Deák Zsuzsánna
a MEGHALÁS MŰVÉSZETÉRŐL
A jó halál narratíváinak néhány késő középkori keresztény médiuma
Art and Craft to Know Well to Die and Ars Moriendi
The present study is part of a research dealing in a wider sense with the late medieval Christian idea of the good death. More precisely, the author focuses on a stereotypical narrative and the media through which the idea of the art of dying well was defined and diffused by the 15–16th century Church. The first part of the study contains a short presentation of the Ars Moriendi books. Here the author raises a problem related to the categorization of the different edition types, and suggests another basis for the classification. In the second part of the paper, having defined the pattern of the late medieval ritual of dying well, the author presents an English Ars Moriendi edition (longer version), the Art and Craft to Know Well to Die and Ars Moriendi reflecting on the particularities of the normative discourse on good death. The present analysis is not contextual: the author does not intend to comment on how these books were used in everyday life, or during the rituals before death, rather tries to identify a behavioral model and its manifestations in different media.
Keywords: Ars Moriendi, good death, Medieval Christianity, ritual of dying
Az ars moriendi kiadványok
A szakirodalom által ars moriendi (angol: the art/craft of dying well; német: Die Kunst des Sterbens; magyar: a meghalás művészete) gyűjtőnéven emlegetett kiadványok a keresztény hagyomány „halottaskönyvei", amelyek a 15. században jelentek meg, majd a későbbi századokban, egészen a 18. századig igen nagy népszerűségnek örvendtek.
Az ars moriendik első önálló formái az 1400-as évek elejéről származnak, nem lehet azonban figyelmen kívül hagynunk, hogy azelőtt is léteztek a haldoklás hogyanjával foglalkozó írások, így például a jóval korábbi, Heinich Seuse (latin: Suso) 1295-ből származó Horologium Sapientiae című könyvének ötödik fejezete. A kiadványok műfaji eredete nem tisztázott, viszont sok tartalmi és formai hasonlóságot mutatnak Jean Le Charlier De Gerson párizsi kancellár Opus Tripartitum (1408) című művének harmadik, De Arte Moriendi című fejezetével. Éppen ezért a témával foglalkozó legtöbb szakirodalomi tétel ezt a művet nevezi meg a kiadványok legfőbb forrásaként. Emellett forrásként említhetjük még természetesen a Bibliát, egyes hittudósok (főként Szent Bernát) és ókori filozófusok (Arisztotelész, Seneca) írásait is.
Arról, hogy az ars moriendik a késő középkorban pontosan mekkora népszerűségnek örvendtek, a nagy példányszám mellett az is tanúskodik, hogy alig pár évtizeddel a nyomtatás felfedezése után már megjelentek nyomtatott formában (az elsőként számon tartott példányt Worms érsekének, Mathieu de Cracovie-nek tulajdonítják - 1470/1472). Emellett az is említésre méltó, hogy az ars moriendiknek számos, a műfaj megjelenéséhez viszonyítva korai fordítása létezik (lásd például a Bodleian-féle angol nyelvű kéziratot a 15. század közepéről), amelyek leggyakrabban francia, angol, német, olasz nyelvűek, hiszen az ars moriendik elsősorban ezeken a nyelvterületeken terjedtek el.
Tény, hogy Ars moriendi címmel több típusú kiadványt találhatunk, amelyeknek szövegei sokfélék, azaz formailag és esetenként tartalmilag is eltérést mutathatnak, ezért, úgy vélem, az ars moriendit mint kiadványtípust elsősorban központi témája és a vallásos gyakorlatban betöltött funkciója szerint szerencsés meghatározni. Azt, hogy mennyire nehézkes a könyvek műfaji kategóriájának forma szerinti meghatározása, jól szemléltetik a különböző szakirodalmi kézikönyvek erre irányuló törekvései.
Az először 1837-ben, az Oxfordi Egyetem által kiadott, Friedrich Adolph Ebert és Arthur Browne szerkesztette Általános bibliográfiai szótár1 például a kiadási technika szerint sorolja két csoportba az ars moriendiket. Az első a fanyomatos illusztrációkat tartalmazó, xilografikus példányok csoportja, amelyek rendszerint huszonnégy levélből állnak: két levél tartalmazza a bevezetőt, tizenegy levélen vannak a szövegek és mellettük ugyancsak tizenegy levélen a hozzájuk tartozó illusztrációk. A második csoportba kerültek azok a kiadványok, amelyek az öntött karakterek szedéses nyomtatási technikájával készültek (printed with moveable and cast types2).
A ma már általánosabban elterjedt osztályozási módszert követi a Gordon S. Wakefield-féle Westminster szótár szócikke,3 ami a kiadványok tartalma által meghatározott terjedelem szerint kategorizálja az ars moriendi kiadványokat. Az első kategória a hosszabb könyveket foglalja magában, amelyeket a Tractatus vagy Speculum Artis Bene Moriendi címeken ismerhetünk. Ezek a kiadványok rendszerint hat fejezetből állnak: 1. a halálhoz kapcsolódó kérdések tárgyalása keresztény szempontból, 2. az öt kísértés legyőzésére szolgáló tanácsok, 3. katekizmusok, melyekre az üdvözülése érdekében a haldoklónak helyesen kell válaszolnia, 4. imák és szabályok, amelyek elősegítik a keresztre feszített Krisztus haldoklásának imitálását, 5. a haldoklót körülvevőkhöz intézett tanácsok, illetve 6. az imák, amelyeket a halál pillanatánál jelen lévőknek el kell mondaniuk.4 A szócikk a rövidebb példányokat a hosszabb kiadványok sajátos kivonataként határozza meg, amelyek az angyalok és démonok sajátos, dramatikus jellegű harcában foglalják össze a hosszabb kiadványtípusok 1., 3., 4. és 5. részeit.5 A szótár viszont Frances M. M. Comper könyvével (The Book of the Craft of Dying, and Other Early English Tracts Concearning death - 19176) ellentétben nemcsak hogy nem sorolja az ars moriendi kiadványok közé, de meg sem említi, hogy léteznének a Horologium Sapientiae részletéhez vagy a Halálán lévő teremtmény sirámához7 hasonló, szintén a haldoklás mikéntjével foglalkozó írások. Éppen ezért vannak olyan, a témával foglalkozó írások is, amelyek csak nagyon óvatosan közelítenek az osztályozás kérdéséhez. Így például Virág László a Frances M. M. Comper által összeállított ars moriendi szöveggyűjtemény magyar fordításához írt szerkesztői előszavában igen óvatosan, csak a latin nyelvű címtípusok felsorolásával próbálja meg szemléltetni a szövegek kategorizálásának problematikusságát („A latin nyelvű értekezések háromféle címen lelhetők fel: De Arte Moriendi, Tractatus De Arte Moriendi és Speculum Artis Moriendi.").8
Ha az ars moriendi kiadványok pontosabb, egységesebb (s így általánosabb) megközelítésére törekszünk, szerencsésebb, ha elsősorban funkciójuk szerint beszélünk róluk. Ebben az értelemben tehát a keresztény halottaskönyvek a devóciós irodalom olyan műfajai, amelyek gyakorlati célt szolgálva a halálra előkészítő rítusok kellékeiként funkcionáltak. Mivel olyan szövegeket, illusztrációkat tartalmaznak, amelyek a haldokló lelki gondozását, jó halálát segítik elő, az ars moriendik elsősorban a papoknak, illetve a haldoklási rítusban részt vevő egyházi vagy laikus személyeknek szolgáltak útmutatásul, segítségül. A nagyobb járványok idejében előfordult viszont az is, hogy ezek a könyvek a hiányzó, a gyónás utáni feloldozás, áldoztatás és az utolsó kenet kiszolgáltatására jogosult egyházi személyt helyettesítették. Bár a feloldozás és az áldoztatás ilyenkor nem történhetett meg, az egyház hatalmát reprezentálva ezeknek a könyveknek köszönhetően valósulhatott meg a haldokló figyelmének a transzcendens felé való terelése.9 Mindezek mellett elsősorban az ars moriendi kiadványok szövegei alapján következtethetünk a kiadványok hétköznapi, a meditációs gyakorlatban való használatára is.
