Marton József
sZERETETSZOLGÁLAT AZ ŐSEGYHÁZBAN
Caritas, Welfare Work within the Early Church
The Catholic Church throughout its history had taken care of the poor. From the very beginnings of the Christianity it was the duty of the bishop and the deacons and deaconesses to care for the marginalized. The Early Church considered its poors as a treasure, and thus thrived to institutionalize caretaking. Welfare work in the church was organized after the rule of Constatine, first in the East, but not much later also in the West of Europe. The article shows the main steps of this welfare work and its institutionalization, its forms and the performers of the actual work.
Keywords: Welfare work, early church, deacons, deaconesses, bishop, caring for the poor, institutionalized caretaking
Egyházunk kétezer éves történelme folyamán az adott körülmények és lehetőségek között igyekezett a társadalom kivetettjeit felkarolni. Már az ősegyházban a keresztény közösségeket vezető püspököknek - a diakónusok és diakonisszák segédletével - sikerült e funkciójukat nemcsak teljesíteniük, hanem folyamatosan intézményesíteniük is. A karitászmunka szabályozott formáját a konstantini fordulat után nyerte el. Először a Birodalom keleti részében lévő városokban, de egy kis lemaradással Nyugaton is megszervezték a szociális szolgáltatás intézményeit.
Állításunkat, hogy a szegényeket az egyház mindig a legértékesebb kincsének tekintette, számos példa igazolja. Egyik legtöbbet emlegetett és legismertebb történet a 3. századból Szent Lőrinc diakónusé. Történetét püspökök liturgikus beszédeikben már az 5. századtól kezdve emlegették. Lőrinc, II. Szent Sixtus pápa (257-258) fődiakónusa a Valerianus császár által indított keresztényüldözés (253-260) vértanúja. A pápa elfogása után Róma prefektusa Lőrincet felszólította, adja elő az egyház kincseit. Erre ő kétnapi halasztást kért, mialatt Hyppolitus házába összegyűjtötte a római egyház által gondozott szegényeket és betegeket, majd valamennyit a prefektus elé vezette. „Íme, ezek az egyház kincsei!" - mondta.1 Nagy Szent Leó pápa (440-461) szerint Szent Lőrinc „nemcsak a szentségek kiszolgáltatásánál, hanem az egyház javainak kiosztásánál is élen járt".2 Szeretetszolgálata legendává vált, számunkra szimbolikus jelentéssel bír. Állíthatjuk: a rászorulók az egyház kincsei; és az egyház hitelességét, Krisztus melletti tanúságtevését a szegények gondozásában nyerheti el.
A jeruzsálemi ősegyházközség már a kezdetek kezdetén azáltal ért el missziós sikereket, hogy gondja volt a szegényekre. Az apostolok szükségesnek látták a hetek szervezetének kialakítását, ma úgy mondanánk: a diakónia intézményét. Az „egyház első gyermekeinek"3 „közös volt mindenük" (ApCsel 2,44). „Birtokaikat és javaikat eladták, s az árát szétosztották azok közt, akik szükséget szenvedtek" (ApCsel 2,43). S amikor a „mindennapi alamizsnaosztáskor" jogtalanságok fordultak elő, annak kiküszöbölésére az apostolok hét diakónust bíztak meg (vö.ApCsel 6,1-6).
