Tamási Zsolt
aNYAGI ÜGYEK

 

Financial Questions in the Transylvanian Diocese in the 20th Century

Finances were a central issue within the diocese and in the individual parishes' life. There were several rules and regulations issued by the bishop on how to do the accounting, what sums and for what intentions they needed to be collected, which sums needed to be sent to the diocesan center and so on. The questions concerning the finances of the diocese were grouped around the following fundamental issues: the priests' and the church employees' dues and pension; the prices of different liturgical and other services; the accounts for the collections ordered by the office of the bishop and the church accounts (budgets) compilation.

Keywords: finances, accounting, church collect, church employees, pension, fees

 

Az egyházközségek életében a politikai változásoktól függetlenül központi helyet foglaltak el a pénzügyi kérdések a következő kérdéskörök köré csoportosítva: a papok és az egyházi alkalmazottak illetékei és nyugdíja; a misestipendiumok és az azokból való részesedés; az egyházmegye által elrendelt gyűjtések elszámolása és az egyházi számadások összeállítása.

A papság és egyházi alkalmazottak fizetésének biztosítása az egyházközségek feladata volt. 1908-tól az állami törvények értelmében sor került a központilag megállapított minimális jövedelemig történő fizetéskiegészítésekre az államkassza terhére. A megyéspüspök 1912-ben tette közzé, kiket milyen összeggel támogat az állam. Ezzel párhuzamosan a népiskolai törvények rendelése értelmében a tanítók fizetését minden iskolaszék köteles volt kiegészíteni a törvényileg megállapított legkisebb összegig. Ahol erre saját erőből képtelenek voltak, a püspök kérte, hogy kérjék az államsegélyt, mert ahol azt 1910. szeptember 30-ig nem tették meg, a fizetéskiegészítést az iskolafenntartó hitközség terhére biztosítottnak tekintették, s ha a későbbiekben ezt nem tudták teljesíteni, az egyházközség elveszítheti iskolafenntartási jogát. Az így megszerzett államsegély nem zárta ki, hogy az egyházközség a tanítói fizetést saját alapból felemelhesse.¹ Az impériumváltás után a tanítói államsegély igénylésének a feltétele a kiegészítő vizsgák letétele lett. Aki ennek eleget tett, a vármegyei közigazgatás útján igényelhette az államsegélyt. A megyéspüspök 3666/1927 számú körlevelében kénytelen volt rámutatni, hogy a tanítók fizetésével kapcsolatban hiába várja a kilátásba helyezett államsegélyt. Belátta: ettől függetlenül szükséges a tanítói fizetést rendezni, s az egyházközségeket tette felelőssé ezért.

A káplánok fizetésével kapcsolatban csak 1948-ból ismert az a rendelkezés, amely szerint a káplán nem az egyházközség alkalmazottja, tehát fizetését a plébánostól kapja. De ha az ellátás költségeihez az egyházközség is hozzájárult, ez nem jelentette azt, hogy ezáltal a káplán az egyházközség alkalmazottjává vált volna.

1956-ban Márton Áron kérte felterjeszteni a saját alapból fizetett egyházközségi alkalmazottak (pap, kántor, harangozó, sekrestyés, könyvelő, pénztáros) névsorát. Munkakönyvet a 327/1958 számú körrendelet pontosítása szerint csak azok kaphattak, akik az államilag megállapított minimális jövedelemmel rendelkeztek.² A következő évben arra is figyelmeztette a plébánosokat, hogy a kimutatásokban ne szerepeltessenek az országosan elfogadott fizetéskereteknél nagyobb jövedelmeket. A 226/1959 számú rendelet szerint a saját jövedelemből fizetett egyházi személyzet jövedelme utáni 10 százalékos adót³ nem az Egyházmegyei Hatóság, hanem a román Vallásügyi Osztály számlájára kell befizetni a kerületi főesperesek útján havonta. 1960-ban pontosították, hogy a filiák alkalmazottait is a plébániai alkalmazottak listáján kell szerepeltetni. Itt jelent meg, hogy nyolc órával teljes fizetést, két órával negyed fizetést lehet adni. Ahol a napi két óra se jött ki, alkalmi munkásként kellett szerepeltetni az alkalmazottakat. 1961-től ezekben a kimutatásokban csak a pap, kántor és a gondozó⁴ megnevezés volt szerepeltethető. Az úgynevezett régiségpénz a kántorok esetében 1963-tól jelenhet meg a számlázáskor, de a többi egyházi alkalmazottnál nem. A csökkenő támogatás miatt 1875/1970 számú rendeletében a püspök kérte, hogy ahol a pap minimális fizetése nem jönne ki, ott a világi alkalmazottak normáját csökkentsék, s a papnak biztosítsa az egyháztanács az előírásos minimumot. 1975-ben rámutatott, hogy a nyugdíjra csak a munkakönyvben szereplő évek jogosítanak fel, ezért csak olyan jelentkezőket alkalmazhattak, akik legalább 10 évig tudtak teljes normával az egyházközségben szolgálatot végezni. A nyugdíj biztosítása miatt kérte 1977-ben, hogy azok az egyházi alkalmazottak, akik életkoruk miatt nyugdíjazhatóak, de szükséges szolgálati éveik nem elegendőek,⁵ kérjék további alkalmazásukat a rendes nyugdíjért.

