VAKMERŐ SZÍVEK (9)

 

Az idén húszéves Gyulafehérvári Caritas segélyszervezet keretében több száz elhivatott ember dolgozik a legszegényebbekért. Következő interjúikban most négyükkel - a szociális gondozás ágazat igazgatójával, a gyergyói régió házigondozás-felelősével, az önkéntes program irányítójával és a családsegítő szolgálat munkatársával - ismerkedhet meg az olvasó.

A Caritas munkatársai tulajdonképpen Jézus követői

A Gyulafehérvári Caritas szociális ágazatának igazgatója, Ludescher László talán a legelfoglaltabb munkatársak egyike. Hivatást keresett, nem munkahelyet, ezért jól fizető programozó mérnöki állását adta „cserébe". Munkája nem lett kevesebb, de a szíve sokkal gazdagabb. Erről is beszélt az itt következő interjúban.

Ozsváth Judit: Hogyan vezetett élete fonala a katolikus segélyszervezetig?

Ludescher László: Izgalmas út vezetett a Caritashoz, aminek a gyökerei a gyermekkoromban keresendők. Nagykárolyban születtem és 18 éves koromig ott nevelkedtem. Gyerekkori játszótársaim a helyi Kalazanci Szent József plébániatemplomba jártak minist-rálni, s engem is megszólítottak. Így első osztályos koromtól én is ott álltam az oltár mellett, és huszonéves voltam, amikor ezt abbahagytam. Már gyermekkoromban mély kötődés alakult ki bennem az egyházhoz. Szerencsém volt, mert olyan papok szolgáltak a plébánián, akiknek jó pedagógiai érzéke volt, akik foglalkoztak a ministránsokkal és tudták, hogyan lehet a gyermekeket és fiatalokat a templomhoz, a plébániához vonzani. Nagyon szép emlékeket hordozok magamban ezekkel az emberekkel kapcsolatban. Olyan nevek jönnek elő, mint Való Ferencz piarista, Lieb József, Schönberger Jenő püspök úr, aki káplánként ott kezdte papi tevékenységét, Néma Sándor és még sorolhatnám. Ők emberként is megmutatták magukat híveiknek, engedték közeledni a fiatalokat az egyházhoz és ebben motiválták is őket. Lehetett mellettük gyermeknek lenni, akár csintalannak is - volt idejük ránk, és értékeseknek tartottak bennünket. Azt hiszem, ott a plébánián már gyermekként volt alkalmunk megtapasztalni a szerető és elfogadó egyházat.

Mivel elég sok időt töltöttem a plébánián, középiskolás koromban felmerült bennem a papi hivatás gondolata. Édesanyám szavai csengnek fülembe, aki azt mondta: „Fiam, jó papnak nehéz lenni, rossznak meg nem érdemes". Mégsem volt annyira erős bennem ez vonzalom, hogy belevágjak. A mérnöki pályát választottam; 1991-96 között elvégeztem a temesvári műszaki egyetemen a számítógép-mérnöki szakot és programozó lettem. Az egyetemi évek alatt talán nem is a mérnöki tanulmányok voltak meghatározóak számomra, hanem az ottani egyetemi lelkészségi élet. A temesvár-erzsébetvárosi plébánia fogadta be a városban tanuló katolikus magyar diákságot, és a mindenkori káplán foglalkozott velük. Én is bekapcsolódtam a lelkészség életébe, és társaimmal közösen egyre több és változatosabb programokat szerveztünk magunknak. Gyakran előfordult, hogy ez még a tanulás rovására is ment. Akkor azt tapasztaltam, hogy jobban szeretek emberekkel foglalkozni, szervezni, terveket megvalósítani, mint számítógép-szoftvereket készíteni. Az egyetemi lelkészségen olyan „minden lében kanál" lettem. Akkor indítottuk el a Kolozsvári Egyetemi Lelkészséggel a különböző erdélyi városokban működő lelkészségek közötti találkozókat, ebből fejlődött ki a mostani OKET, az Országos Katolikus Egyetemisták Találkozója.

Tanulmányaim után számítógépprogramozóként helyezkedtem el Temesváron. Egy külföldi tulajdonú cégnél dolgoztam, de továbbra is tartottam a kapcsolatot az egyetemi lelkészséggel. 1999-ben nehéz döntés elé kerültem, mivel a munkaadó cég átköltöztette tevékenységét Magyarországra, és vezetői felkínálták a lehetőséget, hogy ott dolgozzunk, jobb körülmények között. Nagyon kecsegtetően hangzott - korábbi évfolyamtársaim több mint fele külföldön dolgozott, és minden külső jel abba az irányba mutatott, hogy jobb lesz az életem, ha én is külföldön folytatom. Trendi volt. Éreztem viszont, hogy ez nem feltétlenül az én utam. A döntés meghozásához egy paphoz, Vik Jánoshoz fordultam segítségért. Naivan azt gondoltam, hogy majd elmondom neki a pró és kontra érveket, és akkor ő megmondja, mit tegyek. Nem így történt. Nem kaptam receptet, nem vette ki a kezemből a döntés felelősségét, csak kísért kérdéseivel ebben a folyamatban. Ő vezetett rá arra, hogy elsősorban magamban keressem a választ és hallgassak a vágyaimra, mert valahol azok mögött Isten és az ő szándékai vannak velem kapcsolatosan. Nehezen, de döntöttem - és itthon maradtam. Éreztem, hogy hosszú távon nem a számítógép előtt van a helyem, hanem valami olyan szakmában, amelyben közvetlenül emberekkel dolgozom, és ez kötődik ahhoz az értékrendhez, amelyet a templom mellett szívtam magamba. 1999-ben átköltöztem Kolozsvárra és elkezdtem tanulmányaimat a Babes-Bolyai Tudományegyetem szociális munkás szakán. Az egyetemi évek alatt tovább dolgoztam számítógép-programozóként, így tartottam fenn magam. Nem voltak könnyű évek - nyolc-tíz óra munka és mellette az egyetem, nappali tagozaton... Közben megismertem a páromat, aki szintén Kolozsváron tanult, és közösen megpróbáltunk aktívan részt venni a Kolozsvári Egyetemi Lelkészség életében. Egy évvel az egyetem befejezése előtt már azon töprengtem, hogy az egyetem után mit tehetek, mihez kezdhetek. Akkoriban Bodó Mártával és Knecht Tamással is beszéltem erről, akik már a Caritas munkatársai voltak. A válasz, a képlet egyértelműnek tűnt, hiszen olyan munkahelyet kerestem, amely keresztény értékrendben gyökerezik, szociális munkával foglalkozik, civil lelkületű, dinamikus, és szüksége van olyan emberekre, akiknek álmaik, terveik vannak. Mindezt összeadva, a Caritas tűnt jó választásnak. Még tanulmányaim befejezése előtt megkerestem Szász János akkori igazgatót, akit addig nem ismertem, és jeleztem neki, hogy a Caritasnál szeretnék dolgozni. Életem első útja volt akkor Gyulafehérvárra. Ő nagyon pozitívan fogadott és mondta, hogy elvileg nyitott rá. Egy év múlva, 2003-ban, egyetemi tanulmányaim befejeztével szóltam neki, hogy állok rendelkezésre. Az állásinterjú a kolozsvári Mátyás-szobor tövében, egy padon történt. Felvettek. Többen mondták a környezetemben, hogy azért nagyon gondoljam meg, ne hagyjam ott a „menő" programozói szakmát és fizetést a bizonytalan civil, egyházi munkáért.

A gondviselést láttam abban is, hogy éppen akkor hirdettek állást Marosvásárhelyen. Néhány hét múlva egy megnyert projekt kivitelezésével bíztak meg. És nem csalódtam, mert bebizonyosodott, hogy a Caritas az a hely, ahol az ember tud és hagyják is dolgozni. A munkámba belevihettem egyéniségemet, talentumaimat, s még akkor sem bántam, ha a fizetésnapon a boríték csak félannyira vastag volt, mint a programozói időszakban. A végzett munka öröme kárpótolt.

