Holló László
a TÁRSADALMI TANÍTÁS
AZ EGYHÁZ GYAKORLATÁBAN
Die Soziallehre der Kirche in der kirchlichen Praxis
In einer Zeit eines umfassenden Wandels, weitgehender Veränderungen im wirtschaftlichen, kulturellen und politischen Leben suchen immer mehr Menschen nach einer sicheren Grundlage für ihr Mitwirken in dieser Gesellschaft. In den vorliegenden Artikel werden einerseits das soziale Engagement und andererseits die daraus resultierende Soziallehre der katholischen Kirche dargestellt. Die Verkündigung der frohen Botschaft Jesu Christi und die Sorge um die Bedürftigen gehören zusammen. Sie sind wechselseitig aufeinander bezogen und machen gerade so die Identität der Kirche aus. Die Soziallehre umfaßt die Erkenntnisse und Normen des Zusammenlebens der Menschen und der gesellschaftlichen Ordnungsstrukturen, die sich aufgrund des christlichen Gesellschaftsverständnisses ergeben und von der Sozialverkündigung der Kirche dargelegt werden.
Schlüsselwörter: soziale Engagement, Soziallehre der katholischen Kirche, Gesellschaft, Normen, Sorge um die Bedürftigen
A katolikus társadalmi tanítás vagy társadalometika a teológia egyik tudományága. Már a név kifejezi, hogy e tudományág esetén olyan jellegű etikáról van szó, amelynek témája a keresztény szempontból megközelített társadalmiság. Ez utóbbi kifejezésen pedig az ember közösségi létezését értjük.
Az ember közösségi lény. Minden ember közösségben él embertársaival, a keresztény ember pedig Istennel is. Jézus Krisztus a törvénytudó kérdésére válaszolva a főparancsot az Isten és az embertárs szeretetében határozta meg (vö. Mt 22,35-40; 1Jn 4,20). Nincs tehát istenszeretet a felebarát szeretete nélkül. A felebarát szeretetéhez azonban elválaszthatatlanul hozzátartozik a felebarát életét meghatározó viszonyokkal való törődés is. II. János Pál a Sollicitudo rei socialis kezdetű enciklikájában kifejtette, hogy a társadalomhoz, annak rendjéhez és szervezetéhez való viszony nem tetszőlegesen választható magatartás, hanem igazi lelkiismereti kérdés, amit senki sem kerülhet meg.1 Hogy ennek a kötelezettségnek Isten népe megfelelhessen, az egyház társadalmi tanításában fogalmazza meg - Jézus öröksége alapján - azokat az irányelveket és normákat, amelyek az emberi kapcsolatok és a társadalmi, gazdasági, politikai viszonyok kérdésében eligazításul szolgálnak. Az egyház ugyanakkor arra ösztönzi Krisztus híveit és minden jóakaratú embert, hogy e társadalometikai elvek figyelembevételével a társadalom szerkezeti kialakításában működjenek együtt. Amint a pápa hangsúlyozza, „az egyház társadalmi tanításának előadása és terjesztése evangéliumi küldetés, amely az egyház sajátja. (...) Az evangelizációs feladat teljesítése társadalmi téren az egyház prófétai küldetésének megnyilvánulá-sa..."2 Mint ilyen ez a tanítás a keresztény világnézet része. Éppen ezért alig érthető, hogy legalábbis a keresztények nem ismerik jobban.
Bár egyházunknak hivatalosan és ilyen név alatt megfogalmazott tanítása mindössze az 1891-ban a XIII. Leó pápa által kiadott Rerum novarum enciklika megjelenése óta van, a vonatkozó gyakorlat messze megelőzi a tanítást, az ősegyházig nyúlik vissza. Ebben az írásban nagyvonalakban vizsgáljuk kétezer éves egyházunk társadalmi érzékenységének elméletben és gyakorlatban egyaránt jelentkező megnyilvánulási formáit, majd vázoljuk egyházunk mára kikristályosodott társadalometikai tanítását az 1891 óta megjelent társadalometikai dokumentumok és az azokban megfogalmazódó alapelvek bemutatásával.
A katolikus társadalmi tanítás kialakulása
Az individuáletikától a társadalometikáig
A kereszténységnek kétezer év óta, és a különböző felekezeteknek az önállósodásától kezdődően, Isten imádása mellett mindig is az ember szolgálata volt a központi igyekezete. Kezdetben ez a törekvés kizárólag individuáletikai jellegű volt, az egyént célozta meg, és legfelsőbb normája a felebarát - embertárs - szeretetében fogalmazódott meg. Jézus Krisztus az evangéliumban nem a társadalom, a gazdaság, a politika szerkezeti átalakítását hirdette meg, bár erre - a mi szempontunkból - a kor körülményei alapos okot szolgáltattak volna, hanem a személyes megtérést és Isten követésének gyakorlatát az adott társadalmi helyzetben. Ennek az erkölcsi létszemléletnek a tartalma tehát kétségtelenül individuáletikai indíttatású. Arra mutat rá, hogy az egyénnek hogyan kell viselkednie a boldogság (földi boldogság és halál utáni üdvösség) elnyerése érdekében. A felebaráti szeretet konkrét megvalósulása minden embertárs iránti szeretetben, de különösképpen az özvegyek, árvák, betegek és általában a társadalom peremvidékére sodródottak megsegítésében nyert formát.