Az ars moriendi alapvetően arra a vallási doktrínára épül, miszerint az üdvözülés kérdése bizonytalan, erősen függ a halál bekövetkezte előtti utolsó pillanatoktól. Legyen az illető élete bármilyen tiszta, jó cselekedetekkel teli, ha az utolsó pillanatban veszti el önuralmát, üdvössége veszélybe kerül. Éppen ezért rendkívül fontos a halál előtti megfelelő felkészülés. Bár az ars moriendiket előszeretettel hozzák kapcsolatba a dance macabre-okkal, az előbbiek didaktikus jellege más formában nyilvánul meg. A dance macabre-okra oly jellemző groteszk jelleget az ars moriendi kiadványok háttérbe szorítják - rájuk inkább egy vigasztaló, reménykeltő hangvétel a jellemző. Mivel elsődleges céljuk nem a félelemébresztés, hanem a figyelem felkeltése, a haldokló lelkéről való gondoskodás, nem is annyira az a fontos (főleg a rövidebb típusú ars moriendi kiadványok esetében), hogy a halál pillanatát jelenítik meg, hanem az, hogy a megjelenítés által egy adott helyzetben elvárt, „jónak" megnevezett viselkedési és gondolkodásmódbeli mintát közvetítenek. Annak ellenére, hogy az ars moriendikről elsősorban tárgyi valóságukban mint kiadványokról, tehát szövegekről és (ezekről igen gyakran leválasztva) illusztratív jellegű fametszetsorozatról beszélünk, nem szabad elfelednünk, hogy ezek a könyvek rituális kontextusba ágyazódtak, innen nyerték jelentésüket, jelentőségüket. Mivel mi csak a tárgyi hagyománnyal bírunk, hajlamosak lehetünk eltekinteni attól, hogy azok a szövegek, képek, amelyeket az ars moriendi könyvek oldalain láthatunk, valójában egy szituáció szerves részeit képezték, ahol kép és (hangzó vagy írott) szöveg médiumai együttműködve jelenítettek meg és képviseltek egy hivatalosan meghatározott elképzelést arról, hogy mi vár az emberre a halál pillanata után.
Szövegbeli narratíva és rituális rend
A következőkben egy ars moriendi kiadvány szövegének a korabeli rítusokról feltárt adatokkal való összehasonlítása alapján arra kérdezek rá, hogy az adott, a haldoklásra felkészítő szöveg milyen ideális viselkedésmintákat közvetít, és ennek köszönhetően milyen narratívát alkot a haldoklásról mint folyamatról. Az elemzésre kiválasztott szöveg a már említett angol nyelvű ars moriendi kézirat, amely jelenleg is az oxfordi Bodleian Könyvtárban található. A The Art and Craft to Know Well to Die and Ars Moriendi című kiadvány valószínűleg a 15. század közepén íródott. Ennek létezik egy későbbi, nyomtatott formában megjelent kiadása is, amelyet William Caxton az előbb említett kézirat alapján állított össze, és amelyet valószínűleg a westminsteri Caxton House nyomtatott 1491-ben.10 Mindkét könyv a több évszázados múltra visszatekintő Bodleian Könyvtár (újra)alapítója, Sir Thomas Bodley (1545-1613) által adományozott gyűjtemény részét képezi.11 A kéziratos angol szöveg magyar fordítása az Arcticus Kiadó által 2004-ben megjelentett ars moriendi, A meghalás művészete című szöveggyűjteményben található12 - elemzésemhez ezt a fordítást vettem alapul.
A 15. század közepéről származó kéziratos ars moriendi a hosszabb traktátusok tipikus példái közé tartozik, ugyanis hat fejezeten és az ezeket bevezető részen keresztül „tanítja és vigasztalja azokat, akik a halál pillanatát élik".13 A könyv tehát, ahogy a bevezető is megfogalmazza, elsősorban a haldoklónak, illetve a betegágy mellett segédkezőknek szól. Mindemellett viszont mind a bevezetőben, mind a későbbi fejezetekben találunk néhány olyan szövegrészt is, amelyben a szerző minden keresztény emberhez szólva a halálról való mindennapos meditációra, az arra való korai felkészülésre bátorít. Lásd például: „...minden kereszténynek gyümölcsöző lehet, ha megtanulja és birtokolja a művészetet és tudást, hogy hogyan is kell éberen meghalni" (bevezető rész);14 „E tudás minden tudás között a leghasznosabb, amely tudásban főként a vallásos embernek kell elmélyednie, jobban, mint másoknak, nap mint nap, és nagyobb buzgalommal, mint mások, akik képesek lehetnek felfogni ezt" (első fejezet);15 vagy: „Óh, Uram, Istenem, hányan, bizony számtalan sokan voltak, akik így végső órájukig vártak, és restségük miatt örökre elvesztek és magukat becsapták. Légy gondos fivérem vagy nővérem, és vigyázz, ha rám hallgatsz, nehogy veled is ugyanúgy történjék" (ötödik fejezet).16 Ezek a szövegrészletek bizonyos szinten megengedik azt a feltételezést, hogy az ars moriendi nem csupán a halált megelőző igen kötött rítusok során volt használatban, hanem részét képezhette például a hétköznapi, elmélkedő jellegű tanulási folyamatnak is. A bizonyos műfajok efféle „újrahasznosítására", más használati környezetbe való adaptálására számos korabeli példát találhatunk. Ott van például az a két magyar ars moriendi fordítás is, melyeknek érdekessége, hogy nem a megszokott önálló formában kerültek be a magyar nyelvű irodalomba, hanem vagy egy elmélkedéseket egybefoglaló gyűjtemény részeként szerepelnek, vagy töredékesebb formában egy elmélkedéshez kapcsolódnak.
