokumentum a továbbiakban meghatározza a pap és a hívek tevékenységeit: „Az, akit a szolgálati papságra szenteltek fel, szent hatalmával kialakítja és kormányozza a papi népet, Krisztus képviseletében bemutatja az eukarisztikus áldozatot, az egész nép nevében ajánlva azt fel Istennek. A hívek viszont közreműködnek a szentmiseáldozat felajánlásában - mégpedig királyi papságuk erejében - és azt a szentségek felvételével, az imádsággal, a hálaadással, szent életük tanúságával, önmegtagadásukkal és tevékeny szeretetükkel gyakorolják."⁴ Ezek után elmondhatjuk, hogy az egyházban jelentős különbség - lényegi, és nem csupán fokozati - van a szent szolgálatok és a többi szolgálatok vagy közfunkciók között.

Általános papság

Az általános papság az embernek a keresztségben szerzett és a bérmálásban megerősített természetfölötti méltósága, amelyben Krisztus egyházának minden tagja, klerikusok és laikusok egyaránt részesülnek, s ennek következtében életáldozatukat és szolgálatukat papokként vihetik Isten elé, és dicsőíthetik őt. Ezt támasztja alá a liturgiáról szóló zsinati konstitúció is, amikor a következőket mondja: „Krisztus, a nagy próféta, aki atyja országát tanúságtevő életével és szavának erejével hirdette meg, a dicsőség teljes megnyilvánulásáig tölti be prófétai küldetését, mégpedig a világi hívők által is, és nem kizárólag az ő nevében és hatalmával tanító hierarchia által."⁵

Az általános papság gyakorlásának egyik formája a liturgiában való aktív részvétel, így az ünneplésben több szerepet is vállalhat a világi krisztushívő. Konszekrálnia ugyan nem szabad, de áldoztathat (230. k. 3. §); nem adhat feloldozást a bűnök alól, de vezethet bűnbánati ájtatosságot, és prédikálhat is (766. k.). A mai igen gyakori és sajnálatos paphiány jelenség orvoslásaként bevezethető lehetne (sok helyen meg is történik) a hívek általános papságának tényleges gyakorlása, hiszen nem szabad elfelejtenünk, hogy ennek alapja mindig megvolt a beavatási szentségekből kifolyólag. És éppen ezért a szükséghelyzet elmúltával is meg kell maradnia az egyház életében a világiak tevékenyebb szerepe.⁶

Az Istentiszteleti Kongregáció 1988. június 2-án Irányelveket adott ki a pap távollétében végzett vasárnapi istentiszteletekhez (Directorium de Celebrationibus Dominicalibus absente Presbytero), amely részletes leírást ad a felszentelt pap hiányában világi által végzett istentiszteletekről. Szó esik arról, hogy kik és milyen feltételekkel (például: olyan személyek kaphatnak megbízást, akik példamutató életet élnek, és a hívek befogadják őket stb.) végezhetik az ilyen istentiszteleteket, valamint magáról a szertartás lefolyásáról⁷ is hasznos információt ad.

A liturgián kívül is megvan a világi krisztushívők sajátos feladata, mégpedig Isten igéjének a terjesztése, mert Krisztus prófétai szolgálatából részesedve felelősséget viselnek az evangélium hirdetéséért. Ezt végezhetik sajátos feladatként, de tartós megbízatással is. Ilyen lehet a plébániai katekézisben, iskolai hitoktatásban, a teológia oktatásában való közreműködés, egyházi folyóiratok szerkesztőségének a vezetésében, a hit terjesztését szolgáló különböző kezdeményezésekben, a médiában, városmisszió vagy más sajátos formában történő igehirdetések során.⁸

A krisztushívők az általános papi feladatot leghelyesebben Krisztus követésével valósíthatják meg: a szentségek vételével, önmegtagadással, keresztény erkölcsiséggel, jótettekkel és az eukarisztia áldozatában való tevékeny részvétellel.⁹

Hármas küldetés

Az egyháznak mint a Krisztusban kötött új szövetség népének eredendő célja, létének értelmet adó feladata az, hogy Krisztus küldetését (tanítói, papi, pásztori feladat) folytassa. Ahogy az 1Tim 3,15-ben olvassuk, az egyháznak az igazság oszlopának és székhelyének kell lennie és az 1Kor 11,26 szerint hirdetnie kell az Úr keresztjét és halálát, amíg el nem jön (ahogyan imádkozzuk a szentmisében is). Az új népet Krisztus mint egyetlen főpap (Zsid 5,1-5) Isten országává és papjaivá tette (Jel 1,6 v. 5,9-10). Ezt a papi küldetést a keresztény ember az 1 Pét 2,4-10 szerint lelki áldozatok bemutatásával gyakorol-ja.¹⁰ A krisztusi hármas küldetés a világi krisztushívő számára a fentebb említett általános papságban nyer kifejezést, míg a felszentel pap számára ez a hivatásából fakadó hivatalnak a teljesítése.