Az individuáletikai normák teljesítése az egyén részéről nyilván a közösségi élet jó megvalósítását is szolgálja. Mégis például az irgalmas szamaritánusról szóló példabeszéd (Lk 10,29-37) is - míg nagyszerűen szemlélteti, hogy a felebarát (ebben az esetben éppen egy szamaritánus) miként viselkedik, vagy miként kell viselkednie az út szélén fekvő kirabolt, félholt emberrel - nem vizsgálja a kérdést, hogy a környéken milyen viszonyok teszik lehetővé, illetve engedik meg a rablótámadásokat, és nem érinti azt a társadalometikai megoldást, hogy miként lehetne a Jeruzsálem és Jerikó közti utat biztonságossá tenni. Ennek a társadalometikai „érdektelenségnek" főként két oka van. Egyfelől az ősegyház igehirdetésében megnyilvánuló közeli parúziavárás (Róm 13,11; Gal 6,10, az ITessz félreértése), ami azt eredményezte, hogy Isten országának közeli eljövetele fényében a társadalmi viszonyok és struktúrák megváltoztatása nem látszott olyan sürgetőnek. Másfelől a hatalommal és befolyással nem rendelkező ősegyháznak nem volt lehetősége a társadalmi rend megváltoztatására átfogó lépéseket tenni, ezért a világ „kontraszttársadalmának"3 tekintette magát, és az evangéliumi belső ethosz megélésére törekedve igyekezett megjelölni a társadalmi együttélés lehetőségeinek helyes útját. A társadalometikai szándékok kezdetben a közösségen belüli struktúrákra vonatkoztak, és a közösségen belül alig lehetett megkülönböztetni őket a személyek egyéni szeretetgyakorlatától.4 Az emberi együttélésből adódó társadalmi gondok azonban a felebarát szolgálatát fokozatosan társadalmi területre is átvitték. A vonatkozó egyházi tanítást a keresztény társadalometika tudományában fogalmazta meg, amely a Krisztus tanítása alapján álló társadalomszemléletet foglalja magában.
A katolikus társadalomerkölcsi tanítás forrásai
Főleg protestáns körökben nemegyszer felvetődik a kérdés, hogy a keresztény társadalmi tanítás a Szentírásban találja-e inspirációját vagy a természetjogban és a társadalombölcseletben. A keresztény társadalometika sajátosságát csak akkor tudjuk meghatározni, ha a Szentíráshoz fordulunk. A keresztény hit a Szentírásból nyeri azokat a mértékadó bizonyosságokat, amelyek az egész keresztény életgyakorlat számára döntő fontosságúak és ezért mind az individuáletikai, mind pedig a társadalometikai szemléletmód irányát meghatározzák. Ha azonban a „bibliai etikáról" beszélünk, mindig szem előtt kell tartanunk, hogy mind az Ószövetség, mind pedig az Újszövetség könyveinek etikai útmutatásai egy tőlünk időben és térben távol eső korból és földrajzi területről - és ennek következtében számunkra sok szempontból idegen társadalmi formából - származnak.5 Ennek ellenére -vagy éppen ezzel együtt - azt kell mondanunk, hogy társadalometikailag fontos bizonyosságokat tartalmaznak, amelyek megalapozhatnak egy átfogó társadalomszemléletet. A Szentírás, elsősorban az Újszövetség által hozott új irányultság középpontjában a szeretet kettős parancsa áll (Mk 12,28; 31; Lk 10,25-28). Mivel adott helyzetben bárki lehet felebarát és így a megkívánt szeretet „címzettje", még az ellenség is, az etikai elvárás mértékét egyedül a szükség határozza meg, tehát az, hogy az adott embertárs tényleg segítségre szorul-e.6
A katolikus társadalmi tanítás az isteni kinyilatkoztatás mellett a természetjogot is azzal egyenrangú forrásnak tekinti. Felismeréseiben a természetes erkölcsi törvényre csakúgy támaszkodik, mint a kinyilatkoztatásra.7 XII. Piusz a Rerum novarum 50. évfordulóján, 1941 pünkösdjén tartott rádióbeszédében, ebben a témakörben a dolgok azon rendjéről szólt, amelyet „Isten nyilvánított ki a természetjog és a kinyilatkoztatás által".8 A pápa a katolikus hagyománnyal összecsengően egyértelműen tanítja, hogy Isten az emberi értelem és a teremtett világ által is kinyilatkoztatja magát. Nem rejtőzött el teljesen az emberek elől. A bűnbeesés után is megmaradt az ember értelmi képessége arra, hogy a teremtett világ létéből, törvényeiből, szépségéből és célszerűségéből felismerje az alkotót (Róm 1,19-20; ApCsel 17,26-29). Az ilyen értelemben vett isteni kinyilatkoztatás lehetővé teszi a következtetések kiterjesztését az emberi és társadalmi valóság különböző területeire. Ezért szentelt a pápa is nagy figyelmet a természetjognak. A nemzeti szocializmus, a fasizmus és marxizmus tanaival szemben a természetjog hangsúlyozása látszott a legmegfelelőbbnek, mivel az minden vallási megfontolástól függetlenül mindenkire érvényes.
A szentírási szövegek értelmezésében nagy szolgálatot tesznek az első századok egyházatyáinak írásai és az egzegéták - egészen napjainkig. A Szentírásban megtaláljuk a társadalom felépítéséhez szükséges általános erkölcsi alapelveket, de nyilván nem találunk választ korunk minden problémájára: például a genetikai manipuláció, a népesedésrobbanás vagy a munkanélküliség stb. kérdéseire. Az egyes korok sajátos problémáira az egyház a történelmi helyzet, az ,,idők jelei" és a szaktudományok kutatási eredményei ismeretében, a hit által megvilágított értelemmel keresi a megoldásokat: ,,Isten egész népének, főleg a pásztoroknak és a hittudósoknak a feladata, hogy a Szentlélek segítségével korunk sokféleképpen felhangzó szavát figyelmesen hallgassák, hitelességét megállapítsák és értelmezzék, azután pedig az isteni Ige fényénél vonják le belőle a következtetéseket."9 Ezt a feladatot az egyház tanítói kezdettől fogva vállalták.