A rövid bevezetőben a szerző összefoglalja a könyv tartalmát és felsorakoztatja a hat fejezetet: „Az első ajánlás a halálról, és az éber meghalás ismerete. A másodikban foglaltatnak a halálán levő ember kísértései. A harmadikban foglaltatnak azok a kérdések, amelyeket a halálos ágyon fekvőknek kell feltenni, amíg azokat megértik és beszélni tudnak. A negyedikben tanítás foglaltatik bizonyos fohászokra vonatkozólag, a halálukon lévők számára. Az ötödikben tanítás foglaltatik a halálukon lévők számára. A hatodikban olyan imák foglaltatnak, amelyeket az életből távozók számára kell elmondani azoknak, akik őket körülveszik".17 A kézirat pontosan követi a hosszabb traktátustípus fejezeteinek sorrendjét, ami, ahogyan a fent felsorolt fejezetcímek is mutatják, nem teljességében igazodik a korabeli rituális rendhez, pontosabban fogalmazva nem annak leírására, hanem inkább kiegészítésére törekszik.
A haldokláshoz kapcsolódó késő középkori rítusrend
Christopher Daniell Death and Burial in Medieval England 1066-1550 című könyvének18 számos történeti és szakirodalmi forrást felhasználó, a haldokláshoz kapcsolódó szokásokról írott fejezete19 alapján bemutatom a késő középkori, keresztény, de elsősorban angol és német nyelvterületre érvényes haldoklási rítus sematikus jellegű, a liturgia által megszabott rendjét. A szerzőhöz hasonlóan fontosnak tartom kiemelni, hogy bár rendelkezésünkre áll néhány korabeli, jól dokumentált haldoklási esemény leírása, olykor pont ezek támasztják alá azt, menynyire elhamarkodott lenne a feltételezés, miszerint a haldoklás a gyakorlatban megegyezett vagy szorosan követte volna ezt a fajta rendet. Ehhez hasonlóan az is elsietett feltételezés lenne, hogy nem csak a liturgikus rend, de maga a gyakorlat sem mutatott volna esetleg sokkal dinamikusabb változásokat, eltéréseket az idők során. Éppen ezért a következőkben nem konkrét események leírásával foglalkozom, hanem egyfajta általánosabb rítusrendet mutatok be. Nem a konkrét esemény egyszeri és megismételhetetlen lezajlásának feltárása a fontos, ugyanis elsősorban az érdekel, melyek azok a „hivatalosan" meghatározott, elengedhetetlen kellékek, cselekvések, amelyek - ha nem is feltétlenül, de - szükségesek a jó halálhoz.
Logikus, hogy a halálra való felkészülés azt feltételezi, hogy a haldokló nem hirtelen, valamely baleset vagy gyors lefolyású megbetegedés következtében hal meg, hanem rendelkezésére áll bizonyos idő, ami alatt tudatosan felkészülhet, elfogadhatja, azaz megbékélhet halála tényével. A rituális keret, azaz arésztvevők, a tárgyi kellékek, cselekvések, az ars moriendik által meghatározott imák, katekizmusok, elmélkedések lényegében ennek kívánnak formát adni, lehetőséget teremteni.
A késő római hagyományból eredeztethető, majd a frank királyok által továbbfejlesztett, a keresztény halálhoz kapcsolódó liturgia lényegében egy nagyon részletes átmeneti rítus20 alapját képezi. A gennepi értelemben véve ezek a rítusok azért átmenetiek, mert az emberélet fázisaihoz és fordulóihoz (születés, serdülés, különböző beavatások, házasság, halál stb.), azzal összefüggésben pedig az egyén egyik társadalmi státusból és szerepből a másikba való átlépéséhez kapcsolódnak. Arnold Van Gennep francia etnográfus és folklorista nagy hatású művében21 külön fejezetet szentel22 a halálhoz, pontosabban az életből a halálba való átlépéshez kapcsolódó rítusok leírásának. Könyvének előbb említett fejezetében külön hangsúlyozza a halálnak mint fordulópontnak kiemelt fontosságát, amelyet az ehhez kapcsolódó rítusok, hiedelmek sokféleségének szemléltetésével igazol. Gennep munkájában többféle szempontot is alkalmaz a rítusok leírására, így például azokat funkciójuk és jellegük szerint az elválasztó, védelmező, bevezető, Istenhez közelítő („rituri de apropiere de divinitate"), vagy esetleg megtisztító rítusok közé sorolja, kiemelve azt, hogy az egyes cselekvések, gesztusok funkciójuk szerint egyszerre akár több kategóriába is találnak. Gennep munkájában továbbá központi szerepet kap a határ fogalma (legyen az konkrét -küszöb, kapu - vagy elvont), és erre alapozva három rítustípust különít el: prelimináris (az előző világtól, állapottól elválasztó rítusok), limináris (a határállapot idején végrehajtott rítusok) és posztlimináris rítusok (az új világba, státusba való integrálódás rítusai).23
A Gennep-féle osztályozás alapján a prelimináris rítusok közé tartoznak mindazon szertartásos jellegű cselekvések, amelyek az utolsó kenet felvételét és a halál beálltát megelőzik: szűkebb értelemben véve tehát a közvetlenül a halál előtti percek, órák vagy akár napok rituális eseményei, tágabb értelemben viszont a keresztény ember egész élete során elvégzett imák, elmélkedések, alamizsnaosztás, jó cselekedetek, zarándoklatok is idetartozhatnak. A keresztényi értelemben vett jó halál szempontjából természetesen ezek a prelimináris és limináris rítusok bírnak a legnagyobb téttel, hisz „.nem csupán a szent mártírok halála olyan becses, hanem [...] kétségkívül minden bűnös halála is: bármilyen régóta is és bármilyen gonoszak, átkozottak is voltak egész életükben, [.] ha az igaz bűnbánatban és töredelemben halnak meg, valamint igaz hitben és az anyaszentegyház iránti igaz szeretetben - ez Isten szemében kedves és becses".24 Ezeknek a szűk értelemben vett prelimináris rítusoknak a kezdőpontjaként határozhatjuk meg az időben közeli halál megállapítását, amely a legtöbb esetben - főleg ha halálos betegségről van szó - az orvos feladata. Christopher Daniell könyvében Geoffrey Rowell 1977-es, a keresztény temetkezési liturgiáról írott művére hivatkozik,25 amikor azt mutatja be, hogy egy középkori kolostorban hogyan zajlott valamely szerzetes haldoklása.
Ha egy szerzetes úgy érezte, eljött az ideje, szólt az apátnak vagy a rendfőnöknek, hogy gyónását hallgassa meg és adja fel az utolsó kenetet. A nyilvános gyónást és a feloldozást követően a szerzetest visszavitték a betegágyra, ahol, amíg társai a zsoltárokat recitálták, ő megkapta az utolsó kenetet. A világiak számára is igen fontos volt mind a gyónás, mind a kenet felvétele, viszont a szerzetesektől eltérően némileg több esélye volt annak, hogy egyházi személy (természetesen csakis valami nyomós ok miatt, hisz a gyóntatás és az utolsó kenet kiszolgáltatása a papok fő feladatkörébe tartozott) ne legyen jelen a haldokláskor. Éppen ezért, ahogy az ars moriendik is hangsúlyozzák, nagyon fontos volt, hogy legyen a haldokló mellett legalább egy személy, aki nemcsak testi, de főleg lelki gondozásáért, vigasztalásáért felel. Ez a személy meghallgathatta a beteg gyónását, viszont nem adhatott feloldozást a bűnök alól. Ennek ellenére úgy tartották, mindez hozzásegítette az egyént a jó halálhoz, hisz feltételezték, hogy ezáltal megbékült Istennel.