Az egyház kezdettől fogva a szegények gondozásánál hangsúlyt fektetett az igazságosságra. A Didaché (kb. az első század végén) a két útról szóló részben az adományozásra vonatkozóan előbb megfontoltságot ajánl: „.izzadjon meg az adomány a kezedben, míg megtudod, kinek adjad,"4 s azután biztat a nagylelkű magatartásra: „ne légy fösvény" és „el ne utasítsd a szűkölködőt!"5
Az egyházi struktúra rögzítése elengedhetetlennek mutatkozott az apostolok kihalása után. A 2. század elejére az egyházi hierarchia állandó keretet kapott,6 az egyházközségek egysége és működése főképp a közösséget vezető püspökök személyétől függött. Korinthusi Szent Dénes püspök leveleiből arról értesülünk (171 körül), hogy a különféle egyházak püspökei „számos jócselekedetről tesznek tanúbizonyságot". Róma híveihez írt levelében a rászoruló testvéreken való segítést mint a „náluk eluralkodott jó szokást" dicséri. „Megőriztétek az atyáktól örökölt római szokást, melyet nemcsak fenntartott boldog püspökötök, Soter, hanem gyarapított is, mert bőségesen küldte a szenteknek a támogatást."7
A római közösség kezdettől nagylelkűnek bizonyult, nemcsak saját szegényeit látta el, de más városok keresztényeit is támogatta. Ezt olvassuk ki Korinthusi Dénes leveléből: „.jót tesztek, és minden városban sok egyháznak támogatást küldtök. Így aztán könnyítetek a rászorulók nyomorúságán, és kezdettől fogva küldött segítségetekkel tartjátok fenn a bányákban lévő testvéreiteket."8
Róma 2. századi társadalmi viszonyáról kapunk betekintést Hermász Pásztor című munkájában. A képletes beszámoló szerint a keresztény közösségekben is léteznek gazdagok és szegények. Egymásrautaltságuk elkerülhetetlen. Ezért egymáshoz való viszonyukat a szilfa és a szőlő (amelyek kölcsönösen támogatják egymást) tanulságos hasonlata kell hogy jellemezze. A gazdagoknak bőkezűen kell segíteniük a közösség szegényeit, a megsegített szegények pedig „imádságban munkálkodva" kell hogy viszonozzák a gazdagok jóságát.9 Rómában (ahol Hermász élt) még néhány száz évvel később is aktuális téma maradt a gazdag-szegény viszony. Nagy Szent Leó pápa örömmel állapítja meg, hogy a gazdagok is lelkileg szegények. „Ismerünk azonban olyan jó lelkületű gazdagokat is, akik anyagi javaik bőségét nem kevélységük felduzzasztására, hanem jótékonykodásra használják fel, és azt tartják legnagyobb nyereségüknek, amit embertársuk bajának, nyomorának enyhítésére áldoznak."10
Már a keresztségre való felkészülés során a katekumeneknek feltételül szabták az aktív felebaráti szeretetbe és a jótékonysági munkába való betanulást. Az eukarisztia ünnepléséhez eredetileg olyan szeretetlakomák kapcsolódtak, amelyek a szegények ellátását szolgálták, a rászorultaknak adott ajándék a későbbiekben is elválaszthatatlan velejárója maradt a szentmisének. A keresztények hozták létre az első jóléti intézményeket a városi tömegeknek, akik a pogány korban semmiféle szociális intézménnyel nem rendelkeztek.11 Még a temetéseknél is megfigyelhető a keresztények szeretetgyakorlata. A katakombák őriztek meg számunkra festményeket a halotti torról, ahol a szegények lakomán vesznek részt. A gyászoló hozzátartozók a szegényeket „pománában" részesítették.12
A keresztény testvériség legszebb jeleit fedezhetjük fel Szent Justinus hitvédő 155 körül írt tudósításából. Nagy Apológiájában a vasárnapi szentmise felajánló részénél írja a következőket: „A jómódúak, és aki akar, ki-ki szándékának megfelelően adakozik; azt, amit jónak lát; az összegyűjtött adományokat az elöljáró elteszi, s belőle gondoskodik az árvákról és az özvegyekről, azokról, akik betegség vagy más oknál fogva szükséget szenvednek, továbbá a bebörtönzöttekről, az átutazó idegenekről; egyszóval mindenkin segít, aki arra rászorul."13
Az első századokban a szociális szolgálat a keresztény közösséget vezető püspök fontos feladata volt. Hermász szerint ideális püspök az, aki mindenkor szünet nélkül szolgálataival oltalmazza az özvegyeket meg a szűkölködőket.14 Nem véletlen, hogy a püspökválasztásnál a megválasztandó személyre vonatkozóan - többek között - figyelembe vették, rendelkezik-e „karitász karizmával". Egyházi előírás volt, hogy a püspök jó gazdasági érzékkel rendelkezzék, az egyházközösségnek legyen jó gazdája: „mint Isten jó vagyonkezelői, gazdálkodjanak jól azzal, amit adnak, és ami az egyházhoz bejön... Fordítsátok az árvák, özvegyek, szűkölködők és idegenek javára. Gondoljátok meg, Isten az, aki számadást kért tőletek, mert ő adta át nektek a vagyonkezelést. Osszatok és adjatok tehát minden rászorulónak."15