A II. vatikáni zsinat tanítása

A zsinat szorgalmazza a világi hívők, azaz a laikusok bevonását az egyház tevékenységébe. Mindezt arra alapozza, hogy a krisztushívők részesei Krisztus papi, prófétai és királyi tisztének, és ebből kifolyólag aktív szerepük van az egyház életében és működésében. Azért tartja a zsinat nagyon szükségesnek a munkájukat, mert „nélküle a legtöbb esetben nem lehet teljesen eredményes a lelkipásztorok apostolkodása".¹¹ A zsinat arra buzdítja a hívőket, hogy szokják meg a pappal szoros egységben végezni az egyházközségi munkát.¹²

II. János Pál pápa így nyilatkozik erről a kérdésről: „Az egyház üdvözítő küldetése nem csupán azon szolgák által valósul meg, akik az egyházi rend szentségében részesültek, hanem a világi krisztushívők révén is; ők ugyanis megkeresztelt állapotuk és sajátos hivatásuk erejében, mindenki a maga mértéke szerint részt vesznek Krisztus papi, prófétai és királyi tisztségében. A lelkipásztoroknak tehát el kell ismerniük és elő kell segíteniük a világi krisztushívők szolgálatait, hivatalait és feladatait, mivel ezek szentségi alapja a keresztség, a bérmálás, és sok esetben a házasság szentsége. Valahányszor tehát az egyház szükséglete vagy java megkívánja, a lelkipásztorok az egyetemes jog szabályai szerint a világi krisztushívőkre bízhatnak bizonyos tevékenységeket, melyek, jóllehet kötődnek a lelkipásztorok saját feladataihoz, mégsem követelik az egyházi rend szentségi karakterét. [...] Mindazonáltal ilyen tisztségek gyakorlása nem teszi a krisztushívőt lelkipásztorrá, a szolgálat ugyanis nem a tisztségből, hanem a szentelésből fakad."¹³

Krisztus mondja: Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők (Jn 15,5). Ez a szentírási kép sokféle módon fordul elő, de elsősorban Isten népének misztériumát jelöli.¹⁴ Éppen ezért a világi hívek nem csupán egyszerű munkások, akik a szőlőben dolgoznak, hanem magának a szőlőnek a részesei, azaz „szőlővesszők vagyunk, Krisztus a szőlőtő, s elszáradunk, ha nem eleven vele a kapcsolatunk".¹⁵ Ez a kapcsolat pedig csakis akkor tartható fenn, ha mindenki hűségesen kiveszi részét a munkából.

Nyilvánvaló, hogy „nagy teológiai és emberi érzékenységet kíván annak megtalálása, hogy ki-ki a maga módján, hogyan veheti ki a részét - mondjuk egy plébánián belül - az egyház közösségi tevékenységében" - mondja Erdő Péter.¹⁶ Mindezek ellenére mégis a továbbiakban szólunk azokról a tevékenységi körökről, feladatokról, amelyeket a törvény biztosít és előír. Szólnunk kell azonban még a klerikusok kilétéről is.

Szentségi papság

A szent rend, amely a szolgálati papságra jelöl ki, alapvető különbséget hoz létre az egyházban a klerikusok és a nem klerikusok (világiak) között. XII. Pius pápa a Mediator Dei, a Szent Liturgiáról szóló apostoli körlevelében így fogalmazza meg az egyházi rend szentségét: „Miként ugyanis a szent keresztség minden keresztényt megkülönböztet és elválaszt azoktól, akiket még nem mosott fehérre az újjászületés vize, és még nem tagjai Krisztusnak, ugyanúgy az egyházi rend is megkülönbözteti a papokat mindazoktól a keresztényektől, akik ezzel a lelki adománnyal nincsenek felruházva".¹⁷

Az egyházi rend szentség (ezt már a trienti zsinat is kimond-ta),¹⁸ és szentségi jellegéből következik, hogy az így - inkar-dinációval (265. k.) - kapott hatalom minden emberi gyengeségtől függetlenül hatásos és egyben visszavonhatatlan, sem a felszentelt, sem az egyházi hatóság részéről nem semmisíthető meg.¹⁹

Az egyházi rend szentség, „mely által isteni rendelés folytán egyesek eltörölhetetlen jegyet kapnak, és ezzel szent szolgálatra rendelt személyekké (sacri ministri) válnak; vagyis olyanokká, akik arra vannak szentelve és rendelve, hogy fokozatuknak megfelelően Krisztusnak, a főnek személyében teljesítsék a tanítói, megszentelői és kormányzói föladatot, s így pásztor módjára gondoskodjanak Isten népéről".²⁰ Az egyházi rend szentsége hatását tekintve a közösségalkotó szentségek közé, megismételhetőségét tekintve a meg nem ismételhetők közé, a kegyelem szempontjából pedig a kegyelmet növelő szentségek közé tartozik.²¹

Az egyházi rendnek három fokozata van, melyet a Lumen Gentium így határoz meg: „Krisztus, akit az Atya megszentelt és a világba küldött (Jn 10,36), apostolai által saját fölszentelt-ségének és küldetésének részeseivé tette utódaikat, a püspököket, akik szolgálatuk hivatalát az egyházban különböző fokokban egyes személyeknek törvényesen átadták. Így az isteni alapítású egyházi szolgálatot különböző rendekben gyakorolják azok, akiket már ősidőktől fogva püspököknek, áldozópapoknak, diakónusoknak hívnak."²²