Az egyházatyák korában a társadalom életében jelentős átalakulások még nem történtek, ezért társadalmi problémák részletes tárgyalására ekkor még nem került sor. Ám alkalomszerűen foglalkoztak szociális kérdésekkel is, főleg a szegények gondozásával kapcsolatban. Állandóan visszatérő gondolat a gazdagság veszélyeire való figyelmeztetés, amit más-más oldalról megvilágítva megtalálunk a Didakhéban - a 2. században keletkezett „tanításban" - csakúgy, mint Origenész, Szent Ciprián, Szent Jeromos, Szent Ambrus vagy Aranyszájú Szent János és Szent Ágoston műveiben. Szent Ágoston a szegénységgel kapcsolatos szociális kérdéseken kívül - főként a De Civitate Dei című munkájában - foglalkozik olyan társadalmi kérdésekkel is, mint a központi hatalom decentralizációjának szükségessége. Arra utalt, hogy több kisebb állam jószomszédi viszonyban együttműködve hatásosabban szolgálhatná a közösség jólétét. A középkorban Aquinói Szent Tamás fejtett ki jelentős munkát e téren. A katolikus teológia és ezen belül a társadalmi tanítás természetjogi megalapozását szolgálta azáltal, hogy tanrendszerének megalapozására a kinyilatkoztatás mellett Arisztotelészig nyúlt vissza.
A katolikus társadalomerkölcsi tanítás fejlődése
Bár egyházunk hivatalos „társadalmi tanítása" (e néven) mindössze 118 éves, azt mondhatjuk, hogy „társadalmi tanítás", vagy „szociáletika" nélkül is volt ilyen, a társadalom jobbítására, az adott korok társadalmi kérdéseinek megoldására irányuló gyakorlata. Volt tehát társadalmi tanítás szerinti gyakorlata az egyháznak, amikor még a mai értelemben vett „társadalmi tanítást" nem is fogalmaztak meg. Számtalan vonatkozó egyházi gyakorlat közül csupán példaként pontszerűen emelünk ki néhány, az egyház történelme folyamán gyakorolt szociális tevékenységet.
Míg a Római Birodalomban az állam akciószerűen, nagy ínségek idején segítette a rászorulókat például az ún. gabonaosztás (frumentum publicum) formájában, amit csak a római polgárok kaphattak, addig a keresztények gyakorlata ettől eltért. A keresztelés előtt például megkérdezték a katekumeneket: „Tisztelték-e az özvegyeket, látogatták-e a betegeket, gyakorolták-e a jó cselekedeteket?"10 Szeretetszolgálatuk nem csupán esetleges és diszkriminatív volt, nem csak a közösség szegényeit, de másokat is segítettek. Erre látunk példát a 4. század első évtizedében pusztító éhínség idején is, amikor a keresztények „egy gyülekezetbe gyűjtötték össze az egész városból azoknak a sokaságát, akiket elcsigázott az éhség, és mindenkinek kenyeret osztottak".11 Nyilván a vonatkozó törekvések individuáletikai jellegűek voltak, ha esetenként például az özvegyek rendjével intézményes formát öltöttek is, alapvetően nem a társadalmi probléma intézményes megoldását célozták meg.
Hasonlóképpen megemlíthetnénk az első évezredből a Szent Benedek által alapított rendet, amely „Ora et labora" jelmondatával a népvándorlást követően letelepedett népek körében a mezőgazdaságot meghonosította, az erdős vidék feltörésével és a földművelés bevezetésével hozzájárult az életszínvonal emeléséhez. A szintén Benedek regulája alapján álló kamalduli rend (Congregatio Camaldulensis) a 11. századtól kiemelkedő teljesítményt nyújtott a mezőgazdaság, főként az erdőművelési ismeretek fejlesztése terén. A középkorból példaként két sajátos, kifejezetten társadalmi kérdés megoldására szerveződött közösséget említünk még. A hídépítők testvérisége, valamint a trinitárius, ún. fogolykiváltó szerzetesrend központi sajátos karizmája is válasz volt a kor sajátos szociális kérdéseire. Az ókorban az erősen központosított Római Birodalom által kiépített nagyszerű úthálózatot a középkorban egy központi hatalom hiányában kellett fenntartani. Nagy Károly ugyan megpróbálta az utak javítását és vízi utak kialakítását, de halála után e tekintetben az állam csődöt mondott. Így e korkérdésre az egyház adta meg a választ: átvette az építkezések irányítását. A legnagyobb vallásos lelkesültség idején, a második évezred első századaiban a hidak építését a jótékonyság műveként tartották számon, az ideál megvalósítására Dél-Franciaországban a 12. század közepén létrejött a lovagokra, szerzetesekre és dolgozó testvérekre tagozódó testvériség, a hídépítők rendje (Fréres pontifes - Fratres pontifices). Ez a félig egyházi, félig világi egyesülés utakat, hidakat, kompokat épített és tartott fenn és pápai jóváhagyással szolgálta a köz javát.12
A 12. századtól kialakuló szociális probléma volt a keresztes háborúk és a spanyol reconquista (az Ibériai-félsziget visszahódítása, illetve a muzulmán mórok visszaszorítása) idején fogságba esett keresztények helyzetének problémája. E szociális kérdésnek a megoldására alakult a III. Ince pápa által 1198-ban jóváhagyott trinitáriusok rendje, a Szentháromság rabkiváltó rendje. Tagjai vállalkoztak a pogányok fogságában sínylődő keresztények kiváltására, ha kellett, önmaguk feláldozása árán. Rendházaik mellé a kiszabadított rabok ápolására kórházakat, a megnyomorítottaknak menhelyeket létesítettek. A trinitárius rend tagjai az újkorban is megtalálták helyüket, sőt az oszmán birodalom elleni felszabadító háborúk során jelentőségük tovább nőtt. A rend az idők folyamán mindinkább szellemi és diplomáciai jelentőségűvé vált. Előkelő modorukkal, finom diplomáciájukkal, tudásukkal, szigorú aszkéta életükkel szolgálták hivatásukat, a rabkiváltást.13
E két közösségre való hivatkozás csupán példa, mert az egyház káptalani iskoláiban kezdett, és a későbbiekben a tanító rendek kialakulásával azok által átvett oktatás szintén társadalmi feladat betöltése volt, csakúgy, mint szinte minden szerzetesrendnek a sajátos karizmája szerinti ténykedése. Így idetartozik a legkülönbözőbb tanító rendek népnevelő munkája, a gyógyítással, kórházak, árvaházak fenntartásával foglalkozó rendek munkája.
