KÖNYVEK A FALBÓL
Muckenhaupt Erzsébettel, a Csíki Székely Múzeum muzeológusával
Borsodi L. László, György Szilárd és Haba Henrik beszélget
Borsodi L. László: A csíksomlyói ferences kolostor szerzetesei attól való félelmükben, hogy a kommunista hatalom emberei elkobozzák és államosítják a tulajdonukat képező ősnyomtatványokat és régi könyveket, köztük a Kájoni-kódexet, 1944-1948 között elrejtették, illetve befalazták ezeket, és csak 1980-ban, illetve 1985-ben kerültek elő. Addig tudott-e róluk a szakma, keresték-e, kutattak-e utánuk?
Muckenhaupt Erzsébet: A könyvek, amelyek 1980-ban kerültek elő, valamint azok, amelyeket 1985-ben falaztunk ki, nem voltak ismeretlenek a szakma számára: a középkori zenei pergamenkódexekkel, az iskoladrámákkal, valamint a Kájoni-hagyatékkal irodalomtörténészek, zenetörténészek már korábban is foglalkoztak. Az említett könyveknek egy része szerepelt az 1882. évi budapesti történelmi és az 1896-os országos millenniumi kiállításon. Az utóbbin a szervezőbizottság történelmi főcsoportja a csíki kolostort és könyvtárát különdíjjal tüntette ki.
Az 1985-ös lelet főleg ősnyomtatványokat és a Kájoni-hagyaték egy részét tartalmazza. Az ősnyomtatványokról kimutatások készültek. Az első kutatási jelentést - amely az ősnyomtatványok leírását is tartalmazza - Ábel Jenő készítette a 19. század második felében. Csíksomlyói jegyzeteiben 53 ősnyomtatvány szerepel. Ezt követően legközelebb 1908-ban Fejérpataky László kutatta behatóbban a somlyói ősnyomtatványokat. Rövid csíki tartózkodása alatt 93 inkunábulumot tekintett át. A két kéziratos jelentés a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárában és az Országos Széchényi Könyvtárban található. A nyomtatványok rövid címét és a posszesszorbejegyzéseket tartalmazzák, olykor utalnak a példányok állapotára vagy az igen szép régi kötésekre.
A továbbiakban a kutatások egy ideig a könyvtár értékesebb kézirataira összpontosultak (a Kájoni-kéziratokra, a zenei kódexekre, az iskoladrámákra), majd a második világháború előtti évtizedben Constantin I. Karadja és Baráth Béla a berlini Gesamtkatalog der Wiegendrucke (GW) című katalógus szerkesztősége kérésére elkezdte összeírni a romániai és az erdélyi könyvtárak ősnyomtatványait. A GW kiadása a mai napig folytatódik, adatbázisa az interneten is elérhető. Célja: a világon található valamennyi ősnyomtatvány (1500. december 31. előtt kiadott könyv) regisztrálása.
A román tudós és diplomata külföldön is ismert ősnyomtatvány-kutató és gyűjtő volt. Berlini főkonzuli küldetése idején (1932-1941) felvette a kapcsolatot a GW szerkesztőségével. Konrad Haebler német ősnyomtatvány- és kötéskutató irányításával, valamint Baráth Béla közreműködésével elkészítette az első romániai ősnyomtatvány-jegyzéket, amely 37 gyűjteményben 1471 mű leírását tartalmazza. A csíksomlyói zárdából 112 ősnyomtatványt jegyzett fel.
Baráth Béla kanonok, a gyulafehérvári Batthyanaeum igazgatója az erdélyi lel őhelyekről tájékoztatta a GW-t, és több erdélyi könyvtár áttekintése után 424 ősnyomtatványt felsoroló jegyzéket készített, amelyet 1941-1942-ben az Erdélyi Tudósító című folyóiratban tett közzé. Ő már 124 csíksomlyói példányról tud, ugyanis a duplumukat is figyelembe vette. Csíksomlyón Baráth elsőként határozta meg az ősnyomtatvány- és a Régi Magyar Könyvtár gyűjteményt (RMK), vagyis ezeket a könyvtári értékeket külön helyezte el, és incunabula (Inc.), illetve hungarica (Hung.) jelzéssel látta el. A feltárt nyomtatványokról - részben fennmaradt - katalóguscédulát készített. Az ősnyomtatványokat betűrendben, bibliográfiai hivatkozással és jelzettel közli. További 23 kétes, de a betűtípus szerint ősnyomtatvány jellegű példányt jegyzéken kívül hagyott, azonban ezek szakszerű leírását is elküldte Berlinbe azonosítás végett.
Ezek a leírások nagy segítségemre voltak a csíksomlyói ősnyomtatványok azonosításakor: munkám során alkalmam volt mind a négy lista áttanulmányozására. Ábel és Fejérpataky nagy érdeme, hogy a kötetekben olvasható bejegyzéseket is leírták. Feljegyzéseik értékes, mára megsemmisült vagy lappangó kötetek adatait őrizték meg a csíki könyvkultúra számára. Munkám, vagyis a feltárt állomány rekonstrukciója során nélkülözhetetlen segédeszközök, hiszen a nem megfelelő tárolás, a biológiai és kémiai károsodás következtében művelődéstörténetünk számos jelentős forrása - bejegyzésekkel, történeti kötésekkel stb. együtt - megsemmisült.
