a SZÜKSÉG KÖZELRŐL LÁTSZIK
Dr. Márton Andrással, a Gyulafehérvári Caritas jelenlegi vezetőjével Molnár József beszélget

 

Molnár József: Három éve vetted át a Gyulafehérvári Caritas irányítását Szász Jánostól. Hogyan jellemeznéd az azóta eltelt időszakot?

Márton András: Amikor elvállaltam ezt a feladatot, prioritásként fogalmaztam meg, hogy szervezetünk intézményi kereteit az új helyzeteknek és kornak megfelelő módon szeretném átalakítani, megerősíteni. A Caritas működésének a természete és fenntarthatósága ugyanis erőteljesen megváltozott az elmúlt időszakban. A Gyulafehérvári Caritas hőskorában számos külföldi támogató állt mellénk, szolidaritást tanúsítva a felszabadult Kelet-Európa embereinek sorsa iránt. Az úttörő időszakban tevékenységeinket javarészt erre a szolidaritásra építettük, ebből születtek új programjaink, ebből tanultunk, és ténykedésünk anyagi fenntarthatósága is erre épült. Azonban a természetszerűség és a méltányosság egyaránt azt sugallják, hogy az életet csak ideig-óráig lehet és szabad külső segítségre építeni. Ha valakinek segítek, mondjuk, a házát felépíteni, az rendben van, de a számláit saját maga kell hogy rendezze. Nem rendezkedhet be sem egy személy, sem egy közösség hosszú távon arra, hogy más tartsa fenn az élettel kapcsolatos folyamatait. Nyugateurópai partnereink anyagi támogatása ezért az évek során fokozatosan csökkent, majd az ország európai uniós csatlakozásával erőteljesen megcsappant. Ezzel a folyamattal párhuzamosan a Caritas tevékenysége egyre bővült és erősödött. Ez annak köszönhető, hogy a Caritas működéséhez szükséges forrásokat egyre inkább más alapokból biztosítottuk: helyi és megyei önkormányzati szerződések, minisztériumi támogatások, európai uniós vissza nem térítendő támogatások, vállalkozók támogatása, és ami egyre biztatóbb és örvendetesebb, helyi közösségeink adományai foglalták el a nagylelkű európai testvérközösségek adományainak a helyét. Ahhoz, hogy ezeket a forrásokat tevékenységeink, gondozottaink javára elnyerhessük, hatékony módon felhasználhassuk, elengedhetetlen a komoly adminisztratív és pénzügyi-ügyviteli háttérmunka. Ennek az intézményi jövőképességnek a megerősítését célozta meg az átszervezési folyamat. Ez persze nem az elmúlt három esztendő felismerése, törekvése, hanem az elmúlt 10-12 évé. Ugyanakkor valószínűsíthető, hogy amíg a szervezet él és komolyan veszi feladatát, ez a kérdés mindig napirenden marad. Az önerőre, saját közösségeink erejére támaszkodó építkezés fejlődés alapfeltétele, hogy mindenkit komolyan vegyünk. Ezért összpontosítunk egyre inkább arra, hogy segítsük közösségeinket saját szociális felelősségük felismerésében és felvállalásában. Ezért próbáljuk a rászorulókkal való szolidaritásnak egyéni, családi és közösségi erőforrásait ébreszteni és erősíteni, és a magunk szerepét mindig másodlagosként értékelni. Mi csak segíteni tudunk abban, hogy valaki felvállalja felelősségét a saját életéért, a rábízottak életéért. Ehhez szakmaiságot, törődést, módszertant, szeretetet tudunk hozzátenni, de a felelősséget nem vállalhatjuk át. Segítségünk csak akkor lesz hatékony és életszerű, ha a segítséget nálunk jobban akarja a megsegített személy, annak családja, a helyi közösség, és ennek érdekében hajlandó a terhekből is felvállalni. Ez egyben érzékeny mutatója annak is, jó munkát végzünk-e, mert senki sem lesz hajlandó hosszabb távon olyasmire áldozni, amivel nincs megelégedve.