Szót kell ejtenünk még itt a „kisebb rendekről",²³ amelyek azért jöttek létre a kereszténység történetének folyamán, hogy tehermentesítsék a diakónus és az akolitus szolgálatát. Az ősegyházban valamennyi önálló szolgálat volt, de az idők folyamán csak átmeneti fokok lettek a pappá szenteléshez, amely a tonzúra feladásával történt. 1972. augusztus 15-i keltezéssel jelent meg és 1973. január 1-jével lépett életbe az a motu proprio, amely a kisebb rendek és a diakonátus megújítását és korszerűsítését szabályozza. A Ministeria quaedam kezdetű okmány megszünteti a tonzúrát, amely addig a klerikusok sorába való belépésnek volt a külső jele, és kijelenti, hogy a jövőben a diakonátussal lesz valaki klerikussá. A rendelkezés szerint csak a lektor és az akolitus „szolgálata" marad érvényben a latin egyházban. Újítása ennek a dokumentumnak, hogy a múlttól eltérően ezekre a „szolgálatokra" világiak is megbízást kaphatnak.²⁴

Yves Congar a következőképpen fogalmazza meg a dia-kónusi teendők lényegét: „A diakónusi állapot esetében a cél egyértelműen az, hogy megvalósulhasson és megnyilvánuljon a szeretet diakóniájának és az élet vagy az eukarisztia diakóniájának egysége. Ennek az egységnek a szolgálat [...] és a diakónusi lelkiség egyik legfontosabb összetevőjévé kell válnia. Ha ez megvalósul, akkor nagy jelentőségre tesz majd szert."²⁵

Az ordo teológiai alapjai

Ha gyökerében akarjuk megismerni az egyházi rend (ordo) szentségének teológiai alapjait, vissza kell tekintenünk egészen az ószövetségig. Nézzük meg Izrael népének történetében a Sínai-hegynél történteket! Jahve azt ígéri Mózesnek, hogy ha hallgatnak szavára és betartják a szövetséget, papi királyságom és szent népem lesztek (Kiv 19,5-6), ami a népek közötti felszenteltséget jelenti, ahogyan a papok is fölszenteltek a nép között.²⁶ Isten Izrael tizenkét törzse közül Lévi törzsét választotta ki a liturgikus szolgálatra (Szám 1,48-53), így a törzs leszármazottai, a leviták lettek az ószövetség papjai. Felszentelésük (Kiv 29,1-30 és Lev 8) - ami a profántól való elkülönítést jelenti - hét napig tartó,²⁷ három részre osztható szertartás keretében történt (megtisztítás, beiktatás, felszentelés).²⁸

A papi kötelezettségekről és feladatokról nem áll rendelkezésre szinkron elképzelés addig, amíg a babiloni fogság után életbe nem léptek a mózesi könyvek papi hagyományának cikkelyei, melyek világosan elkülönítik a papok és a leviták feladatait.

Egyik fő feladat a szentély gondozása volt. A bibliai korban az izraeli pap alapvetően egy szentélyhez vagy templomhoz, Isten házához kötődött, ahol ő gondoskodott az istenség közvetlen szolgálatáról, emellett a közösségnek is bizonyos szolgálatokat látott el, amelyeket csak olyan ember tehetett meg, akinek felhatalmazása volt arra, hogy Isten közelébe lépjen. Mielőtt a papi istentiszteletet Jeruzsálemre korlátozták volna, az ország minden részének szentélyeiben papok szolgálták Istent. Jeruzsálemben adminisztratív feladataik kerültek előtérbe a templom összetett tevékenységeit irányítva (a templom irányítása és fenntartása, a templomi személyzet felügyelete). Amikor kialakult az izraeli templomi személyzet szerkezeti hierarchiája, a legfelsőbb adminisztratív osztály a papoké volt. Az ószövetségi idők kezdetén leginkább a jóslatkérés volt az a tevékenység, amelyet a papokkal hoztak összefüggésbe. Ez a tevékenység aztán egy meglehetősen összetett folyamat során úgy fejlődött tovább, hogy ők lettek a törvény felelősei. A papok áldozatbemutató szerepe a királyság korában erősödött, mivel Isten házának szentsége kiterjedt már a ház udvarában álló oltárra is, amelyen az égő áldozatokat mutatták be. Az oltárral való kapcsolat egyre inkább a papok előjogává vált, akik hivataluknál fogva a nép többi részénél nagyobb mértékben voltak felruházva rituális szentségekkel.