A nyugdíj biztosításának hátterét az egyházi nyugdíjintézetek jelentették a kommunista diktatúra bevezetéséig. A papi nyugdíjalap kapcsán a század elején az 1822-es egyházmegyei zsinat határozatai voltak érvényben. Az új papi nyugdíjszabályzatot a megyéspüspök 70/1912 szám alatt tette közzé, 1913. január 1-jével lépett hatályba, neve: Erdély Egyházmegyei Papi Nyugdíjintézet. Nyugdíjra jogosultak, akik a 40. szolgálati évet betöltötték vagy fogyatékosság miatt további szolgálatra nem voltak alkalmasak. A papi nyugdíjintézettel párhuzamosan 1905-től érvénybe lépett a kántori nyugdíjintézet új alapszabályzata is a 2400/1905 számú püspöki rendelettel. Az intézetre azért volt szükség, mert a kántorok, mivel nem rendes tanítók, az országos tanítói nyugdíjintézetbe nem voltak felvehetőek. Az 1903-as státusgyűlési határozat értelmében a püspök egyesítette a kántortanítói nyugdíjalap címen kezelt összeget az iskolaalapból erre a célra kiszakított tőkével. A teljes nyugdíjra csak az volt jogosult, aki 40 szolgálati és befizetési évet tudott maga mögött. Az alapba be kellett fizetni az évi kántori jövedelem egyharmadát, a kántori javadalmazás 2 százalékát, a készpénzt pótló jövedelmek⁶ járandóságának 10 évi átlag szerint számítandó értékét. Az alapszabály 1906. január 1-jével lépett érvénybe. A kántortanítók nem voltak kötelezve a belépésre, de javasolta a püspök, hogy kántori jövedelmük után biztosítsák maguknak a nyugdíjat. 1905-ben viszont 6121/1905 szám alatt közölte, hogy azok az állami és községi tanítók, akik kántori megbízást is kaptak, a kántori teendőkért felvett fizetések után felvehetőek ebbe a nyugdíjintézetbe. 1190/1908 szám alatt a püspök a kántorok nyugdíjintézetével kapcsolatban jelezte, hogy az 1907. évi XXVII. törvénycikk 11. §-a értelmében ahol a tanító kántor is, az országos tanítói nyugdíjba beszámítandó illetmények megállapításánál a tanítói és kántori járandóságok együttesen számítandóak. Az érintett kántorokat és segédkántorokat, akik felvételt nyertek az egyházmegyei kántori nyugdíjintézetbe, elbocsátotta, egyben intézkedett, hogy a már befizetett tagsági illetményeket kamat nélkül visszakapják. Az impériumváltást követően 1921-ben Majláth püspök közölte a Vallásügyi Minisztérium 59 774/1921 számú rendelete alapján az államsegélyből létesült nyugdíjalap szabályzatát. Ehhez az alaphoz az állam minden államsegélyben részesülő egyházi alkalmazottja alapfizetésének 10 százalékával járult hozzá. E nyugdíjintézet tagjai lettek az egyházmegyei világi alkalmazottak, ha államsegélyt kaptak. Ők is ugyanolyan mértékben járultak hozzá az alaphoz: 40 év szolgálati vagy betöltött 60. év után a nyugdíjazás hivatalból volt igényelhető. 1930-ban Majláth püspök közzétette a papi nyugdíjintézet módosított szabályzatát: tag lett minden felszentelt pap. Az alapvagyon gyarapítására szolgált az egyházmegyei papok hagyatékénak köteles része (1/8 része), az egyházközségek adományai, a templomi gyűjtések és más jövedelmek. Minden tag köteles volt évi tiszta jövedelmének 5 százalékát befizetni. A politikai helyzet magyarázza a pótló rendelkezést: a nyugdíjintézet megszűnhet, ha a változott viszonyok miatt fennállása lehetetlenné vagy szükségtelenné válna, ekkor a püspök dönt a vagyon sorsáról. A kommunista berendezkedés éveiben az egyházi irányításból a nyugdíjak biztosítása állami ellenőrzés alá került. 1956-ban a Román Népköztársaság Nagy Nemzetgyűlésének Elnöksége határozata értelmében a felekezeteknek nyugdíj- és segélyező pénztárakat kellett létesíteni. Ezek mint jogi intézmények a kultuszminisztérium ellenőrzése alatt álltak. A működési szabályokat a felekezetek központi vezetősége állíthatta volna össze. 5864/1962 kultuszminisztériumi iktatószám alatt közvetlenül a marosvásárhelyi plébániának címzett rendeletben közölték, hogy mivel egyedül a gyulafehérvári római katolikus egyházmegye nem gondoskodott a nyugdíj- és segélyalapról, a kultuszminisztérium a 718/1956 számú rendelet végrehajtásaként úgy rendelkezett, hogy a bankokba erre a célra befizettetett 10 százalékokat átutalja az állami bank számlájára.⁷ Az erdélyi egyházmegyei alkalmazottakat 1959. január 1-jével e nyugdíjintézet tagjainak tekintették. Márton Áron püspök 1046/1962 számon a plébániáknak jelezte, hogy a nyugdíjintézetre vonatkozó szabályzatot az egyházi s állami törvények figyelembe vételével még annak idejében elkészítették, jóváhagyásra benyújtották, ám a jóváhagyás nem érkezett meg. A Bukarestben székelő egyházi nyugdíjintézet szabályzatát kánonjogilag eddig sem, ettől kezdve sem fogadhatta el. Ezért nem adta hozzájárulását, hogy az egyházi alkalmazottak oda fizessék be a járulékot. Mivel azonban a nyugdíjhoz mindenkinek joga van, ha már az összegek átutalása⁸ megtörtént, kérte, hogy az egyházi alkalmazottak mégis oda forduljanak a nyugdíjért. Minden esetben a püspök előzetes engedélyével tehették ezt meg. Egyúttal figyelmeztetett, hogy mielőtt bárki bármilyen intézethez fordulna, kötelessége a püspök előzetes engedélyét kikérni. A főesperesek, akik a nyugdíj-hozzájárulásokat eddig is beküldték, ezután is kötelesek hiteles kimutatást küldeni az Egyházmegyei Hatóságnak.