A kereszténység kezdeti időszakában annyira lényegesnek tartották a püspök szeretetszolgálati feladatát, hogy Keleten szívesebben választottak a közösség élére püspöknek olyan gazdag keresztényt, aki képes volt megoldani a szociális szükségleteket.16 Ebbéli feladatát röviden és frappánsan összegzi a tudós egyházatya, Szent Jeromos (f420): „A püspök dicső sége, hogy a szegények jóléte fölött őrködjék".17
A korabeli egyházfegyelmi szabályok pontosan körvonalazták a püspök karitászfunkcióját. „Keze legyen nyitva, hogy adjon, szeresse az árvákat és özvegyeket, szeresse a szegényeket és az idegeneket is. Legyen ügyes és buzgó a szolgálatban, ne szégyenkezzék és tudja, kinek van nagyobb szüksége rá, hogy kapjon (valamit). Ha van egy özvegy, akinek van valamije, vagy képes arra, hogy ellássa magát azzal, ami testének fenntartásához szükséges, és ott egy másik, aki ugyan nem özvegy, de hiányt szenved, akár betegség, akár gyermekei nevelése miatt, akár testi gyengeség következtében, akkor inkább efelé nyújtsa ki a kezét."18
A megsegített szegényekkel szemben az egyházi közösségekben jogosnak mondható - elsősorban erkölcsi - elvárások éltek. Nagyobb felelősséggel viseltettek a keresztény rászorulókkal szemben, de megkívánták tőlük, hogy bűntelenül éljenek. Szent Jeromos a Szentírás iránt érdeklődő galliai előkelő hölgynek, Hedybiának azon kérdésére: „Hogyan kell élnie a gyermektelen özvegynek?", a keresztény tökéletesség első lépését az alamizsnálkodásban jelölte meg. A karitászteológia biblikus textusát -„Menj, add el, amid van, oszd szét s szegények között, és így kincsed lesz az égben" (Mk 10,21b.) - magyarázza a jámbor érdeklődőnek. Jézus „nem azt mondta, add fiadnak, add testvéreidnek, add rokonaidnak, akik, ha lennének, joggal előzné meg őket az Úr, hanem add a szegényeknek, sőt add Krisztusnak, aki a szegényekben nyer gyámolítást".19
Bármennyire ösztönözte is Jeromos Hedybiát az önzetlen adakozásra, elvárta, hogy okosan és megfontoltan cselekedjék. „Mert nem föltétlenül szegény az, aki koldul és szerény ruhába bugyolálta magát, de nem számolt le a bűnnel. [.] Ezt nem azért mondom, hogy a szegény zsidóktól vagy pogányoktól, vagy egyáltalán bármely nemzethez tartozó szegénytől megtagadjam az alamizsnál-kodást, hanem hogy a keresztény és hívő szegényeket helyezzük a hitetlenek elé, noha a keresztények között is nagy a különbség, hogy bűnösök-e vagy szentek".20
A püspök „keze és szíve" a diakónus volt.21 A közösségekben tudatosult, hogy a püspöknek van érzéke a szeretetszolgálatot végző munkatársak megválasztásában. Szent Jeromos Nepotianus presbyterhez írt levelében jelzi: „A püspök, akire rá van bízva az egyházközség, nagyon jól tudja, kit bízzon meg a szegények gyámolításának és támogatásának feladatával".22 A diakónusok voltak a szokásos közvetítők a püspök és a nép között. Elsőrendű feladatuk nem a liturgikus szolgálat, hanem a szociális tevékenység volt. A diakónus a szeretet és a szolgálat követe, neve is mutatja: diakónus - aki szolgál!23 Állandó kapcsolatban volt a hívekkel, ismerte mindnyájuk anyagi és lelki állapotát. Látogatta a szegényeket és a betegeket, hogy segítségükre legyen. Különösen az özvegyekre, az öregekre és az árvákra volt gondja.24 Az árva gyermekek gondozása a keresztényüldözés idején vált időszerűvé. Egyházi előírások szabályozták, hogy a vértanúszülők árvaságra jutott gyermekeiről a püspöknek kell gondoskodnia.25 S mivel a püspök „lelke és gondolata minden munkában" a diakónus volt, neki kellett felkeresnie a rászorulókat, és „hírt adnia a püspöknek mindenről, aki szükségben van".26
A keresztény közösségek - gazdagabb keresztények szervezésében - a szegényeket rendszeresen meghívták a szeretetlakomákra (agapéra). Ez a gyakorlat elsősorban Afrikában és a görög területeken volt elterjedve. A rászorulókat a diakónusoknak kellett felkutatniuk. A püspök azokat hívta meg a szeretetlakomákra, akikről „a diakónusok útján tudomást szerzett", hogy jobban rászo-rulnak.27 A diakónusi információk alapján - sok helyen - a segítségre szorulókat anyakönyvbe írták be. Pontosan nyilvántartották, még az életkorukat is feljegyezték. Caesareai Euszébiosz (f340 k.) egyháztörténész ilyen anyakönyvi adatokra támaszkodik, amikor egy alexandriai járvány pusztítását méri fel. „A negyvenévesektől egészen a hetvenévesekig annyira többen voltak akkortájt, hogy ma nem érik el számukat azok, akiket tizennégy éves kortól egészen nyolcvanéves korig összeírtak és besoroltak a közsegélyre szorulók közé".28 A püspök és a diakónus szociális szolgálatának ennyire szoros összefonódása érteti meg az utókorral, hogy a püspököket csaknem kizárólag a diakónusok köréből választották, és nem a lelkipásztori szolgálatot végző papság köréből.29
