Tánczos Vilmos
SZÉP, BOLDOG, CSODATEVŐ
Csíksomlyó és a Mária-dogmák
Beautiful, happy, wonder-worker. Csíksomlyó and the Marian dogmas
Christianity was accepted by the Hungarians among other European nations. The Christian teaching and ritual mixed with the vernacular ancient culture and belief. Thus even the strange elements blended in one religious worldview that formed the Hungarian folk „version" of Christianity. The acceptance of different ritual and liturgical forms were not equal: some were preferred to others. Some did not impress the imagination of people, others were fully accepted and embraced. This happened to the Marian dogmas of the Catholic Church. The dogma about the virginity of Mary e.g. did not influence the vernacular faith. The feast of the adormition (15 Aug.) is well-embedded in popular religiosity. There are several vernacular cultic elements surrounding it as the simple popular imagination was fascinated by death and defeating death. Many stories depict this event, there are several rituals that show how this specific dogma met the Hungarian folk tradition and became an integral part of it. In this feast the Hungarian people-who could not accept the negativist ascetics of the Middles Ages that did not think much of the body-saw the defeat of death in the body of Mary, mother of Jesus. Thus the human body was triumphant over the sepulchre. In the Marian cult around the shrine of Cslksomlyó/Sumuleu the most influencial dogma was the one concerning the Immaculate Conception (although the dogma was officially announced in 1854). The elements of this cult can be seen in the figure of Mary as shown in the wonderful statue dating back to 1510-1515. It is also a symbol of the mystical-magic belief of ancient Hungarians. The presence of the statue and its religious influence helped Hungarians of the region Cslk/Ciuc preserve their Catholic identity during reformation.
Keywords: Marian dogmas, popular/vernacular faith, folk ritual, Hungarian folk tradition, wonder-worker statue
A 85 éves P. Daczó Árpád-Lukács tiszteletére
Bálint Sándor, a magyar vallási néprajz elméleti és gyakorlati megalapozója korai munkáiban gyakran beszél arról, hogy az európai kereszténység tanításai „termékeny talajra találtak" és „szervesültek" a magyar néplélekben. Ezt úgy is megfogalmazhatjuk, hogy a kereszténység tantételei és rítusai a népi kultúrában idővel összekeveredtek a keletről hozott ősibb vallásos képzetekkel, egyetlen világképbe olvadtak össze, vagyis lassan az idegen elemek is a magyar népi kultúra valóságos és szerves részeivé váltak.
Kétségtelen azonban, hogy a befogadás mértéke a különböző keresztény tanítások és liturgikus formák esetében nem volt egyforma. Voltak közöttük olyanok, amelyek egyáltalán nem vagy csak alig mozgatták meg a népi képzelőerőt és lelkületet, mások „szervesülése" ellenben annyira átható volt, hogy a népi vallásgyakorlás gazdag rituális formáit alakították ki, vagy éppen kivételes szépségű népi vallásos folklóralkotásokat hoztak létre.
Így van ez a katolikus egyház Mária-dogmáival is. Közülük sok van olyan, amelyeket a nép csak tudomásul vett, passzívan elfogadott, de a népi vallásosságban alig van nyoma a hivatalos tanítások jelentkezésének. Mária szüzességének dogmáját például, amit a II. konstantinápolyi (553), majd a lateráni (649) zsinatokon hirdettek ki ünnepélyesen, a népi képzelet jobbára csak a humoros oldalról tudta megközelíteni, és az egyházi tanítások nyomán az anekdotikus történetek több típusa is keletkezett. Vagy Mária istenanyasága ünnepének (január 1.) egyáltalán nincs vallásos folklórja, holott Máriát már az epheszoszi (efezusi) zsinat (431) óta „theotokosznak" (istenszülőnek) tartja az egyház. Mária mennybevitelének dogmája ellenben, amit csak 1950. november 1-jén hirdetett ki XII. Piusz pápa, már jóval a hivatalos elfogadás előtt nagy tiszteletnek örvendett a népi vallásos tudatban, és Mária „elszenderedésének", majd Nagyboldogasszony-napi (augusztus 15.) mennyberagadásának gazdag népi kultikus formái alakultak ki. A népi képzeletet ugyanis mindig élénken foglalkoztatta a halál és a testi enyészet legyőzésének gondolata, ezért a Mária romolhatatlan testéről és a test azonnali égi megdicsőüléséről szóló egyházi tanítások valóban „szervesültek a néplélekben": a halottak koporsójába helyezett Nagyboldogasszony-napi virágok vagy a Mária halálát és mennybevitelét elmesélő hosszú, epikus legendaballadák ennek a felülről jött egyházi tanításnak népi, illetve félnépi -a vallásos ponyváknak köszönhetően a magyar nyelvterület egészén elterjedt - lecsapódásai. A későn elfogadott dogma nagy népszerűségének és a népi vallásosságban való korai „szervesülésének" gyökere azzal magyarázható, hogy a józan, teológiai okoskodásokra kevéssé hajló népi képzelet sohasem tudta magáévá tenni a középkori egyház aszkétikus életszemléletét, amely megvetette az emberi testet, és Krisztus édesanyjának - az egyház által is hirdetett - végső testi megdicsőülésében a halál legyőzését és az emberi test végső felmagasztalását látta.