Az egyház tényleges társadalmi tanítása
Alapdokumentumok
Az egyház társadalmi tanítása mint önálló rendszer a 18-19. században a polgárosodás és a liberalizmus kibontakozása, a forradalmak és a nemzeti ébredés, valamint főként a gazdasági változások, mindenekelőtt az iparosodás által előidézett társadalmi problémákra adott egyházi válaszként jött létre. A kor politikai és ideológiai vallás- és egyházellenességére a katolikus egyház kezdetben a saját belső egységének erősítésével és a modern kor céleszményeinek elutasításával válaszolt. A változó világgal szemben értetlenül álló egyház azonban csakhamar megtapasztalta az átalakulás nehézségeit: a munkáskérdést, a kizsákmányolást, a társadalmi rend megrendülését. Világszerte segélyakciók indultak. Franciaországból kiindulva a Szent Vince-egyesületek, Németországból pedig a Kolping-egylet végzett áldásos munkát.
A tulajdonképpeni rendszerező katolikus társadalmi tanítást az egyház tanítóhivatala az utóbbi, közel 120 év társadalmi kérdésekkel foglalkozó enciklikáiban dolgozta ki. Bár ezek alkalmi iratokként a kor égető problémáira válaszolnak, napjainkra mégis jól felépített, rendszerezett társadalmi doktrínát képeznek.
Az első ilyen jellegű enciklika XIII. Leó pápa Rerum novarum kezdetű írása 1891-ből, különleges hangsúlyt fordít a munkáskérdésre. Bár megkésett - a szocialista mozgalom hamarabb reagált az ipari társadalom kihívásaira14 -, olyan társadalomerkölcsi tanítást fogalmazott meg, amellyel hozzájárult a szociálpolitika és a szociális törvények szükségességének a köztudatban való elmélyítéséhez. Rámutatott, hogy a kapitalista gazdasági berendezkedésnek nem szükségszerű velejárója az osztályharc, hiszen a tőke és a munka kölcsönösen egymásra vannak utalva. Így csakis az egymásra utalt munka és tőke viszonyának igazságos rendezése segíthet az együttműködés felé.
A Rerum novarum 40. évfordulóján, 1931-ben a XI. Piusz pápa által kiadott Quadragesimo anno kezdetű enciklika a totalitárius rendszerek árnyékában főként a társadalmi rendszer kérdésével foglalkozott. A katolikus szociális tanítás továbbfejlesztése során a szeretet mellett a szolidaritást, a totalitarizmus helyébe a szubszidiaritást, a szélsőséges individualizmus és a kollektivizmus ellenébe a perszonalitást állította.
XII. Piusz pápa ugyan nem adott ki társadalometikai jellegű enciklikát, de vonatkozó tanítását a negyvenes évek elején megtartott rádióüzeneteiben tette közzé, melyeknek ismétlődő központi gondolata a világbékére való törekvés szükségességének bemutatása volt. Az 1944. évi karácsonyi beszédében a társadalmi berendezkedés legmegfelelőbb formájaként a demokráciát ajánlotta.15
XXIII. János pápává választása és a II. vatikáni zsinat új utat szabott az egyház társadalmi tanításának és magának az egyháznak. A pápa a Rerum novarum 70. évfordulóján, 1961-ben adta ki a Mater et magistra kezdetű enciklikát. Ez az átfogó jellegű dokumentum a társadalmi rendszer minden lényeges kérdésével kapcsolatban állást foglal. Hangsúlyozza az intervenciós szociális államszervezet jelentőségét, de ugyanakkor az egyének és kisebb csoportok felelősségét is. Két évvel később a Pacem in terris kezdetű enciklikájának központi témája a világbéke. Az emberi jogokból kiindulva az egész világra kiterjedő működőképes békerendet körvonalaz az akkori „hidegháború" feloldására.
A II. vatikáni zsinat mindenekelőtt az Apostolicam actuositatem kezdetű, a világi hívek apostolkodásával foglalkozó határozatában és a Gaudium et spes kezdetű lelkipásztori konstitúcióban foglalkozott a modern világban élő emberek helyzetével, és körülírta a különböző közösségi feladatokat.
Az 1967-ben kiadott Populorum progressio kezdetű enciklikájában VI. Pál pápa a gazdaságilag elmaradott, fejletlen országok problematikáját állítja a figyelem homlokterébe. Fő tézisével, mely szerint „a fejlődés a béke új neve", mutatja be a fejletlen országok megsegítésének a fontosságát a világbéke megtartása szempontjából. A Rerum Novarum 80. jubileumát 1971-ben az Octogesima adveniens kezdetű apostoli levelével ünnepelte a pápa. Ebben - mivel pápasága előtt Afrikába és Dél-Amerikába látogatva az ott tapasztaltak mély nyomot hagytak benne - az egyes államok és nemzetek fejlődési lehetőségeit latolgatja. Már akkor rámutatott a gazdasági növekedés ökológiai korlátaira, és igyekezett meghatározni a politikai cselekvés irányvonalait.
II. János Pál pápa szintén gazdagította a társadalmi kérdésekkel foglalkozó dokumentumok sorát. 1981-ben a Laborem exercens kezdetű enciklikájában tárgyalta kora munkáskérdését. Hangsúlyozta a munka méltóságát, személyi és alkotó jellegét a gépesítéssel és az automatizációval szemben. Ezt a megfontolást folytatta a Sollicitudo rei socialis (1988) kezdetű körlevelében, és ismét foglalkozott a nemzetközi kapcsolatok problémájával. Legfontosabb mondanivalói: problémát jelent a világ szétszakadása szegény és gazdag országokra, valamint hogy a világ a bűn struktúráinak van alávetve, épp ezért gyökeres változás, az etikai alapon való cselekvés szükségességére figyelmeztet.