A Kr. e. 2. században a papokat még mindig az jellemezte, hogy ők mutatták be az áldozatot és a füstölőszereket, ők végezték az engesztelési szertartásokat, ők áldották meg a népet, és ők adták tudtára a torah-t törvények és jogi nyilatkozatok formájában.²⁹

Az ószövetségi papok által bemutatott áldozatok csak előképei voltak Krisztus áldozatának, ezért nem hozhattak megváltást. Minduntalan ismételni kellett őket abban a reményben, hogy majd jön, ami tökéletes és végérvényes. Ennek ellenére egyházunk az ároni papságban és a leviták szolgálatában, továbbá a hetven vén prófétálásában (Szám 11,24-25) az Újszövetség papságának előképét látja.

Ezért így imádkozik az egyház a papszentelés felszentelő imájában: „Mindenható Isten [.], a te titokzatos isteni akaratod szerint már az ószövetségben létrejöttek bizonyos tisztségek. Így amikor Mózest és Áront néped vezetésére és megszentelésére rendelted, az utánuk következő rendben és méltóságban férfiakat választottál munkájukhoz segítő társakul. A választott nép pusztai vándorlásakor hetven bölcs férfiú lelkében sokszoroztad meg Mózes szellemét, ki az ő segítségükkel élve könnyebben kormányozta népedet. Majd bőségesen árasztottál Áron fiaira is atyjuk kegyelmi kincseiből, hogy a szent sátorban az áldozatbemutatást, mely az eljövendő javak előképe volt, a Törvény előírása szerint elegendő pap végezze."³⁰

Az ószövetség papsága Jézus Krisztusban teljesedett be, mert ő az, akit az Atya megszentelt és a világba küldött (Jn 10,36). Az Újszövetség könyveit olvasva számos bizonyítékot találunk Jézus Krisztus papságának magyarázatára. Az 1Tim 2,5-ben ezt olvassuk: ...egy a közvetítő Isten és ember között: az ember Jézus Krisztus. A Pálnak tulajdonított zsidókhoz írt levélben olvashatjuk azt a részt, amelyben Jézust a szerző megnevezésben és jellegben az ószövetségi papság fölé emel, amikor azt mondja: „...mert az Isten tette őt főpappá, Melkizedek³¹ rendje szerint" (Zsid 5,10). Nem véletlen, hogy a Zsidóknak írt levél szerzője Melkizedekre vezeti vissza Jézus főpapságát, mivel Melkizedek az egyetlen olyan ószövetségi személy, akit a Magasságbeli papjának neveznek, anélkül, hogy származása szerint a Mózes által kiválasztott ároni-levita papsághoz tartozna, mint ahogy Jézus sem származott papi családból.³² Az ószövetségben csak Lévi leszármazottai lehettek papok. A Szentírás mégis úgy beszél a Messiásról, mint papról, annak ellenére, hogy Júda törzséből származik. Krisztus főpapságát nem a mózesi törvény és a testi leszármazás, hanem Isten örök esküje, ígérete igazolja. Mivel Krisztus mindörökké megmarad és papi tisztét is gyakorolja, ezért nincs szükség más főpapra.

A tizenkét tanítvány meghívása (Mt 4,17-22), összegyűjtése van a legközelebbi kapcsolatban Jézus egyházalapításával a keresztre feszítés előtt.³³ Izrael tizenkét törzsét jelképező tizenkét apostolt (Izrael helyreállításának jelképe) Jézus szétküldte és hatalmat adott nekik a tanításra és a betegek meggyógyítá-sára (Mt 10,1-42). Az összes szinoptikus hangsúlyozza annak fontosságát, hogy Jézus küldötteinek tőle származó valós erejük és hatalmuk van.³⁴ Ezeknek az apostoloknak jelent meg Jézus feltámadása után és beléjük lehelte a megígért Szentlelket, valamint adta meg a felhatalmazást a bűnök bocsánatára (Jn 20,22-23). Mennybemenetele előtt pedig missziós küldetésüket univerzálissá teszi, amikor ezeket mondja: „Menjetek tehát, tegyétek tanítványommá mind a népeket! Kereszteljétek meg őket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevére, és tanítsátok meg őket mindannak a megtartására, amit parancsoltam nektek. S én veletek vagyok minden nap a világ végéig" (Mt 28,1920). Ezt ígérte Jézus - ez adja az egyház örökkévaló voltát³⁵ -, és ez az ígéret biztatás is egyben, hogy a felszentelt személyek hozzá hasonlóan vezessék el az embereket Isten szeretetére. Ezt hangsúlyozza a II. vatikáni zsinat Presbyterorum Ordinis dokumentuma is: „A papok azért élnek a világiak között, hogy valamennyiüket elvezessék a szeretet egységére".³⁶ Biztatás a tanítói (evangélium hirdetése), a papi (áldozat bemutatása), a pásztori (saját életük szolgálatával) szerepek felvállalására,³⁷ mert Jézus mondta: Én vagyok az út (pásztori feladat), az igazság (igehirdetői feladat) és az élet (a papi, megszentelői feladat) (Jn 14,6). Ez a hármas szolgálat a következő három szóval is kifejezhető: martyria, azaz tanúskodás, de tanítás is egyben; liturgia, azaz a megszentelés és istentisztelet műve; diakónia, azaz a vezető szolgálat, a szolgáló vezetés.³⁸