A csíksomlyói népi Mária-kultusz alakulására az eddig említett Mária-dogmáknak alig volt hatásuk, néhány más dogma jelentősége viszont alapvető.
Szűz Mária szeplőtelen fogantatásának és minden bűntől való mentességének, vagyis Mária szentségének dogmáját ugyancsak későn, 1854-ben hirdette ki az egyház (immaculata conceptio, ünnepe: december 8.), noha az istenanya eredendő bűntől való mentességének gondolatát már a keresztény ókorban elfogadták az egyházatyák. Szent Ágoston kora teológiai vitáiban például úgy beszél Máriáról, mint olyan kivételes személyről, aki kiemelkedik az eredeti bűn következményeit elszenvedő emberek közül. Később, a 9. századtól az istenanya eredendő tisztaságának az egyház ünnepet is szentelt, amely a minden személyes bűntől mentes Máriának a tiszteletét népszerűsítette, de később ez a gondolat mégis éles teológiai viták kereszttüzébe került. Aquinói Szent Tamás, a párizsi egyetem nagy tekintélyű tudósa például ezt a tanítást nem tudta összeegyeztetni a megváltás általános szükségességének tanával. Mária szentségének általános elfogadását nehezítették az életet adó női nem tisztátalanságáról egyetemesen elterjedt elképzelések is, amelyek mind az antik világ örökségében, mind a népi hiedelemvilágban jelen voltak, és jelen vannak ma is.
A teológiai viták ellenére a szeplőtelenül fogantatott Mária tisztelete a középkorban Európa-szerte terjedőben volt. Ez a kultusz Magyarországon már a 12. század végétől kimutatható, a latin nyelvű Pray-kódex például - ami legrégibb magyar nyelvemléket, a Halotti Beszédet is tartalmazza - a 13. század elején már világosan beszél róla. Később a ferences tanítások, különösen a szigorúbb törvényeket követő obszerváns ferences szellemi mozgalmak veszik védelmükbe Mária kiváltságait. A franciskánusok megkeresik és terjesztik a szeplőtelen fogantatás tanának bibliai forrásait. Máriát második Évának fogják fel, aki fia által az ősszülők által elkövetett ősbűnt hivatott jóvá tenni, és ebben az összefüggésben rá vonatkoztatják a Genezis egyik profetikus helyét: „Ellenségeskedést vetek közéd és az asszony közé, ivadékod és ivadéka közé: az széttiporja fejedet, te pedig a sarka után leselkedel" (1Móz 3,15). A szeplőtelen fogantatás obszerváns védelmének fő forrása azonban János jelenéseinek 12. fejezete, amely egy Napba öltözött, csillagkoronával ékes, fiút szülő asszonyról beszél, aki egy „nagy tűzvörös sárkánnyal", voltaképpen a genezisbeli kísértő „őskígyó" alteregójával kerül összetűzésbe: „És nagy jel tűnék fel az égen: egy asszony, akinek öltözete volt a Nap, és lába alatt a Hold, és fején tizenkét csillagból álló korona. És áldott állapotban lévén kiálta, szülni akarván, s a szülés gyötrelmét szenvedé. És más jel tűnék fel az égen, és íme egy nagy tűzvörös sárkány, melynek hét feje és tíz szarva volt, és fején hét királyi korona" (Jel, 12,1-3).