A diakónusi intézménnyel párhuzamosan fejlődött ki a szeretetszolgálatot végzők női vonala. Már az ifjabb Plinius Traianushoz írt beszámolójában - külső szemlélőként - említ két nőt, két diakonisszát, akik meghatározott feladatot látnak el az egyházban.30 Ők a diakónusokkal párhuzamosan a nők körében fejtettek ki szeretetszolgálatot, különösen a szegények, betegek, öregek körében. A katekumenátus intézményének fennállásáig fontos szerepet játszottak a nők megkeresztelésénél. A Didaszkália is többször beszél a diakonisszákról, a beiktatásukról szóló részben olvassuk: „.gondoskodjatok minden módon a sze-gényekről!"31 Az egyházi rendtartás azt is feladatukként jelöli, hogy felkeressék a vegyes házasságban élő és támogatást igénylő nőket: „.a diakonisszának kell mennie a pogányok házába, ahol hívő n ők vannak, hogy meglátogassa a betegeket és ellássa őket mindennel, amire szükségük van".32
A karitászszolgálat formája a 2. század elején kialakult, de nem működött mindig tökéletesen: a pénz kezelése mindig veszélyes. Hermász Pásztorának szeme előtt a hivatalával visszaélő diakónusok botránya lebegett, amikor azzal vádolta őket, hogy ahelyett, hogy szolgáltak volna, meggazdagodtak, kiszipolyozták a gazdag keresztény asszonyokat, meghíztak az özvegyeknek és árváknak szánt adományokból. „A bepiszkolt kövek azok a diakónusok, akik beszennyezték magukat. Rosszul végezték szolgálatukat, az özvegyek és árvák életében kárt tettek, és a szolgálatot, amit kaptak, a saját javukra használták ki".33
Szent Cyprianus (f258) püspök azért próbálta megreformálni a karthágói klérust, mert szívesen vállaltak gyámságot. Ugyanis gazdag szülők végrendeleti-leg vagyonuk kezelését és gyermekük nevelését a klerikusokra bízták. Mivel visszaélések fordultak elő, és az örökséget szűkösen fordították az örökösök neveltetésére, számos egyházi személyt gyanúsítottak. Ezért Cyprianus papjainak megtiltotta a gyámság vállalását, és központi bevételekből igyekezett ellátni klérusát és a fogadalmas szüzek csoportját, a „diakonisszákat".34
Bár a kereszténység kezdettől fogva fontosnak tartotta és szorgalmazta a hívek karitatív tevékenységét, ez a szolgálat igazából a kereszténység szabaddá válása után bontakozott ki.35 Az állam és az egyház összefonódása a népjóléti intézmények létrejöttében és működésében is megnyilvánult. S mivel a Római Birodalom központja Keletre került, először Keleten alapítottak xenodochiumokat, a diakóniának olyan intézményét, amely egyszerre volt karitatív gondozó hatóság, menedékház és kórház. Valószínű, hogy először a 4. század közepén Alexandriában jött létre „szegények háza", ahová vallási hovatartozástól függetlenül bárkit befogadtak. Itt az elesett emberek rendszeres élelmezést és szállást kaptak, s ha betegek lettek, ápolták őket. Amennyiben gondozottjaik meghaltak, az elhunytak végtisztességének megrendezését és anyagi terheit is magára vállalta az intézmény. Ugyanebben a városban indult meg a szociális otthonok specializálódása: a szegényházak mellett árvaház és öregek otthona is létesült. Nem véletlen, hogy az egyre inkább gyakorlattá vált pátriárkai körlevelek külön kitértek a szegények megsegítésére. Theophilosz alexandriai pátriárka 401-ben írt húsvéti körlevelében nem feledkezik el biztatni a klerikusokat a karitatív ténykedésekre. „Hitünket az egymással való érintkezés díszítve a szegények iránti irgalom révén utánozzuk az Istent. Kiknek testébe nyavalyatörés költözött és szakadatlan betegség porlasztja testük, a mennyben elhelyezett jutalom fejében serény törődéssel szolgáljunk!"36
Szíriában 361-ben kezdődött el, s később országos méretűvé szélesedett az az építkezés, amely minden nagyobb városban „szállást" biztosított a hajléktalanoknak. A rászorulók a xenodochium-ban teljes ellátást kaptak, másutt csak éjjeli szállást.37 Az 5. században Rabbula püspök (f436) Edesszában olyan xenodochiumot létesített, amely nemcsak az egészséges zarándokoknak nyújtott szállást, hanem az útközben megbetegedetteknek, sőt a helybéli betegeknek is. Ettől fogva mind a vendégházakra, mind a kórházakra alkalmazták a xeno-dochium elnevezést.