Krisztus egyházának e hármas (hit, isteni szolgálat és kormányzat) egysége nemcsak egy valamely időben, hanem folytonosan és mindenkor megvan, és mindenki által látható jegy.³⁹

A fentebb elmondottak gyökere és igazolása az egyház látható jeleiből vezethető le: egy, szent, katolikus és apostoli egyház. Jézus tanítványainak adott küldetése, feladata és hatalma él ma is a felszentelt személyekben, s az apostolutódok, a püspökök ezt adják tovább a felszentelésben.⁴⁰

Izraelben ritkán találkozunk azzal a gondolattal, hogy valaki isteni meghívás útján válna pappá. Ha egy családnak valamely szentélynél joga volt a papságra, akkor a fiú azért lehetett pap, mert abból a családból származott.⁴¹ Habár a pap a nép közül kerül ki, nem a nép teszi őt pappá, hanem engedelmessége az isteni hívás és küldés irányában. Ilyen pap volt Jézus Krisztus, aki ő maga az áldozat és az oltár, egyesül benne minden sajátos papi hatalom, így az ő papsága egyszerre megszentelő, azaz hieratikus és isteni megbízású, azaz hierarchikus papság.⁴²

A papság célja Krisztus művének folytatása, azaz az emberek megszentelése. Természetes követelmény már az ősegyházban, hogy a papok maguk is - amennyire emberileg lehetséges - olyanok legyenek, mint Krisztus. A papsághoz szükséges tulajdonságokat általánosságban leírja Szent Pál (1Tim 3,1, Tit 1,6), amely tulajdonságok részben pozitívak, részben pedig negatívak, azaz olyanok, amelyek akadályokat képeznek.

Az egyházi rend szentségére vonatkozó jogszabályok a CIC IV. könyvében az I. részben a VI. cím alatt az 1008. és a 1054. kánonok között található.

A II. vatikáni zsinat tanítása

Jézus egyetlen áldoztával örökre tökéletessé tette a megszentelteket (Zsid 10,14). Az ószövetségi áldozat csak jelképezte Krisztus áldozatát. A keresztáldozattal azonban az üdvrend középpontja lett: minden kegyelem belőle folyik a bűnök megbocsátására és az ember belső megszentelésére. Ezért nem kell és nem is lehet megismételni, de az egyház eukarisztikus áldozatában mindig jelenvalóvá válik. Hasonló módon képzelhetjük el a papi szolgálat beépülését Jézus Krisztus egyetlen papságába. Erről a II. vatikáni zsinat Presbyterorum Ordiniskezdetű dekrétuma a papi szolgálatról és életről így nyilatkozik: „A papokat ugyanis a püspöktől kapott fölszentelés és küldetés a tanító, pap és király Krisztus szolgálatába állítja; abban a szolgálatban részesednek, mely az egyházat itt a földön Isten népévé, Krisztus testévé és a Szentlélek templomává építi".⁴³ Ebben a fenti mondatban összpontosul az ordo szentségének lényege.

A Lumen Gentium zsinati dokumentum megfogalmazza a mindenkori pap feladatát: „Az, akit a szolgálati papságra szenteltek fel, szent hatalmával kialakítja és kormányozza a papi népet, Krisztus képviseletében bemutatja az eukarisztikus áldozatot, az egész nép nevében ajánlva azt fel Istennek."⁴⁴

Az egyházi rendnek három jegye van: ekkleziológiai, krisz-tológiai és apostoli. Ekkleziológiai, mert az egyházi rend nem pusztán hivatal, hanem az egyház szentsége is (a pap nemcsak Krisztus képviselője, hanem az egyházé is), így egyháztani vonatkozása van. De mivel az egyháztan a Krisztusról szóló tanítástól függ, ezért a másik jegye a krisztológia, és e kettőhöz csatlakozik az apostoliság jegye a krisztusi küldésből adódóan. Ez a három jegy a papság alapja.⁴⁵

Poláris ellentét vezető és vezetett között

Természetjogi követelmény, hogy minden emberi közösségnek van vezetője, és így a krisztusi közösségben is szükségszerű egy vezető jelenléte, aki nem más, mint a pap. Ugyan így igaz az a kijelentés is, hogy az emberi társadalomban a jó együttélés érdekében szükségszerűek bizonyos „játékszabályok", amelyekhez a közösség igazodik. Ezeket a játékszabályokat az egyház keretein belül egyházi jogszabályoknak (kánonjognak) nevezzük, amelynek középpontjában az egyház természetét tekintve az Isten szava áll. Ennek tükrében értelmezzük a következőket. A békés és eredményes együttélés titka viszont a közös jó mint kitűzött cél elérése, amely érdekében egyformán dolgozik a játékszabályok betartásával a vezető és a reá bízott közösség.

A közjó nem készpénz, hanem emberi erőkkel és fáradsággal kibányászandó nagy kincs. Csak azzal lehet belőle meríteni, hogy mindenki a helyén van, és ott a munkás kézzel dolgozik, alkot és valamit hozzátesz ehhez a nagy kincshez és segít kibá-nyászásában,⁴⁶ azaz vágyódik az örök üdvösségre.