Mivel a halált megelőző szertartásban ekkoriban a kolostor egész közössége részt vett, a kapu vagy - a Caesarius von Heisterbach26 által többször is emlegetett - az elsősorban német kolostorokban meglévő, úgynevezett haláltábla („the board of the dead"27) megverésével adták hírül a közösségnek, hogy egyik testvérük hamarosan eltávozik. Érdekes, hogy az angol nyelvű, Bodleian-féle kézirat szintén megemlíti a tábla megverését: „... amint az némely kolostorban szokás, [...] hogy amikor a beteg halála közeleg, minden testvérnek minden dolgát abba kell hagynia, ha a táblát megverik - bármely órában, bárhol is legyenek -, és sietve jönni ahhoz, aki éppen meghal" (ötödik fejezet).28 Ugyanitt a kézirat arra is utal, hogy a 15-16. században a haldokló elbúcsúztatása, halálra való felkészítése nemcsak a szerzeteseknél, de a világiaknál is közösségi esemény volt, sőt Philippe Ariés a halállal szembesülő emberről szóló könyvében29 példákon keresztül azt is szemlélteti, hogy egészen a 19. századig az is maradt. A haldoklót meglátogató emberek viszont nem csupán passzív résztvevői az eseményeknek, hanem az imádkozás mellett, például az Ordo visitandi során (melyet a pap kezd el) a haldoklóhoz járulnak, úgy, hogy előbb felmutatják a keresztet, emlékeztetvén a beteget Krisztus szenvedésére, halálára.30
Mindezeken túl a prelimináris vagy megelőző rítusokhoz kell sorolnunk a végrendelet megírását is, amelyet például a korabeli képi megjelenítések a betegágynál történő események közé sorolnak. A végakarat megírása természetesen nem minden esetben ekkor történt, Christopher Daniell szerint Angliában ugyanúgy gyakori volt az is, hogy a rendelkezések hetekkel vagy akár egy hónappal, ritkábban évekkel a halált megelőzően elkészültek.31 Az általam vizsgált ars moriendi kiadványban a végrendelkezés szintén a haldokló beteg legfőbb kötelességei között jelenik meg: „.mindenekelőtt béküljön ki Istennel; spirituális orvosságokat vévén magához, amelyek az anyaszentegyház szentségei; elrendelvén és elkészítvén testamentumát; és törvény szerint rendelkezik házáról és egyéb javairól, ha vannak olyanok." (ötödik fejezet).32 Ezek a végrendeletek a jó halál szempontjából azért fontosak, mert azon túl, hogy a beteg elrendezi földi javainak sorsát, gondolatban el is távolodik azoktól, továbbá ezek a testamentumok esetenként a temetés hogyanjára, az utólagosan a lelki üdvért mondatott szentmisékre vagy éppen adományozásra szánt pénzösszegekre, birtokokra nézve tartalmaznak utasításokat.
A limináris rítusokhoz sorolhatóak az utolsó kenetet követő szertartások, gesztusok, de még inkább a közvetlenül a halál beálltakor elhangzó, védelmező és a beteg lelkét Istennek ajánló fohászok, továbbá maga a halál tényének megállapítása is. Az utolsó kenetet követő rítusok, bár megelőzik a halál beálltát, gyakorlatilag már az átmenetet segítik, hisz miután a haldokló megkapta az utolsó kenetet, már úgymond a halál árnyékának völgyében jár, az evilági és túlvilági létezés határterületén.
A szerzetesek, de a világiak esetében is az utolsó kenet felvétele után az ápoló személyek gyertyát gyújtottak az ágy fejénél, és egy, ugyancsak égő gyertyát még a halál bekövetkezte előtt a haldokló kezébe adtak.33 Ekkor az imák, zsoltárok, Krisztus vagy a mártíromságot szenvedett szentek szenvedését leíró történetek felidézése mellett - ahogy a vizsgált ars moriendi kiadvány meghatározza - a beteget gondozóknak a következőket kellett még cselekedniük: „Valamint a betegnek a Megfeszített képmását is mutassák fel, aminek örökkön a beteg mellett kell lennie, vagy a Miasszonyunk képmását, vagy más szentét, akit szeretett és tisztelt, amikor egészséges volt. Valamint szentelt víz is legyen a beteg mellett; és szórjanak abból gyakorta rá, és a többiekre is, akik körülveszik, hogy a gonosz szellemek távol tartassanak tőle" (ötödik fejezet).34
A halál beálltának megállapítása nem is olyan egyszerű, mint ahogy azt feltételeznénk, hisz a korabeli orvosi ismeretek nem tették lehetővé a halál teljességgel bizonyos diagnosztizá-lását.35 Christopher Daniell könyvében számos olyan korabeli történetet, anekdotát sorol fel, amelyek arról szólnak, hogy a halott a temetés előtt vagy közben váratlanul felébredt.36 Ahogy Daniell könyvében bemutatja, a halál megállapítására számos, egyszerűnek ható módszer létezett, így például a tollnak vagy tükörnek a halott szája elé való tartása, szalmaszál használata. Megemlít viszont olyan, orvosi könyvekben is felbukkanó verseket, amelyek a halál jeleit foglalják össze: reszkető fej, elfeketedő ajkak, kihegyesedő orr, a levegő utáni kapkodás, csattogó fogak, hörgés stb.37
A jó halált segítő posztlimináris rítusokon szűk értelemben a halált közvetlenül követő rítusok csoportját, kezdve a halottért mondott misétől a virrasztáson keresztül el egészen a temetésig, majd a későbbi, a halottnak a purgatóriumból való szabadulásáért, üdvéért mondatott miséket értjük. Tág értelemben viszont idetartozik például a családtagok gyásza és az egyéni ájtatosságaikban a halottaikról való megemlékezés, az értük való imádkozás is. Mindezek elsősorban azért fontosak, mert megrövidíthetik a keresztény lélek purgatóriumbeli szenvedéseit.
Szöveg és ideáltipikus viselkedésminták
Ha mindezzel összevetjük például a Bodleian-féle ars moriendi szöveget, láthatjuk, hogy abban a körülállóknak címzett ötödik fejezeten kívül kevés utalást találunk a felsorolt gyakorlati rituális elemekre. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy a könyv elsősorban azokat a szövegeket hivatott egybefoglalni, amelyek a jó halálra való felkészüléshez elengedhetetlenek. Viszont nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt, hogy nem csupán szövegek egyszerű felsorolásával állunk szemben, hanem egy retorikailag jól felépített, megszerkesztett művel. Ebben az értelemben helyénvalóbbnak tartom úgy beszélni az ars moriendi kiadványról, mint ami a szövegek összegyűjtése mellett a haldoklási rítus eszmei, ideológiai hátterét is megteremti, értelmet és okot adva a szövegek elmondásának. Ez a könyv nemcsak a keresztény értelemben vett jó halál feltételeit mutatja be és támasztja alá, hanem ezzel párhuzamosan hol hangsúlyozottabban, hol kevésbé hangsúlyozottan viselkedési és gondolkodási, érzelembeli szabályokat szab meg, nemcsak a haldokló, de az őt körülvevők számára is. A halálra való felkészülés során nemcsak a beteg, de az őt körülvevők is aktív szereplők. Az ars moriendi kézirat például sokszor utal arra, hogy ha a haldokló betegsége miatt elveszti beszélőképességét, a köréje sereglett emberek hivatottak elmondani helyette az imákat. Lásd: „És az, aki beteg, nem ismeri ezeket az imákat, vagy nem tudja Az imádkozó személy hitéről, az ima tartalmáról és a transzelmondani a fájdalomtól vagy a betegségtől, mondják el előtte cendenssel való kapcsolatteremtésről áttevődik a hangsúly azok, akik mellette vannak, hogyha tisztán hallja, amit monda- az imavégzés áldozati jellegére, amely egyenértékű az „adás" nak, mondja vissza nekik azt megváltoztatván a megváltozta- gesztusával, amelyért méltán elvárható, követelhető a jutalom tandó szavakat" (negyedik fejezet);38 „És ha a beteg nem tud vagy a védelem.