Nagy Szent Bazil (330-379) nemcsak beszédeiben sürgette a szociális igazságosságot, hanem azt gyakorlatba is ültette. Felkarolta a szegények ápolásának ügyét székhelyén és egész metropóliájában. Egyháztartománya minden részében ispotályokat állíttatott fel a betegek, szegények, árvák, öregek, utasok gyámolítására. Kappadókia központjában (Neocaesarea) népjóléti intézményt hozott létre: kórházat, öregotthont, vendégfogadót, hivatalnokok és munkások számára lakásokat. A régi városon kívülre egész városnegyedet épített (368-373), amely abban az időben valóságos karitászközpontnak tekinthető, azt népkonyhával is ellátta.38 Bazil intézete külön várossá fejlődött, amelyet a nép róla nevezett el Basziliadénak, Bazil városának. Középen állott a templom, mellette a püspöki rezidencia, mert ő mindig a szegények és a betegek között akart tartózkodni. Körülötte a klerikusok lakásai csoportosultak, amelyekben utasok számára voltak szállások fenntartva. Ezek mellett voltak a kórházak, az öregek, szegények részére emelt épületek. A bélpoklosoknak, akik ekkor nagy számban léteztek, külön épületcsoportot biztosítottak. Azután jött az orvosok, betegápolók háza, az istállók, műhelyek, amelyekben különféle mesteremberek dolgoztak. A világon elsőként Bazil alkalmazott főfoglalkozású orvost a betegei számára. Az általa létesített intézmény-együttes valóságos karitász-campust alkotott (a mai Kaizarieh).39
Szent Vazul jó barátja, Nazianzoszi Szent Gergely (329-390) egyik nagy beszéde a szegények szeretetéről a „basziliadé"-nak nevezett menhely építkezésének megkezdésével vagy felavatásával van összefüggésben. A beszéd bevezetőjében megfogalmazza: a keresztény erények között a legelső helyet „a szegények szeretete" képezi.40 „Emberiségünk jele", ha a nyomorultakon segítünk. „Minden szegény előtt legyen nyitva a szívünk, és mindenki előtt, aki bármi oknál fogva szorult helyzetben van".41 „Ahogyan a testtagok egymásért vannak, úgy egyikünk a másikért, és mindenki mindenkiért. Ezért körültekintőnek kell lennünk, nem szabad gondozás nélkül hagyni azokat, akik betegségbe estek. Ne jelentsen nagyobb örömet nekünk az, hogy testileg jól vagyunk, mint amilyen szomorúságot az, hogy testvéreinknek nyomorúságos a sorsa".42
Nazianszoszi Szent Gergely szónoki érve, hogy akik a „nyomorúságtól szenvednek, Isten szerint testvéreink [.], még képmás mivoltunknak is osztályrészei [.], belső emberként ők is Krisztusba öltöztek, a Lélek ugyanazon foglalóját kapták, értük ugyanúgy meghalt Krisz-tus".43 Nazianzoszi beszédében továbbá szembesíti hallgatóságát fényűző életével, s felszólítja, hogy az „odaáti nyugodalmat" szerezzék meg az itteni mulandó javak odaadásával. Az adakozó emberek egyet nem felejthetnek el: ha mindenüket odaajándékozzák a szegényeknek, úgysem lehetnek „győztes vetélytársai Isten bőkezű ajándékozásának".44 A rászorulónak tett jócselekedet mindig Krisztusnak szól, ezért „látogassuk meg Krisztust, tápláljuk Krisztust, ruházzuk Krisztust, fogadjuk házunkba Krisztust, tiszteltjük Krisztust!"45
Ugyanilyen szociális érzékkel közelítette meg a szegénygondozást Aranyszájú Szent János (344-407), Nazian-zoszi utóda a konstantinápolyi pátriárkai székben. Aranyszájú előbb antiókhiai presbyterként együttérzéssel viseltetett a város kitaszítottjaival, és kritikával a dúskálók fényűzésével szemben.46 Egyik beszédében még azt is megkockáztatta állítani, hogy a gazdag ember imáját mérhetetlen vagyonának birtoklása majdhogynem gúnyolódássá változtatja. Az önző és dúskáló ember Isten előtt nem számíthat meghallgatásra: „Ha azt tapasztalod, hogy hiába imádkozol, gondolj csak arra, hányszor talált tenálad süket fülekre a szegény ember könyörgése. Ha azt akarod, hogy hatékony legyen imád, ne az égre tárd ki kezed, hanem nyújtsd a szegények felé."47 A szegények szószólójaként - jogosan - ostorozta a botrányos fényűzést Antiókhiában. Ekkor a város 1/3-a szegény volt, s az egyház szociális munka keretében igen sok embert látott el ruházattal és élelemmel, ezenkívül beteggondozói és vendégházakat is fenntartott.48 De szükségesnek mutatkozott a „felülről" jövő, világos eligazítás az alamizsnálko-dásban. Aranyszájú nagyszerű érzékkel tudott különbséget tenni az ajándékozás és ajándékozás között. A Máté evangéliumokról mondott egyik beszédében nem ellenzi, hogy a hívek fogadalmi ajándékot ajánljanak fel az Istennek, de ezzel együtt, „sőt már ezek előtt az alamizsna" adását fontosabbnak tartja. „Mert elfogadja Isten azokat az ajándékokat is, de sokkal inkább az alamizsnát. Azok ugyanis csupán a felajánlónak vannak hasznára, ez viszont annak is, aki kapja. Amott az ajándék dicsekvésre is adhat alkalmat, emitt viszont tisztán az alamizsnálkodás és az emberszeretet érvényesül".49