A ferencesek feloszlatása után (1951) a csíksomlyói rendházban a könyvtár egy ideig az eredeti helyén maradt, a kutatók a zárt és gyakorlatilag halott könyvállományt csak nagyon ritkán, külön engedéllyel tekinthették meg az államosított zárda épületében. 1961 nyarán az állományt a Csíkszeredai Városi Múzeum Virág utcai épületébe szállították át. A múzeumnak és a ferences könyvtárnak 1970-től a csíkszeredai Mikó-vár ad otthont. 1978-ban, felső utasításra, a ferences, valamint a római katolikus gimnázium állományának újabb kori köteteit a múzeumból a megyei könyvtár tudományos osztályához helyezték át, megszüntetve így a könyvtár egységét.
Már az 50-es években feltűnt az állomány kutatóinak, hogy a szakirodalomban vagy az egykori leltárok alapján számon tartott ősnyomtatványok nagyobb része és a legértékesebb kéziratok hiányoznak. Sokáig úgy vélték, hogy a II. világháborúban elvesztek, illetve a zalaegerszegi pályaudvaron a híres erdélyi műkincsszállítmánnyal együtt bombatalálat érte őket. Az 1940-es években a Baráth Béla által felállított ősnyomtatvány-gyűjteményből 1961-1985 közt mindössze öt nyomtatványt tartottak nyilván az új őrzési helyen.
A szakma tehát ismerte a csíksomlyói anyagot, korábban már folytak kutatások, ezeket a könyveket részben feldolgozták, vagy legalábbis számba vették. A II. világháború után, az 50-es években azonban hiába keresték a kutatók a köteteket, nem találták sehol. Jó ideig nem beszélt róluk senki, maguk a szerzetesek nagy titokként kezelték az ezzel kapcsolatos információt a Ferenc-renden belül is. Olyannyira, hogy a hatóságok 1985-ben, a köteteknek a falból való kibontását követő kihallgatások során sem jöttek rá, hogy az akkor még élő P. Hajdú Leánder OFM (1911-1987) jelen volt a 40-es években történt befalazásnál. Mi pedig, akik a könyveknek a falból való kibontásánál voltunk jelen, a Securitatén a vallatások során az 1982-ben elhunyt János atyára hivatkoztunk. Azt mondtuk, tőle tudunk mindent. (P. Écsy János 19191982, ferences szerzetes, csíksomlyói házfőnök, tartományfőnök - B. L. L.)
Haba Henrik: Mit tudott meg a korabeli közvélemény a könyvek megtalálásáról? Hogyan viszonyult hozzá a sajtó és a csíki ember?
M. E.: A könyvleletek megtalálásáról a 80-as évek közvéleménye nem sokat tudott, mert mi az ügyet igyekeztünk nagyon óvatosan kezelni. Amint azt A Csíksomlyói Ferences Könyvtár kincsei című könyvemben is leírtam (BudapestKolozsvár, Balassi Kiadó-Polis Könyvkiadó, 1999), a könyveknek egy részét a ferencesek a Nagyboldogasszony védelmébe helyezték, és amikor a Mária-szobor alól hirtelen előkerültek a könyvek, János atya fel is vette velünk, a csíkszeredai múzeum (most Csíki Székely Múzeum) munkatársaival a kapcsolatot. Abban az időben is nagyon jó viszony volt az intézmény és a ferencesek között, ami akkor nagy dolognak számított.
János Pál volt a múzeumigazgató, ő ment el Csíksomlyóra, hogy tájékozódjék. János atya meg volt ijedve, hogy mi fog történni, ugyanis abban az időben minden tárgyat azonnal be kellett jelenteni az állami szerveknek. A tartományfőnök attól tartott, hogy a rendőrség vagy a Securitate közbelép, és zaklatni fogják őket a könyvek miatt, esetleg el is kobozhatják a feltárt állományt. Végül arra a következtetésre jutottunk, hogy megkérjük János atyát, jelentse be a könyveket. Készítettünk a leletről egy jegyzéket, behoztuk a múzeumba, beiktattuk, betettük a bejelentett tárgyak nyilvántartásába, és hallgattunk az egész ügyről. Nem tudódott ki szerencsére semmi, de szerintem amúgy se kobozhatták volna el a könyveket, mert a templom területén kerültek elő. A ferencesek csak a püspökségnek szóltak. Ezt kötelességük volt megtenni.