M. J.: Ez azt jelenti, hogy abban a szellemi-ségben folytatódott a tevékenység, mint korábban, Szász János irányítása alatt?

M. A.: Természetesen. Oktalanság lett volna a Caritas történetiségében bármilyen törést okozni. Egy szervezet él, és ennek az életnek megvannak a törvényszerűségei, megvan a belső dinamikája, és ez jó esetben akkor is megmarad, ha vezetőváltás történik. Jelen esetben annál is inkább, mivel hogy nem kívülről kerültem a Caritashoz, hanem életéből, folyamataiból előtte is felvállaltam a részem, társa voltam társaimnak, és az is maradtam.

M. J. : Miket sikerült az eltelt három esztendőben megvalósítani?

M. A.: Személyes prioritásom volt az intézményi megerősítés. Itt komoly lépéseket tett a szervezet az elmúlt esztendőkben. Egy átfogó átszervezési folyamaton mentünk keresztül, és azt hiszem, sikerült olyan kereteket megteremteni, amelyek lehetővé teszik, hogy a szervezet hosszú távú partnere, és ha kell, akár kezdeményezője lehessen a korszerűnek és hatékonynak ítélt szociálpolitikai törekvéseknek, megfeleljen az európai uniós támogatási rendszer követelményeinek, és mindenekelőtt megbízható, beszámítható segítőtársa lehessen a hozzá forduló közösségeknek, személyeknek. Egy másik, nagyon lényeges eredmény a szolgáltatásaink megszervezésére vonatkozik. Szervezetünk már tíz esztendeje prioritásként kezelte az otthoni beteggondozást. Ennek, valamint a kialakított ellátórendszer rugalmas, dinamikus módszertanának köszönhetően az otthoni beteggondozás nagyon erőteljesen kiépült. Ugyanakkor a Caritas regionális szervezeti felépítése révén egyre kevesebb idő, energia jutott a többi program kibontakozására, újabb utak és lehetőségek keresésére. Ezért az átszervezés során minden más típusú segítségnyújtást, kezdeményezést leválasztottuk szervezési, ügyviteli szempontból az otthoni beteggondozásról. Így lehetővé tettük, hogy ezek erőre kapjanak, saját dinamikájuk szerint kezdjenek élni, saját útjukat kezdjék járni. És bizony már rövid távon is nagyon szép eredmények mutatkoznak a családsegítés, a fogyatékkal élő személyek ellátása terén. A korai nevelő-, korai fejlesztőprogram szintén nagyon ígéretes. A vidékfejlesztés is egyre inkább felértékelődő terület, amire a Caritas az utóbbi időben hangsúlyosan összpontosít. Látványos kibontakozásnak vagyunk tanúi a Caritas-iskola néven szerveződő szakmai képzési programjainknál vagy a roma közösségek számára megfogalmazott kínálatainknál is. Összefoglalva: azt hiszem, sikerült a történelmileg erőteljesen megnövekedett szervezetet intézményesen egy újabb működési stabilitásra hozni. Sikerült olyan szabad tereket, formákat létrehozni, amelyek minden jel szerint megteremtik a lehetőséget az úttörés, további építkezés számára. Ugyanakkor sikerült szervezetileg letisztázni az aktuális működési paradigmánkat, amely kimondja: a Caritas dolga nem az, hogy bárki helyett talpra álljon, hanem minden tudásával, erejével, kapcsolataival és forrásaival azon legyen, hogy ránk támaszkodva ki-ki a maga talpára tudjon állni.

M. J.: Fejlődésről beszélsz, ugyanakkor hazánkba is begyűrűzött a gazdasági válság, a társadalom minden szegmensét érinti. A Caritas szempontjából is igaz ez? Hogyan hat most, amikor ilyen lendületben vannak a programjaink?