Az egyházközségi pénzügyi kérdések terén fontos szerepet töltöttek be a misestipendiumokból származó összegek. A század folyamán a pénzérték és az impériumváltásokkal járó pénznem változásai miatt több alkalommal állapították meg központilag a misestipendiumot.⁹ A század első felében inkább a misealapítványok, ritkábban a „kézi-mise"¹⁰ árszabályozása volt jellemző, a század második felében ennek a fordítottja. Az áttekinthetőség miatt az árszabásban bekövetkezett jelentősebb változásokat az 1. táblázat érzékelti:

Év	Mise	Érték	Részesedés
			templom	kántor	harangozó	sekrestyés
190411	Alapítványi12	400 korona13	3	3	1	1	...14
1926	Énekes15	120 lej	20	30	5	5	60
1932	Énekes	90 lej	15	22	4	4	35
1947	Énekes16	160	15 %	25 %	5 %	5 %	50 %

 

A misestipendiumok értékével párhuzamosan 1542/1974 számon jelent meg Márton Áron püspök rendelete a szentelmények illetékével kapcsolatosan. A temetési illetékbe régi szokás szerint bennefoglaltatik a pap, a kántor, a harangozó, a templom része is, de jelezte, hogy a jövőben ez nem lesz megosztható.¹⁷ Külön kiemelte, hogy a temetési különbségeket meg kell szüntetni, minden halottat egyformán, temetési palástot viselve kell eltemetni. Háromnapos temetést csak olyan elhunytnak biztosíthattak, aki példás keresztény életet élt. Ha a harangozások számával vagy idejével kapcsolatban külön kívánságok lennének, ennek pótdíját az egyháztanács állapíthatja meg. A temetéssel kapcsolatos oktatás az új liturgikus előírások miatt a szertartás részét képezte, ezért pótdíjat nem számíthatnak. Kérte, hogy a temetési beszédben a pap legyen tekintettel a családra is, de ne emlegesse név szerint a hozzátartozókat.¹⁸ Jelezte: a temetési, esketési illetéket el lehet hagyni, de sosem olyankor, amikor a hozzátartozók a cselekményt halotti torral vagy lakodalommal kötik össze. Ilyenkor a teljes illeték kifizetése kötelező. Az egyháztanácsra bízta a szentelmények esetében a megszorítások alkalmazását olyanok esetén, akik hátralékban voltak az egyházközség fenntartására befizetett járulékkal. Irányelv: szentséget ilyen ok miatt sose tagadják meg.¹⁹ A megszorítás alkalmazható a harangozás, a ministránsok, zászlók és más felszerelések igénybe vételével kapcsolatosan.

A pro populo misék kapcsán 1916-ban a háborús károk miatt Majláth püspök engedélyt kért és kapott a pápától, hogy az eltörölt ünnepeken²⁰ az ezek végzésére köteles plébánosok a püspök szándékára misézhessenek, hogy az így befolyó stipendiumokat a háborúban megrongált templomok restaurálására fordíthassák. A 6464/1916 számú rendelkezésben kiemelte: ha valaki több plébániát lát el, az eltörölt ünnepeken mindkét misét a püspök szándékára végezze, de ha valamely eltörölt ünnep vasárnapra esik, a pro populo mise mondandó. 1930-ban adott utasításai értelmében az ilyen napokon a második miséért szabad stipendiumot is elfogadni, de csak a Teológia javára vagy más egyházmegyei szükségletekre. 6001/1904 szám alatt a megyéspüspök elrendelte, hogy ahol még nem vezetik, ott is inten-ciós könyvet vezessen a papság, amelybe beírandó a felvállalt és elvégzett szentmisék száma, a stipendium értéke.²¹ Az 1913-as egyházmegyei zsinat 93. §-a kötelezően előírta az intenciós könyv vezetését, ezt folyamatosan számonkérte az Egyházmegyei Hatóság.

A misestipendiumok mellett a különböző gyűjtések jelentik az anyagi forrást az egyházi intézmények fenntartásához. A nyilvános templomi gyűjtések engedélyezése terén a román uralom bevezetése után jelentkeztek az első gondok. 1928-ban az egészségügyi és népjóléti minisztérium 44.369/1928 szám alatt értesítette a megyéspüspököt, hogy újabb rendelkezésig a minisztertanács beszüntetett minden nyilvános gyűjtést. A püspök nem bocsáthatott ki egyházi célokra gyűjtési engedélyeket. A tiltás 1929-ben ért véget, de megszorító intézkedésként érvényben maradt; ha építkezésre történt a gyűjtés, láttamoztatni kellett az illető megye építészeti hivatalával. Falusi templomi célokra csak az illető megye területén adhatott engedélyt a megyéspüspök. Rendelete kitért arra, hogy lehetőleg kerüljék el a gyűjtéseket a nép túlterheltsége miatt, de ha mégis sor kerülne rá, hogy engedélyezzen ilyet, kérte, a gyűjtés lezárása után jegyzőkönyvet terjesszenek fel az eredményről. 135/1929 szám alatt minden korábbi rendeletét hatálytalanítva szabályozta a templomi gyűjtéseket. Január 6-án (vízkereszt ünnepén) a külföldi missziókra; nagyböjt I. vasárnapján az egyházmegyei missziókra; nagypénteken a jeruzsálemi sírra; húsvétvasárnap a papi nyugdíjalapra; pünkösdvasárnap az egyházmegyei teológiai intézet javára; Szent Péter és Pál ünnepén és mindenszentek napján: Péter-fillérek gyűjtése; Krisztus királykor: az Erdélyi Katolikus Népszövetség javára; advent I. vasárnapján a katolikus sajtóra; karácsonykor a tanítói nyugdíjalapra történhettek a gyűjtések. A felsorolt kötelezőeken kívül megengedte a gyűjtést május első vasárnapján az egyházmegyei oltáregyesület, október első vasárnapján a Szociális Missziótársulat javára. E napokon elmaradt a rendes perselyezés. A begyűlt összeget az espereshez kérte beküldeni, külön a püspöki főhatósághoz egyetlen gyűjtés eredménye sem volt felterjeszthető. A 968/1929 számú rendeletében pontosította, hogy a soron kívüli gyűjtéseket legfeljebb egy évi kifutással fogja engedélyezni, eredményéről az illető megye prefektusát is értesíteni kellett.