O. J.: Minden bizonnyal nemes, de felelősségteljes, nehéz munka az öné. Mik jelentenek kapaszkodót közben?

L. L.: Elsősorban az tart meg a nehézségek közepette, hogy értelmét látom a szociális munkának. Olyan tevékenység ez, amely az emberek alapvető egzisztenciájához kötődik. Enélkül szegényebb lenne az emberiség. Kapaszkodó az is, hogy mélyen az evangéliumban gyökerezik. A Caritas munkatársai tulajdonképpen Jézus követői, hiszen ők is próbálják gyógyítani környezetük szociális, medikális és lelki problémáit. Valamiképpen mi is apró „csodákat" próbálunk véghezvinni, és ez erőt ad. További fontos erőforrás a külső környezet (helyi közösségek, egyház, személyek) támogatása, pozitív hozzáállása. Természetesen mindig könnyebb „hátszéllel vitorlázni", mint a „széllel szemben". A segített emberekkel való személyes találkozás, az ő szemükben megcsillanó öröm, hála, elismerés továbbvisz a nehézségeken.

Kapaszkodó munkámban az is, ahogyan a családom támogat erőfeszítéseimben: a megértés részükről, ha távol vagyok vagy napokon keresztül túlórá-zok, feleségem szeretete és az, hogy fontosnak, értékesnek látja mindazt, amiért én is küzdök - „csendes társam" ő ebben a munkában. Három gyermekem mosolya, vidámsága feledtetni tudja a hétköznapi gondokat és nehézségeket. Nagyon jó kollegáim vannak a Caritásnál, egyfajta kisközösségnek vagyok a tagja a munkahelyemen. Munkánkkal összefér a vidámság, a humor, de benne van az is, hogy néha összeszorított foggal napi tíz-tizenkét órát kell dolgozni.

O. J.: Kérem, ismertesse munkáját és az azzal kapcsolatos kihívásokat! Milyen megvalósításaik vannak eddig? Melyek a legnagyobb gondjaik?

L. L.: A Gyulafehérvári Caritas 2009 januárjától a jobb működés érdekében jogi személyiséggel rendelkező ágazatokba szerveződött. Jelenleg három ilyen ágazata van szervezetünknek, ezek közül a szociális gondozás ágazat vezetését bízták rám, ennek vagyok igazgatója. Tehát alapvetően vezetői, koordinátori munkaköröm van. Az ágazatunkon belül hat megyében húsznál több kisebb-nagyobb szociális program, projekt, intézmény működik, közel 170 munkatárssal és több száz önkéntessel. Tevékenységünk célcsoportjai a hátrányos helyzetű, gondokkal küszködő fiatalok, gyermekek, családok, fogyatékkal élők, idősek, romák stb. Elsődleges kihívás számunkra a megkezdett tevékenységek fenntartása, koordinálása, megfelelő színvonalú, emberközpontú segítség, szolgáltatás nyújtása. Nap nap után szembesülünk a ténnyel, hogy mindaz, amit mi nyújtunk, csak cseppnyi segítség a jelenlegi erdélyi szociális problémák orvoslásában. Hogy választ, megoldást adjunk a közösségek, személyek problémáira, minden évben próbáljuk bővíteni a szolgáltatásainkat. Úgy próbálunk fejleszteni, hogy közben beszűkülnek az erőforrások a környezetünkben, külföldi partnereink mind kevésbé tudják alátámasztani a segítségnyújtásukat országukban Románia, egy másik Európai Uniós ország javára. Itthon tudjuk, hogy a gazdasági válság egyre mélyül, és ez kihat a mi támogatási rendszerünkre is. Gond az is, hogy környezetünkben hiány van képzett, keresztény lelkületű, elkötelezett szakemberekben. Gyakran nehéz megtalálni a megfelelő embert a megfelelő helyre.

Ezzel együtt még minden évben sikerült bővíteni a tevékenységünket, még több helyen, még több emberhez eljutni, és ez elégtétellel tölti el a szervezetünk munkatársait. Egyik példa erre a Caritas Maros megyei szociális szolgáltatásainak a fejlődése, melyek 2003 őszén, mikor idekerültem, hét munkatárssal három tevékenységi körben szerveződtek. Az elmúlt hét év alatt exponenciális növekedés történt. Jelenleg 90 fizetett munkatársunk dolgozik a megye száznál is több kisebb-nagyobb településén, hat különböző projektben. Csak Maros megyében közel háromezer emberhez jutnak el rendszeresen kollegáink. De az egyházmegye más területein is sikerült előrelépni, újabb szolgáltatásokat beindítani.

Egyik legnagyobb gond ebben a tevékenységben a folytonosság fenntartása. Hiszen nem mondhatjuk a gondozottjainknak, hogy ma van támogatás a munkára, s megyünk, holnap pedig, ha nincs, akkor bocsánat, nem megyünk hozzájuk. Minden évben, hónapban a működéshez szükséges anyagi alapok megteremtésén fáradozunk. Egyik évről a másikra minden támogatás megkérdőjeleződik. Nagyon kell hinnünk abban, hogy a jó Isten legközelebb is megadja, amire szükségünk van. Egyik barátom mondta: „Laci, amit te csinálsz, az csak 50%-ban a te munkád, a másik 50 százalék Istené, mert közös az ügy". Eddig Isten mindig „hozzátette" az ő 50 százalékát, és gondviselésével mellettünk volt. Amikor a környezetünkben mindenki leépít, visszafogja a tevékenységet, mi további projekteket tudtunk indítani, további munkatársakat alkalmazunk. Mi ez, ha nem a gondviselő Isten jósága és áldása munkánkon?!

O. J.: Munkája által ön - közvetve vagy közvetlenül - sok ember életét „átalakította". Miként változtatta meg önt (ha megváltoztatta) a vállalat szociális jellegű tevékenység?

L. L.: Munkámat mérnökként kezdtem, szoftvereket fejlesztettem. Ebben a tevékenységben nagyon fontos volt a pontosság, a tervezés, a kreativitás, a rendszerek áttekintése. Ezután szociális munkát tanultam, ami teljesen más emberi készségeket, képességeket kívánt: jó kommunikációt, szociális érzékenységet, önismeretet, szervezői készséget, empátiát. Néha viccesen szoktam mondogatni, hogy én egy „szociális mérnök" vagyok. De tulajdonképpen most egy harmadik típusú, menedzseri munkát végzek, amit felsőoktatási intézményben nem tanultam, így hát kicsit hályogkovács módjára végzem, jól-rosszul. Egy mesterember szerszámokat használ a munkájában, a vezető pedig az egész személyiségét, önmagát. A mesterember számára a siker egyik titka, hogy minél korszerűbb, jobb szerszámai legyenek, a vezetőnek pedig állandó jelleggel magán kell dolgoznia, javítania kell kommunikációs módját, a munkatársaihoz fűződő viszonyát. Én is ezt teszem, így hát ez mindenképpen változtatott az idők során. A munkámhoz hozzátartozik a Caritas mint szervezet és az ellátott személyek érdekeinek az érvényesítése, az ezért való lobbizás. A vezetői munkakörhöz a gyakori delegálás is hozzátartozik. Ez sokat változtatott rajtam. Persze mindennek megvan a hátulütője is; néha mondják a gyermekeim - ha valami olyat szeretnék elérni, ami ütközik az ő érdekeikkel -: „Apa, most nem vagy a Caritasnál, itthon nem vagy igazgató". Változott a szociális érzékenységem is, olyan aspektusait is észreveszem a létnek, amelyek mellett elmentem korábban. Úgy érzem, az értékrendem is megszilárdult.

O. J.: Meséljen a Caritasnál töltött idő legemlékezetesebb eseményeiről! Milyen emberarcok rajzolódnak ki ön előtt, amikor ezekre az eseményekre gondol vissza?