Míg az 1980-as leletről szinte semmit nem tudott meg a közvélemény, az 1985-ösről valamivel többet. Tulajdonképpen az 1985-ös történet is 1980-ban kezdődik. János atya ugyanis már akkor elmondta, hogy úgy tudja, idősebb rendtársai az ősnyomtatványokat a refektóriumban, vagyis az ebédlőben rejtették el. Úgy tudta, egy szekrénnyel együtt falazták be a könyveket. Azt is hozzátette, neki fel kell vennie a kapcsolatot az idősebb ferencesekkel, hogy pontosabb információkhoz jusson. Tehát már 1980-ban fel voltunk készülve, hogy folytatjuk a kutatást, amely azonban egy ideig félbeszakadt, mert 1982-ben János atya autóbalesetben elhunyt, és mi korábban - nem akarván őt kellemetlen helyzetbe hozni - nem kérdezhettük meg, kivel fogja felvenni a kapcsolatot a renden belül, azaz nem derült ki számunkra, hogy a ferencesek közül ki tud a könyvek sorsáról. A kommunista rendszerben ugyanis nem lehetett, nem illett kényelmetlen kérdéseket feltenni. Az 1980-as könyvlelet 50 kéziratot és 12
nyomtatványt tartalmazott. A kéziratok a somlyói könyvtár legértékesebb kötetei közé sorolhatók, hiszen ezek mind unikumok. Például a ferences pergamenkódexek a 15-16. századi erdélyi kódexfestő és könyvkötő művészet fontos darabjai. Négy kézirat Kájoni János munkája, köztük az úgynevezett Fekete Könyv, vagyis az erdélyi ferences őrség története, és a nagy latin-magyar versgyűjtemény. A szerzetesek Losteiner Leonárd ferences atyának a somlyói rendház történetét tárgyaló kéziratos munkáját, valamint a csíksomlyói iskoladrámák kéziratos szövegét is a kegyszobor védelmébe helyezték.
János atya halála után Jakó Zsigmonddal (1916-2008, Széchenyi-díjas romániai magyar történész, művelődés-és gazdaságtörténész, levéltáros, paleo-gráfus, a Magyar Tudományos Akadémia tiszteletbeli tagja - B. L. L.) beszéltem arról, hogy lehet, a könyvek valahol a csíksomlyói zárdában be vannak falazva, és mit szól hozzá, mit tegyünk. Arra biztatott, hogy mindenképpen meg kellene nézni, tényleg a falban vannak-e, mert ha igen, akkor tönkremehetnek, ha nem lépünk időben.
H. H.: Ekkor kezdődött el a falak kopogtatása?
M. E.: Igen, 1985. április 11-én fél 11-kor kezdtük meg a kutatást. Végül a refektóriumban, a tároló szekrény mögött találtuk meg az ősnyomtatványokat és más régi könyveket. A keleti oldalon volt négy, utólag befalazott ablakfülke, és az ajtótól számítva a harmadik befalazott ablakfülkében voltak a könyvek, éppen a tároló szekrény mögött. Lebontottuk, és mögötte látszott, hogy van egy cementezett folt, amelyet felnyitottunk, és ott voltak a könyvek, sajnos nagyon rossz állapotban, mert a föld szintjére helyezték el őket. Horgonyzott lemezdobozban voltak tárolva, de a falból és a földből kiszivárgó nedvesség miatt erős biológiai károsodást szenvedtek. Egyetlen penészburok volt az egész lelet: a könyvek lapjai egymáshoz tapadtak, tömbösödött állapotban voltak, nem lehetett őket lapozni. 33 könyvet - amelyek közül egy kivételével mindegyik ősnyomtatvány - menthetetlennek nyilvánítottak a szakemberek. Tekintettel az állapotukra, muszáj volt lépni a könyvek érdekében: Bukarestbe szállíttattuk.
György Szilárd: Kik voltak jelen a kibontásnál?
M. E.: Balázs atya (P. Pöhacker Balázs OFM 1917-1992), az akkori ház-és tartományfőnök nem volt otthon. Azt sem tudom, tudott-e róla. Rajtam kívül József atya (P. Márk József OFM, aki 1969-től a csíksomlyói rendház lakója - B. L. L.) volt jelen a kinyitásnál, valamint János Pál, aki akkor már nem volt múzeumigazgató, a Városi Művelődési Bizottságnak volt az elnöke. Ő úgy került be a társaságba, hogy jó viszonyban volt József atyával, és ezért neki szóltam. Mindig igyekeztem a rend számára is bizalmas embereket megkérni a munka megszervezéséhez és kivitelezéséhez.
Mivel a kommunista hatalom 1948 után minden egyházi épületet, így a csíksomlyói zárda épületének nagy részét is államosította, és a refektórium éppen a kolostor épületének az iskola fennhatósága alá tartozó részében volt, ezért a fal kibontásához engedélyt kellett kérnünk az iskola vezetőségétől. Ha jól emlékszem, Elisabeta Andrei volt akkor az igazgató, aki lehetővé is tette a munkát, amelynél jelen volt még az iskola gondnoka is.