A templomi gyűjtések új rendjét 1959-ben Márton Áron pontosította. Felsorolta az alkalmakat és a pénz rendeltetését. Január 6.: az egyházmegyei missziók javára; nagyböjt 5., pünkösd és advent 3. vasárnapján a papnevelő intézet javára; nagypénteken a szegény templomok segélyezésére a szent sír melletti perselybe; húsvétkor, karácsonykor a szegény és öreg papok segélyezésére gyűjthettek. Az eredményt tíz napon belül be kellett küldeni a főes-perességre. A papnevelő intézet javára gyűlt összeget ha a plébánia betette az egyházközség részéről felajánlott összegbe, a pénz a plébánián maradt, s közvetlenül a püspökségre terjesztették fel. Ahol nem így tettek, ott ezt a gyűjtést is a főesperességre kellett felküldeni. A főesperesi összesítésben név szerint kellett feltüntetni minden plébániát. A főesperesek évente kétszer kellett felküldjék az összegeket: júliusban és januárban. A 2748/1959 számú körlevel utalt arra, hogy a kultuszosztály 1959. november 6-i vagyonellenőr-zési vizsgálata megállapította: a plébániák nem terjesztettek fel jegyzőkönyvet a templomi gyűjtésekről. Márton Áron ezért kérte elkészítését a plébános, a gondnok és egy vagyonőr jelenlétében, s a főesperes útján a felterjesztését.

A perselypénzekkel kapcsolatban 2840/1916 számú körlevelében Majláth püspök az 1913-as egyházmegyei zsinat határozata értelmében utasítást adott a perselypénzek, adományok kezelésére. Ezeket a plébánosok két tanú jelenlétében vehették számba, s a tanúk ellenjegyzésével könyvelhették el. Szent Antal-perselyek csak főpásztori engedéllyel állíthatóak, azok gyűjtéseiről 30 napon belül kért jelentést. Bevételeiről, az ebből fizetett kiadásokról külön pénztári naplót rendelt vezetni. A perselyeket mindenütt kettős zárral kérte felszerelni, egyik kulcs a plébánosnál, a másik a gondnoknál. A kerületi esperesek kötelességévé tette megvizsgálni az esperesi látogatásokkor a perselyek helyzetét. A gyűjtések eredményéről évente kétszer (január, június) kérte tájékoztatni a híveket is. 1930-ban elrendelte, hogy a rendes számadással együtt terjesszék fel a plébániák azoknak a perselypénzeknek az elszámolását, amelyek nem tartoznak a templomalap számadásaihoz. Ettől kezdve a Szent Antal-persely bevétele - eltörölve minden korábbi gyakorlatot - csak a szegények segélyezésére fordítható, a szegény templomok javára nem. Rendelete betartása lelkiismeretben volt kötelező. A Szent Antal-perselyek negyedrésze évente kétszer a kerületi főesperes útján erre a célra beküldendő. Ahol szükséges volt, hogy ezt a perselypénzt kizárólag a szegények javára fordítsák, külön perselyt kért felállítani az árvák részére. Ezt követően sokáig nem volt újabb rendelkezés a perselypénzeket illetően. 1966-ban Márton Áron a perselypénzeknél kérte figyelembe venni a különbséget a jegyzőkönyv és a félévi kimutatás között. Jegyzőkönyvet kellett felvenni minden persely-ürítéskor, erről a püspökség gazdasági osztályának is szüksége volt egy példányra. 1977-ben a püspök annyiban módosította, hogy a plébánia javát szolgáló perselyről csak egy példányban kellett jegyzőkönyvet készíteni, ami a plébánián maradt, csak a központ céljára gyűlt perselypénzről kellett két példányban felterjeszteni a jegyzőkönyvet.