Az 1989-90-es évek eseményei kapcsán a pápa a Rerum novarum százéves jubileuma alkalmából 1991-ben kiadott Centesimus annus kezdetű enciklikájával ismét a figyelem középpontjába állította az új idők „új dolgait", figyelmeztetve a modern társadalmi problémák megoldásának szükségességére. Ugyanakkor ebben az üzenetében az egyház társadalmi tanításának átfogó szintézisét is adta.
A közelmúltban, 2009. június 29-én, Péter és Pál apostolok ünnepén adta ki XVI. Benedek pápa a Caritas in veritate kezdetű szociális enciklikáját. Talán nem véletlen, hogy a G8-ak (a világ hét, gazdaságilag legfejlettebb országainak és Oroszországnak az együttműködési fóruma) július 8-10. között megtartott csúcstalálkozója előtt hozta nyilvánosságra. Az enciklika a társadalmi tanítás teológiai, hitbeli alapjait rendszerezi és meggyőzően bizonyítja, hogy az elsődleges társadalometikai alapnak tartott igazságosság csupán másodlagos a szeretethez képest, amint az intézményi megoldásokra való törekvés is másodlagos a közösségi erkölcs érvényesítéséhez képest.16 A pápa utal a Populorum progressio és a Sollicitudo rei socialis enciklikák kiemelkedő jelentőségére. Ezt abban látja és láttatja, hogy azok a társadalmi tanítás céljaként a fejlődést állították be, ami számára nem csupán a nagyobb jóléttel fémjelzett anyagi fejlődést jelenti, hanem a katolikus emberképnek megfelelő „teljes ember" fejlődését.17 Kemény figyelmeztetése: „a jogok feltételezik a kötelességeket és ezek nélkül önkénnyé lesznek".18 Sajátos, amint a pápa a természetes környezetünkhöz való viszonyunkkal kapcsolatban két véglettől óv. A dokumentum szerint megvan a veszélye annak, hogy az ember „a természetet vagy érinthetetlen tabuként kezeli, vagy ellenkezőleg, kizsigereli azt".19 A két véglettel szemben a természet adományainak az ember javára való felelősségteljes felhasználására szólít fel a pápa. A gazdaság problémáival kapcsolatban az okokat nem a globalizációban, illetve a globalizált világ politikai-gazdasági intézményrendszerében látja tetten érhetőnek, hanem a világgazdaság szereplőinek, az intézményrendszert működtető emberek etikai problémáiból (értsd ezen: erkölcstelenségéből) származónak mondja. A megoldást egyfelől a szubszidiaritás elvén alapuló globális politikai rendben, másfelől a társadalmi szolidaritás nem állami formáiban látja.20
A társadalmi alapelvek
Az egyház társadalmi tanításának legnagyobb teljesítménye az emberi együttélés erkölcsi rendjét biztosító társadalmi alapelveknek mint társadalmi alaptörvényeknek a kidolgozása volt. A gyakorlat mutatja, hogy a társadalmi együttélés „sarokköveiként" nagy gyakorlati jelentőségük van. A szubszidiaritás elvével hosszú ideig polemizáltak ugyan a szociáldemokrata gondolkodók csakúgy, mint a kommunisták: gyengítené - úgymond - az osztályérdeket, az állam szociális intervenciója megrövidülne. Ezért az állam befolyásának a kiterjesztését javasolták: minél több szociálpolitika, minél több államosítás, annál nagyobb a társadalmi biztonság, annál biztosabbak a munkahelyek. Manapság a privatizáció került az élre, és igen nagy a sajnálkozás a csődbe jutott állami vállalatok hajdani bürokratizálódása és a politika hatáskörébe való bevonása fölött.
A személyiség elve
A keresztény társadalmi tanítás kiindulópontja a személy, aki egyszerre individuum és közösségi lény. Ezért a társadalmi életben számolni kell az ember személyi voltával, méltányolni, védeni kell, és elő kell segíteni az emberi személy sérthetetlenségének tiszteletét. A személyiség elvének klasszikus meghatározása XXIII. János pápa Mater et magistra kezdetű enciklikájában található: „Ennek a tanításnak [az egyház társadalmi tanítása] mindenekelőtt az a kiindulópontja, hogy az összes társadalmi intézményrendszer alapja, létoka és végcélja szükségszerű módon az egyén, az egyes ember, aki lényegénél fogva társas lény..."21 Így a személyiségelv legfontosabb vonatkozása, hogy tilos az emberi személyt eszköznek tekinteni és mint ilyet „kezelni" és „használni".
Az ember személyi méltóságát (az öncélúsággal együtt) hangsúlyoznunk kell, mert ez elméletileg vagy a gyakorlatban újra meg újra veszélyeztetve van. Néhány évvel ezelőtt például a Die Presse című német napilap arról tudósított, hogy „a svédek kétharmada az embereket és állatokat egyenértékűnek tekinti, csak 27 százalékuk gondolja úgy, hogy az ember magasabb értékű, mint minden más élőlény".22 A természet és a környezet, illetve a teremtett világ nagyrabecsülése mellett emlékezetbe kell idéznünk a keresztény antropológia néhány alapelvét: csak az ember Isten képére és hasonlatosságára teremtett élőlény, csak az ember testvére Jézus Krisztusnak, aki az emberért és az ő üdvösségéért megtestesült, csak az emberre érvényes a zsoltár megállapítása (az Újszövetség fényében kiteljesedve): „.mi az ember, hogy figyelemre méltatod, és mi az emberfia, hogy meglátogatod? Kevéssel tetted őt kisebbé az angyaloknál, dicsőséggel és tisztelettel koronáztad..." (Zsolt 8,5-6). Csak az ember kapott meghívást a háromszemélyű egy Isten életében való részvételre. Ennek ellenére a kilencvenes évek végén Bukarestben a csatornalakó emberek és a kóbor kutyák közül ez utóbbiak összehasonlíthatatlanul több közéleti személy és „humanitárius" szervezet figyelmét és rokonszenvét keltették fel és indították cselekvésre az életterük „kutyához méltó" kialakítása érdekében.