már beszélni, ám teljesen érti a neki feltett kérdéseket vagy az előtte elmondott imákat, akkor csak valamilyen külső jellel vagy szíve egyetértésével válaszoljon azokra. Mindamellett nagyban siettetni és sürgetni kell, hogy a kérdéseket feltegyék neki, mielőtt elveszíti beszélőképességét" (ötödik feje-zet).39 Ezek a részletek alátámasztják, hogy az ars moriendiben összefoglalt szövegek (már csak műfajuk miatt is, lásd például katekizmusok) elsődleges médiuma a haldokló és az őt körülvevők interakciójában létrejövő, rituális jellegű felkészülési folyamat, az oralitás. A szövegek hangos szóban való elmondása elsősorban azért fontos, hogy a haldokló figyelmét a transzcendens, a túlvilági dolgok felé tereljék, „hogy elgondolkozhasson maga felett", s hogy látni lehessen, ha „lelke nem minden oldalról mutatja a teljes egészség és az örök gyógyulás jeleit" (ötödik fejezet).40
Viszont találunk például az imák között olyan szövegeket is, amelyek esetében sokkal hangsúlyosabb egyfajta, a szómágiára jellemző kényszerítő funkció: „És ezt a verssort is mondja el gyakran: [...] Mert ez a verssor, amint azt Cassiodorus mondja, olyan nagy erénnyel bír, hogy az ember bűnei megbocsáttatnak, ha igaz hittel háromszor elmondja ezt végső órájában" (negyedik feje-zet).41 Ehhez hasonló, szintén a jó halálért való, mágikus jellegű imádságot találunk a hóráskönyveket forrásként használó magyar nyelvű kódexekben, így például a Peer-kódex szövegei között is. Ezekre Láng Benedek a Mágia a középkorban című könyvében, a mágia és a keresztény hagyomány összefor-rottsága kapcsán szintén hivatkozik,42 továbbá Erdélyi Zsuzsánna is kiemeli, hogy a Peer-kódex számos imádsága mutat tartalmi, szerkezeti és formai hasonlóságot az archaikus népi imádságokkal, így az archaikus imádságok azon (általában) lezáró részeivel is, amelyek a mágiára jellemző kikényszerítő gesztust tartalmaznak.43 A Peer-kódex két, a halál idején mondott és a döghalálról való imádsága különösen jól szemléltetni azt, hogy milyen értelemben beszélhetünk egyes imádságokról úgy, mint mágikus cselekvésekről. Lássuk példaként a következő részleteket: „Vala mely ember halalanak ydeyn meg olwassangya awag meg oluastatya the hath ketsegnelkul menorsaba megyen";44 „dogh halalrol walo ymadsag walaky menden naph meg/olwassa ymadsag".45 Bár az utóbbi, a döghalál ellen mondott imádságot nem közvetlenül a halál pillanatát megelőzően kellett elmondani, abból a szempontból mégis hasonlít az első részlethez, hogy az imavégzés itt is mechanikus jellegű cselekvés. Az ima ez esetben nem a szövegen keresztüli, a transzcendenssel való kapcsolatteremtést jelenti, hanem sokkal inkább mint áldozathozatal működik.
Az ars moriendi kiadványok nem egyszerű szöveggyűjtemények, hanem „hivatalosan" meghatározott viselkedési és gondolkodási, érzelembeli szabályok közvetítő közegei, amelyek nemcsak a haldoklónak, de az őt körülvevőknek is szólnak. A Bodleian-féle ars moriendi bevezetője például mindjárt a könyv kezdetén megfogalmazza, hogyan kell annak tartalmához jól viszonyulni: „Az efféle buzdítást lelki szemekkel igen finoman kell megfontolni, megjegyezni és megérteni, hiszen kétségkívül minden kereszténynek gyümölcsöző lehet, ha megtanulja és birtokolja a művészetet és tudást, hogy hogyan is kell éberen meghalni".46 Mivel a halálra való felkészülés kulcsszereplője maga a haldokló, a viselkedésbeli, gondolkodásbeli utasítások, megjegyzések elsősorban rá vonatkoznak, viszont például a haldoklót körülvevő kísértések ismerete az őt gondozók szempontjából is fontos, hogy azok a megfelelő támaszt és vigaszt nyújthassák.
Az első fejezetben,47 a halálról és az éber meghalás ismeretéről szóló ajánlás keretében, tényként vannak felsorakoztatva a különböző vallási, filozófiai tételek úgy, mint a test és a lélek halálának egymástól való elhatárolása, illetve a testi haláltól független, jó, avagy bűnös és emiatt borzalmas halál és a közvetlenül a halált megelőző felkészülési idő meghatározó szerepe az üdvözülést illetően. Ebben a fejezetben a halál bekövetkeztének bizonytalanságához való viszonyulásmód általános érvényű ideája jelenik meg, amelynek köszönhetően a jó keresztény „szilárdon tartja és bölcsen kormányozza magát a kísértések közepette".48 A könyv tanúsága szerint az igazán bölcs hívő saját haláláról a következőképpen gondolkodik: „.a halál semmi más, mint börtönből való szabadulás, egy száműzetés vége, egy nehéz teher letétele, amely a test, véget vetni minden tökéletlenségnek, megmenekülni minden vésztől, minden gonoszság elpusztítása, a természetes adósságok visszafizetése, újbóli hazatérés, belépés az üdvbe és az örömbe".49 Ezenkívül a jó és kifogástalan kereszténynek „.sem szomorúnak, sem aggodalmasnak, nem kell lennie, sem teste halálától nem kell rettegnie, hogy annak miféleképpen és miféle okból adatik át; de örömmel és készségesen, érzékeit uraló józan elmével kell fogadja halálát, és türelemmel viselni azt, akaratát teljesen Isten akaratához és elrendeléséhez igazítva".50 Mindezt röviden összefoglalva a késő középkorban a hivatalos keresztényi nézőpontból az élettel szemben tanúsított jó, azaz helyes viszonyulásmód a türelem, míg a halállal szembeni a józan és örömteli vágyódás.