Krüszosztomosznak az alamizsnál-kodásra való biztatása egyértelmű, s adott esetekben nem riad vissza az ironikus hangnem alkalmazásától sem. „Mert mire jó az, ha Krisztus asztala aranykely-hekkel van megrakva, ő maga viszont éhen hal. Elébb lakasd jól az éhezőt, és csak azután ékesítsd fel az asztalát a feleslegedből. Aranyserleget készítesz, de nem adsz egy pohár vizet? Miért kell arannyal hímzett terítőt tenned annak az asztalára, akinek még a szükséges ruházatáról sem gondoskodol? Mire jó ez? Mondd csak nekem: ha látnál valakit, akinek nincs betevő falatja, s te nem adnál neki enni, de az asztalára arany edényeket raknál, vajon köszönetet mondana az neked? Nemde inkább felháborodna ezen? Vagy más példát mondok. Ha látsz valakit rongyokba öltözve és a hidegtől megdermedve, de ahelyett, hogy ruhát adnál rá, kijelentenéd, hogy az ő tiszteletére teszed, nemde azt gondolná, hogy te kigúnyolod, sőt a végsőkig megalázod őt?"50
A gazdagság és a szegénység témájával nagyon gyakran találkozunk Aranyszájú konstantinápolyi beszédeiben is. Egyéni mérlegelése szerint minden meggazdagodás eredetében valami igazságtalanság rejlik: „Mondd csak, hogyan lehetséges, hogy ekkora vagyonod van? Hol, kitől tettél szert rá? És az vajon honnan szerezte? Azt mondod: a nagyapjától. Az meg az apjától. Mondd, ha végigtornászod magad az egész családfán, el tudod hitetni, hogy igazságosan ülsz ekkora gazdagságban? Persze, hogy nem: sokkal valószínűbb, hogy már kezdetétől, gyökerében ott van az igazságtalanság".51
Érvelésének alapja, hogy Isten a kezdetekkor mindenkinek ugyanazt a földrészt egyformán adja: Isten nem tesz senkit gazdaggá vagy szegénnyé. „Azt ne mondd: »Azt költöm, ami az enyém, abból dőzsölök, ami az enyém«. Nem igaz, hogy a tiéd! Másnak volna joga rá".52 Ebből egyenesen az következik, hogy az igazságtalanságot vagy az követi el, akinek vagyona van, vagy az, aki örököseinek továbbadta. S ha mégis igazolná valaki, hogy jogosan gazdagodott meg, úgyis bűnös, mert vagyonát önző módon használja. „Az enyém és a tiéd kifejezések csak egyszerű szavak: a valóságban sem értelmük, sem alapjuk nincsen".53
Aranyszájú nem kívánta a társadalmi rendszert felborítani, távol állt a lázítás-tól, szociális követelőzése a méltányosság szintjén mozgott.54 Szerinte Isten a természeti javakból mindenkinek egyformán osztott, és pedig abból a megfontolásból, hogy minket a földi javak közös használatával is neveljen!55 Nem ellenezte a tulajdonjogot, és a gazdagokat sem kötelezte, hogy személyes javaikról egészen lemondjanak. De hangsúlyozta, hogy mindeneknek csak egyetlen egy tulajdonosa létezik, és ez maga az Úristen: „Semmi sem a tied, sem a gazdagság, sem az értelmed, sőt még a lelked sem, mert mindezeket az Úrtól kaptad!"56
A konstantinápolyi pátriárka a szociális helyzetről nemcsak ténymegállapításokat tett, hanem meghirdette az alamizsnálkodás pontos programját is. Mindenki a lehetőségeihez mérten - a kötelességein túl - kell hogy „áldozatot hozzon!"57 Mivel az alamizsnálkodás az igazságosság helyreállítását szolgálja, ezért amint Konstantinápoly főpapja lett, el is kezdte a szegényházak létesítését. A keresztények legfontosabb feladatának a szegények pártfogását tartotta. Ezért javasolta, hogy minden hívő otthonában rendezzen be egy olyan helyet, ahová bármikor befogadhatja a hajléktalant, mert őbenne magát Krisztust fogadja be. Az orvosoktól pedig kérte, hogy a szegényeket ingyen istápolják.58
A nagy egyházatyák szónoklatai és konkrét kezdeményezései nem voltak hiábavalók. A Birodalom keleti részében az első ispotályokat hamarosan követték más egyházi és állami alapítású betegházak. Fokozatosan egy olyan szociális hálózat alakult ki, amely a kora bizánci időszak végére valamelyest biztosította az állami-egyházi szociális ellátást, s kisebb-nagyobb módosulásokkal a keresztény Konstantinápoly fennállásáig (1453) működött.
Jegyzetek
1 Aranyszavú Szent Péter: Sermo 135. Beszéd Szent Lőrincről. 2. In: Ókeresztény örökségünk 4. Az egyházatyák beszédei az apostolok és vértanúk ünnepére. (ford. Vanyó L.). Jel Kiadó, Budapest 1996, 235-237.; Parsch, Pius: Az üdvösség éve III. Budapest 1937, 321-325.