A személyiségelv másik, napjainkban egyre erőteljesebben hangsúlyozott vonatkozása tanítja a személy elsőbbségét a tárgyakkal szemben, a munka elsőbbségét a gazdasági élet más faktoraival, főként a tőkével szemben, valamint az etika elsőbbségét a technikával és gazdasággal szemben. Már a II. vatikáni zsinat tanítja, hogy „a dolgok rendjét kell a személyek rendjéhez szabni, nem pedig fordítva".23 A munka és tőke viszonyával kapcsolatban pedig, hogy „a munka, amelyet a javak előállítására és cseréjére vagy a különféle gazdasági szolgáltatások nyújtására fordít az ember, előbbre való a gazdasági élet más elemeinél, hiszen ezek csak eszközszámba mennek".24
A közjó elve
A II. vatikáni zsinat így határozza meg: „.a közjó [.] azoknak a társadalmi életfeltételeknek az összessége, amelyek mind a csoportoknak, mind az egyes tagoknak lehetővé teszik, hogy teljesebben és könnyebben elérjék tökéletességüket".25 Ez alapozza meg és szabályozza a társadalmi vezetés tekintélyét, kötelezi a társadalom tagjait és rendezi a társadalom javát az egyén javával szemben. A közjónak az egyén javával szembeni hangsúlyozása a közösségi érzés erényének felel meg. Bár mint a társadalmi együttélés építő törvénye a legfelső elvek közé tartozik, mégis segítség a társadalmi kötelékekben élő ember egzisztenciális céljai elérésében.
A közjó elve gyakorlati elv, nem üres formula. A társadalom közösségi céljában gyökerezik, a társadalmat szolgálja azáltal, hogy szellemi és tárgyi értékeket mutat fel, amelyek a közösség javát segítik elő. Egyfelől megalapozza a politikai uralom létét, de egyszersmind irányítja és korlátozza is a működését. Másfelől a társadalom tagjainak lelkiismereti kötelességévé teszi a társadalom vezető tekintélyének tiszteletét.
Kötelező erő szempontjából azt kell mondanunk, hogy az erkölcsi kötelezettségek - amennyiben a közösség javára vonatkoznak - magasabb rangot kapnak. A társadalmi kötelezettségek előnyben részesülnek az önérdekkel szemben, amennyiben azonos szintű javakra vonatkoznak. Természetesen „a társadalom java előbbre való, mint az egyén java" kijelentéssel nem szabad az egyén magasabb értékét a köz érdekének alárendelni. (Így például ha valaki az erőszakmentesség mellett foglal állást, a lelkiismereti szabadsága előbbre való, mint a közösség javára való hivatkozással megalapozott katonai szolgálatteljesítés kötelessége. Ebben az esetben biztosítani kell a lehetőséget a katonai szolgálatnak civilszolgálat formájában való betöltésére.)
Az egyház társadalmi tanításának realizmusára jellemző, hogy nem egy elvont közjófogalomból indul ki, hanem a gazdasági, illetve társadalmi folyamatokban részt vevő egyének, csoportok konkrét érdekét veszi figyelembe. A doktrína mérvadó gondolkodói mindig utaltak arra, hogy sem a munkaadók, sem pedig a munkavállalók nem kötelesek a közjóban látni a cselekvésük elsődleges motívumát. Mind az egyén, mind a közösség „a maga egyéni érdekének megfelelő legalkalmasabb lehetőségre törekedhet addig a határig, amit a közösség java jelent" (Johannes Messner). A feladat tehát, hogy konkrét esetekben megtaláljuk a határvonalat, amely az egyéni érdek kíméletlen érvényre juttatása és a közjó állandóan ható elve között húzódik. Társadalmi vonatkozásban ilyen a munkaadó és munkavállalók között kidolgozandó igazságos fizetésindex az ár-bér összefüggésében. Kompromisszumra kell törekedni, amely mindkét fél igényeinek, illetve érdekeinek a legteljesebben megfelel. Ilyen kompromisszum akkor jön létre, ha a két fél különböző álláspontjának annyira megfelel, hogy mindkét, a kompromisszumban részt vevő csoport számára a konszenzus elfogadása lelkiismeretben lehetségessé válik. A lelkiismeret mellett természetesen szaktudást is igényel egy ilyen kompromisszum kidolgozása. E két elem nélkül igazi helyes döntés nem születhet az emberi társadalom semmilyen területén.
A szubszidiaritás (kisegítés) elve
A kisegítés elve illetékességi köröket határoz meg a társadalmi együttműködésben az egyének és a közösségek, illetve a kisebb és nagyobb közösségek jogaira vonatkozólag. A saját felelősség jogát és kötelességét hangsúlyozza. A decentralizáció és föderalizmus (államszövetségi rendszer) elve.
Nagy általánosságban így lehetne leírni: egy magasabb szintű szerveződés sohasem sajátíthat ki olyan funkciókat, amelyeket kielégítően el tud látni egy alacsonyabb szintű szerveződés is, sőt, a magasabb szintű szervnek támogatnia kell - segítségnyújtással (subsidium) - az alacsonyabb szintű szervet, hogy elláthassa az igények kielégítésére irányuló feladatát abban az esetben, ha erre egymagában képtelen lenne. XI. Piusz pápa ezt eredetileg így fogalmazta meg a Quadragesimo anno kezdetű enciklika 79. pontjában: „Ahogyan jogtalan ez egyénektől elvenni és a közösségre bízni azt, amit saját erejükkel és igyekezetükkel el tudnak végezni, ugyanúgy jogtalan átadni, egy nagyobb és magasabb szintű közösségnek, amit a kisebb és alacsonyabb szintű közösségek is el tudnak látni. Mindez egyszersmind a társadalom helyes rendjének felforgatása és súlyos megkárosítása."