A második fejezet,51 ahogyan a cím is mutatja, a halálán lévő ember kísértéseit, pontosabban az azoknak legyőzésére szolgáló érveket, vigaszokat foglalja össze. Ez a fejezet az ars moriendik kulcsfontosságú része, ugyanis szerkezetileg és tematikailag ez képezte az időrendben később kialakult, rövidebb ars moriendi traktátusok alapját. A rövidebb traktátusoktól eltérően a hosszabb típusúak, így a Bodleian-féle ars moriendi második fejezete is nem egy dramatikus jellegű szöveget tartalmaz, amelyben a démonok és angyalok folyamatos (szó) párbajban kísértik és inspirálják a haldoklót, hanem egyszerűen csak a haldoklót gyötrő öt kísértést mutatják be, és a Bibliára vagy fontosabb vallási, filozófiai munkákra alapozva az azok ellen való védekezésre tanítanak. Az elkövetkezendőkben a Bodleian-féle kézirat alapján mutatom be a haldokló lelkét megkörnyékező kísértéseket.
Az első ilyen kísértés a hité, amely, mint tudjuk, az üdvözülés elsődleges feltétele: „.hit nélkül pedig lehetetlen Istennek tetszeni" (Zsid 11,16). Ez a szövegrész óva int a kételkedés, azaz a „babonaság", „tévhit", „eretnekség" „szemfényvesztéseitől, hamis fenyegetéseitől vagy színlelt megfélemlítéseitől",52 ugyanis ezek eltérítik az egyént az üdvözülés útjáról. A jó keresztény viszont „főként életformája szerint, ha nem is aktuálisan és intellektuálisan kész arra, hogy higgye és teljesen vallja nemcsak a fő hittételeket, hanem minden szent szöveget is; és hogy teljesen alávesse magát Róma egyháza minden rendelkezésének, és szilárdan azokban éljen és haljon".53 Ezek szerint tehát a haldoklás során tanúsított egyik legfontosabb erény az állhatatosság és a hitben való kitartás.
A második kísértés a kétségbeesés, „amely azon remény és bizakodás ellen van, hogy mindenkinek Istenhez kell tar-toznia".54 Ilyenkor a démonok szembesítik a beteget bűnei sokaságával (lásd: bűnlajstrom), azért, hogy végül elveszítse a megbocsátásba, az isteni kegyelembe vetett hitét, reményét, és megrekedjen a végítélettől való félelemben. Ebben a helyzetben az ideális, azaz jó viselkedésmód a minden szorongástól, félelemtől mentes derűs, reménykedő magaviselet. Segítség- és vigasztalásképpen a feszület felmutatásával kell emlékeztetni a beteget Krisztus érte hozott áldozatára és Jézusnak a kereszten való bizalommal teli viselkedésére: „Figyelj és lásd: mert fejét azért hajtja le, hogy megcsókoljon mindet; kezei azért vannak átalverve és kinyitva, hogy adjanak nekünk; oldala azért van átaldöfve, hogy szeressen minket; és az ő egész teste azért van megfeszítve, hogy magát teljesen nekünk adja".55 Továbbá a haldoklónak meg kell említeni a Krisztust megtagadó Péter, a keresztényeket üldöző Pál, az adószedő Máté és Zakariás, a bűnös életű Mária Magdolna vagy a Jézus mellett keresztre feszített lator példáját, akik végül hitükért és őszinte bűnbánatukért mindannyian megbocsátást nyertek. Mindezek szerint tehát a másik fontos erény maga a remény.
A harmadik, a türelmetlenség kísértése ellen való legfontosabb erény a könyörületesség, a türelmes alázat, amellyel a haldokló beteg saját megpróbáltatásait, testi és lelki szenvedéseit elviseli, hisz „az ember halálos betegsége olyan, mint a purgatórium, ha azt a megfelelő módon szenvedi el, értve ezen azt, ha türelemmel, boldogan, a szív szabad és odaadó akaratából viseli".56
Az önelégültség kísértése a negyedik a sorban, amely nem egyéb, mint „az embernek önmagában lelt öröme; vagyis spirituális gőg".57 Az ördög ekkor elsősorban az előbbi erényekben gazdag embereket kísérti meg, amely ellen csakis a saját bűnökre emlékező szerénység és alázat adhat védelmet.
Az ötödik és egyben utolsó kísértés, amely a legtöbb, mind világi, mind egyházi emberre veszélyt jelent, a világi javakkal való túlságosan nagy törődés, az ezekért való aggodalom. Ezen kísértés elhárításához szükséges, hogy a beteg igenis akarjon elszakadni földi életének azon részeitől, amelyeket szeretett, vagyonától, barátaitól, családjától, hogy képes legyen saját akaratát Isten akaratához igazítani, s úgy viselni saját szenvedéseit, „mintha a halál kínját maga választotta volna".58 Az ötödik igen fontos erény tehát az éberséggel párosuló önuralom.
A kísértő démonok egy esetben sem kerekedhetnek felül az emberen, hacsak nem sikerül kijátszaniuk annak amúgy is törékeny éberségét. Mindez azon a keresztény elképzelésen alapul, hogy bár az ember kiszolgáltatott és törékeny a túlvilági lényekkel szemben, mégis rendelkezik szabad akarattal, amely azzal együtt, hogy megadja számára a választást lehetőségét, egyúttal rá is rója a saját üdvösségéért való felelősséget.
A harmadik fejezet59 azt a hét kérdést foglalja össze, amelyeket a betegnek a halálos ágyán kell feltenni addig, amíg eszméleténél van és képes beszélni. Ezeket a kérdéseket rendszerint az utolsó kenet feladása előtt megkérdezték,60 így megbizonyosodhattak afelől, hogy a hittel kísértő gonosz semmiféle téves gondolattal, sem kételkedéssel nem volt képes eltéríteni a beteget az üdvözülés útjáról. A vizsgált kézirat a kérdések két változatát adja meg, előbb egy rövidet, majd a „Párizs kancellárja", Jean le Charlier de Gerson nyomán a kérdések hosszabb változatát is. A kérdések röviden a következők: 1) „Testvér, boldog vagy-e, hogy Krisztus hitében halsz meg?"; 2) „Jól tudod-e, hogy nem úgy tettél, ahogy tenned kellett volna?"; 3) „Megbántad-e ezt?"; 4) „Teljes akarattal megjavulnál, ha életidőd teljes lenne?"; 5) „Teljes erődből hiszed, hogy a mi Urunk Jézus Krisztus éretted halt meg?"; 6) „Teljes szívedből hálás vagy ezért neki?" 7) „Valóban hiszed, hogy csak Krisztus és az ő [halála és szenvedése] által üdvözülhetsz?"61 E kérdések a keresztény vallás alaptételeire, dogmáira kérdeznek rá, az ezekben való feltétlen hit megélése nélkül ugyanis a lélek nem üdvözülhet. Ha viszont a haldokló keresztény a kérdések általvagy lélekben emlékeztette magát mindezekre, és a kérdésekre a válasz igen, akkor már nem maradt más hátra, mint hogy „Krisztus szenvedésére gondoljon, hiszen ez által az ördög minden kísértése és csalárdsága legyőzhető és elkerülhető”.62
A krisztusi attitűd, a megfeszített Jézus viselkedésbeli, gondolkodás- és érzelembeli imitálása a jó halál egyik alapvető módja, feltétele - ennek hogyanját állítja középpontba az ars moriendi negyedik fejezete.63 Az imitatio Christi mint a jó halálra való felkészülés egyik alapmotívuma, rendkívül fontos szerepet játszott a közvetlenül a halált megelőző rituális jellegű felkészülésben, továbbá a Krisztus haláláról való megemlékezés, elmélkedés szerves részét képezte a mindennapos, a halálra felkészítő lelki gyakorlatoknak is. A végső órában tehát a haldoklónak nem csupán megemlékeznie kell Krisztus kereszthalálának részleteiről, hanem viselkedésében, gondolataiban követnie kell azt az öt dolgot, amelyet Jézus a keresztfán megcselekedett.