Ez utóbbi bibliai hely lesz annak a Mária-ábrázolásnak az alapja, amit Bálint Sándor, a latin „Mulier amicta Sole" fordításaként, Napba öltözött asszonynak nevezett. A szeplőtelen fogantatás dogmájának ezt az ábrázolását a ferences obszervancia terjesztette el a 15-16. századi Magyarországon. A képi ábrázolás szimbolikus jelentése az, hogy a Napba öltözött, királyi-isteni attribútumokkal ellátott istenanya, isteni kegyelemként kapott eredendő tisztaságánál fogva, lába alá tiporja az igaz keresztény hit ellenségeit. Ezzel magyarázható, hogy ez a Mária-ábrázolás elsősorban a mohamedán törökök, a huszita eretnekség, illetve az ortodoxia által fenyegetett végvidékeken terjedt el.
A csíksomlyói Mária-kegyszobor, ami a szeplőtelen fogantatás teológiai tanának egyik legszebb európai ábrázolása, Balogh Jolán művészettörténész szerint 1510-1515 táján Csíkban készülhetett, és egyszersmind misztikus-mágikus jelkép is. A szobor keletkezése minden bizonnyal egy már létező középkori Mária-kultusszal áll összefüggésben. Valószínűsíthető az is, hogy a szobor csíksomlyói jelenlétének eszmei-ideológiai szerepe lehetett abban, hogy a katolikus székelység a 16. század derekán mozgalomszerűen szembefordult a reformáció terjedésével, illetve az ezt erőszakoló János Zsigmond unitárius fejedelemmel. Az pedig már dokumentumokkal is igazolható, hogy a reformáció elmaradását a keleti székelység körében a 17. század folyamán a csíksomlyói Mária közbenjárásának tulajdonították. Eszerint tehát a csíksomlyói búcsú pünkösdszombati nagy körmenete a Napba öltözött asszonyként megjelenített szeplőtelen Szűzanya nagy győzelmi ünnepe.
Vannak, akik Mária szeplőtelen fogantatásának, valamint Mária szűz voltának teológiai dogmáit úgy értelmezik, hogy ezáltal a szigorú szemléletű, egyoldalúan maszkulin egyház a Madonnát megfosztotta nőiségétől és anyaistennő természetétől. Valóban lehetséges, hogy a vallásosság intellektuális értelmezésére törekvő katolikus egyház idegenkedett és gyanakodva tekintett (illetve tekint ma is) a nőiséggel, a termékenységgel és az anyasággal összefüggő népi képzetekre, így például az életet adó-életet elvevő anyaistennő felemás természetére, az ősi Boldogasszony alakjához vagy a Szent Anna alakjában továbbélő kedd asszonyához kapcsolódó erős büntetésképzetekre, és leginkább a szülő (isten)nőkhöz társuló, előbb már említett tisztátalanságképzetekre. A kevésbé intellektuális és sokkal inkább érzelmi, mint értelmi alapokon álló népi vallásos szemlélet azonban fenntartás nélkül tudta elfogadni és egyetlen Mária-képbe ötvözni az egyház által eszményített immaculata-képzeteket és a pogány termékenység-istennők alakjáig visz-szamenő anyaságképzeteket. A népi tudatban Mária egyszerre és teljesen hitelesen, a legtermészetesebb módon volt a tiszta, szép, szeplőtelenül fogantatott szent Szűz (a jelentések összességét tartalmazó latin szóval: „pulchra"), valamint istenszülő, áldott állapotban levő anya, akit a régi magyar nyelv Boldogasz-szonynak nevezett. A csíki székelyek és a gyimesi csángók körében élő Babba Mária elnevezés - ami ugyancsak a csíksomlyói Szűzanyára vonatkozik, de ami egy holdistennő attribútumaival is rendelkezik (például a Holdat nevezik Babba Máriának, a holdvilágot „Babba Mária lámpásá"-nak, a csintalankodó gyereket a Holdra mutogatva azzal ijesztgetik, hogy „megver a Babba Mária" stb.) - ugyancsak a tisztaság és szépség képzetére teszi a hangsúlyt, ugyanis a „babba" ezekben a nyelvjárási csoportokban szépet, ragyogót, tisztát jelent. Másfelől az istennő áldott állapotára vonatkozóan sokatmondó, hogy a latin „beatus"-nak megfelelő magyar „boldog" szó (vö. Boldogasszony) a régi nyelvben valamivel ellátott, gazdag, vastag, állapotos jelentésű, a kaukázusi oszét nyelvből származó „asszony" szavunk pedig eredetileg anya jelentésű volt. Az istennő általánosan elterjedt „Boldogságos Szép Szűzmária" neve, ami mindkét képzetet tartalmazza, nyilvánvalóan tanúskodik arról, hogy a népi képzelet az emberi állapot legmagasabb, egymással ellentétben nem álló minőségeiként értékelte a „pulchra" (szép, szűz) és „beatus" (boldog, gazdag, állapotos) tulajdonságokat.