H. H.: Készültek fényképek az eseményről?
M. E.: Akkor, ott nem készültek. Utólag azonban, miután bevitték a múzeumba, minden egyes könyvről külön felvétel készült. Dokumentáció tehát van. Ugyancsak részletes felmérés készült a könyvek restaurálása során is. Jó lett volna lefilmeznünk az egész folyamatot, de naivan azt gondoltuk, hogy titokban tarthatjuk, és ezért nem vontunk be külsős embereket. Az eseményt azonban nem lehetett eltitkolni. Mielőtt hivatalosan bejelentettem volna, hogy mit találtunk, már fel voltunk jelentve. Tudtak róla a Securitatén és a múzeumban is. Hazamentem, jót aludtam, sőt még moziba is elmentem, és másnap engem már őrizetbe is vettek, többször kihallgattak: először a kolostorban, majd a Securitatén. Kétszer - 1985-ben és 1987-ben - házkutatást is tartottak.
Gy. Sz.: Valaki mégiscsak feljelentette önöket.
M. E.: Feljelentettek, de ez nem érdekes, ezt a jó Istenre bízzuk, nem haragszom, és nem neheztelek senkire. A fon-tosabb az, hogy elsősorban a szakmai lelkesedés hajtott, és egy kis naivság is volt bennem. Lehet, hogy éppen erre volt szükség a dolog sikerességéhez. Engem annyira izgatott az egész ügy, hogy muszáj volt „nekimennem fejjel a falnak". Utólag visszagondolva, rengeteg kellemetlenséggel járt. Nem volt egyszerű, mert egyedül voltam, nem tudtam senkivel megbeszélni az egyes lépéseket. Kevés olyan ember volt körülöttem, akiknek bizalommal elmondhattam, mi foglalkoztat, mik a szándékaim. Akik tudtak róla, azok között is volt olyan, aki tartott tőlem és az elképzeléseimtől. Ez érthető, hiszen olyan volt a politikai rendszer. Igaz, attól a pillanattól az életem gyökeresen megváltozott.
H. H.: Az ön könyvében az olvasható, hogy a hatalom elferdített információkat adott a közvélemény tudomására az 1985-ös könyvlelet kapcsán. Miért?
M. E.: Igen, ez igaz. Sajnos nincsen birtokomban a rendőrségnek a Pentru Patrie című korabeli folyóirata, amelyben egy krimiszerű történetet írtak le arról, hogy ezeket a könyveket mi ki akartuk juttatni külföldre, már szállítottuk is autón a határ felé, és akkor füleltek le minket. Otthon a szüleim mutatták nekem a folyóiratot, és meg voltak rémülve, hogy mi lesz velem. Én ugyanis még nekik sem mondtam el sok mindent, mert nem akartam őket kétségbeejteni. A hazaiak kizárólag ezt az elferdített lapinformációt ismerhették a feltárásról és a könyvek sorsáról azért is, mert a hatalom hírzárlatot rendelt el: a történetekről nyilvánosan nem beszélhettem, a feltárásról és a megtalált könyvállományról nem publikálhattam semmit. Az állambiztonságiak az ügy kapcsán pert indítványoztak a szeredai törvényszéken, azonban szerencsére erre nem került sor.
Közben rendszeresen jártam Bukarestbe a Nemzeti Könyvtár laboratóriumába, ahol az 1985-ben megtalált könyvlelet köteteit restaurálták. Azért jártam időről időre a fővárosba, mert nem tudtuk, hogy a továbbiakban mi fog történni a kiadványokkal: visszakapjuk, vagy elkobozzák azokat. Mindenesetre 1985-ben, amikor elszállították a könyveket Bukarestbe, úgy adtuk át mint beleltározott darabokat, és az átadási jegyzőkönyvben hangsúlyoztuk, hogy a restaurálás után ezeknek a könyveknek vissza kell kerülniük Csíkszeredába.
B. L. L.: A szakmai érveken túl játszott-e közbe politikai kényszer abban, hogy a nyomtatványokat átadták Bukarestnek?
M. E.: Az átadás mögött teljes mértékben szakmai érvek húzódtak meg. A csíkszeredai múzeumban ugyanis nem volt könyvrestauráló műhely, ezért a könyveket olyan központba kellett szállítanunk, ahol szakszerűen tudják restaurálni, figyelembe véve az állomány értékét nemcsak a magyar könyvkultúra, hanem az egyetemes művelődéstörténet szempontjából is. Javasoltam tehát, hogy vegyük fel a kapcsolatot Bukaresttel. Az akkor Kultúrtanácsnak nevezett Művelődési Minisztériumból két rendes embert küldtek Csíkszeredába: Aurel Moldoveanut, aki a minisztériumon belül a restaurátorokért és a konzervátorokért felelt, és Cella Maneát, aki a Nemzeti Könyvtár restauráló laboratóriumának volt a főnöke. Hozzáértő szakemberekként rögtön felmérték, mekkora értékről van szó, és szakmai alapon, jóindulatúan viszonyultak az ügyhöz. Annak ellenére, hogy nem ismertek engem, nagyon rendesek voltak: olyan szakmai jelentést írtak a biztonságiaknak és a tanácsnak, amely kedvező volt számunkra, tehát maximális volt a továbbiakban a bizalmunk a restaurátorok iránt.