Az elv gyakorlatba ültetése nehezebb, mint gondolnánk. Hosszú évtizedek szoktattak le a szubszidiaritás elvének gyakorlási jogáról és kötelességéről. Amikor árvíz után az árokparton, zsebre dugott kézzel álló bivalyröcsögei lakos az országos tévéadón arra panaszkodik, hogy az árvíz mindenét elvitte, mert sem a polgármesteri hivatal, sem a megyei ispánság, sem pedig a kormány nem tett semmi számottevőt a katasztrófa elhárítása érdekében, akkor érezzük, hogy bár a magasabb szinten szerveződött közösség talán nem teljesítette a kötelességét, de az alacsonyabb szinten történő szerveződés lehetősége - az egyén vagy az ún. civil szféra önsegélyező szerveződése - fel sem merül.
A kisegítés elve gyakorlati elv, mivel segíti az igazságosságon alapuló törvények által, a közhatalom közvetítésével megszervezett és az egyének által megvalósítandó közjó elérését. Szabályozza a társadalomban az illetékességi hatásköröket, valamint a tekintély gyakorlásának a jogosultságát és mindenekelőtt védi a társadalmi pluralitásban a saját jogokat a totalitárius igényekkel szemben.26 Kötelező ereje a személyi szabadságot, az egyéni felelősséget segíti elő és szorgalmazza az önsegélyezést. A végszükség esete természetesen indokolhatja vagy akár meg is követeli a felülről jövő gyors beavatkozást.
A szabadság elve
A materialista és determinista gondolkodásmódban az ember lelki indíttatású erkölcsi szabadságának és személyes teremtőkészségének nincs helye. Ezért határozta meg a szabadságot Marx is „az objektív szükségszerűségbe való bepillantás" lehetőségeként. A keresztény társadalomtudomány tanítása szerint az ember szabad. Ez egyrészt abban gyökerezik, hogy az ember belelát a lét értelmébe, másrészt az ember hivatásába, amelyet egyéni felelőssége alapján kell megvalósítania. Az ember szabad a társadalom keretei között erkölcsi hivatása beteljesítésére.
Egy társadalmi rendszer akkor jó, ha a lehető legtöbb személyi szabadságot biztosítja. Azonban szüksége van tagjai társadalmi érzületére, hogy szabadságukkal egzisztenciális céljaik elérése érdekében éljenek. Ezért a szabadság elvére való hivatkozás mindig szoros összefüggésben kell hogy legyen az erkölcsi értékre való törekvéssel,27 valamint a társadalmi szabadság megőrzésére szolgáló intézmények reformigényének vizsgálatával. Ez a gondolat fogalmazódik meg a Caritas in veritateban; a pápa hangsúlyozza, hogy a fejlesztés helyes célja is csak az lehet, hogy megteremtse a „felelősségteljes szabadság"28 feltételeit, lehetőséget biztosítva a felelősségvállalásra.
A szabadságelv a természetjogilag meghatározott szabadságfogalomból származik, ebből következően az ember méltóságának megfelelő szabadságideát állít - mint eszményi célt - a társadalmi rendszer középpontjába. Ugyanis „az ember csak szabadon fordulhat a jó fele. (...) Az ember méltósága megkívánja, hogy tudatosan és szabad választás alapján cselekedjék, személy módjára, azaz meggyőződése indítsa és irányítsa, ne pedig vak ösztön és merő külső kényszer."29
A szolidaritás, illetve részesedés vagy közreműködés elve
A szolidaritás eszméje Heinrich Pesch SJ munkássága következtében vált közismertté, és bár a II. vatikáni zsinat pasztorális rendelkezésébe is utat talált, mégis ezt először II. János Pál pápa fejtette ki. „Nem holmi szánalom és bizonytalan irgalmasság vagy felületes részvét annyi szenvedő ember iránt, hanem ellenkezőleg: eltökélt akarat és állandó gondoskodás a közjóért, azaz mindenkiért külön-külön és összességében, mert mindnyájan felelősek vagyunk".30 A köznapi szóhasználatban a szolidaritás kölcsönös kötelességvállalást, illetve egymás megsegítésének készségét jelenti. A katolikus társadalmi tanításban a szolidaritás elve a társadalmi együttműködésre kötelez, és kimondja, hogy a személyi méltóságból adódóan a társadalom minden tagjának joga és kötelessége a felelősségteljes részvétel a közösség igazságos rendjének kialakításában és vezetésében. A részvétel formai, illetve jogi megvalósulása a helyzet és gyakorlat szerint egyrészt különböző, másrészt fejlődésigényes. A szabadság és szubszidiaritás elvével együtt erre is érvényes cél a közjó megvalósításában való maximális részvétel.
A döntésben való részvétel joga a szabadság elvéből is következik minden társadalmi szinten. „Éppen ezért - a zsinat tanítása szerint - mindenkiben fel kell szítani a kedvet, hogy kivegye részét a közös kezdeményezésekből. Dicséret illeti meg azoknak a nemzeteknek az eljárását, amelyek körében az állampolgárok lehető legnagyobb része valódi szabadságban kiveszi részét a közügyekből. Mindenesetre tekintettel kell lenni a nép tényleges helyzetére és arra, hogy szükség van szilárd közhatalomra."31
Hogy ezek az elvek hogyan valósulhatnak meg, arra mindig a konkrét szükség adja meg a választ. Napjaink társadalmának fenyegetettjeit az anyaméhtől a sírig élő minden generációban felleljük csakúgy, mint kisebbségi sorsban élő önmagunkban. Éppen ezért az egyház társadalmi feladata is az egész emberi élet védelmére irányul. Tanításával figyelmeztet az élet minden formájának egyedüli értékére, különösen hangsúlyozva a magzati élet, a beteg, valamint a testi és lelki fogyatékos, a függőségben megélt élet értékét, védelmének szükségességét.