2 Nagy Szent Leó: Sermo 83. Beszéd Szent Lőrinc vértanúról. 2. In: Ókeresztény örökségünk 4. 232.
3 Nagy szent Leó: Sermo 95, 3: PL 54, 462.
4 A tizenkét apostol tanítása I, 6. (ford. Kühár Floris) In: Keresztény remekírók 4. 28.
5 A tizenkét apostol tanítása II, 4., IV, 7. (ford. Kühár Floris) In: Keresztény remekírók 4. 29-30.
6 Vö. Antiókhiai Szent Ignác: Magnéziakhoz, Szmirnaiakhoz, Efezusiakhoz írt levelek. In: ÓÍ. III.
7 Euszébiosz: Egyháztörténelem IV. 23, 9. In: Ókeresztény írók IV. (továbbiakban: ÓÍ) 179.
8 Euszébiosz: Egyháztörténelem. Uo.
9 Hermász: Pásztor, 51. In: ÓÍ. III. Budapest 1980, 303-305.
10 Nagy szent Leó: Sermo 95, 2: PL 54, 462. Magyarul in: Az imaórák liturgiája IV. Budapest 1991, 157.
11 Angenendt, Arnold: A kora középkor. Szent István Társulat, Budapest 2008. 65.
12 Hamman, A.: Így éltek az első keresztények. Szent István Társulat, Budapest 1987, 227.
13 Justinosz: Apologia I. LXVII, 6. In: ÓÍ. VIII. Budapest 1984, 118.
14 Hermász: Pásztor, 104. In: ÓÍ. III. 356.
15 Didascalia VIII. In: ÓÍ V. 144.
16 A szerdikai zsinat kánonjai X. In: ÓÍ. V. 309-310.
17 Szent Jeromos: LII. levél 6. p. In: Szent Jeromos levelei I. Budapest 2005. 202.
18 Didascalia IV. In: ÓÍ V. 120.
19 Szent Jeromos: CXX. levél 1. p. In: Szent Jeromos levelei II. Budapest 2005. 211.
20 Szent Jeromos: CXX. levél 1. p. uo.
21 Vö. Didascalia XI. In: ÓÍ 5. 162.
22 Szent Jeromos: LII. levél 9. p. In: Szent Jeromos levelei I. 204.
23 Hamman: Így éltek az első keresztények. 127.
24 Vö. Didascalia XVI. In: ÓÍ V. 187-189.
25 Vö. Didascalia XVII. In: ÓÍ V. 191.
26 Didascalia XVI. In: ÓÍ V. 189.
27 Didascalia IX. In: ÓÍ V. 150.
28 Euszébiosz: Egyháztörténelem VII, 21. In:ÓÍ IV. 320.
29 Angenendt: A kora középkor. 91.
30 Plinius: Ep. X, 96. In: Plinius művei (ford. Borzsák), 355-358.
31 Vö. Didascalia XIV. In: ÓÍ V. 177-179.
32 Didascalia XVI. In: ÓÍ V. 188.
33 Hermász: Pásztor. 103. In: ÓÍ. III. Budapest 1980. 355.
34 L. Vanyó László: Az ókeresztény egyház irodalma I. Jel Kiadó. Budapest 52007, 416417.
35 A karitász teológiai alapja: Mt 22, 37-40 és 25, 31-46, ApCsel 2, 42-44, 1Kor 13, 13 stb.