Isten a történelmet élő ember rendjét és életét mint valami fölséges költeményt nagy művészettel mintegy ellentétekből építi föl - Szent Ágoston ezen eszméjét gondolja tovább Schütz Antal, amikor a következőket írja: „A történelmi és társadalmi harmóniát szolgáló ellentétek általában poláris ellentétek: mindegyikben benne van az egész, de sajátos hangsúlyozással; úgy, hogy csak a kettőnek kölcsönössége és erőjátéka biztosítja az egésznek gazdagságát és egyben egységét, és ha élő, egészségét és tevékenységét. Minden egészséges életfolyamat voltaképpen poláris ellentéteken mint gyújtópontokon szerkesztett ellipszis. Amíg a két ellentétel a maga gyújtópontkörzetében marad, addig az életáramlás normális; amint kitör ebből a körzetből, kezdődik a probléma; és amikor ezt áttörte és elnyeléssel fenyegeti az ellenpólust, megjelenik a válság."⁴⁷

Már az első század végén Római Szent Kelemen a korin-tusiakhoz írt levelében azzal indokolja az egyházi elöljáróknak járó engedelmességet, hogy azok tekintélye a Krisztustól küldött apostolokon alapszik. Ezzel Kelemen már világosan utal az apostoli utódlás eszméjére.⁴⁸ Antiókhiai Szent Ignác a szent szolgálatra rendelt személyeknek, különösen a püspöknek való engedelmesség és a vele való egység szükségességét arra vezeti vissza, hogy ő a láthatatlan püspöknek, Krisztusnak a képviselője.⁴⁹ A püspöknek ellenállni annyit tesz, mint Istennek ellenállni.⁵⁰ Tertullianus egyenesen úgy fogalmaz, hogy ahhoz a szabályhoz kell tartani magunkat, amit az egyház az apostoloktól, az apostolok Krisztustól, Krisztus pedig Istentől kapott.⁵¹ A fentebb idézettekből azt a következtetést vonhatjuk le, hogy az egyházban minden tekintély az apostolokra vezethető visz-sza, és rajtuk keresztül helyi szinten a pap az, aki vezetőnek, elöljárónak tekinthető.

Állandó eleme az egyházatyák tanításának, hogy Krisztus jelen van szolgálattevőiben, elsősorban a püspökökben, akik képviselik őt, és jelenvalóvá, láthatóvá teszik a közösségben. A Krisztust helyettesítő utódlás egyben olyan tény, ami az apostolutódok tevékenységére nézve normatív erővel rendelkezik. A helyettes nem szuverén, hanem annak akarata szerint, annak mintájára kell eljárnia, akit helyettesít,⁵² mert: „Aki titeket hallgat, engem hallgat, aki titeket elutasít, engem utasít el, aki pedig engem elutasít, azt utasítja el, aki küldött" (Lk 10,16). Ezek után nyugodtan idézhetem Horváth Sándort: „A pap alter Christus, mert ugyanazon valóság talaján áll, mint Krisztus, és ugyanazon igazsághoz vezet, amelynek Krisztus volt teremtett megtestesülése. A via, veritas et vita valósága volt Krisztus, ennek részese és így ebben a minőségben tovább élő krisztusi szerve az apostoli megbízást teljesítő tanító. Nem birtokolja az említett sajátságokat benső tényezők gyanánt (per modum formae), úgy, mint Krisztus, de igenis rá vannak ezek bízva mint vezető tényezőre és okra (causaliter), és ennek a megbízásnak az erejében rendíthetetlenül irányítja a hívőket az út, az igazság és az élet felé. Ebben az okszerű minősítésben mondhatjuk az apostoli megbízású tanító szervet alter (a földön élő, a megváltás művét és ennek gyümölcseit közlő) Christusnak."⁵³

Az egyháznak ezt a hagyományos tanítását egészíti ki és foglalja össze egy nem kevésbé jelentős elemmel II. János Pál pápa. A Christifideles laici kezdetű (a világi hívőknek az egyházban és a világban betöltött hivatásáról és küldetéséről), szinódus utáni apostoli buzdításában így ír: „Az egyház üdvözítő küldetése nem csupán azon szolgák által valósul meg, akik az egyházi rend szentségében részesültek, hanem a világi krisztushívők révén is; ők ugyanis megkeresztelt állapotuk és sajátos hivatásuk erejében, mindenki a maga mértéke szerint, részt vesznek Krisztus papi, prófétai és királyi tisztségében."⁵⁴

A klerikusoknak ezért el kell ismerniük és elő kell segíteniük a világi krisztushívők szolgálatait, hivatalait és feladatait, mivel ezek szentségi alapja a keresztség, a bérmálás és sok esetben a házasság szentsége. Valahányszor tehát az egyház szükséglete megkívánja, a lelkipásztorok a jog előírásainak figyelembevételével a világi krisztushívőkre bízhatnak bizonyos tevékenységeket, melyek nem követelik meg az egyházi rend szentségi karakterét.