Mária eredendő tisztaságát emeli ki, és a Szűzanya minden kiváltságát ebből származtatja a Tota pulchra es Maria... (Egészen szép vagy, Mária...) kezdetű himnusz is, ami több száz éve a csíksomlyói búcsú központi éneke, és amit a somlyói ferences gimnázium jogutódjának tekinthető Segítő Mária gimnázium kórusa ma is évről évre a Kis-Somlyó csúcsán álló Salvator-kápolna előtt énekel el a pünkösdszombati nagy körmenetben. A himnusz Kájoni János Cantionale Catholicum című gyűjteményének első, 1676-os kiadásában még csak latinul szerepel, de a későbbi kiadások (1719, 1805/1806) már a magyar fordítást is tartalmazzák. P. Daczó Árpád-Lukács a Csíksomlyó titka című könyvében felveti, hogy esetleg a magyar változat lehetett az eredeti. A felvetés jogos, de az egyaránt tiszta, érintetlen, szűz, szent jelentésű latin „pulchra", illetve magyar „szép" elsőbbségének kérdésében - megfelelő történeti adatok híján - nem lehet dönteni.
A csíksomlyói népi Mária-kultuszt talán még a Mária eredendő tisztaságára vonatkozó képzeteknél is jobban áthatja a „segítő Mária" képzet, vagyis az a hit, hogy Mária a hozzá folyamodóknak csodálatos égi kegyelmeket tud közvetíteni. Mária közbenjáró („mediatrix", „advocata") szerepét az egyház nem tekinti dogmának, hanem Mária egyik olyan címének (titulusának), ami a voltaképpeni Mária-dogmákból egyértelműen következik, és ami így az egyház tanítóhivatala révén kihirdethető, vagyis dogmatizálható.
Mivel a magyar népi vallásosság istenképe minden korban elvont és voltaképpen személytelen volt (például a messze lévő, passzív és mérhetetetlenül fölöttünk álló Istent csak veszélyhelyzetben szoktuk személyesen megszólítani), az égi istenségekhez való személyes, emberközeli viszony voltaképpen a Máriával való személyes kapcsolatban valósult meg. A csíksomlyói Szűzanya így lett a bűnösök szószólója, a betegek, az árvák, az elhagyatottak közbenjárója, akit az év minden napján sokan keresnek fel.
Kétségtelen, hogy a Máriához fűződő erősen alanyi, közvetlen viszony nemcsak a magyarságra (vö. Miasszonyunk, Boldogasszony anyánk stb.), hanem más népekre is jellemző (vö. Madonna, Notre Dame, Our Lady stb.), de a Maria advocata-képzet a magyar nemzeti közösség egészét tekintve mégis egészen sajátos jelentőségű. Minden magyar ember tudja, hogy a magyar nép Mária népe, hiszen Szent István országfelajánlása által a történelmi Magyarország Mária országává (Regnum Marianum) lett, a Szűzanya pedig Magyarország patrónusává (Patrona Hungariae) és az országot jelképező szent korona kizárólagos tulajdonosává vált, úgyhogy minden Szent István után következő magyar uralkodó voltaképpen Mária kegyelméből uralkodik. (Ennek a körülménynek a Habsburg-uralkodóház is tudatában volt, aminek egyik nyilvánvaló példája, hogy I. Lipót császár 1695-ben megújította a Szent István-i országfelajánlást, és Mária oltalmába ajánlotta országát, családját és önmagát.) A középkorban Mária képét pénzekre verték, zászlókra varrták, rátették az országházra, és századokon át gyakran hangzott fel a „sub tuum presidium refugimus" („a te oltalmad alá menekülünk") akklamáció, hiszen a magyarságban erős volt az a hit, hogy a reá bízott országot a Szűzanya pusztulni nem engedi, és az ország ellen törőket - mivel az ország őt magát jelképezi - megbünteti.