A század folyamán több alkalommal rendeltek el rendkívüli gyűjtéseket a megszokott gyűjtéseken, perselyezésen kívül. Ezeknek az eredménye képet adhat az egyházközségek anyagi lehetőségeiről, de sokkal inkább áldozatkészségükről. A két világháború ideje alatt kialakult szükségletek miatt külön rendelkezések szóltak a hadiárvák részére történő gyűjtésekről. Majláth püspök 2564/1916 számú rendeletében kérte felkarolni azokat az intézményeket, amely az árvák nevelését és gondozását célozzák meg. Kérte, hogy a kongregációk, oltáregyesületek, más ájtatos társulatok találjanak módot egy-egy hadi árva eltartására. Ő maga 20 000 koronás alapítványt tett, amelynek 6 százalékos járadékát erre a célra fordítja, s ha nem lesz az egyházmegyében hadi árva, a járadék más árvák támogatására fordítható. A Magyar Szent Korona Országainak Vöröskereszt Egylete átirata kapcsán az egyházmegyében Szent Péter és Pál ünnepén²² minden templomban elrendelte a gyűjtést a Vöröskereszt javára. 1917-ben a Hadsegélyző Hivatal kérésére elrendelte, hogy augusztus 20-án a hadi árvák részére rendezzenek gyűjtést. 1918-ban megismételte ezt a kérést. A két világháború közti időszakban a kerületek nem feltétlenül teljesítették a püspök szándékát. 3312/1930 szám alatt az egyházmegyei árvákkal kapcsolatos jelentéseket összegezve Majláth püspök kénytelen volt megállapítani, hogy egyházmegyei szinten csak 41 plébánia jelentett be 667 árvát, 210 plébánia nem küldött jelentést. A hadi árvák részére történő gyűjtések újabb aktualitást nyertek a II. világháború kitörésével, erről a kolozsvári Általános Püspöki Helynökség értesítői tartalmaznak kimutatásokat. Az összegek ingadoztak. A háború befejeztével Észak-Erdélyben a joghatóságot újra gyakorló Márton Áron 540/1946 számú körlevelében szolidaritásra szólította fel a híveket, főleg a háború miatt árvákká váltak és a fogságban levők családjainak megsegítésére irányítva a figyelmet. Ez évtől az advent 3. és nagyböjt 5. vasárnapján az árvák részére gyűjtöttek.

A békepapi mozgalom éveiben a kerületek igyekeztek kerülni a kapcsolatot a behódolt gyulafehérvári központtal. A vezetést jogtalanul megszerezni akaró Adorján Károly szóvá is tette 1660/1953 számú körlevelében, hogy a plébániák nem küldték be a gyűjtésekből származó pénzeket a központba. Ennek érzékeltetésére néhány példát említ az 1952. advent 3. vasárnapi gyűjtés eredményéről: Csíkszereda 8000 katolikusa beküldött 4,25 lejt, Kerelőszentpál 800 katolikusa 22,19 lejt, Aradról 1441 lej érkezett be. Kötelezni próbálta az egyházközségeket, hogy a költségvetésben előírt összeget fizessék be, az eredményről későbbi körleveleiben már nem számolt be.

Az árvák mellett fontos szerepet játszottak azok az alkalmi gyűjtések is, amelyekre valamely természeti katasztrófa miatt került sor. 1975-ben a Vallásügyi Osztály elrendelte, hogy az árvízkárosult egyházközségek részére egyházmegyei alapot szervezzenek. Az összeget egy egyházmegyei bizottság kezelésére bízta, megállapítva a megsegítés összegét is. Az 1976-os költségvetésbe a plébániák az előirányozott összeget is be kellett iktassák a püspöknek a főespereshez küldött utasításának megfelelően.²³ 1977-ben a március 4-i földrengés óriási károkat okozott.. Az egyházmegyében is megrongálódtak templomok. 1518/1977 számú rendeletében jelezte a püspök, hogy ezek kijavítására az árvízkárosultak megsegítésére államilag kért s 1975-ben létrehozott egyházmegyei alapot használják fel.

A rendes és rendkívüli gyűjtések mellett az anyagi hozzájárulás konkrét formáját az egyházi adó jelentette. Elsősorban a földtörvénnyel sorra került kisajátítás tette szükségessé az újabb intézkedéseket. Majláth püspök 4770/1922 számú körlevelében rámutatott, hogy az államhatalom az egyházi és iskolai alapítványi birtokokat új törvényei szerint kényszerrel veszi el, „javainkból úgyszólván semmi sem marad". Az Erdélyi Római Katolikus Státus ezért azt az intézkedést hozta, hogy az eddigi egyházi és iskolai illetékek érintése nélkül egyetemes egyházi adót vet ki, lélekszámonként 30 lejt. Az egyházközség ezt az összeget fedezhette közvagyonának jövedelméből, alkalmazhattak az egyházközségen belül progresszív adózást, figyelembe véve a hívek jövedelmeit. E terhet kérte vállalni az iskolák megmentése érdekében, míg a román kormánnyal sikerül az egyházi és iskolai kérdéseket úgy rendezni, ahogy azt a békeszerződés is biztosítja. Az egyes egyházközségekre kivetett adónál az 1910-es népszámlálási adatok alapján határozta meg az összeget. A befolyt összegeket a Státus alapítványi főpénztárába kérte beküldeni. 6268/1922 számú rendeletében az egyetemes adó végrehajtásával kapcsolatban kifejtette, hogy mivel nagy volt a népmozgás, az 1910-es adatoktól eltérő létszám esetén a beszolgáltatandó adó mértékét indokolt esetben változtatni fogja. A hívek adóztatásánál a progresszív adóztatás alkalmazását kérte. Az adózók közé tartozott minden katolikus, így a papok, kántorok, tanítók is, jövedelmük arányában. Az egyházközségek esetenként nem követték a főpásztor utasításait. 1925-ben Majláth püspök ki is fejezte rosszallását: ahol nincs katolikus iskola, a nép nem fizette az egyházi adót, sőt maga a papság sem hirdette ki a rendelkezést. Ezért sürgette a 4770/1922 számú rendelete végrehajtását, a nép előkészítését az egyházi adó kivetésére, annyi módosítással, hogy az adó megállapításánál az 1913-as népszámlálási adatokat kérte figyelembe venni. 3666/1927 számú rendeletében rámutatott, hogy az államsegély nélkül szükséges a tanítói fizetéseket biztosítani, az iskolák fenntartását megoldani. E célra elrendelte a hívek kötelező adózását.²⁴ A román pénzügyminisztérium a vallásügyi törvény értelmében előbb az 58.429/1929 számú rendeletével, majd 395.675/1933 szám alatt újra megengedte, hogy az egyházi adó a pénzügyi községek útján is behajtható legyen. A püspök közölte ugyan a hatósági szabályt, de a papokat nem arra kérte, hogy ezt vegyék igénybe, hanem arra, hogy a híveket figyelmeztessék,