Ezután megegyeztem Cella Maneá-val, hogy ő telefonál a csíkszeredai múzeumba, és megkéri az igazgatóságot, küldjenek engem Bukarestbe, hogy segítsek nekik a könyvek azonosításában. Ez azért is volt fontos, hogy első kézből tudjam leírni az állományt. Ekkor még mindig nem lehetett tudni ugyanis, hogy visszakapjuk az állományt vagy sem. 1985-ben már jobban levadult a kommunista hatalom, úgyhogy rendszeresen eljátszottuk: Cella Manea telefonált, én pedig egy-egy hétre Bukarestbe mentem, hogy dolgozhassak a kiadványokkal. A csíkszeredai múzeum
vezetősége úgy vette, ha Bukarest kéri, akkor engem el kell engedniük. Nagyon sok időt töltöttem a Nemzeti Könyvtár laboratóriumában, mindenkit személyesen ismertem: a restaurálót, a laboratórium vezetőjét, az osztályvezetőt, akikkel a mai napig jó viszonyban vagyok. Ezek az emberek - ez nagyon fontos volt az ügy szempontjából! - maximálisan szakmai alapon közelítettek a ferences kincsekhez, megértették, miről van szó. Jó szakmai-kollegiális kapcsolat alakult ki közöttünk: mindig leültünk, és minden egyes könyv ügyét megbeszéltük. Személyesen tapasztalhattam meg, hogy milyen szépen dolgoznak, nekem meg lehetőségem adódott, hogy felügyeljem a könyvek sorsát.
Ennek ellenére a könyvek Bukarestbe szállításakor és ott, Bukarestben is gyakran féltem, hogy mi lesz a restaurálás végkimenetele. Félelmemet az is növelte, hogy nem minden könyvet a bukaresti Nemzeti Könyvtár laboratóriumában restauráltak. A problémásabbakat igen, de mivel egyszerre több könyvvel kellett dolgozni, szétosztották az ország más laboratóriumai között. Így került egy részük Jászvásárra, Bukarestbe a Történeti Múzeumba és az Irodalomtörténeti Múzeumba, Temesvárra, Szebenbe és Craiovára. A beköttetés végett minden könyv visszakerült Bukarestbe, ugyanis a kötéseket a Nemzeti Könyvtár laboratóriumában restaurálták, a kötések vere-teit pedig a Hadtörténeti Múzeumban. Tulajdonképpen országos összefogásról volt szó.
Meg kell jegyeznem azt is, hogy a múzeumok abban az időben önellátók voltak, tehát nekik kellett kikeresniük a fizetésüket. Következésképpen Hargita megyének, illetve a Hargita Megyei M ű velődési Bizottságnak ki kellett fizetnie a restaurálás költségeit az ország különböző múzeumai számára. Egyedül a Nemzeti Könyvtár laboratóriumának nem, mert az állami támogatással működött. A különböző múzeumoknak az 1990 előtti árfolyam szerint közel 500 000 lejt fizettünk. Ez nagy összegnek számított, ha összevetjük azzal, hogy egy Dacia személygépkocsi akkor körülbelül 80 000 lejbe került.
B. L. L.: Végül minden restaurált nyomtatvány hazakerült Bukarestből és az ország többi városából is. Hogyan?
M. E.: Most már minden itthon van: utánajártam, és mindent hazahoztam. „Természetesen" a fővárosból nem akarták visszaadni ezeket az értékes ősnyomtatványokat és a régi kéziratos könyveket sem. 1990-ben, a rendszerváltás mámorában az volt az első dolgunk, hogy Bukaresthez folyamodtunk, hogy adják vissza a könyveket. Úgy gondoltuk, kérésünk megalapozott volt. A sokat utaztatott könyvek a Székelyföld, még pontosabban a csíksomlyói ferences kolostor jogos tulajdonát képezik. A Nemzeti Könyvtár laboratóriumának ideiglenesen, csupán konzerválás és restaurálás céljából adtuk át őket. Az említett könyvek - érveltünk - a csíksomlyói ferences könyvtár szerves részét alkotják, helyük a gyűjtemény többi könyve mellett van. Ez a műemlékkönyvtár csak akkor töltheti be valós szerepét a tudományban és a művelődéstörténetben, ha állományát változtatás nélkül és azon a helyen őrizzük, ahol kialakult. Értékeinek indokolatlan szétszórásával információs forrásaitól és hitelétől fosztják meg, a kutatókat pedig attól a lehetőségtől, hogy a történelem folyamán létrejött művelődési kapcsolatrendszereket teljességükben tekinthessék át. A művelődési értékek túlzott központosításának gyakorlata, melyet a régi rendszerben önkényesen alkalmaztak, nem szerencsés és nem helyes megoldás, ugyanis elemi vagy háborús csapás esetén egy egész gyűjtemény egyszerre tönkremehet, megsemmisülhet. A megőrzés és a raktározás feltételei különben Csíkszeredában és Csíksomlyón éppoly megfelelőek, mint az ország nagy könyvtáraiban. Itt is hozzáférhetőek a tudományos kutatás számára éppúgy, mint a Nemzeti Könyvtárban.