M. A.: Az ellátás módszertanán, az ellátotta-ink személye vonatkozásában nem hoz lényeges változást, mivel hozzánk úgyis azok a személyek fordulnak elsősorban, és mi is azokat keressük, akik válságban vannak, lett légyen az anyagi, fizikai, egészségi vagy kapcsolati válság. Úgy is fogalmazhatok, hogy mi gazdasági konjunktúrától függetlenül amúgy is folyamatosan emberi válsághelyzetekkel szembesülünk. Talán annyiban jelent változást az új konjunktúra, hogy egyre inkább érezzük, még többet, még jobban kellene dolgozni, építkezni, mert a segítségre szorulók száma egyre csak gyarapszik. Más kérdés, hogy hogyan befolyásolja a gazdasági válság a szervezet fenntarthatóságát, működését. Működésünk finanszírozásának meghatározó hányadát az önkormányzatok felé kiszerződött szociális és egészségügyi szolgáltatások ellenértéke adja, és ezek a szerződések költségvetési évre köttetnek. Év elején a válságnak a jelei kevésbé voltak tapasztalhatóak, mint most. Csupán sejthettük, hogy nem leszünk ilyen könnyen túl rajta. A 2010-es évre aláírt szerződéseink működnek. Nem tudjuk, mi lesz 2011-ben, de azt már elmondhatom, hogy vannak önkormányzatok, amelyek éppen a válság okán több segítséget kérnek, több szolgáltatást vásárolnak a Caritastól.

M. J.: A Gyulafehérvári Caritas jelenleg az egyik legnagyobb szociális magánszolgáltató az országban. Meglátásod szerint miben nyújt többet a katolikus egyház szegélyszervezete más magánszolgáltatóhoz, világi szociális kezdeményezésekhez képest?

M. A.: Két részre bontanám a kérdést. Az egyik kérdés, miért választanak minket a munkatársaink. Azt hiszem, ez határozza meg voltaképpen egy intézménynek a lelkiségét, ha egyáltalán lehet ilyenről szó. Nagyon sokszor beszéltünk még a hőskorban arról, hogy a legügyesebb szervezés, a legjobb menedzsment, a legtehetségesebb és legjobban felkészült emberek mellett is, ha nem Krisztus nevében tennénk, amit teszünk, nem Krisztus nevében próbálnánk élhetőbbé tenni a környezetünket, társadalmunkat, enyhíteni a válságban levő emberek terheit, akkor nem így nézne ki a csapatunk, nem ez lenne a munkánk gyümölcse. És a csapat, bátran állíthatom, elismerésre méltó. Komoly, elkötelezett, lelkes, érzékeny, együtt érző munkatársaink vannak. Ezt tartom szervezetünk legnagyobb többletértékének. Egy szervezet csakis lelkes emberektől válhat lelkes szervezetté. A másik kérdés, hogyan befolyásolja spiritualitásunk tevékenységeinket, alapvető döntéseinket, hová szólít minket a sokrétű és sokszínű szükség láttán, mely területeken vállalunk feladatot és melyeken nem. Én azt hiszem, ha komolyan vesszük keresztény küldetésünket, nem elsősorban területeket kell megfogalmaznunk, hanem oda kell állnunk, ahol gond van. Ezt egy kedves barátunk egy lelkiségi tábor során úgy fogalmazta meg, hogy a kereszténynek oda szól a hivatása, ahol mások nem gyúródnak. Így már a hőskorban is fontos volt számunkra, hogy azokra a területekre vonuljunk be, ahol nincs gazda, ahol nincs sorállás és tülekedés. Ezért fordítjuk több mint egy évtizede erőnk legjavát arra, hogy vidéki településeken építsük ki a kiszámítható, módszeres, szakszerű és megerősítő segítség lehetőségeit, hogy szakembert vigyünk oda, ahová szakember csak a legritkább esetben költözik, hogy reményt vigyünk azoknak, akik régen úgy vélik, elfelejtette őket a társadalmi szolidaritás intézményesített rendszere. Köztudomású, hogy Romániában a szegények több mint két harmada vidéken él. Ugyanakkor a szociális és részben az egészségügyi szolgáltatásokhoz, segítséghez való hozzáférés szégyenletesen rossz, sokfelé nem is létezik. Nemrég zárult egyik kezdeményezésünk, amelynek keretében a Gallup kutatóintézet segítségével felmértük a vidéki települések egészségügyi-szociális szolgáltatásokhoz való hozzáférését. A kutatás eredményei egyértelműen visszaigazolták, jól döntöttünk, amikor a falut választottuk szolgáltatásaink, segítségnyújtásunk elsődleges helyszínévé. De miért választ minket egy falu közössége, annak elöljárói? Remélem, nem csupán azért, mert más oda nem megy, hanem mert megtapasztalták, komolyan lehet minket venni, valódi társaik vagyunk, és az élet, az ember a legfontosabb számunkra. Hogy ott vagyunk kapaszkodóként, hogy értünk nyúlhat bármely ember, család vagy közösség, ha esélyt lát bennünk.