Jegyzetek
1 Vö. Sollicitudo rei socialis 9. Az egyház társadalmi tanításának dokumentumait - az általános gyakorlatnak megfelelően - a latin kezdőszavakkal idézzük a következő kiadás alapján: Tomka Miklós-Goják János (szerk.): Az egyház társadalmi tanítása. Dokumentumok. Budapest é. n. Bár nyilvánvalóan túlzó optimizmussal, de Sollicitudo rei socialis kezdetű körlevél 41. pontjára is hivatkozva, hasonló szellemben tanít Az egyház társadalmi tanításának a kompendiuma, melyet 2004-ben az Igazságosság és Béke Pápai Tanácsa adott ki: „A keresztény tudja, hogy az egyház társadalmi tanításában a gondolkodás alapelveit, az értékelés szempontjait és a cselekvés azon irányelveit találja, amelyekből kiindulva az átfogó és szolidáris humanizmus felé indulhat el. Ezért ennek a tanításnak a terjesztése valódi elsőbbséget élvez a lelkipásztorkodásban, hogy az egyes személyek általa tisztán lássanak és képesek legyenek értelmezni a mai valóságot, keresni a cselekvés alkalmas útjait: »Az Egyház társadalmi tanításának előadása és terjesztése evangéliumi küldetés, amely az Egyháznak sajátja.«" Az Igazságosság és Béke Pápai Tanácsa, Az egyház társadalmi tanításának kompendiuma, Budapest 2007, 7.
2 Sollicitudo rei socialis 41.
3 Vö. Lohfink, Gerhard, Milyennek akarta Jézus a közösséget? Egyházfórum könyvek, Zürich 1992.
4 Vö. Arzenbacher, Arno, Keresztény társadalometika. Budapest 2001, 29.
5 Vö. Preuss, Horts Dietrich, Theologie des Alten Testaments Bd. 2: Israels Weg mit JHWH, Stuttgart-Berlin-Köln 1992, 199.
6 Vö. az irgalmas szamaritánusról szóló példabeszéd Lk 10, 29-37.
7 A természetes erkölcsi törvény magyarázatához l. Holló László, Helyzet és törvény. A konzervatív és progresszív magatartásforma a természettörvény és a szituációs etika tükrében. Keresztény Szó, 1998/6. 28-31.
8 XII. Piusz, Radiomessaggio per il 50. anniversario della „Rerum novarum", 5. In: AAS 33 (1941) 196-197.
9 Gaudium et spes 44.
10 A Traditio Apostolica XX. In: Az ókeresztény kor egyházfegyelme. (Ókeresztény írók V. kötet. Szerk. Vanyó László), Budapest 1983, 83-107, itt 92. Értelmezéséhez vö. Kinzig, Wolfram-Markschies, Christoph-Vinzent, Markus, Tauffragen und Bekenntnis: Studie zur sogenannen „Traditio Apostolica", zu den „Interrogationes de fide" und zum „Römischen Glaubensbekenntnis", Berlin-New York 1999
11 Euszebiosz egyháztörténete. (Ókeresztény írók IV. kötet. Szerk. Vanyó László), Budapest 1983, 390.
12 Vö. Meyers Konversations-Lexikon, Verlag des Bibliographischen Instituts, Band 3: Blattkafer - Chimbote, Leipzig-Wien 41885-1892, 502.; Zelovich Kornél, A Magyar Királyi József Műegyetem és a hazai technikai felső oktatás története, Budapest 1922, 4-5.
13 Vö. Domonkos János, A Szentháromság rabkiváltó rendje. (Ordo Sanctissimae Trinitatis de redemptionis captivorum). http://web.axelero.hu/kesz/jel/05_09/domonkos.html (Letöltés ideje: 2009. szeptember 20.)
14 Vö. A Kommunista Kiáltvány megfogalmazása 1848-ban; a Nemzeti Munkásszövetség, vagyis az I. Internacionálé megteremtése 1864-
ben; Karl Marxnak A tőke című munkája első kötetének megjelenése 1867-ben, a második kötet 1885-ben.
15 Vö. XII. Pius pápa 1944. december 24-i (Karácsonyi) rádióüzenete. AAS 37 (1945), 10-20.
16 Vö. XVI. Benedek pápa Caritas in veritate kezdetű enciklikája az ember teljes értékű fejlődéséről a szeretetben és igazságban, Szent István társulat, Budapest 2009, 6., 9.
17 Vö. Caritas in veritate 11.
18 Caritas in veritate 43.
19 Caritas in veritate 48.
20 Vö. Mike Károly-Szalay Ákos, A szeretet társadalmi tanítása - Javaslat XVI. Benedek pápa Caritas in veritate enciklikájának értelmezésére. http://fontolvahalado.igen.hu/ (Letöltés ideje: 2009. szeptember 22.).
21 Mater et magistra 219.
22 Die Presse, 1989. január 16.
23 Gaudium et spes 26.
24 Gaudium et spes 67
25 Gaudium et spes 26.
26 1931-ben az elv megfogalmazásának a közvetlen oka is a marxista, sztálinista, illetve nemzetiszocialista államrendszerek önkénye volt. Ezek a rendszerek totalitárius államforma létrehozására törekedtek, miközben elnyomták azokat a jogokat, amelyek megillették az egyéneket és az általuk alakított szabad társulatokat.
27 Vö. Caritas in veritate 11; 17.
28 Caritas in veritate 57-58.
29 Gaudium et spes 17.
30 Sollicitudo rei socialis 38.
31 Gaudium et spes 31.