A visszaadás érvelésünk ellenére sem ment olyan egyszerűen, ezért 1992-ben újra felvettem a kapcsolatot Aurel Moldoveanuval, és a segítségét kértem.
Végül úgy oldottuk meg a problémát, hogy szerveztünk egy országos restaurálási-konzerválási konferenciát. Azt mondtuk: szeretnénk egy restaurálási kiállítást szervezni a konferencia alkalmából, amelyen ki szeretnénk állítani a könyveinket is, és kérjük, adják át nekünk. Nyilvánvaló volt azonban, hogy mit akarunk: véglegesen hazahozni. Emberségüknek és szakmai együttműködésüknek köszönhetően a bukarestiek ebbe hallgatólagosan bele is egyeztek.
1993 októberében volt az a konferencia, amelyen aztán kiállítottuk a végre hazakerült nyomtatványokat. Most minden itthon van, be vannak leltározva. 15 darab úgy került vissza, hogy még nem volt restaurálva, de ezeket nem is fogjuk teljes egészében restaurálni, ugyanis a könyvtestnek több mint 50 százaléka hiányzik. Ilyenkor a restaurálási regula nem kötelez arra, hogy restauráljuk, ugyanis igen nagy mennyiségű japán papírra vagy fátyolra lenne szükség ahhoz, hogy ezeket szakszerűen restaurálni lehessen. Ezeket külön dobozokban tároljuk a gyűjteményben.
Van egy töredékgyűjteményünk is. Ez azt jelenti, hogy külön rendszereztem a restaurálás folyamán a könyvtáblákból vagy a gerincek fűzéséből előkerült kéziratokat, nyomtatványtöredékeket. Ennek a világon máshol is alkalmazott eljárásnak a során igen érdekes dolgok kerültek ki a könyvek táblájából és a fűzésekből.
Külön feldolgoztuk a könyvtulajdonosok és a történeti, muzeális értékű kötések adatait, mert ezek alapján meg tudjuk állapítani, hogy ezek a könyvek mikor és merre jártak, mielőtt Csíkba kerültek volna. Hét olyan ősnyomtatványunk van, amelyekről pontosan tudjuk, hogy 500 éve itt vannak Csíkban, tehát a 15. század végén, a 16. század elején már csíki olvasmányok voltak, itt olvasták őket a csíki kolostorban.
Gy. Sz.: Kérem, meséljen a legértékesebb könyvről, a Kájoni-kódex sorsáról!
M. E.: A Kájoni-kódex a többi könyvvel együtt került Bukarestbe a Nemzeti Könyvtár laboratóriumába, ott restaurálták. 1986-ban - amikorra már a könyvleletnek egy kisebb részét a román fővárosban helyreállították - a Nemzeti Könyvtár laboratóriumával közösen egy kiállítást indítványoztunk. Gondoltuk, a múzeumban ezen a kiállításon bemutatjuk az addig restaurált könyveket. A Kájoni-kódexet Iacobini Veronica, vagyis Kovács Vera, az egyetlen magyar nemzetiségű szakember restaurálta a Nemzeti Könyvtárban. A munkálatok befejezése után 1986-ban a kódexet 14 más könyvvel és a 33 menthetetlennek nyilvánított nyomtatvánnyal együtt hazahoztuk. A kiállítást azonban Bukarest lefújta, és a könyveket 1987 áprilisában vissza kellett vinnünk a fővárosba. Kénytelenek voltunk engedelmeskedni a Román Kommunista Párt Központi Bizottsága Propaganda Osztálya, a Művelődési Tanács felszólításának, illetve átiratának. A restaurált könyvekről viszont előbb filmet készítettünk. Ez azt jeleni, hogy minden egyes lapot lefényképeztünk, beleltároztuk a fotótékába, és azután vittük vissza a könyveket. Ezért nemsokára azzal a paranccsal küldték Moldoveanu urat Csíkszeredába, hogy a filmeket, a dokumentációt és a laboratóriumban még azelőtt készített leírásaimat is vigye vissza Bukarestbe. A leírások átadását azonban megtagadtam. Azt mondtam Moldoveanunak, hogy előtte összetépem, de én soha nem adom oda. Akkor ő ezt jóságosan elhallgatta, csak a filmeket vitte el, de 1988-ban azokat is visszaadta Csíkszeredának.