L. L.: Sok-sok jó és rossz emlék ugrik be, és szép az, hogy az idő múlásával valahogy minden nehézség megszépül. Az első két évet egy olyan irodában töltöttem el kollegámmal, ahol nem volt megoldva az állandó fűtés, így egy elektromos radiátort működtettünk. Fagyos téli napokon megtörtént, hogy amikor egyszerre indítottuk be a radiátort, a fénymásolót és a számítógépeket, a biztosíték nem bírta meg a terhelést, és áram nélkül maradtunk. Ilyenkor választhattunk, melyek a prioritásaink. Ugyancsak abba a régi irodába járt be hozzánk egy Róza nevű hajléktalan. Sajnos nemcsak anyagilag voltak gondjai, hanem szellemileg is sérült volt. Hozzánk járt be mosakodni, egy kicsit megpihenni, teázni, kávézni vagy ruháit kimosni. Előfordult, hogy egy-egy nagymosás után ott voltak kiteregetve a ruhái, s közben jártak hozzánk tárgyalásra partnereink. Ha nem voltunk elég segítőkészek vele, néha megszidott bennünket, de gyakran jó beszélgetőtársunk is volt. Az elmúlt években sok olyan emberrel találkoztam, akinek könny csillogott a szemében. Voltak olyan Caritas-gondozottak, akiknek a hála miatt volt könnyes a szemük, akik azt mondták a kollegáinkról, hogy amikor ápolnak, gondoznak, segítenek, olyanok, mint a földre szállt angyalok. A Maros megyei Gyulakután ünnepeltük szervezetünk fennállásának húszéves évfordulóját és meghívott vendégeink voltak az ellátott idősek, betegek. Az ünnepség alkalmával sorra felálltak és elmondták elérzékenyülten, miben segítettek nekik a kollegák. Őket hallgatva kevés ember szeme maradt szárazon, így az enyém sem. Volt olyan elesett ember, akinek azért volt könnyes a szeme, mert nem bírta az egyedüllétet, nincstelenséget és támaszt várt. Gyakran volt és van az, hogy el kell küldjek embereket segítség nélkül - ilyenkor nagyon tehetetlennek, eszköztelennek érzem magam. Egyszer egy szellemileg sérült anyuka jött be hozzám, akinek gyermeke egyidős volt az én leányommal. Nem tudtam segíteni rajta, és utána a sírás környékezett, tépelődtem, miért van az, hogy nincs minden gyermeknek egyforma esélye az életben. De sokszor örömmel tölt el, ha látom, hogy kollegáim hivatásszerűen végzik munkájukat, lelkesek, tele vannak ötletekkel, kezdeményező készséggel, szeretettel és humorral. Szerencsére sok ilyen ember dolgozik a Caritasnál, és talán ez a legnagyobb kincse szervezetünknek.

O. J.: Mit jelent az ön számára a rászoruló, elesett ember?

L. L.: Keresztényként egyszerre kihívást és feladatot jelent számomra. Kérdést, amire megfelelő választ kell adnom. És a válaszom szerint mérhető a kereszténységem. De egyben az is kihívás, hogy többnek is lássam, mint egy problémát, feladatot, hiszen ő is ugyanúgy Isten teremtménye, mint én vagy a környezetem. Ami kettőnket megkülönböztet, az a szerencse, ami nekem megadatott az életben, neki pedig talán nem. Gyakran bennem is megjelenik a kisördög, és egy-egy rászorult - főleg felnőtt - kapcsán kísért a gondolat, hogy ő maga rontotta el az életét. Aztán belegondolok, ha én is hasonló életszituációkon mentem volna keresztül, lehet, most az utcán élnék vagy munkanélküli, esetleg alkoholista lennék. Szociális munkás tanulmányaim és az élettapasztalat számtalan módon bizonyította nekem, hogy a rászorulók nagy részénél a külső körülmények determinálják a szociális helyzetet. Próbálom azokat az „egyenlőségjeleket" keresni, amiktől közösek vagyunk az elesettel. Próbálom elkerülni, hogy „nagyobb" mínuszjelet tegyek magam és közé, még akkor is, ha a világ hajlamos ezt megtenni.

O. J.: Milyen közeli és távoli terveik vannak?

L. L.: Elsődleges prioritása annak van, hogy fenntartsuk mindazokat a szolgáltatásokat, amelyeket az elmúlt években elindítottunk. Eddig nagyon sok olyan szolgáltatást indítottunk el, amelyeket megvalósíthatunk más településeken is, ha megfelelő támogatást kapunk a helyi közösségektől. Vannak jól bevált „receptjeink", amelyekről hisszük, hogy máshol is működnének. Ilyenek például a korai nevelő és fejlesztő központjaink. Néhány éve Marosvásárhelyen indult el az első, az idén bekapcsolódott a tevékenységbe Szászrégen és Székelyudvarhely, a télen indul Gyergyószentmiklóson, és ha lehetőség van rá, akkor tavasszal Csíkszeredában indítunk. Tervünk, hogy továbbfejlesszük intézményes struktúránkat. Szeretnénk ezt úgy tenni, hogy közben ne bürokratizáljuk és bonyolítsuk túl a folyamatokat, hogy a kollegáink minél több időt tudjanak az ellátott személyekkel tölteni. Nagy kihívást jelent az új európai uniós strukturális alapok lehívása. A jelenlegi gazdasági helyzetben ezek szinte egyedüli lehetőséget jelentenek tevékenységeink bővítésére.

- Szeretnénk, ha működésünket továbbra is az emberközpontúság jellemezné, legyen itt szó akár az ellátott személyről, a munkatársról vagy az önkéntesről.

Vegyük észre a magukra maradt embereket!

András Ildikó az idős és beteg emberek otthoni gondozásában résztvevő huszonhárom munkatárs felelőse a gyergyói körzetben. Közelről ismeri a legelesettebbek fizikai, lelki problémáit; beszélgetésünkben - saját hivatásán túl - ezekkel kapcsolatosan kérdeztük őt.

Ozsváth Judit: Kérem, mutatkozzon be és beszélje el a jelenlegi munkájáig vezető életútját!

András Ildikó: Borzonton nevelkedtem, elemi iskoláimat is ott végeztem, majd Gyergyószentmiklóson érettségiztem 1983-ban. Édesapám hosszú betegség után 52 évesen elhunyt (1982-ben). Azt hiszem, az ő betegsége és nyíltsága nagyban hozzájárult ahhoz, hogy „fiús" típusú egyéniséggé váltam. Nővéremmel vállvetve bármilyen férfimunkát elvégeztünk, hogy kíméljük édesapánkat. Aggódó gyermekként bármit feladtam volna az életemből, csak ő velünk maradhasson. Akkor még nem értettem, hogy mindennek van oka. 1985-1987 közt elvégeztem a vöröskeresztes nővérképzőt, így lehetőségem nyílt segédápolóként dolgozni a gyergyószentmiklósi városi kórház sebészeti osztályán. A jó csapatmunka, a betegeken való segítés új értelmet adott életemnek. Akkor jöttem rá, hogy egy beteg javulásához nem elég az orvos tudása, egy egész csapatra van szükség - csak együtt lehet segíteni. 1987-ben mentem férjhez, jelenleg két nagyfiú édesanyja vagyok. 2003-ban elvégeztem a szakápoló technikumot.

O. J.: Mi motiválta abban, hogy az elesett, beteg öreg emberek felé fordult? Mit jelentenek az ön számára ezek az emberek?

A. I.: Mielőtt a kórházhoz kerültem volna, egy lenfeldolgozó üzemben, majd egy bútorszövetszövő gyárban dolgoztam. 2000-ben sajnálatos módon karácsony előtt két héttel a házunkban kigyulladt egy gázpalack, ami nagy kárt és bánatot okozott nekünk. Mivel a férjem távolította el az égő palackot, nagyon összeégett. Ő a sebészeten feküdt, én pedig otthon próbáltam munkához látni, s nem láttam a végét. Nagyon megörvendtem, amikor másnap többen jöttek segíteni, olyanok is, akikre soha nem gondoltam volna. A falu összefogása ráeszméltetett a segítés erejére. Akkor eldöntöttem, hogy visz-szaszolgálom a kapott jót. 2001 októberében meghallottam, hogy a Gyulaférvári Caritas otthoni gondozó szolgálatot indít. Tudtam, itt az alkalom, tehetek valamit a falumért, a sok idős emberért, akikkel valaha együtt dolgoztunk. Ezek az emberek a nagyszülőkre, szülőkre emlékeztettek, és úgy éreztem, ők az enyéim - bánataikkal, örömükkel, fájdalmukkal, gondjaikkal együtt.

O. J.: Vázolja fel, kérem, házi beteggondozói tevékenységét!

A. I.: 2001. november 1-től dolgoztam Gyergyóalfaluban és a hozzátartozó faluban, Borzonton. Hét évig jártam a betegekhez. Ezek nagyon szép évek voltak, pedig a legtöbbször a halál árnyékában dolgoztam. Sok embernek tudtam segíteni, hogy méltósággal viselje a betegséget. Nagyon sokan meggyógyultak. A legrászorultabbak a magányos idős emberek, akik várják, hogy valaki benyissa kapujuk, házuk ajtaját. 2008 áprilisától a gyergyói zóna csapatvezetője vagyok, 23 munkatárssal dolgozunk, 17 településen.