A pápa utal azonban arra is, hogy a szinóduson voltak olyanok is, akik a pozitív jelek mellett negatívumokra is rámutattak. A „szolgálat" szó meggondolatlan használata, a szolgálati és általános papság egyenlővé tétele és összekeverése miatt, illetve amiatt, hogy bizonyos egyházi törvényeket és szabályokat alig tartanak meg; továbbá hogy önkényesen értelmezik a „szubszidiaritás" fogalmát; hogy a világi krisztushívők bizonyos értelemben „klerikalizálódnak", fönnáll annak veszélye, hogy az egyházi rend szentségére épülő szolgálattal párhuzamos egyházi struktúrát hoznak létre.⁵⁵

A Jézus által megkezdett gyakorlat folytatódott az ősegyházban, amikor az apostolok továbbadták a küldetést és a hatalmat tanítványaiknak, illetve az egyes közösségek, helyi egyházak vezetőinek. Úgy is fogalmazhatunk: az egyházban vannak meghatalmazott küldöttek, vezetők - és vannak vezetettek. Vannak tanúk - és vannak, akik az ő tanúságtételüket elfogadják, és eszerint hisznek, gondolkodnak, élnek. Vannak, akik Jézus küldetését Isten (Jézus) megbízásából folytatják - és vannak, akik e küldetés jótéteményeiből részesülnek.⁵⁶

Következtetésként Lukács László munkáját idézem: „Az egyházról és a papságról szóló katolikus tanítás fényében azonban mindenképpen hamis alternatívának bizonyul a keresztény közösség és Krisztus szembeállítása. A kettő szorosan összetartozik egymással: pap csak Krisztus egyházában létezhet, az egyház pedig nem állhat fenn pap nélkül. Eredetében és céljában is az elsődleges valóság természetesen Krisztus egyháza, az „üdvösség egyetemes szentsége": „A hívek egyetemes papsága megelőzi a hivatali papságot, s nem csupán annak halvány visszfénye, írja Joseph Ratzinger. [.] A hierarchikus papság szolgálja Krisztus aktív egzisztenciális papságát és a hívek passzív egzisztenciális papságát, azzal, hogy mindkettő számára lehetővé teszi a tartós szentségi jelenlétet." A közösség „a szóra és a szentségre alapozott, a papi szolgálat által egyesített és irányított, Isten dicsőségére és más emberek szolgálatára meghívott közössége mindazoknak, akik az egyetemes egyházzal egységben hisznek Jézus Krisztusban, és tanúságot tesznek az általa létrehozott üdvösségről". Ez a kommunió a feltámadt Krisztus jelenléti formája a történelemben. A pap ennek a kommuniónak őrzésére, szolgálatára kap megbízást az egyházban, Krisztustól, a Szentlélek által. Semmiképpen sem függetlenítheti magát sem Krisztustól, akinek nevében eljár („in personam Christi agit"), sem az egyháztól, amelynek szolgálatában áll."⁵⁷

Jegyzetek

1 Kuminetz Géza, A klerikusi állapot, mint a szent rend kiszolgáltatásának jogkövetkezménye (I. rész), Teológia 3-4. (2007), 146.

2 Horváth Sándor, Krisztus királysága, „Credo" Kiadása, Budapest 1926, 74-75.

3 Vö. Kuminetz, A klerikusi állapot, mint a szent rend kiszolgáltatásának jogkövetkezménye (I. rész), 146.

4 Lg 10. A II. vatikáni zsinat dokumentumainak idézési helye: A II. Vatikáni Zsinat dokumentumai, Szent István Társulat, Budapest 2000.

5 SC 35.

6 Vö. Várnagy Antal, Liturgika, Lámpás Kiadó, Abaliget 1999, 119.

7 Az ilyen szertartásnak megvan a maga speciális felosztása. A pap nélküli liturgia szertartásának elemei a következők: bevezető szertartások, igeliturgia, hálaadás, szentáldozás, befejező szertartások. Vö. Várnagy, Liturgika, 123-125. Vö. még: A világi lelkipásztori kisegítők kézikönyve (Összeállította az országos Liturgikus Tanács) Budapest, 1994.

8 Vö. KEK 906; CIC 229, 774, 776, 780, 823. k. 1. §; Apostolat der Laien - Berufung und Sendung Ansprache bei der Generalaudienz am 2. Marz 1994, in: http://www.clerus.org/clerus/dati/2004-05/22-13/02031994.html (2008. június 22.)

9 Kránitz Mihály, Papság és ökumené, Teológia 1-2. (2007), 34.

10 Vö. Erdő Péter, Az egyházjog teológiája, Szent István Társulat, Budapest, 103.

11 AA 9.

12 Vö. uo.

13 Christifideles laici 23. A II. János Pál pápa által kiadott dokumentumok idézési helye: II. János Pál megnyilatkozásai, Pápai dokumentumok 1978-2005, Szent István Társulat, Budapest 2005, 665. Vö. még CIC 230. k. 3. §.