Említettem, hogy a romániai fordulat után, 1990 januárjában a múzeum a M ű velődési Minisztériumhoz fordult, és kérte a Csíksomlyón feltárt könyvek visz-szaszolgáltatását. A Kájoni-kéziratokat - köztük a Kájoni-kódexet - és az 1664. évi régi somlyói orgona feliratát 1990 júniusában adta át a Nemzeti Könyvtár a csíki múzeumnak. 1990-ben a Régizene Fesztivál során ezeket az értékes darabokat ki is állítottuk a fesztivál zenészei számára. A könyvek nagy részét aztán 1992-ben hoztuk vissza a restaurálási konferencia alkalmával. Közben magyar és román szakemberek közreműködésével megjelent a Kájoni-kódex facsimile kiadása is. 1992-1993-ban további 7 restaurált könyvet hoztunk el Bukarestből, ezután 1993-ban a jászvásári múzeum küldte el az utolsó általuk restaurált kötetet, majd 1997 novemberében 2 könyv Bukarestből és 1 kötet Nagyszebenből jutott vissza Csíkba a múzeumhoz. Megjegyzem, hogy 1993-ban P. Benedek Domokos OFM akkori tartományfőnök személyesen közreműködött négy könyv szállításánál, amikor közösen meglátogattuk a Nemzeti Könyvtár laboratóriumát és szakembereit.
Gy. Sz.: Hogyan jellemezné a Kájoni-kódexet?
M. E.: A kelet-közép-európai régió, azon belül Erdély 17. századi zenetörténetének fontos forrása. A kézirat Kájoni Jánosról, a Székelyföldön működő tudós orgonista, orgonaépítő, zeneszerző és könyvgyűjtő ferences atyáról kapta a nevét, aki a Seregély Mátyás muzsikus korábbi kéziratán (1634-1642) alapuló gyűjteményt 1652 és 1671 között Csíksomlyón, Mikházán és Szárhegyen állította össze. 290 zenedarabot tartalmaz. Seregély és Kájoni a 16. század végének és a 17. század első felének egyházi mű zenéjéből válogatott. A kódexben kisebb számban a hangszeres műfajok, a táncok, a világi énekek és az egyházi népénekek szerepelnek, szemben az észak-itáliai katolikus szerzők műveinek nagyobb számával. Kájoni ugyanakkor kitekintett a korszak protestáns egyházzenei termésére is.
A Kájoni-kódex nem díszes kéziratos könyv, mint ahogyan azt az emberek általában a kódexekről gondolják. Nincsenek rajta díszes iniciálék, grafikai kivitelezése szegényes. Annál gazdagabb azonban a zenei tartalma. A benne olvasható -ahogy én szoktam humorosan nevezni - „ákombákomok" tulajdonképpen kottát alkotnak, tehát hangjegyek. A német, úgynevezett Ammerbach-féle tabulaturás hangjegyírás szerint jegyezték le a dallamokat. (Elias Nikolaus Ammerbach (1530-1597) német orgonista, a reneszánsz orgonazene úttörője. Ő adta ki Németországban az első nyomtatott orgonazene könyvet. - B. L. L.) Az ábécé első hét betűjét használták fel a dallamok lejegyzésére. Ezeket a jeleket külön erre kiképzett szakemberek, úgynevezett zenei paleográfusok tudják átírni modern kottára. A Kájoni-kódex anyagát román és magyarországi zenetörténészek írták át, amely kétkötetnyi átírt dallamot jelent. Így mindenki számára hozzáférhető a kódex dallamvilága.
B. L. L.: Hogy áll a kutatás helyzete ma?
M. E.: Az állománynak a feldolgozása olyan értelemben a mai napig is folyik, hogy bukaresti kutatásaim során ugyan leírtam a könyveknek egy részét, de a teljes feltárt állomány feldolgozásához 1990 után, a kommunista diktatúra bukását követően foghattam csak hozzá. A 90-es években sokat jártunk Budapestre, mert sem Csíkszeredában, sem az országban nem volt hozzáférhető olyan szakirodalom, amelyre szükségem volt az állomány feldolgozásához.
A könyvemet, A Csíksomlyói Ferences Könyvtár kincseit tehát úgy kell felfogni, mint egy első nagyobb kutatási jelentést. Azt mutatja fel, amit én 1998-ban a könyvállományról tudtam. Azóta többet tudok, mert a 33 menthetetlennek nyilvánított könyvet is nagyjából sikerült azonosítani, így most már hozzávetőleg meg tudom mondani, mi az, ami tönkrement.
Ma a csíksomlyói könyvtár, a csíkszeredai múzeum és a csíki régió 119 ősnyomtatványt tarthat számon. Ez tehát az ország egyik legnagyobb ősnyomtatvány-gyűjteménye, országos viszonylatban az ötödik, erdélyi viszonylatban pedig a negyedik. Több ősnyomtatványunk van például - és erre büszkék lehetünk -, mint a külföldön jobban ismert Teleki Tékának, amelyet egyetlen
ember, Teleki Sámuel bibliofíliája hozott létre. A somlyói könyvtár ezzel szemben ízig-vérig csíki könyvgyűjtemény, a Székelyföld, még pontosabban az egykori Csíkszék kollektív művelődési teljesítménye. Nagyobb a csíki állomány a Bukaresti Akadémiai Könyvtárénál is. Első a gyulafehérvári Batthyaneum, második a szebeni Brukenthal Múzeum könyvtára, harmadik a Kolozsvári Akadémiai Könyvtár, negyedik a Bukaresti Nemzeti Könyvtár, ötödik pedig a csíksomlyói, vagyis a csíkszeredai-csíksomlyói.