M. J.: Úgy látom, hogy a Caritasnak közvélemény-formáló ereje is van bizonyos helyeken...

M. A.: Én is hiszem, tapasztalom, hogy a Caritasnak erős közvélemény-formáló ereje van. És ez meg is marad mindaddig, ameddig hűek maradunk küldetésünkhöz, ameddig hitelesen tudjuk képviselni, amit vállaltunk: hogy az ember mellett a helyünk, a közösségek mellett a helyünk. Ameddig nem valamilyen fantáziák vagy divatos irányzatok mentén akarjuk segítségünket megszervezni, hanem megőrizzük az emberközelséget, és evangéliumi értelemben is „emberei" leszünk azoknak, akik ránk szorulnak. Mert amikor bemegyünk egy ember házába, és odaállunk mellé, az nem csupán segítség, hanem kapcsolat. Ha bemegyünk egy településre, együtt ünnepelünk a közösséggel, segítünk szebbé tenni az ünnepet, együtt álmodunk, és társaik vagyunk az álmok megvalósításában, az is kapcsolat. És akkor már nem csupán szakmai kötelékről, intellektuális teljesítményről vagy fizikai munkáról, hanem érzésekről, kötődésekről, közös örömökről és bánatokról, sikerekről és kudarcokról beszélünk. Életről, amit megosztunk egymással, amivel kölcsönösen megajándékozzuk egymást. Megtapasztalják a Caritas munkatársai, és megtapasztalják az emberek, hogy egymás számára mi vagyunk a legfőbb érték. És ha már társadalomformáló erőről beszélünk, akkor rá kell jönnünk, hogy voltaképpen nem a Caritas formál társadalmi véleményt, álláspontot, hanem a felvállalt sorsközösség és felelősség szükségszerűen „tartóra teszi" az igaz értékeket. Egy közös útról van szó, amit nem kerülhetünk meg, ha komolyan gondoljuk keresztény küldetésünket, a jobb, szebb, tartalmasabb, értékesebb közös életről szóló álmunkat.

M. J.: Családod van, három gyermek édesapja vagy. Hogyan sikerül összeegyeztetni sok esetben több ember munkáját megkívánó vezetési feladatokat a magánéleteddel?

M. A.: Ez változó, mint ahogy nyilván a helyzetek, az időszakok, a feladatok is változóak. Azt hiszem, sikerült egy egészséges egyensúlyt megtalálnunk. A gyermekeink is megértették: hogy emberként azt tesszük, ami meggyőződésük szerint helyes, azáltal tudunk szülőkként is teljes értékűek lenni. Én azáltal tudok nekik legjobb édesapjuk lenni, ha nyugodtan tudok a tükörbe nézni, nyugodt lelkiismerettel tudok a világban élni, mert megtettem, amit bírtam abból, amit jónak, helyesnek tartottam. Nyilvánvalóan voltak és még mindig vannak olyan helyzetek, amikor a gyerekek számon kérik, miért kell mindig menni, miért kell néha hétvégén is távol lenni a családtól. És helyénvaló is, hogy ezt számon kérik. Nekem sem könnyű, hogy távol vagyok tőlük, és ezek a jelzések arra késztetnek, igyekezzek érzékenyen mérlegelni, egyensúlyozni, mit miért hanyagolok vagy mulasztok el. Ugyanakkor azt hiszem, nem is születhet valódi érték, ha nem vállalunk áldozatokat érte. Mindannyian érlelődünk, növekedünk ezáltal, és aki megpróbálja, megtapasztalhatja, mennyi öröm, igaz ajándék, rácsodálkozás jár ezzel.