A barokk kortól kezdve jól dokumentálható az a gondolat, hogy a csíksomlyói Máriát az egész nemzet védelmezőjének, a Regnum Marianum tulajdonosának tekintették, és kultusza ilyen értelemben is kiteljesedett. Ugyancsak Daczó Árpád-Lukács hívta fel a figyelmet arra, hogy a Tota pulchra es Maria. himnusznak a Kájoni-féle énekeskönyv 1719-es kiadásában található latin és magyar szövege, különösen a „Regnum istud" kifejezés, ezt a misztikus jogviszonyt egyértelműen kifejezi: „Te a mü nemzetünknek vagy tisztessége, Te a bűnösök szó-szóllója, [...] Könyörögj érettünk a mi urunk JESUS Kristusnál, hogy meg-mentse Országunkat." Illetve az idézett szövegrész latinul: „Tu honorificentia populi nostri. Tu advocata peccatorum. [.] Intercede pro nobis ad Dominum JESUM CHRISTUM: ut defendat Regnum istud."
A népi vallásos tudatban mindig is elevenen élt az országfelajánlás emlékezete, és a „régi magyarok" „királyné asszonyához" számos ima, vallásos népének fohászkodik. „Ó, áldott Szűzanya, tégy nagy csodát, / s csak még egyszer add vissza a szép magyar hazát" - hangzik fel újra és újra a csíksomlyói búcsú éjszakai vigíliáin. Egy alcsíki, csíkszentimrei búcsús szekéren néhány évvel ezelőtt arról beszélgettek, hogy az Amerikából visszahozott szent koronáról a magyar kommunisták levették Szűz Mária képét, aminek következtében a korona elveszítette az erejét, és hogy Magyarország, a Regnum Marianum szétszakítottsága addig marad fenn, amíg Szűz Mária képe vissza nem kerül a koronára, ami az ő jogos tulajdona.
Az európai katolicizmus egyetemes Mária-kultuszának néhány alapvető dogmája - különösképpen a Mária eredendő tisztaságára és a közbenjáró segítségére vonatkozó keresztény tanítások - a csíksomlyói Mária-kegyhely esetében a középkor óta kivételes jelentőségre tettek szert. Mivel a főoltáron álló kegyszobor egyszerre szimbolizálta Máriának mindezeket a kiváltságait, ezért a csíksomlyói Mária-tisztelet fokozódásának folyamatát mintegy betetőzte és megkoronázta az a 18. század végi egyházmegyei vizsgálat, amelynek nyomán Batthyány Ignác erdélyi püspök a csíksomlyói Mária-szobrot csodákkal jeleskedőnek, azaz csodatevőnek nyilvánította, vagyis Máriának egy újabb kiváltságát ismerte el és törvényesítette. A katolikus teológia nem ismeri ugyan a „csodatevő Szűzanya" dogmáját, de a püspöki jelentés végül is szentesítette a székelység körében általánosan elterjedt erős vallásos meggyőződést a csíksomlyói Mária csodatevő erejéről, és ezáltal mintegy dogmatizálta a csíksomlyói Szűzanya „segítő Mária" titulusát.
Összegezve: a „pulchra" (szép, szeplőtelen, szent), a „beatus" (boldog, gazdag, állapotos), az „advocata" (közbenjáró égi édesanya) és a „csodatevő szent" képzeteiből olyan Nagy Anya archetípus teremtődött, ami a csíksomlyói Szűzanyát előbb a székelyek és csángók, majd az egész nemzeti közösség védelmezőjévé és segítőjévé tette. A Nagy Anyával való érzelmi (és kevésbé intellektuális) azonosulás hozta létre nemcsak a pünkösdszombati nagy csíksomlyói búcsú rituális drámáját, hanem azt a gazdag egyházi és népi jellegű költészeti hagyományt és vizuális reprezentációk sokaságát is, ami ezt a mély vallásos élményt századok óta kifejezi.
(Forrás: Szép, boldog, csodatevő. Csíksomlyó és a Máriadogmák. Kútfő (Csíkszereda) II. 2006. 1. 6-9.)