36 Theophilosz körlevelét Szent Jeromos fordította latinra. L. Szent Jeromos: XCVI, 20. Levél. In: Levelek II. (ford. Puskely M.). Szen-zár Kiadó, Budapest 2005, 30-31.
37 Józsa László: A szociális ellátás rendszere a Bizánci Birodalomban. Esély, Társadalom és Szociálpolitika. 18 (2) 63-76.
38 Hollós János: Patrológia. (Jegyzet). Nyíregyháza. é. n., 95.
39 Varga Dezső: Képek a nagy egyházatyák korából. Budapest 1914, 57-58.
40 Nazianzoszi Szent Gergely: Or. 14. PG 35, 857-909. A szegények szeretete. 5. In: ÓÍ XVII. Budapest 2001. 86.
41 Nazianzoszi Szent Gergely: A szegények szeretete. 6. In: ÓÍ XVII, 87.
42 Nazianzoszi Szent Gergely: A szegények szeretete. 8. In: ÓÍ XVII, 89.
43 Nazianzoszi Szent Gergely: A szegények szeretete. 14. In: ÓÍ XVII, 94-95.
44 Nazianzoszi Szent Gergely: A szegények szeretete. 22. In: ÓÍ XVII, 102.
45 Nazianzoszi Szent Gergely: A szegények szeretete. 40. In: ÓÍ XVII, 120.
46 Aranyszájú Szent János szerint (kb. 401-ben) Konstantinápolyban 100 000 keresztény élt és 50.000 szegény. Ezen kívül a rabszolgák, akik nem tartoztak a szegények közé. Vö. Coman, G. I., Personalitatea si actualitatea 141.
47 Gilbert Márkus: Aranyszájú Szent János. In: uő (szerk.): Aki követni akar... Pannonhalma 1996, 42.
48 Máté evangélium magyarázata, 66 PG 58. 630. In: Meyendorff, J., Birodalmi egység és keresztény szakadások. Az egyház 450 és 680 között, Varia Byzantina, Bizánc világa IV. (Ford. Utry G.). Budapest 2001, 29.
49 Máté evangélium magyarázata, 50, 3-4; PG 58. 508-509.; Magyarul idézve Az Imaórák Liturgiája IV. 135-136.
50 Máté evangélium magyarázata, uo.
51 A Timóteushoz írt első levél magyarázata. 12, 4: PG 62, 562-563. Magyarul idézve Gilbert Márkus: Aranyszájú Szent János. In uő (szerk.): Aki követni akar... Pannonhalma 1996. 41-42.
52 Uo. PG 62, 563-564.
53 Az első korintusi levél magyarázata, 10, 3.: PG 61, 85.
54 Pellegrino, M.-Cris, G.: Giovanni Crisos-tomo. Richezza e povertá, Roma 1947, 40.
55 Zincone, S., Ricchezza e povertá nelle omelie di Giovanni Crisostomo, Ed. Japadre, L'Aquila 1973. 151.
56 Az első korintusi levél magyarázata. 10, 3: PG 61, 85.
57 Az első korintusi levél magyarázata. 21, 6: PG 61, 178-179.
58 Az Apostolok cselekedeteihez írt magyarázat. 25, 4. PG 60, 196.