B. L. L.: Hol tart a „befejezetlen" munka? Most éppen mivel dolgozik?
M. E.: Sok anyag gyűlt össze kutatásaim során. Kéziratban elkészült az ősnyomtatványok katalógusa. Az 1999-ben megjelent kötetünkben 84 ősnyomtatvány leírását közöltük, és most következik a teljes ősnyomtatvány-gyűjtemény kiadása. Minden könyvtár ki szokta adni legértékesebb gyűjteményét. Magyar nyelvterületen (de másutt is) általában bevett szokás, hogy külön kiadják a kéziratok és külön a nemzeti bibliográfiához, jelen esetben a Régi Magyar Könyvtárhoz tartozó könyvek katalógusát. Külön-külön katalógus, monográfia tárgyát képezik az ősnyomtatványok, a 16. századi, majd a 17. századi könyvek. 2009-ben jelent meg a Régi Magyar Könyvtár gyűjteményről készített katalógus A Csíki Székely Múzeum Régi Magyar Könyvtára címen. A gimnáziumi, illetve a csíksomlyói állomány 1711-ig kiadott magyar anyagát tartalmazza, és az utólag, a múzeum által vásárolt régi magyar könyveket is bemutatjuk. Távlati tervünk a ferences könyvtár teljes monografikus feldolgozása, a somlyói nyomda és könyvkötő műhely történetének a bemutatása.
Általában a könyves szakma tudja rólam, hogy szívem csücske a történeti kötések kutatása. A könyvkötések nemcsak a kéziratok, a nyomtatványok épségének védelmére szolgálnak, és egyben a kötetek ünnepélyességének, szépségének fokozásához járulnak hozzá, hanem a könyv történetére, tulajdonosaira, használóira, a használat helyére és idejére vonatkozó lényeges adatokat is hordoznak. Díszítőelemeik - amelyeknek tanulmányozásával az ipar- és művészettörténet szintén behatóan foglalkozik - a bejegyzéseken kívül a könyvek származásáról is tájékoztatják a könyvtörténészt. Ezért a somlyói állományban most én is éppen a muzeális értékű kötések műhelyek szerinti meghatározását végzem. Ugyanilyen kutatást folytattam a 90-es évek közepétől kezdődően az ország legnagyobb könyvmúzeumában, a gyulafehérvári Batthyaneum ősnyomtatvány-gyűjteményében.
Jelenleg két igen megtisztelő ajánlatot kaptam: Benkő Elekkel, a Magyar Tudományos Akadémia Régészeti Intézetének középkorkutató régészével éppen egy olyan monográfián dolgozunk, amely egy kissé másként mutatná be a csíksomlyói ferencesek történetét: rekonstruálni szeretnénk egyrészt a régi, ma már nem létező ferences templomot, amelyet 1802-ben, a jelenlegi templom felépítése során bontottak le, másrészt annak teljes felszerelését a levéltári források tükrében. Nyilván tárgyalnánk a régi templom és a kolostor történetét, belső gazdasági életét is. Megpróbálnánk válaszolni arra a kérdésre, hogy valójában mikor telepedtek le a ferencesek Csíksomlyóra, és ki engedélyezte csíki letelepedésüket. Továbbá P. Papp Leonárd ferences atya kért fel egy közös kötet megírására. Célja az erdélyi ferences irodalom történetének a bemutatása. Terveink szerint egy olyan lexikont állítanánk össze, amely a Szent Istvánról nevezett Erdélyi Ferences Provincia jelesebb tagjainak életrajzát és munkásságát tartalmazná a középkortól napjainkig.
H. H.: Az ön véleménye szerint mi lehet a jelentése a Kájoni-kódexnek, egyáltalán az ősnyomtatványoknak a csíki ember számára?
M. E.: Véleményem szerint a csíki embernek mindenképpen büszkének kell lennie arra, hogy ilyen zenei antológia készült itt Csíksomlyón, még akkor is, ha olykor a kódex zenei anyaga nem is annyira Csíkhoz vagy az erdélyi emberhez fűződik, ugyanis Kájoni erdélyi népi énekeket, népi és udvari táncok dallamait is leírta. Mind a Kájoni-kódex, mind az ősnyomtatványok végül is olyan kincsek, amelyek nemcsak a csíki és a magyar művelődés, hanem az egyetemes zene-és művelődéstörténet számára fontos kéziratok, nyomtatványok. Nagyon büszkéknek kell lennünk ugyanakkor arra is, amit a csíksomlyói és az erdélyi ferencesek tettek a csíki emberekért, amit misz-szionáriusi munkájukkal vállaltak értünk. A kódex és az ősnyomtatványok másik üzenete, hogy itt, a peremen a középkortól kezdődően Csíksomlyó a magyar és az európai műveltség, könyvkultúra és ferences szellemiség jeles központja.