M. J.: Erre mondta valaki a szervezeten belül, hogy a Caritas legnagyobb önkéntesei a munkatársak családjai...

M. A.: Igen, de azt is feltétlenül hozzá kell fűzni, hogy csak akkor, ha valóban önkéntesek. Családon belül mi nagy hangsúlyt fektettünk arra, hogy mielőtt újabb feladatokat vállalnánk, ezeket megbeszéljük egymással. Nemcsak én vállalok sok mindent, a feleségem is sok feladatot vállal magára, de ezeket a döntéseket közösen hozzuk meg, és amikor nehezebb ezeket a terheket vinni, erőt ad, hogy szabadságunkból fakadó döntéseink terheit hordozzuk. Mert nemcsak mi hordozzuk azokat, hanem mindenki, akinek az életére ez hatással van: gyermekeink, szüleink, testvéreink. Tudom, hogy a Caritas-munkatársak családja nagyon sok emberi életet fektettek a Caritas küldetésének sikerébe, abba, hogy életük társa az életéből egy fontos darabot megoszthasson másokkal. De ez csak akkor nevezhető önkéntességnek, ha szabad döntésből fakad. Ha nem, akkor a másokra fordított idő többé nem ajándék, hanem a családtól, a társtól elorzott idő és élet. És ebben az esetben a prioritás egyértelmű kell hogy legyen. Veszélyes játék, ha teszem azt, mások családja érdekében önkénteskedek, és közben saját családom ennek kárát látja, tehernek, igának, koloncnak éli meg.

M. J.: Mi az, amire a legbüszkébb vagy a szervezetet illetően?

M. A.: Amire a legbüszkébb vagyok, ha egyáltalán lehet ilyet mondani, az, hogy sikerült a szervezet belső és külső viszonyulásaiban a természetességet megőrizni. Annak dacára, hogy a Caritas közben több mint 550 szakembert foglalkoztató „nagyüzemmé" fejlődött, sikerült megőriznie emberi arcát, közvetlen hangvételét, állásfoglalásainkban, ötleteinkben, kezdeményezéseinkben egyaránt, anélkül, hogy beleestünk volna a személytelen intézményesség és intézményeskedés csapdájába. Megéreztük és megértettük, hogy a valódi termékeny munka alapfeltétele a közelség, a közvetlenség, bizalom, hogy bár sokszor másként látunk és közelítünk meg dolgokat, kérdéseket, az alapvető szándék mindnyájunkban tiszta, és az őszinte, szabad elkötelezett építő-segítő igyekezet vezet.

M. J.: Ha már üzemhez hasonlítottad, gondolom, nem „szalagmunkáról" van szó...

M. A.: Ez a „nagyüzem" tényleg félreérthető fogalmazás. Azáltal, hogy szervezetünk ennyire kinőtte magát, nagyon sok településen vagyunk jelen. Ebből a státuszunkból kifolyólag a kormányzati döntéshozó partnerek is komolyabban vesznek bennünket. Tudom, hogy a kicsi szép, és a kicsi érték, és hogy a „nagy minősége" csak a „sok kicsi minőségéből" tud felépülni. De a világ logikája egy „kritikus tömeg" felé hajlik. Úgy tapasztaljuk, hogy ezt a „kritikus tömeget" a Caritas elérte. Ezért egyre inkább komolyan vesznek minket, tapasztalatainkat, eddig megélt minőségünket, helyi, megyei, országos, de európai szinten is. Sokfelé fordulok meg, számos szervezetre, civil és kormányzati kezdeményezésre van rálátásom. Ezeket egybevetve állíthatom, hogy az adott körülményeket, lehetőségeket és folyamatokat figyelembe véve példaértékű, ami a Caritason belül zajlik. Ennek ellenére vagy éppen ezért a szervezeten belül mindezidáig megőriztük a normális emberi mértéket és lépteket.