az egyházi adó ki nem fizetése égbekiáltó bűn, mert az egyházközségek munkásait fosztják meg ezáltal a bérüktől, s lehetetlenné teszik az egyházi épületek fenntartását.²⁵ 223/1939 számú körlevelében kiemelte, hogy az egyházi adó behajtásánál ugyan korábban is segítségül hívhatták az illetékes pénzügyi hatóságot, de a legtöbb esetben ez nem járt eredménnyel, mivel a helyi bíróságok nem tudtak mihez kezdeni a törvénnyel, amelynek nem jelent meg a végrehajtási utasítása is.²⁶ Tekintve, hogy a két világháború közt az egyházi adó az egyházi iskolák fenntartása miatt került központi szabályozásra, a kommunizmus éveiben az iskolák államosítása miatt a kérdés idejét múlta. Ennek ellenére az egyházközségi alkalmazottak fizetése, a központ által meghatározott összegek beküldése miatt az egyházi adó, hozzájárulás nem veszíthette el aktualitását. Elsősorban a Teológia fenntartása miatt lettek gyakoribbak a sürgető rendeletek. A II. világháborúig a körlevelek folyamatosan feltüntették, hogy kerületenként a papság milyen mértékben járult hozzá ezekhez a költségekhez. Erdély kettéosztottságának éveiben Sándor Imre püspöki helynök 1815/1941 számú rendeletével 1941. augusztustól december végéig a papság papneveldei hozzájárulását beszüntette. Tekintve, hogy ez az államsegély nem fedezte a teljes költségeket, 398/1942 számú rendeletével újra kötelezte a papságot új adókulccsal a hozzájárulás befizetésére.²⁷ A támogatást termény is pótolhatta.²⁸ Az egyházi intézmények fenntartására befizetendő összeg mértékét tekintve Márton Áron püspök 1665/1963 szám alatt módosította az egyházi intézmények fenntartására fizetendő 10 százalékos hozzájárulás befizetési módját. A kevésbé tehetős papokat sújtotta ez a befizetési kötelezettség. A módosítás értelmében az állami fizetés után csak 5 százalékot kellett befizetni. Az 1964. január 1-jével érvénybe lépett határozatot 60/1966 számú körlevelében kiegészíti azzal, hogy az összeget (5 százalék az államsegély után, 5 százalék a helyi jövedelem után) havonta küldjék fel Fehérvárra.²⁹ 1 971-ben az 5 százalékos egyházmegyei járulékot 2 százalékra csökkentette az államsegély és a helyi jövedelem után is. 280/1976 számú körlevelében rámutatott, hogy az államilag emelt fizetések, a kiegészült tanszemélyzet, a növendékek számának növekedése miatt a fenntartási költségek megnövekedtek, így kénytelen volt növelni a hozzájárulás összegét. Kérte, hogy a főesperesi kerületek az 1976-os költségvetés 4 százalékát ajánlják fel e célra. Beszámították az advent 3., nagyböjt 5. vasárnapi, a pünkösdi ünnepi bevételek és a hívek által külön e célra felajánlott összegeket is. A Teológia javára szánt összeget évi két részletben kérte beküldeni. A plébániai háztartási anyagi gondok miatt a papságot 1976. január 1-jei hatállyal felmentette a jövedelmük után eddig fizetett 2 százalék alól. Pótló jegyzékben a püspök a visszajelzésekre reagálva jelezte, hogy a 2 százalék fizetésének megszüntetése után is természetesnek tartja, hogy a papok hozzájárulnak a Teológia fenntartásához.³⁰ Jakab Antal püspök 1981-ben visszavezette, hogy a tényleges szolgálatot teljesítő papok nettó fizetésük 5 százalékával járuljanak hozzá a Teológia fenntartásához. 414/1981 szám alatt pótló utasításként megfogalmazta, hogy a nyugdíjas papok is megajánlhatnak támogatást e célra. Az egyházközségek hozzájárulását 1985-ben növelte. Ekkor a 3000 lélekszám feletti plébániáknál 50 százalékkal, 1000 lélekszám alatti plébániáknál 30 százalékkal nőtt a Teológia fenntartására befizetendő hozzájárulás.