O. J.: Beszéljen munkája legemlékezetesebb élményeiről!

A. I.: Mindenhol volt valamilyen élményem. Elsőként talán az elfogadást említem. Tudjuk, milyen nehéz a beteg embernek elfogadnia a betegségét, kiszolgáltatottságát, tragédiáját. Ebben a frusztrált szituációban, amikor a beteg türelmetlen, sőt durva az ápolójával szemben, felemelő érzés megértést, enyhülést, segítséget nyújtani neki. A betegekhez menet mindig kértem a jó Istent, hogy tudjak alázatos lenni, és eljövetelkor hálás voltam, hogy még akaratlanul sem bántottam meg senkit. Egy hónap eltelte után aztán a legdurvább ember is köszönte a segítséget. És én boldog voltam, hogy elfogadott. Egy másik beteg sorsa beteljesülését várta. Nagyon össze volt zavarodva, nem tudta, mi lesz vele, ha eljön a vég. Sokat beszélgettünk, amíg rátért a bánatára. Olyan kicsinek éreztem magam mellette. Beszéltünk arról, én miként gondolom, mi van a halál után. Mindketten sírtunk, de megbeszéltük, hogy van élet a földi élet után, mert nem mehetnek csak úgy el a jó emberek. Én nagyon hiszem és vallom, hogy van feltámadás. Ő pedig megnyugodott, kérte, szóljak a plébánosnak, látogassa meg. Így is volt. A hátralévő napok csendben, megnyugvással teltek. Egy másik eset. A nagymama egyedül élt, szerényen, magányosan. Hazafelé tartva találkoztam az unokájával, aki nagyon sok évig nem látogatta meg a nagymamát, mert a szülők elváltak. Elmeséltem neki, milyen nehéz és szomorú a nagymama élete. Nagyon jó ember volt az unoka, csak valahogy kimaradt az életéből a nagyi. A következő alkalommal, amikor meglátogattam a nagymamát, az udvaron volt, és mesélte, hogy az unokája - akinek a nevét nem tudta megjegyezni - tüzelőfát vitt neki, s nem kellett kifizetni. A nagymamát aztán haláláig látogatta és segítette az unokája.

O. J.: Megváltoztatta-e ön valamiben ez a munka?

A. I.: Naponta találkozni a beteg emberek bánatával, fájdalmával, az egyes betegségekkel szembeni tanácstalanságukkal - ilyenkor látom, milyen szerencsés ember vagyok, hogy az én gondjaim - bár nagyok, de - eltörpülnek ezek mellett. Bármilyen bajból ki lehet mászni, csak a halált nem lehet meg nem történtté tenni. A gondozottaktól megtanultam, hogy nem szabad feladni a küzdelmet, bármiről legyen is szó. Keresni kell a megoldást, de ha elakadok, fogadjam el, hogy más úton kell indulnom.

O. J.: Honnan merít erőt mindennapi munkájához?

A. I.: Nagyon sok erőt lehet meríteni a betegektől, az ő bátorságukból, hálás mosolyukból, a kollegák kitartásából. Nekem nagyon fontos, hogy a betegek elégedettek legyenek a szolgáltatásunkkal és a kollegákkal. Erőt ad a kollegák őszintesége, amikor beavatnak örömeikbe, bánataikba, és a tudat, hogy együtt gondolkozunk, dolgozunk, érzünk a betegekkel.

O. J.: Meg tud-e fogalmazni valamiféle - munkájához kapcsolódó - „üzenetet" a mai emberek felé?

A. I.: Szeretném, ha az emberek rájönnének, milyen fontosak az egymás közti kapcsolatok, s belátnák, hogy a pénz nem minden. Igazi boldogságukhoz hozzátartozik a körülöttük élőkre való figyelés is. Sokszor a meghallgatás is elég, s ehhez nem másra, csak egy kis időre van szükség. Persze ha ezen túl is tudnak adni valamit, az még jobb dolog. Próbálják ki, hogy nem az a gazdag ember, akinek sok pénze van, hanem az, aki megtanul a kicsiből is adni -igazán különleges érzés. Kapni is jó, de adni sokkal jobb. Régebben, amikor egy ház körül több generáció is élt, nem volt kérdés az idős emberek gondozása. Napjaink felgyorsult élete hozta azt a szerencsétlen állapotot, amikor a fiatalabb generáció megélhetés után rohangál (akár messze külföldön), az idős, magatehetetlen szülő, nagyszülő pedig magára marad. „Üzenetem" tehát ennyi: vegyük észre az idős, magukra maradt embereket! Legyünk segítségükre, hallgassuk meg őket, s ha szükség van rá, próbáljunk eligazítást adni nekik ebben a bonyolult világban. Ha ezt megtesszük, akkor ők a frusztráció helyett a méltóságot fogják megélni. Márpedig minden idős embernek joga van méltóságteljesen élni és méltóságban meghalni.

Önkéntesnek lenni önmagában érték

A segélyszervezetek munkáját világszerte sok önkéntes segíti. Így van ez a Gyulafehérvári Caritas esetében is. A Caritason belüli önkéntes program irányítóját, Molnár Juditot főképpen az önzetlenül segíteni akaró emberekről s a szervezet ilyen irányú munkájáról kérdeztem.

Ozsváth Judit: Kérem, mesélje el, milyen módon alakult életútja a jelenlegi hivatásáig? Miért éppen ezt az utat választotta? Mi motiválta ebben?

Molnár Judit: Foltozott szivárvány vagyok. Kézdivásárhelyről indult az életem. Ebben a kisvárosban születtem, n őttem fel és mind a mai napig oda járok „haza" a családomhoz, édesanyámhoz, aki a hitre és a bizalomra tanított. Óvodába induláskor léptem át először a Nagy Mózes Elméleti Líceum kapuját, és tizenöt évvel később, érettségizett diákként búcsúztam el onnan. Az általános iskolát művészeti/rajz osztályban végeztem, ezt gimnazistaként intenzív informatikával folytattam, egyetemi éveim alatt pedig kommunikációt és közkapcsolatokat tanultam Marosvásárhelyen. Szeretem a változatosságot, kipróbálni magam különböző területeken. Ez tanulmányaimban is megmutatkozott. 2004 nyarán érettségiztem, az ezt megelőző hónapokban sokat vívódtam azon, hol tanuljak tovább. Keresgéltem, így találtam rá a kommunikációra, ami magában hordozta mindazt, amire vágytam: az emberekkel való közvetlen munkát, a kreativitást, a mozgalmasságot és a változatosságot. Így kerültem Marosvásárhelyre, ahol tanultam és ahol ma is élek és dolgozom. Kézdin hosszú éveken keresztül aktív tagja voltam a Boldog Özséb plébánia ifjúsági közösségének. Érettségi előtt már én is foglalkoztam gyerekekkel, fiatalokkal, aztán felnőttekkel. Táborokat és foglalkozásokat szerveztem. Azt hiszem, itt kezdett el igazán érdekelni az emberek és a közösségek kölcsönhatása. Azóta is nagy rajongója és támogatója vagyok azoknak a kezdeményezéseknek, ahol igazi közösségek születnek, ahol emberek emberükre lelnek, ahol kinyílnak és igazán magukra találnak. Ez az a téma, amely azóta is kíséri az életemet, a munkámat, a mindennapjaimat.

Ilyen alapokkal indultam el Marosvásárhelyre. Rövid időn belül világossá vált számomra, hogy az egyetem mellett szükségem van egy olyan helyre, ahol hasonló értékrendű fiatalokkal lehetek együtt, ahol lelkiekben is gazdagodhatom. Elindultam az ismeretlen nagyvárosban közösséget keresni magamnak. Fél évbe telt, mire a különböző próbálkozások után úgy gondoltam, megtaláltam a helyemet. Egyetemi éveim alatt az egyetemi lelkészség volt az a hely, ahol közösségre, otthonra és barátokra találtam. A lelkészség falai közt kipróbálhattam magam több területen is, próbálgathattam a határaimat, edzhet-tem a szárnyam, megvalósíthattam az álmaimat. Gyakran gondolok úgy erre a helyre, mint a jelenlegi munkám előszobájára, ahol védett körülmények közt tehettem és tanulhattam mindazt, ami jelenleg a munkám. Tanultam szervezni, embereket összefogni, dönteni és a döntéseimért felelősséget vállalni. Ugyanakkor ez volt az a hely, ahol nem csak tapasztalatokat és ismereteket sajátíthattam el, hanem Bara László egyetemi lelkész kíséretével kis lépésekkel közelebb kerülhettem magamhoz és Istenhez. Új világok nyíltak meg előttem, igazi kaland volt ez a néhány év. Államvizsga után néhány nappal már a Caritas alkalmazottja voltam. Nagy vívódással teltek az azt megelőző hetek: milyen munkahelyet válasszak. Végül a Caritas mellett döntöttem, mert úgy éreztem, ennél a szervezetnél lehetőségem van a továbbfejlődésre, teret és lehetőséget biztosít a kibontakozásra, ugyanakkor olyan értékeket képvisel, amelyeket én is magaménak vallok. Törekedtem elkerülni az olyan munkalehetőséget, ahol gépként kell dolgozzam, hogy valakinek automatikusan gyűljön a pénz a zsebébe. Óvakodtam a kemény profitorientált cégektől. Ezért is tudtam azonosulni a Caritas által ajánlott munkával, úgy éreztem, tudok azért lelkesedni és dolgozni, hogy másoknak, ha csak egy leheletnyivel is, de jobb legyen az élete. Így indultam el, most - már több mint két éve - az önkéntes program keretén belül. Mivel a program az én alkalmazásommal indult el, ezért sokszor kellett az építkezés folyamán kihívásokkal szembenézni, problémákat megoldani, és ez ezekben a napokban sincs másként. De megéri. Ez is értéket és szépséget kölcsönöz ennek a munkának.