Mindenekelőtt a haldoklónak az ugyanebben a fejezetben felsorolt könyörgések szerint imádkoznia kell („szívében legalább, ha szájával nem képes"64). Az itt felsorolt imák jól szemléltetik azt a szigorúan megszabott fontossági sorrendet, amely a jó halálért közbenjárók között fennáll: a „magasságos Istenhez" szóló imát a legfőbb közbenjáróhoz, Krisztushoz szóló könyörgés követi, majd ezt követően a betegnek Máriához, a jó halál második legfontosabb ideáljához kell fordulnia. Ezenkívül a beteg kérheti a lelkéért küzdő angyalok segítségét, továbbá imádkozhat még „minden apostolhoz, mártírhoz, hitvallóhoz és szűzhöz".65 Ez a fontossági sorrend pontosan követi a mennyei hierarchiát.
Az imádkozás után a kereszten Krisztus felkiáltott és könnyezett. Krisztus e két cselekedetének kifejtése abból a szempontból különösen érdekes, hogy megfigyelhetjük egyfajta mögöttes értékrendszer, illemszabályzat működését arra vonatkozóan, hogy ebben a korban milyen érzelemkifejezés volt illő, azaz elvárt, és mi nem. Így az ars moriendi szerint a hangos szóval való kiáltás sem a fájdalom, sem a vágyakozás esetében nem illő érzelemkifejezési forma, míg például a sírás (legalábbis a haldokló részéről) megengedett, sőt elvárt. Mindezen túl a haldokló, ahogy Krisztus is tette, hangos szóval vagy legalább gondolatban fel kell ajánlja lelkét a Mindenhatónak, egyesítve akaratát az isteni akarattal. Az ötödik és végső cselekedet a szabad akaratból való halál.
Hogy a betegnek fel- és megszabadító halála lehessen, hitén és saját lelki erején kívül fontos az őt körülvevők hozzáállása, segítsége is. A Bodleian-féle kiadvány ötödik fejezete66 számos tanáccsal, utasítással szolgál azok számára, akik a haldokló körül vannak, lelki gondozásában részt vesznek. A kiadvány tanítása szerint a haldokló mellett segédkező, hogyha „szereti és féli az Istent, és a lélek gyógyulásáért hevül", első és legfontosabb cselekedete az kell legyen, hogy „buzgón nyen gondoskodjék lelkének spirituális orvoslásáról és gyógyszeréről".67 Mivel a lelki gyógyulás az elsődleges, a haldoklót ápolóknak mindenekelőtt ezt kell biztosítaniuk számára (habár a szerző rosszallóan megjegyzi, hogy „manapság" többet foglalkoznak a test hiábavaló gyógyításával, mint a beteg spirituális egészségével). Éppen ezért rendkívül fontos az, hogy a haldokló elől az ápoló személy ne titkolja el állapotának súlyosságát, inkább igyekezzen imádsággal, zsoltárolvasással, a feszület felmutatásával, a betegre való szenteltvíz szórásával megköny-nyíteni annak küzdelmét a kísértésekkel szemben. A beteget körülállók felelőssége továbbá a világi problémák, a bánat kizárása is (ezért tilos például a családtagok, barátok számára a sírás, jajveszékelés).
Az ars moriendi utolsó, hatodik fejezete68 azokat az imákat, könyörgé-seket tartalmazza, amelyeket a beteg halálakor az őt körülvevők mondanak el számára. Ezek az imák elsődlegesen a keresztény lélek javát szolgálják: védelmet biztosítsanak akkor, amikor az angyalok és az ördögök harca a lélekért végleg eldől, illetve az elválasztó rítus eszközeként hátteret biztosítanak az életből való kiszakadásnak. Mindemellett az elbocsátás e közösségi gesztusa nemcsak a haldokló üdvözülése szempontjából fontos, de az őt körülvevők számára is szertartásos, kimondott szavakkal kifejezhető formát teremt, lehetőséget ad a búcsú megélésére, a szeretett személy elengedésre.
Összefoglalás
A szöveg és rítus párhuzamba állításából megállapíthatjuk, hogy a haldoklás története a Bodleian-féle és az ehhez hasonló, hosszabb ars moriendi kiadványokban egy, a keresztény vallás alapvető értékei alapján megkonstruált, általános és idealizált haldokló lelki történéseinek rendjét követi. A szöveg bizonyos viselkedésmintákat hangsúlyozva egy ideáltipikus szituációt épít fel; a valós eseményekre, azaz a rítus történéseire való ritkább utalások ennek a keretében, pontosabban az ideális haldokló lelki eseményeinek vonatkozásában jelennek meg, kapnak jelentést.
Ezek a hosszabb ars moriendik egy sztereotip, a belső, lelki folyamatokat előtérbe helyező haldoklási narratívát követnek, de mindezt úgy, hogy közben nem szakadnak el a halálra való felkészülés külső, ritualizált folyamatától. Ennek legnyilvánvalóbb oka az, hogy ezek az ars moriendi szövegek mindenekelőtt gyakorlati használatra készültek, viselkedésmintákat kódoló, az elő- és határrítusokhoz kapcsolódó rituális kellékek. Ezeknek a hosszabb traktátusoknak azon túl, hogy összefoglalták a rituális cselekvésekhez szervesen hozzátartozó szövegeket, elsődleges funkciójuk abban állt, hogy megteremtették és működtették a rituális események ideológiai, eszmei hátterét. Ennek fontosságát támasztja alá az is, hogy a vizsgált ars moriendin, de általában az ilyen kiadványokon belül is, ez az ideáltipikus, sztereotip, a lelki folyamatokra alapuló történéssor vált az elsődleges narratívszervező szemponttá.