A pénzügyi kérdésekben való tisztánlátás tette szükségessé az egyházi számadások pontos elkészítését. 1400/1906 számú körlevelében Majláth püspök utasításokat adott az egyházi számadások helyes összeállítására. A tapasztalt hiányok és félreérthető adatok miatt új pénztári naplót és kimutatást készített, amelynek kizárólagos használatát elrendelte. Az egyházi földekkel kapcsolatban utasította a papságot, hogy azokat pontosan írják össze. Ha nem tudták megművelni, árverés útján adhatták bérbe, de sose hosszabb időre, mint három év. Ennél hosszabb időre püspöki engedélyt kellett kérni. A jövedelmek összeírásánál a tényleges bevételeket és kiadásokat kérte szerepeltetni, amelyek okmányokkal is igazolhatóak. A számadásokhoz csatolandó volt a leltár azokról a tárgyakról, amelyeket az utolsó számadás után szereztek be, vagy azóta enyésztek el. 1925-ben a megváltozott körülmények miatt módosította az egyházközség vagyonkezelésére vonatkozó, 1906-ban kiadott szabályzatot. Külön számadást kért készíteni a püspökileg jóváhagyott egyesületekről, vallásos társulatokról. A főesperest anyagilag felelőssé tette a számadások késedelmes felterjesztéséből származható károsodásokért. Az egyházi pénzügyi számadásokkal kapcsolatosan újabb rendelkezés csak 1934-ben jelent meg. Az egyházi javak és jövedelmek összeírását külön nyomtatvány alapján kérte elkészíteni, állami utasításra. 1937-ben a konverziós törvény miatt elszenvedett anyagi veszteségek kárpótlásáról szóló pénzügyminiszteri rendelet kimondta, hogy ezek fedezésére állampapírokat bocsátanak ki az egyháznak. A püspök jelezte, hogy a kártalanításra igényt kell tartani, s a kártalanítás nagysága miatt szükséges a pontos kimutatás.

Hosszú szünet után Márton Áron püspök 1963-ban „Stat de plată" nyomtatványmintát küldött az egyházmegyének, amelyet használni kellett az egyházi alkalmazottak fizetésének kimutatásánál. 1965-be kérte a kerület plébániáit és zárdáit, hogy az 1966-os költségvetést két példányban³¹ 1965. december 1--éig közvetlenül az Egyházmegyei Hatósághoz terjesszék fel. 1967-ben közölte a vallásügyi osztály rendeletét az 1968-ra összeállítandó költségvetésre vonatkozóan. Az új rendelkezés szerint újra szabad volt saját alapból fizetett állást beiktatni. A költségvetést minden negyedév kezdetével lehetett módosítani. 1968-ban a következő év költségvetése kapcsán nem volt változás, csak a bevételek és kiadások összegét volt szükséges kerekíteni 100 lejekre. 2000/1968 szám alatt jelezte: a vallásügyi osztály kéri az 1969-es költségvetésnél falusi plébániáknál feltüntetni a családok számát is. A városi plébániák erre nem voltak kötelesek, de a püspök az egyházmegyei nyilvántartás miatt kért minden plébániát, jelentse az aktuális lélekszámot. 1973-tól a készítendő költségvetésnél újdonság, hogy a nemzetközi Szolidaritás Alapra elő kellett irányozni a költségvetés értékének 0,50 százalékát. Ebben az évben a költségvetésnél szerepelt a TESA is: a technikai-adminisztratív személyzet.³² 1976-tól a Vallásügyi Osztály 22 000/1975 rendelete alapján a költségvetésbe csak az egész és fél normával dolgozók voltak felvehetőek.³³ Ismételten jelezte, hogy az egyházközség az Egyházmegyei Hatóságtól csak olyan személy alkalmazására kaphat engedélyt, aki jóval a nyugdíjkorhatár alatt van, s várhatóan legalább 10 évet szolgálni tud. A püspök 1979-ben a költségvetés új szabályait tette közzé, s ezek a kommunizmus utolsó éveiben is érvényben maradtak.

Jegyzetek

1 A 8555/1913-as püspöki pontosítás kiemelte, ez nem jár együtt a már megállapított államsegély megvonásával vagy leszállításával.

2 Államsegélyből vagy saját alapból. Az 1290/1962 sz. körlevélben jelezte, hogy ebbe a fizetésbe beszámítják az államsegély, a stóla/kepe 1/12-ed részét, az ingyen használt lakás lakbérértékét (megállapítása a minisztertanácsi 1959-es rendelet alapján történt, városon a helyi lakáshivatalnál közölték az értéket, falun egy négyzetméterre 1,30 lej), a pap személyes használatában levő földek évi jövedelmének 1/12 részét s más személyes jövedelmek egy hónapi értékét.

3 E nyugdíjalaphoz számították, megoldódásáig Márton Áron átmenetinek tekintette a rendelkezést. A későbbiekben kiderült: a nyugdíj-inté-zeti kérdést az állam kivette az egyházmegye kezéből.

4 Ezek fizetéskulcsa, napi 8 órás munkaidővel: a kántorok havi fizetése 400 lej, a gondozóké (harangozó, sekrestyés) 450 lej, a sírásóké 450500 lej, a temetőgondnokoké 500-625 lej.

5 A legnagyobb gond az adminisztratív személyzettel volt (sekrestyés, harangozó), akik a korhatárt ugyan betöltötték, de szolgálati idejük 10 év alatt volt (mivel éveken keresztül fél vagy negyed normával dolgoztak), ők a törvény szerint nem is juthattak nyugdíjhoz.

6 Canonica portio, stólapénz, kepe.

7 B.R.P.R nr. 118.008 filiala 10 kontszámlára.

8 1959. január 1-jétől 1962. június végéig az egyházmegye részéről összesen az államsegély után 408 636 lej, a saját alapból kapott fizetés után 672 596 lej, összesen 1 081 232 lej.

9 Az árfolyam ingadozása miatt csak 1945-ben bízták a misestipendium értékének megállapítását a kerületi főesperesekre. KPÁHK IV. évf. 1. szám, 1943. január 15. 2552/1945.