O. J.: Ismertesse az ön által vezetett önkéntes programokat! Hogyan válhat valaki önkéntessé a Caritason belül? Milyen „megvalósításokat" tudhatnak maguk mögött?

M. J.: Az önkéntes programban dolgozó munkatársakkal az a célkitűzésünk, hogy hidat építsünk a szükségben élők és azok közt, akik valamilyen többlettel rendelkeznek, legyen ez a másik emberre szánt idő, jó szó, egy támogató érintés, egy közös séta, takarítás, bevásárlás vagy akár a gyerekekkel való játék, tanulás. A szükségek és a megoldások tárháza is kimeríthetetlen. Jelenleg nyolcan dolgozunk az önkéntes programban, hét regionális önkéntes koordinátor Erdély hét városában (Kézdivásárhely, Sepsiszentgyörgy, Csíkszereda, Székelyudvarhely, Gyergyószentmiklós, Marosvásárhely és Petrozsény) és jómagam, aki egyházmegyei szinten irányítom a programot. Vannak önkéntes programok, amelyeket próbálunk egységesen minden városban, minden régióban elindítani. Ilyen a kórházi meseolvasó program, ahol az önkéntesek beteg gyerekekkel játszanak, foglalkoznak, hogy néhány percre elfeledtessék velük a kórházat, a betegséget, és más mesés országokba utazzanak velük, valamint hogy a szülők is elmozdulhassanak a gyerekek mellől. Hasonló a korrepetáló program, ahol az önkéntesek hátrányos helyzetű és roma gyerekekkel tanulnak délutánonként, hogy segítsék a felzárkóztatásukat és a különböző neveléskiegészítő játékok, feladatok segítségével a szocializálódá-sukat is. Az idén novemberben egyházmegyei szinten szervezzük meg az Egymillió csillag a szegényekért elnevezésű gyertyás akciót, ugyancsak önkéntesek bevonásával. Tehát vannak közös programok, akciók, amelyeket minden régióban meg tudunk szervezni, mert mindenhol van ilyen szükség. Ugyanakkor próbálunk a szubszidiaritás elve mentén dolgozni és arra figyelni, hogy régiónként olyan programokat kezdeményezzünk, olyan problémák megoldására hívjuk az önkénteseket, amelyek ott helyben adódnak. Bátorítjuk önkénteseinket, jelezzék, ha valahol szükséget látnak, s így közösen keressük a megoldásokat. Célunk arra ösztönözni a helyi közösségeket, hogy megkeressék és megoldják a saját elakadásaikat. Az erdélyi társadalom - jellemző módon - még mindig kívülről várja a megoldásokat. A fiatalok bevonása által szeretnénk példát adni arra, miként lehetünk mi a saját életünk és közösségünk kovácsai.

Két szinten dolgozunk önkéntesekkel a Caritas keretein belül. Egyrészt a már működő programokat, az ott dolgozó kollégák munkáját próbáljuk segíteni azáltal, hogy önkénteseket hívunk, hogy velünk együtt dolgozzanak: ilyenek a családsegítő szolgálat, a roma program, a fogyatékos program, a korai fejlesztő, az idősek nappali foglalkoztatója, az otthoni beteggondozás stb. Ilyen esetekben a kollégák jelzik, milyen programok keretében szeretnének önkéntesekkel dolgozni. A másik szinten az önkéntes koordinátor maga indít programot, amely csak önkéntesekkel működik, például a már említett kórházi vagy korrepetáló program. Ilyen esetekben a programok tervezésébe és előkészítésébe is bevonjuk a helyi önkénteseket. Bármely szintet is nézzük, mind az önkéntesek, mind a programok palettája igen színes. Diákok, egyetemisták és aktív nyugdíjasok azok, akik a leggyakrabban jelzik, hogy szeretnék felajánlani a bennük levő jót mások javára. Minden jelentkező önkéntessel van egy személyes beszélgetés, ahol vele közösen eldöntjük, milyen programban, milyen rendszerességgel fog részt venni. Lehet ez gyerekekkel, fiatalokkal vagy idősekkel való munka, csoportos vagy egyéni, rendszeres vagy csak alkalmi.

Nehéz a megvalósításainkról beszélni, mert a mi munkánk apró cselekedetek, szeretettel tett gesztusok tárháza. Ott kezdődik, hogy valaki kinyitja és két tenyerébe fogja egy idős ember reszkető, görcsös kezét vagy naphosszat cserepeket rak le-fel, hogy egy beteg gyerek fölött legyen tető télire. Ha szétnézünk magunk körül, ezer meg ezer viharverte, szélfújta életet látunk, ezeknek csak a jelenlétünkre, az érintésünkre van szükségük, hogy ismét tavaszt higgyenek és rügyezni kezdjenek. Az önkéntes program legnagyobb kihívása és egyben megvalósítása, ha meg tudjuk hívni embertársainkat szétnézésre, meglátásra és megérintésre. Törekszünk kilépni a szervezet határain kívülre is. Így az önkéntesek képzése terén sikerült egy hosszú távú együttműködést kialakítani a Magyar Katolikus Karitásszal. Célunk, hogy minden, a szervezetünk mellett cselekvő önkéntes részesüljön felkészítésben, támogatásban, hogy saját felvállalt munkáját a lehető legjobban tudja végezni, számára is öröm legyen a segítés. A nyár folyamán valósítottunk meg egy uniós projektet, amelynek keretében ötven év fölötti önkénteseket küldtünk Magyarországra és fogadtunk Erdélyben, hogy három héten keresztül hátrányos helyzetű és fogyatékos gyerekek számára szervezett táborokban segítsenek és legyenek jelen mint „nagymamák". Jelenleg egy olyan pályázat leadásán dolgozunk (más Caritas-programokkal együtt), amelynek célja nyári tábor szervezése krónikusan beteg gyerekek részére. Önkénteseink számára minden nyáron képzési önkéntes tábort szervezünk, ahol feltöltődhetnek, tapasztalatokat cserélhetnek és új ismeretekkel gazdagodhatnak. Félévi rendszerességgel szervezzük a regionális képzési napokat, ezeken az egy régióban dolgozó önkénteseknek nyílik lehetősége a találkozásra. Ezek mellett próbálunk a kiscsoportokkal heti vagy legalább havi egy alkalommal találkozásokat tartani, hogy kapcsolat alakulhasson az önkéntesek között, hogy megtartsák és segítsék egymást ebben a szép, de nem mindig könnyű munkában. Minden önkéntes a Caritas munkatársa egyben. Törekszünk úgy fogadni és támogatni őket munkájukban, mint bármely kollégánkat. Meggyőződésünk, hogy munkatársak vagyunk a szeretetszolgálatban. Biztosítjuk számukra a szükséges hátteret, az eszközöket, adott esetben a munkaruhát és mindazt, ami segítheti őket, hogy vállalt feladataikat a lehető legjobban ellássák. Törekszünk a következetességre, de ezt még mi magunk is tanuljuk. Mivel Romániában nem igazán van még kultúrája az önkéntességnek (mint például a nyugat-európai országokban), maga az „önkéntes" fogalom is tisztázásra szorul, s egy egész hozzá kapcsolódó fogalomtár. Ilyen például annak az attitűdnek a formálása, hogy az önkéntes munkáért, az adott szóért felelősséget kell tudni vállalni. A beszélgetések során kérjük az önkénteseinket, hogy csak annyi munkát vállaljanak, amennyit valóban el is tudnak végezni, de ahhoz következetesen tartsák magukat. Azokkal, akik rendszeres önkéntes munkát vállalnak, szervezetünk szerződést köt, amelyben szerepel a munka időtartama, a felek jogai és kötelezettségei. Vannak programok, ahol szükséges az önkéntes igazolvány (például a kórházi meseolvasó csoportoknál). Ilyenkor mindig biztosítjuk az igazolványokat, akárcsak az igazolásokat, ha valakinek szüksége van bizonylatra, hogy szervezetünknél ilyen jellegű tevékenységet folytatott.