M. J.: Hol vannak a hiányosságok, a hátrányok a szervezeten belül? Mi az, amin még dolgozni kellene?

M. A.: Nyilván amit legnagyobb értéknek tartunk, az a legféltettebb, legtörékenyebb kincsünk is. Ahhoz, hogy jövőképesek legyünk, hogy reagálni tudjunk a mindenkori valós szükségletekre, meg kell őriznünk és meg kell erősítenünk a szervezeten belül azt az egyensúlyt, békét és szabadságot, ami ezt lehetővé teszi. Ha egy szervezet megnő, a mindennapi gondok, terhek és tervek, a megnőtt komplexitás nyomása alatt, ez a belső érzékenység, figyelem, kíváncsiság, tapintat folyamatosan veszélyeztetve van. Ez mindannyiunk számára, szervezetileg és egyénileg egyaránt kihívás, felelősség és feladat. Az egymás felé és a mások felé fordulásunk minősége fogja meghatározni a jövőben is a szervezet életét, kibontakozását, hatékonyságát.

M. J.: Tehát egy szervezetnek a nagysága lehet előny is, de lehet hátrány is...

M. A.: Egy szervezet nagysága adott. A méret még nem mond el semmit a minőségről. A minőség mindig az emberek közötti kapcsolat szintjén fogalmazható meg, kicsiben és nagyban egyaránt: tudunk-e örülni a közös munkának, egymás sikerének, elég fontos-e számunkra, hogy a társunk helyesen értse, amit mondunk, elég kíváncsiak vagyunk-e, hogy társunk mit szándékszik közölni velünk, hajlandók vagyunk-e időt, energiát fordítani egymás megértésére, hajlandók vagyunk olykor engedni saját utunkból, elképzelésünkből az egyedül járható közös út érdekében? Ezek minden szervezet és együttműködés számára a leglényegesebb kérdések, a világ bármely sarkában. Emberek vagyunk. Magunk és környezetünk folyamatosan változik. Biológiai valóságunk, tudásunk és tapasztalataink természet szabta határai miatt csak részvalóságokat érzékelünk, de ezeket a részvalóságokat igen gyakran vagyunk hajlamosak abszolutizálni. Ebből a csapdából kilépni szabadság, és valódi kapcsolati minőséget eredményez. Ezen módszeresen dolgozni, az együttlétet, a közös munkát folyamatosan tanulni, egyéni, de ugyanakkor szervezeti, intézményi feladat is. A korszerű pedagógia ma már nem vitatja azt az ősrégi felismerést, miszerint senkinek semmit nem lehet megtanítani, de meg lehet és meg kell teremteni a tanuláshoz szükséges környezetet és feltételeket. A szervezeten belül megteremteni és javítani ennek az egyéni és szervezeti tanulásnak a feltételeit, ez a jövő egyik legfontosabb feladata és kihívása. Ez tudja megteremteni és fenntartani a hatékony „kifelé fordulás" alapfeltételeit. Hogy a konkrét segítőmunkánkban hol látom a legnagyobb hiányosságot? Ugye a Főegyházmegyei Caritas egyházunk hivatalos segélyszervezete. Intézményként nagyon erőteljesen kibontakozott az elmúlt esztendőkben. Egyre inkább látom, hogy a Caritas szakszerű, szolgáltatói arculatát intézményileg körvonalazni kell, és segíteni, hogy saját útján növekedjen és erősödjön. Egyrészt mert elengedhetetlenül fontos arca a Caritas-munká-nak és életbevágóan fontos segítséget nyújt sokak számára. Másrészt, mert esélyt teremt, hogy egy újonnan építkező szociális ellátórendszeren belül a keresztény értékrend meghonosodjon. Ugyanakkor legalább olyan erős bennem a meggyőződés, hogy nyitnunk kell azon krisztusi elköteleződésből született szeretetszolgálatok, kezdeményezések felé, amelyek nem a Caritas intézményes keretein belül születtek. Romániában tudjuk, hogy az 1970-es évektől nem volt szervezett, szakszerű szociális segítségnyújtás, de még szakképzés sem ezen a területen. Egyházmegyénk egyik első intézkedése a változások után, hogy megalapította a Főegyházmegyei Caritast, egyértelműen jelezve, hogy igenis ezen a területen az egyháznak feladata, küldetése van, aktív szerepet akar vállalni kibontakoztatásában. Azonban a civil együttműködésből fakadó rendszer- és intézményépítő munkához szükséges társadalmi tudás elhalványodott a kommunizmus éveiben, és nem követhette azt a tudásgyarapodást, amely közben a töretlen folytonosság mellett Európa- és világszerte felhalmozódott. A Caritas kiváltságos helyzetbe került. Számos külföldi partner állt mellénk, akik türelmesen, áldozatosan, kitartóan adták át tudásukat, tapasztalataikat, támogattak emberileg, módszertanilag és anyagilag egyaránt. Mi ezektől a szervezetektől és emberektől sokat tanulhattunk. Esélyt kaptunk az építkezésre. Most azonban eljött az ideje, hogy azt, amit kaptunk, tovább is adjuk másoknak. Számos helyen: plébániákon, lelkiségi csoportokban, közösségekben, szövetségekben vannak olyan kezdeményezések, amelyek a bajba jutott személyek, közösségek életét szeretnék javítani. Mielőbb meg kell találnunk annak módját és kereteit, hogy ezek a kezdeményezések, ha szükségét érzik, folyamodhassanak a Caritashoz segítségért, tanácsért, intézményes háttérért.