10 Egyszeri alkalomra szóló miseszándék.

11 A századból az első meghatározása a misestipendium árának.

12 Énekes requiem liberával.

13 Ennek kamatjövedelme került kifizetésre. 1917-ben a szentmise alapítványok tőkéjét a püspök kénytelen volt felemelni, nemcsak a háború szülte abnormális viszonyok, hanem a megváltozott pénzügyi viszonyok miatt is. Gyakorlatilag szinte megduplázódtak az árak, s ezzel párhuzamosan a plébánosnak, kántornak, sekrestyésnek és harangozónak járó kifizetések összegei is.

14 A kamatjövedelemből megmaradó rész.

15 A püspök azt is jelezte, hogy a misealapítványok esetében a pénz-értéktelenedés esetén fenntartja a jogot az énekes mise olvasott misévé való alakítására és a misék számának csökkentésére. 1933-ban felfüggesztette azokat a misealapítványokat, amelyek tőkéje nem hozott jövedelmet.

16 A részesedés megosztása alapvetően nem változott ettől kezdve. Az általunk tárgyalt korszak utolsó rendelkezése 1984-ből származik, amikor az énekes mise árát 100 lejben rögzítették. Az ebből való részesedés aránya nem módosult.

17 Ennek oka: a bevételeket egységesen nyugtatömbbe kellett vezetni, tehát ebből nem lehetett személyeknek külön összegeket kiadni.

18 Majláth püspök 1919-ben engedélyezte az egyházmegye különös viszonyaira való tekintettel, hogy temetésekkor gyászbeszédeket mondjanak, de kérte, hogy ez áátalánosabb jellegű legyen, az örök igazságokról szóljon, ne az elhunytak érdemeiről, s a búcsúztatókat kérte lehetőleg mellőzni.

19 503/1964 szám alatt Márton Áron ítéletet mondott az a gyakorlat felett, mely szerint a katolikus halottat nem katolikus szertartás szerint temettetik el a vallásilag vegyes vidékeken. 1970-ben, szintén konkrét esetre utalva rámutatott, hogy az egyházi temetés nem jár ki a meg nem keresztelteknek, azoknak, akik nem éltek keresztényhez illő módon, valamint azok, akik a haldoklók szentségét nyílt megvetéssel visszautasították.

20 Ezek részletezése a későbbiekben, a liturgikus változásoknál.

21 1937-ben többször figyelmeztetett a megyéspüspök, hogy elsősorban külföldi keleti szertartású papok gyűjtöttek alamizsnát, misestipendiumot. Kérte ennek megtagadását, ha a szükséges engedélyeket nem mutatják be. 2896/1937 szám alatt arra adott utasítást, mi a teendő, ha idegen pap kér misézésre engedélyt a templomban. Ebben az esetben egy évnél nem régibb engedélyt kellett felmutatnia. Ettől el lehetett tekinteni, ha a papot személyesen ismerték, vagy ha egy ismerős pap ajánlotta vagy igazolta. Az idegen pap a sekrestyében elhelyezett külön könyvbe köteles volt feljegyezni saját kezűleg a nevét, egyházmegyéjét, állását és rendes lakcímét.

22 1918-ban az ünnepet megelőző két vasárnapon is erre a célra történt a gyűjtés.

23 Ahol a költségvetés 50 000 lej alatt volt, felvehető volt 1% erre a célra, ahol 100 000 lej felett volt, ott 2 százalék. Az így elkülönített összeget az Egyházmegyei Hatóság bankszámlájára kellett átutalni.

24 A rendelet végrehajtása nem volt zökkenőmentes. 4722/1931 sz. körlevelében a tanítói állások betöltésénél közölte, esperesi kerületenként mely egyházközségek nem fizették a tanítók és kántortanítók személyi járandóságának a felét sem, választói jogukat elveszítve.

25 Arra is figyelmeztetett azonban 2185/1940 számú körlevelében, hogy a plébánosok saját hatáskörükben az egyházi adó és járulékok nem fizetése miatt nem tagadhatják meg az egyszerű, ünnepélyesség nélküli temetést.

26 A Legfelső Bíróság Secţia I, Decizia Nr. 1506-38 szám alatt hozott elvi határozata és döntése szerint a bíróságok az egyházközségek ily irányú kéréseit nem utasíthatták volna el. A tényleges helyzet megoldásáról a későbbi körlevelek nem tartalmaznak információkat.

27 KPÁHK |I. évf. 12. szám, 1941. december 15.

28 Márton Áron 3595/1946 számú körlevelében kiemelte, hogy a Teológia támogatására 800 000 lej értékű terményt gyűjtött három szórványfalu (Nyárádtő, Nagyernye, Marosszentgyörgy) lakóitól. (Összehasonlításul: Ditró másfélmillió értékben.)

29 Kérte az utalványon pontosan feltüntetni a küldő nevét, az összeg rendeltetését, mert a posta az összegeket a püspökség számlájára utalva a bank csak a következő hónapban küld értesítést az előző hónapban történt befizetésekről.

30 Az 50-es évektől fokozatosan csökkentett hozzájárulás (előbb 6, majd 5, később 2 százalék) megszűnte után az erre a célra szánt összeget a perselybe kérte.

31 Ha a költségvetés meghaladta a 100 000 lejt, román nyelvű példányban is.

32 Ilyen volt például Marosvásárhelyen (könyvelő, pénztáros, főesperesi titkár).

33 1/3, 1/4 normával korábban lehetett alkalmazottakat szerepeltetni, ezt szüntette meg ez a rendelet.