A szeretetszolgálat a vírusos betegségek egyike. Leggyakrabban maguk az önkéntesek vonzzák az új embereket azáltal, hogy itt is, ott is elpotyogtatják élményeiket, lelkesednek, történeteket mesélnek és hisznek az ügyben, amelynek ők is aktív szereplői. Természetesen egyik-másik programunk indításakor mi is szoktunk kisebb toborzó kampányokat szervezni, amelyek egy-egy konkrét célcsoportot igyekeznek megszólítani. Vannak, akik a szervezet online elérhető önkéntes regisztrációs rendszerén, honlapunkon keresztül jelzik, hogy készek

időt és energiát fordítani a rászoruló emberekre. Hiszem, hogy akik akarnak valamit, megtalálják a módját a találkozásnak, a kapcsolatteremtésnek. Van egy gondolat, amely ilyen esetekben gyakran eszembe jut: „Aki akar valamit, az megoldásokat keres, aki semmit nem akar, az kifogásokat". Remélem, hogy társadalmunkban egyre többen leszünk, akik akarunk az emberért, a természetért, a jövőért, az életért tenni. A jó Isten személyében biztosan van egy támogatónk. És talán több is akad... Önkéntesnek lenni önmagában érték. Ha van, amiről lemondanom, azt jelenti, gazdag vagyok, és ha erről a gazdagságról önként le tudok mondani mások javára, az azt jelenti, hogy szabad vagyok. Kívánhat ember többet önmaga számára a lelki szabadságnál? Nekem személyesen ez az egyik legmélyebb, leghitelesebb vágyam. Igazi örömet jelent, amikor sikerül ezt megélnem.

O. J.: Meséljen a legemlékezetesebb önkéntes eseményekről!

M. J.: Nem vagyok a nagy, pátoszos történetek embere. Számomra mindig az a legértékesebb perc, amelyet épp élek, a legcsodálatosabb ember az, akivel épp beszélek. Nem tartok krónikát ízes történetekről, mert valahogy minden történetnek megvan a maga íze. Most, ebben az órában egy idős hölgy arca van előttem, aki igazi ajándékként élte meg, hogy takarítottunk, ablakot pucoltunk nála az önkéntesekkel. Volt valami a szemében, ami az igaz karácsonyt jutatta eszembe. Aztán hallom, amint egy önkéntes elmeséli, hogy amikor ő kellett volna beszéljen, egy néni átvette a szót és meggyőzte arról, hogy a Caritas által a segítség tényleg eljut a szegényekhez. Olyan volt ez, mint amikor a beteg, vigaszra szoruló bátorítja a vigasztalót. Amikor ezt nekem elmesélte, tudtam, hogy több napi munkám sem lett volna elég arra, hogy így meggyőzzem őt arról, hogy a Caritas egy egészen jó szervezet. Látom az első önkéntes csoportot, akik végigizgulták velem azt a három hónapot, amíg megkaptuk az engedélyt a Maros megyei kórháztól, hogy bejárhassunk az onkohematológiai gyerekosztályra. Semmit nem tettek, csak vártak, de ez már önmagában is jó cselekedet volt. Azelőtt azt hittem, én vagyok azért, hogy mögöttük álljak, hogy támogassam őket - ebben a helyzetben ők álltak mögöttem. Egyet akartunk, és ez kölcsönössé tette a kapcsolatunkat és feloldott minden előírást. Ez az az erő, amit csak az önkéntesség hordoz. Hallom az egyik regionális önkéntes koordinátor hangját, amint a második munkahetén felhív, hogy megvan az első önkéntese. Öröm volt a hangjában. Az az öröm, ami győzedelmeskedett a hitetlensége fölött, hogy ez nem fog menni, ezt senki nem akarja majd csinálni. Arcokat látok, akik beteg gyerekeket emelnek magukhoz, festenek, csomagolnak, vásárolnak, és lassan már én magam sem tudom, mi mindent tesznek. Ma ezeket a hangokat hallom, ilyen képeket látok, ilyen ízeket érzek. Ha holnap kérdeznek, biztosan egész másokat mesélek.

O. J.: Irányító munkája során ön minden bizonnyal sok fiatal életét „megváltoztatta". Miként változott a végzett munka által az ön szemlélete, hite, élete?

M.J.: A munkám örök mozgásban tart, ez örök változást is jelent. Azt hiszem, én magam is együtt növekszek a programmal. Az elmúlt több mint két évben nem emlékszem egyetlen olyan alkalomra sem, amikor hátra lehetett volna dőlni és azt mondani: na, ez most megvan, mehetünk haza. Ha valamire, akkor a segítő munkára többszörösen igaz, hogy nem lehet befejezni, csak abbahagyni. Amikor azt hiszem, hogy valamit befejeztem, máris az ajtó előtt áll két újabb feladat, amelyeket a legtöbb alkalommal nemcsak megoldani kell, hanem fel is kell hozzájuk nőni. Folyamatosan kihívások elé vagyok állítva, és ez azzal is együtt jár, hogy olykor érzem, én nem vagyok már elég, vannak témák, amelyek meghaladnak, amelyekre azt kell mondanom: nem tudom, vagy elbaltáztam. Nem igaz, hogy mindez könnyű, zökkenőmentesen megy. Van, hogy előre haladunk, van, hogy hátra. El kell fogadnom, fogadnunk és mozgásban kell maradnunk. Azt gondolom, akkor van baj, amikor megállunk. Gyakran kell türelmet tanulnom, elsősorban önmagam iránt, aztán a munkatársak és az önkéntesek iránt, akik például nem mindig tartják az adott szavukat. Ezek formálnak bennünket. Amióta a Caritasnál dolgozom, teljesen más az életritmusom, mint azelőtt. Természetemből kifolyólag örökmozgó vagyok, ez a munka pedig meg is követeli és formában is tartja az örökmozgásomat. Meg kellett tanulnom leállni, abbahagyni, hazamenni a munkahelyi gondolatok nélkül és szabadságra menni caritászos „hátizsák" nélkül. Ez is változtatott rajtam. Megtartani az élet természetes ritmusát és hagyni, hogy a dolgok olykor velünk, máskor nélkülünk történjenek. Azt hiszem, hálás vagyok Istennek, hogy „befejezhetetlennek" teremtett, hogy mindig, minden helyzetben változhatom, növekedhetek jó vagy rossz irányba, ahogy éppen tőlem telik. Ismét csak azt tudom mondani: nincsenek nagy történetek, nem tértem meg a Caritasnál, nem lettem új ember, nem cseréltem le az értékrendemet. Foltozgatom azt, amim van. Olykor begyógyul rajtam egy folt, olykor egy új jelenik meg valahol.

O. J.: Miként látja: kik vállalják be leginkább a segítőmunkát? Mi motiválja őket? Nagy hiány van-e önkéntesekből, vagy megfelelőképpen le van fedve minden terület?

M. J.: Elsősorban fiatalok és aktív nyugdíjasok jelentkeznek önkéntes munkára, kisebb számban vannak a felnőttek, akik már/még munkaviszonnyal rendelkeznek, de ők sem hiányoznak köreinkből. A diákokat, egyetemistákat a tapasztalatszerzési lehetőség, az új emberekkel való ismerkedés, a valahová tartozás, a „kipróbálhatom magam" lehetősége vonzza, az idősebbeket a segítés mint érték, a jó cselekedetek, a szabadidő hasznos eltöltésének ígérete motiválja.