M. J.: Ehhez kapcsolódik a következő kérdés: milyen új fejlesztési tervek, kezdeményezések vannak? A mondottak alapján a Caritas ernyőszervezet igyekszik lenni a szociális kezdeményezések számára.

M. A.: Számos elképzelés van a jövőt illetően, ez, amit említettem, csupán az egyik, fontosnak ítélt, megoldásra váró kihívás. Tudatosan nem nevezném most ernyőszervezeti törekvésnek, mert ernyőszervezetről akkor beszélhetünk, ha szabadságból születik meg, éspedig úgy, hogy többen bekívánkoznak egy ernyő alá. Amit mi szeretnénk: hogy azt a tapasztalatot, tudást és intézményes hátteret, ami rendelkezésünkre áll, ami meglévő érték, felkínáljuk azok számára, akik szívesen érte nyúlnának. Egyszóval ezt is kínálatként, lehetőségként szeretnénk megfogalmazni. Ha erre lesz érdeklődés, ha élnek vele, akkor megkezdődik egy új fejezet, egy közös „tánc", és meglátjuk, mivé alakul. Nem akarok erről fantáziálni, de látjuk a helyünket, a feladatunkat, a kötelességünket, a küldetésünket ezen a téren. Még számos konkrét törekvésünk van, amelyek felsorolására itt nincs hely, sem idő, és amelyek középtávon kellene hogy megérleljék a gyümölcseiket. A húszéves évfordulónkat ünnepeljük, és gyakran tették már fel a kérdést, hol szeretnénk húsz év múlva lenni. Erre mindig következetesen azt válaszoltuk: az emberek, a közösségek mellett. Ha ezt sikerül tartanunk, akkor teljesen mindegy, milyen formát ölt húsz év múlva a Caritas. Minden bizonnyal egészen másat, mint amit most el tudunk képzelni. De biztosan a legmegfelelőbb formát, mert a valós, a hatékony, az életszerű segítség mindig valós emberek valós szükségleteire épül, és ez csak közelről, valódi kapcsolat, találkozás révén valósulhat meg.