Bibliográfia
Christine M. Boeckl, Images of Plague and Pestilence: iconography ad iconology, Truman State University Press, Kirkswille (Missouri) 2000
Christopher Daniell: Death and Burial in Medieval England 1066-1550,
Routledge, London and New York 1997 Frances M. M. Comper (szerk.): Ars Moriendi: A meghalás művészete,
tan. Philip Sherard, ford. Virág László, Arcticus, Budapest 2004 Friedrich Adolph Ebert - Arthur Browne (eds.): A GeneralBibliographical
Dictionary I—IV, Oxford University Press, Oxford Gennep, Arnold van: Riturile de trecere (Colectia Plural), Polirom, Iasi 1996
Gordon S. Wakefield (ed.): The Westminster Dictionary of Christian Spirituality. The Westminster Press, Philadelphia 1983 Láng Benedek, Mágia a középkorban, Typotex, Budapest 2007 Peer-kódex, a nyelvemlék hasonmása és betűhű átirata bevezetéssel és jegyzetekkel, kiad. Kozocsa Sándor Géza, Argumentum, Budapest 2000 (Régi magyar kódexek 25.) Philippe Ariés: Omul ín fata mortii I-II. Meridiane, 1996 Nicholson, Edward Williams Byron: Ars moriendi: that is to saye the craft for to deye for the helthe of mannes sowle, Bernard Quaritch, London 1891
Jegyzetek
1 A General Bibliographical Dictionary, Friedrich Adolph Ebert-Arthur Browne (eds.), Oxford, Oxford University Prress, I-IV. http://books.google.com/books?id=kg0PAAAAQAAJ&pg=PA106&dq=ars+moriendi+dictionary&hl=hu&
cd=3#v=onepage&q&f=false
2 Ebert-Browne, i. m. I., 106-107.
3 Gordon S. Wakefield (ed.), The Westminster Dictionary of Christian Spirituality, Philadelphia, The Westminster Press, 1983. http://books.google.com/books?id=Ga815P6vxygC&pg=PA21&dq=ars+moriendi+dictionary&hl=hu&cd=1
#v=onepage&q&f=false
4 Wakefield, i. m. 21.
5 Wakefield, i. m. 21.
6 A könyv digitalizált formában letölthető innen: http://ia361308.us.archive.org/17/items/bookofcraftofdyi00caxtiala/bookofcraftofdyi00caxtiala.pdf
7 Ars Moriendi: A meghalás művészete, szerk. Frances M. M. Comper, tan. Philip Sherard, ford. Virág László, Budapest, Arcticus, 2004, 61-84. A szöveggyűjtemény utolsó, dramatikus jellegű szövege egy bűnös és hanyag életű ember halál előtti megpróbáltatásait mutatja be. A szöveg, a rövid ars moriendi traktátusokhoz hasonlóan, allegorikus jellegű, elvont szituációkon keresztül mutatja be a haldokló nehézségeit. Ezúttal viszont nem az angyalok és démonok harca, hanem a haldokló személynek az őrangyallal, az Ésszel, Félelemmel és Lelkiismerettel és végül a Hittel, Reménnyel és Szeretettel való párbeszéde kerül a középpontba. A bajban levő lélek végül Máriát hívja segítségül, és a szöveg végül „az irgalom Anyjának" könyörgésével zárul.
8 Comper (ford. Virág), i. m. 5.
9 Christine M. Boeckl, Images of Plague and Pestilence: iconography ad iconology, Kirkswille (Missouri), Truman State University Press, 2000, 74.
10 Edward Williams Byron Nicholson, Ars moriendi: that is to saye the craft for to deye for the helthe of mannes sowle, London, Bernard Quaritch, 1891.
11 A könyvtár internetes katalógusában én csak a Gerald Raymond Morgan gondozásában, 1973-ban az Oxfordi Egyetem Angol Nyelv és Irodalom Kara által megjelentetett, angol nyelvű kritikai kiadást találtam meg (A critical edition of Caxton's The art and craft to know well to die and Ars moriendi together with the antecedent manuscript material),
12 Comper (ford. Virág). i. m. 7-37.
13 Comper (ford. Virág), i. m. 7.
14 Comper (ford. Virág), i. m. 7.
15 Comper (ford. Virág), i. m. 10.
16 Comper (ford. Virág), i. m. 32.
17 Comper (ford. Virág), i. m. 7.
18 Christopher Daniell Death and Burial in Medieval England 10661550, London and New York, Routledge, 1997.
19 Daniell, i. m. 27-59.
20 Ez a mára már bevett és az antropológiában általánosan használt terminus technicus Arnold Van Gennep (1873-1957) holland származású francia vallásetnológus 1909-ben kiadott művéből származik, amely a rítuskutatás egyik alapműve: Les rites de passage - Átmeneti rítusok.
21 Arnold Van Gennep, Riturile de trecer., Polirom, Iasi 1996, (Colecttia Plural).
22 Van Gennep, i. m. 131-147.
23 Van Gennep, i. m. 29.
24 Comper (ford. Virág), i. m. 9.
25 Daniell, i. m. 27.
26 Caesarius von Heisterbach német cisztercita rendfőnök a 13. század elején.
27 Daniell i. m. 28.
28 Comper (ford. Virág), i. m. 32.
29 Philippe Ariés Omul in tata mortii, Meridiane, 1996, I, 32.
30 Daniell, i. m. 32.
31 Daniell, i. m. 29-30.
32 Comper (ford. Virág), i. m. 29.
33 A 13., 12. század vége előtt a haldokló szerzetest zsákruhára és a rá kereszt alakban szórt hamura fektették, vagy esetenként, ugyancsak a penitencia jelképeként, zsákruhába öltöztették. A források szerint ez mind az angol, francia, mind a német nyelvterületen szokás volt, sőt egyes dokumentumok arra is engednek következtetni, hogy ez a fonto-sabb, vallásos életet élő laikusok körében is előfordult. A haldokló zsákruhára fektetése, abba való öltöztetése a késő középkorban már nem volt a rítus része.
34 Comper (ford. Virág), i. m. 31.
35 Meg kell viszont jegyezni, hogy a halál fogalma, bár létezik egy konszenzus, ma sem teljesen egyértelmű, és ez a mai napig is számos etikai jellegű vita alapját képezi.
36 Daniel, i. m. 36-38.
37 Daniell, i. m. 38.
38 Comper (ford. Virág), i. m. 27-28.
39 Comper (ford. Virág), i. m. 31.
40 Comper (ford. Virág), i. m. 31.
41 Comper (ford. Virág), i. m. 27.
42 Láng Benedek, Mágia a középkorban, Typotex, Budapest 2007.
43 Peer-kódex, az nyelvemlék hasonmása és betűhű átirata bevezetéssel és jegyzetekkel, kiad. Kozocsa Sándor Géza, Budapest, Argumentum, 2000 (Régi magyar kódexek 25) 19.
44 Kozocsa, i. m. 507.
45 Kozocsa, i. m. 519.
46 Comper (ford. Virág), i. m. 7.
47 Comper (ford. Virág), i. m. 9-11.
48 Comper (ford. Virág), i. m. 9.
49 Comper (ford. Virág), i. m. 9.
50 Comper (ford. Virág), i. m. 10.
51 Comper (ford. Virág), i. m. 11-19.
52 . Comper (ford. Virág) i. m. 13.
53 Comper (ford. Virág) i. m. 13.
54 Comper (ford. Virág) i. m. 14.
55 Comper (ford. Virág) i. m. 14.
56 Comper (ford. Virág), i. m. 16.
57 Comper (ford. Virág), i. m. 17.
58 Comper (ford. Virág), i. m. 19.
59 Comper (ford. Virág), i. m. 21-24.
60 Daniell, i. m. 33.
61 Comper (ford. Virág), i. m. 21.
62 Comper (ford. Virág), i. m. 24.
63 Comper (ford. Virág), i. m. 25-28.
64 Comper (ford. Virág), i. m. 25.
65 Comper (ford. Virág), i. m. 27.
66 Comper (ford. Virág), i. m. 29-32.
67 Comper (ford. Virág), i. m. 29.
68 Comper (ford. Virág), i. m. 33-37.