Szép számban vannak szervezetünknél önkéntesek, jelenleg két-háromszáz ember, akikkel rendszeresen együtt dolgozunk. Nem mondom, hogy ez elég, mert ezen a területen nincs ilyen. Mindig van még egy idős személy, aki egyedül él, magatehetetlen és segítségre szorul, vagy egy beteg, egy gyerek. - még egy ember, akiért lehet tenni valamit, és ilyenkor még kell egy önkéntes segítő, és aztán még egy. Könnyebb önkénteseket találni a gyerekfoglalkozásokra, főleg olyan programokba, ahol a segítők csoportban dolgozhatnak. A fiataloknak fontos, hogy közösségben legyenek, hogy új barátokra tegyenek szert, ezért van prioritása az olyan programoknak, ahol ez megvalósulhat, mint például a korrepetáló vagy a kórházi meseolvasó programok esetében. Ha választhatnak, nagy valószínűséggel nem az „egyedül kijárok egy nénihez" típusú munka mellett döntenek, bár erre is van példa. Ugyanakkor őket is motiválja a „jót tenni jó" eszméje. Ellenkező esetben nem jönnének. Megerősíti őket, hogy vannak hozzájuk hasonlók, és így összefogva tehetnek másokért. A Caritas nem azért hív önkénteseket, hogy elvégezzék a munkát, amelyet mi nem tudunk, vagy megvalósítsák azokat az álmokat, amelyeket mi álmodunk. Azért hívunk embereket, hogy értéket teremtsünk a segítésből, hogy mindenki, aki betesz valamit a közösbe, érezze, hogy ugyanakkor ő is kap. Meggyőződésem, hogy minden önkéntes egy időben ajándékozó és megajándékozott. A mi célunk, hogy a lehető legtöbb ember kapcsolódjon be ebbe a kölcsönhatásba, így gazdagítsuk egymást és teremtsünk emberhez méltóbb életet a környezetünkben élőknek, magunknak és a jövő gyermekeinek.

O. J.: Van-e valamilyen üzenete a leendő önkéntesjelöltek felé?

M. J.: Gandhitól kölcsönzött gondolatot mondok: „Te magad légy a változás, amit látni szeretnél a világban".

A család támogató jellegét kívánjuk erősíteni

Sokan kifejtették már gondolataikat azzal kapcsolatosan, milyen következményekkel jár a társadalom alapsejtjének, a családnak a sérülése. Márpedig korunk családjainak jelentős hányada sebeket, betegségeket hordoz magában. A segítségnyújtásra tehát nagy szükség van. A Gyulafehérvári Caritas Családsegítő Szolgálatának munkatársával, Vargyas-Moni Gabriellával ezt a kérdéskört jártuk körül.

Ozsváth Judit: Milyen út vezette jelenlegi munkájához?

Vargyas-Moni Gabriella: 2005-ben végeztem a Babes-Bolyai Tudományegyetem szociológia-szociális munkás szakán. A négy egyetemi évből másfelet Budapesten töltöttem, a Károli Gáspár Református Egyetemen, illetve az ELTE-n. Nagyon sokat jelentettek számomra ezek az áthallgatások, különösen a szociális munka különböző területeinek megismerése szempontjából. A szociális munka nagyon tág fogalom: a fogyatékos gyerek fejlesztésétől a csoportfoglalkozásokon keresztül az egészséges felnőtt lelki gondozásáig nagyon sok minden belefér. Kezdőként nem tudtam, hogy a szakma melyik területén szeretnék elhelyezkedni. Budapesti gyakorlataim során kezdtem megismerni, hogyan működnek a különböző szociális intézmények, az önkormányzatok által kiszerződtetett családsegítő és gyermekjóléti szolgálatok.

Egyetemi tanulmányaim végeztével tudomást szereztem arról, hogy a Gyulafehérvári Caritas szociális munkást keres a szülővárosomban működő Caritas-központba. Felvettek. Akkor még nem tudtuk pontosan, mit akarunk, csak annyit, hogy kezdeni szeretnénk valamit a felénk érkező kérésekkel. Az otthoni beteggondozásban részt vevő munkatársaimat sokszor kimerítették, lehangolták a látottak, tapasztaltak: a szociálisan hátrányos helyzetű, sokgyermekes családoknál a nélkülözést, a nevelőapa agresszióját, az alkoholbeteg családtagjainak a szorongását, az osztálytársaitól lemaradt gyerek szüleinek a frusztrációját. Az ezeken való segítés szándékával született meg Gyergyószentmiklóson öt évvel ezelőtt - elsőként a gyulafehérvári egyházmegyében - a Családsegítő Szolgálat.

O. J.: Vázolja fel, kérem, a családsegítéshez kapcsolódó tevékenységeit, egyúttal ismertesse a Caritas családsegítéssel kapcsolatos koncepcióját, programjait. Milyen családok szorulnak segítségre ma? Milyen okok vezetik krízishelyzetekbe őket a leggyakrabban? Önök miként próbálnak segíteni nekik?

V.-M. G.: Szociális munkásként csoportok és programok szervezése, egyéni beszélgetések levezetése volt a feladatom közel négy évig. 2005 őszén elkezdtem a család- és pszichoterápiás képzést, ami sokban segítette munkámat. Jelenleg Hargita megyei koordinátorként dolgozom a szervezetnél. A Caritas Családsegítő Szolgálata a család támogató jellegét kívánja erősíteni azáltal, hogy - az adott régió igényeinek megfelelően - különböző programokat kínál családok, egyének, csoportok és közösségek számára. Ezek a hiteles keresztény értékrendbe gyökerezve a méltóságteljes, kiegyensúlyozott életvezetést segítik elő. A felmerülő igények, a Caritas adta lehetőségek és a szakmaiság összehangolása során az eltelt öt esztendőben sokat változott a Szolgálat arculata és szolgáltatásai. A Családsegítő Szolgálat ma már Hargita, Maros és Kovászna megyében is elérhető. Hargita megyében tíz szakképzett munkatárs (szociális munkások, pszichológusok és szociálpedagógusok) szervezi programjait - a megye 55 településén.

Segítésen a legtöbben konkrét segítségnyújtást értenek, fizikai munkát vagy valamilyen adományt. A Családsegítő Szolgálat nem ilyen segítséget kínál. Mivel bevételeink végesek és a szolgáltatásainkat támogatják, nem áll módunkban pénzbeli segítséget nyújtani, bár tudjuk, sokszor elkelne ez is. De azt is tudjuk, hogy az anyagi formában megjelent probléma gyakran csak a jéghegy csúcsa: az látszik ki, de valójában azzal, hogy pénzbeli adományt kapnak a rászorulók, nem oldják meg a mélyebben lévő gondokat, hanem csak elodázzák, tovább tolják őket. Bőven van példa arra, hogy szociális segélyeken, adományokon élnek családok, de képtelenek szembenézni helyzetükkel és gyökeresen változtatni életükön. A felszínen megjelenő baj mögött sokkal mélyebben rejlő dolgok vannak: például miért nem tudják beosztani a pénzt? (ezt tanulni lehet és kellene is!); miért nem találnak munkahelyet? (milyen módon s hol lehet hatékonyan munkát keresni - ezt is meg lehet tanulni) stb. Az orvoslásban tehát nem szabad a felszínen megállni, mert ha megállunk, a probléma visszatér. Meggyőződésünk, hogy minden emberben - így a különféle nehézségekkel küszködőben is - van egy „gyógyulási potenciál", képesség arra, hogy megbirkózzon a saját problémájával, és változtasson azon a helyzeten, amibe került. Csakhogy sokszor a bajba jutott ember nem érzékeli a benne lévő erőt. A Családsegítő Szolgálatnál dolgozó szakemberek megfelelő felkészültséggel rendelkeznek ahhoz, hogy a hozzájuk fordulóknak segítsenek elgondolkodni problémáik mélyebb okain, illetve - a különböző képességek fejlesztése által - segítik őket egy ún. megküzdő magatartás kialakításában, amit később az élet más területein is használni tudnak. Ezáltal az ember hosszú távon képessé válik saját élete alakítására, és felelősséget is tud vállalni azért - a szociálisan nehéz helyzetbe való kerülés esélye pedig csökken. Ez tulajdonképpen egy folyamat: a nehézséget megélő embernek nemcsak a problémájával, hanem annak okával is foglalkoznia kell, ha tartós megoldást szeretne bajára. Ebben szívesen támogatunk minden hozzánk fordulót.

A családsegítés során tehát megelőzzük a gyermekek és felnőttek elhanyagoltságát, bántalmazását, segítjük a kiszolgáltatott gyermekeket és felnőtteket, támogatjuk azokat a családokat, gyerekeket és felnőtteket, akik nem képesek megvédeni magukat a fizikai és érzelmi bántalmazásoktól, és akik nem képesek eredményesen megbirkózni problémáikkal. Ezzel egy időben a helyes önismeret kialakításában is segítünk, ami által az egyén felfedezi saját erőforrásait és képessé válik helyzetének javítására.