14 Vö. Szabó Ferenc, A világiak hivatása és küldetése az egyházban, Szolgálat 81. (1989), 59.

15 Muher, Siegfried, Laikus, légy az, ami vagy/, Szolgálat 71. (1985), 45.

16 Erdő Péter, Plébánia, egyházközség, közösség, Teológia 1-2. (1997), 15.

17 Mediator Dei 42. XII. Pius pápa, Mediator Dei et hominum kezdetű, a szent liturgiáról szóló apostoli körlevele (1947. november 20.), Szent István Társulat, az Apostoli Szentszék Könyvkiadója, Budapest 1948.

18 Denzinger, Heinrich-Hünermann, Peter, Hitvallások és az egyház tanítóhivatalának megnyilatkozásai (A továbbiakban DH), Budapest 2004, 1766 pontja.

19 Bánk József, Kánoni jog I., Szent István Társulat, Budapest 1960, 459.

20 Erdő Péter-Iglói Endre, Egyházi rend, in: Magyar Katolikus Lexikon II. kötet (szerk. Diós István), Budapest 1993, 896.

21 Testa, Benedetto, I sacramenti della Chiesa, Jaca Book, Milano 1995.

22 LG 28.

23 A trienti zsinat által bevett szolgálatok, ilyen: alszerpap (szubdia-kónus), felolvasó (lektor), ördögűző (exorcista), ajtóőr (osztiárius).

24 Kisebb rendek és a diákonátus, Mérleg 9/1. (1973), 6.

25 Congar, Yves, Der Diakonat innerhalb der „Ministerien", Diaconia Christi 1 (1966), 1, 24-41., in: Kramer, Hannes, A diakonátus: új-régi tisztség, Mérleg 4. (2000), 400.

26 Clifford, Richard J., A Kivonulás könyve, in: Thorday Attila (szerk.), Az Ószövetség könyveinek magyarázata, Jeromos Bibliakommentár I. (A továbbiakban ÓKMJeromos), Budapest 2002, 114.

27 ÓKMJeromos 112.

28 ÓKMJeromos 134.

29 Vö. Castelot, John J.-Cody, Aelred OSB, Izrael vallási intézményei, in: Thorday Attila (szerk.), Biblikus tanulmányok, Jeromos Bibliakommentár III. (A továbbiakban BTJeromos), Budapest 2003, 365-371.

30 A püspök, a pap és a szerpap szentelése, Országos Liturgikus Tanács, Budapest 1993, 44-45.

31 Melkizedekről csak azt tudjuk, amit a Ter 14,17-20 mond el. Már a Zsolt 110,4 úgy látta, hogy előképe a Megváltónak, mint főpapnak. Melkizedekben van valami titokzatosság: nem ismerjük származását, életkorát, halálának idejét, neve, lakóhelye mind beszédes jelek. Ez az időtlenség jelképezi Krisztus örök főpapságát. Méltóságát Ábrahám is elismerte, amikor elfogadta áldását, és megajándékozta a zsákmány tizedével. Ábrahám az ároni papságnak is ősatyja volt, tehát őbenne közvetve az ároni papság is elismerte Melkizedek fölényét.

32 Tarjányi Béla, A papság az Újszövetségben, Teológia 3-4. (2007), 87.

33 Viviano, Benedict V. OP, Evangélium Máté szerint, in: Thorday Attila (szerk.), Az Újszövetség könyveinek magyarázata, Jeromos Bibliakommentár II. (továbbiakban ÚKMJeromos), Szent István Társulat, Budapest 2003, 108.

34 ÚKMJeromos 126.

35 Szeredy József, Egyházjog, Pécs 1879, 150.

36 PO 9.

37 Vö. Van Rossum, G. M., De essentia sacramenti Ordinis, Friburg, 1914.

38 Várnagy, Liturgika, 155.

39 Szeredy, Egyházjog, 147.

40 Vö. DH 1764.

41 BTJeromos, 367.

42 Vö. Horváth, Krisztus királysága, 82.

43 PO 1.

44 LG 10.

45 Vö. Várnagy, Liturgika, 156.

46 Horváth Sándor, Társadalmi alakulások és a természetjog, Jelenkor Kiadása, Budapest 1942, 26.

47 Schütz Antal, Őrség (Korkérdések és tájékozódások), Szent István Társulat, Budapest 1936, 216.

48 Vö. Apostoli atyák (szerk. Vanyó László), Szent István Társulat, Budapest 1980, 132.

49 Vö. Apostoli atyák, 172-176.

50 Vö. Apostoli atyák, 165-166.

51 Vanyó László, Ókeresztény írók XII, Tertullianuus művei, Szent István Társult, Budapest 1986, 449.

52 Erdő, Az egyházjog teológiája, 108-109.

53 Vö. Horváth Sándor, A papság, mint a vándoregyház világossága és erőssége, Szent István Társulat az apostoli szentszék könyvkiadója, Budapest 1987, 32.

54 Christifideles laici 23.

55 Vö. Uo.

56 Tarjányi, A papság az Újszövetségben, 91.

57 Lukács László, A II. vatikáni zsinat a papságról, Teológia 1-2. (2007), 59.