Szolgálatunk programokat szervez Hargita megye több településén, ahol időseknek, nőknek, fiataloknak, gyerekeknek vagy egy-egy speciális célcsoportnak (alkoholbetegeknek és daganatos betegeknek), pároknak tart tematikus foglalkozásokat. Meghívásokat kapunk ifjúsági csoportokba, osztályfőnöki órákra, ezeken prevenciós foglalkozásokat és önismereti jellegű tevékenységeket tartunk. A csoportfoglalkozások célja lehetőséget biztosítani az embereknek a tartalmas együttlétre - tehát közösségi élményt nyújtanak, és ezen túlmenően egy adott témában konkrét információt adnak vagy segítenek tájékozódni az életben, képességeket fejlesztenek, kapcsolatokat építenek, erősítik az embereket a megküzdő képességben, támogatják a gyógyulási folyamatokat és segítenek az élet napos oldalának felfedezésében.

A csoportfoglalkozásokon kívül egyéni tanácsadásra, segítő beszélgetésre is lehetőség van. Megkeresnek bennünket sokféle nehézséggel küszködő emberek, akik komolyan, elkötelezetten változtatni szeretnének az életükön, akik szeretnék valakivel megosztani nehézségeiket és kiutakat keresnek. Sok esetben nem is olyan nagy a baj, sőt nem is kell szociális szükséghelyzetben lennie az embernek ahhoz, hogy nehézséget tapasztaljon az élet különböző területén. Gyakran egykét beszélgetés megindíthat egy gyógyulási folyamatot, segíthet, hogy az ember maga lásson rá helyzetére és megtalálja a neki megfelelő kiutat, az erőt, hogy változtasson a helyzetén.

O. J.: Ön miként látja a mai családkép alakulását, illetve a mai családot? Mit tart követhető példának?

V.-M. G.: Nem érzem azt, hogy példaként követhető családokról beszélhetnénk. Mindenkinek a maga családja lehet a tökéletes és a legnehezebben működő mikrotársadalom. A családról viszont azt gondolom, hogy ma egyre kevésbé stabil - sok új típusú családi szerkezet jelent meg. Vidéken is egyre növekszik a csonka családok száma, az édesapa vagy az édesanya külföldön dolgozik, hogy minél többet tudjon adni a gyerekének, az életben való helytálláshoz szükséges érzelmi biztonságot viszont nem tudja külföldről biztosítani. Növekszik az élettársi kapcsolatok száma, egyre nehezebb a házassághoz szükséges elköteleződés felvállalása. Hargita megyéhez viszonyítva Gyergyó régióban hihetetlenül magas a válások száma. Új családi életformák alakultak ki, amelyekben csak keresik a helyüket a tagok. Régen a család jó működéséhez szükség volt egy férfira és egy nőre, ma már könnyebben meg tud élni egy egyedülálló felnőtt és egy gyermek. Elhagytuk a múltbéli hagyományos családból hozott fogódzóinkat, és most meg kell keresnünk a mieinket - újra meg kell találnunk az egyensúlyt ahhoz, hogy jól tudjunk működni benne.

A régebben meglévő informális szociális háló sokakat „kifogott" a bajból - voltak emberek, akikre biztosan számítani lehetett. A mai megváltozott gazdasági és társadalmi helyzetben egyre inkább szükség van - és lesz - olyan szakemberekre, akik a problémákkal való megbirkózásban, illetve a problémák megelőzésében segítik az embereket.

O. J.: Melyek a jól működő családok életvezetési „titkai"?

V. M. G.: Nem hiszem, hogy létezne olyan recept, amely a jól működő családnak szól. Azt gondolom, nincs olyan család, amelyikben egyszer sem üti fel a fejét egy krízis vagy nehezebb időszak. Kérdés csupán az, miként éli meg a család ezeket a hullámvölgyeket, és szükség esetén tud-e segítséget kérni. Nagyon bölcs és felelősségteljes lépés a nehéz helyzet felvállalása és a tanácsért, segítségért fordulás. Sokat segít a konfliktusok megoldásában, az egymásra figyelésben a közös bibliaolvasás, a napi evangélium megbeszélése.

O. J.: Beszélje el, kérem, a családsegítő programhoz kapcsolódó legmeghatározóbb élményeit!

V.-M. G.: Az elmúlt évekre visz-szatekintve Lina néni esete számomra a legmeghatározóbb élmény. Lina nénit az otthoni beteggondozó munkatársaim segítségével „találtam meg" Gyergyószentmiklóson. A kolléganők kérésére mentem ki hozzá még karácsony előtt, hogy egy kis élelmiszercsomaggal örvendeztessem meg. Amit ott találtam, minden addigi tapasztalatomat felülmúlta. A város végén egy kapu nélküli, imitt-amott kerttel szegélyezett, omladozó házikó állt. A hátsó fele mintha tatarozva lett volna, de annak zárva volt az ajtaja. Elől viszont nyílt a rozoga ajtó, belépni nehezen lehetett, padló inkább nem volt, mint volt, a falak koromtól feketéllettek. A hiányzó tetejű dobkályhából felcsapó nagy lángok fölött melegítette kezét Lina néni. A 74 éves néni elméje megkopott, nem jutott eszébe, hol dolgozott fiatalkorában, pedig dolgozott, mert 485 lejes nyugdíjat vitt neki a postás. A környéken élők figyeltek rá, vitték neki az ételt és a vizet a mosakodáshoz, ami nagyon nehézkesen ment. Amikor beléptem, a tízliteres vederben jéggé volt fagyva a mosdóvíz... - Lina nénit legalább a tél idejére szerettük volna az öregotthon biztonságában tudni. De nem hagyta a házát, mert reménykedve várta haza a fiát, aki már több éve nem is jelentkezett. Ma már tudom, fia pénzkereső emberként Londonban él, emeletes, ablakos, meleg házban lakik. Akkor ott kellett hagynom Lina nénit a kis omladozó házban. Karácsony előtt az ő beleegyezése nélkül nem tudtunk lépni, így csak fát vittünk neki és beüvegeztük az ablakát. Emlékszem, a két ünnep között sokszor eszembe jutott, jó cselekedet volt-e ablakot tenni, mert a karton átengedte a kályhából kijövő füstöt, az üveg pedig nem. Januárban sikerült Lina nénivel megbeszélni, hogy csak a téli időre menjen öregotthonba, s mi majd szólunk a fiának, hogy merre találja, ha keresné a pár hónap alatt. Sajnos Lina néni nem sokáig tudta élvezni az otthon kényelmét, odakerülése után négy hónapra magához szólította a jó Isten.

Másik történet. Karácsony előtt minden évben ajándékcsomagokat viszünk ki olyan családoknak, ahol nagy a nélkülözés és szegénység. December 24-én délelőtt még teli volt az autó csomagokkal, egy sokgyermekes családhoz mentünk. Nagyon szomorú volt látni a gyerekeket a tévé előtt, míg a szülők aludtak az ágynak alig nevezhető fekvőhelyen. Semmi karácsonyi hangulat, még egy árva fenyő sem jelezte a kis Jézus közeledtét - a szegénység mellett sajnos ott volt a nemtörődömség, az elhanyagoltság. Kellemes meglepetésként ért, amikor egy félig roma családhoz megérkezve töltött káposzta illata és a gyerekkézzel készített kis díszek jelezték az ünnepet. A háziasszony derekára kötött köténykével meglepetten nyitott ajtót, s mi is örömmel tudtuk átadni a kis csomagokat, bízva benne, hogy tudnak mit kezdeni a segítséggel.

O. J.: Milyen jövőbeni terveik vannak ezen a területen?

V.-M. G.: Mosolyogtató, de igaz: mi azért dolgozunk, hogy később ne legyen munkánk. Ez persze utópia. Ezért hát szeretnénk továbbra is működtetni a településeken elindított programjainkat, csoportjainkat és szolgáltatásainkat elérhetővé tenni más településeken is, ami új munkatársak alkalmazásával jár együtt. Nagyobb hangsúlyt kívánunk fektetni az általunk szervezett családnapra és a Karaván-vakációs programokra. Az infrastruktúra, a munkafeltételek fejlesztése is fontos szempontnak mutatkozik a hatékonyabb munkavégzéséhez. Ugyanakkor igyekszünk az állami és más civil intézmények irányába is bővíteni kapcsolatainkat.