Roman A. Siebenrock
ÚJ PÜNKÖSD AZ EGYHÁZBAN:
A MI FELELŐSSÉGÜNKRE BÍZVA (1)
A II. vatikáni zsinat (1962–1965)
Az 50 év alattiak számára a II. vatikáni zsinat, amely 1962 és 1965 között Rómában, négy ülésszakban zajlott,1 történelemnek számít, akárcsak a francia forradalom vagy a reformáció. De úgy gondolom, nem túlzás azt mondani, hogy ez az egyházi összejövetel inkább befolyásolja az életünket, mint az európai történelem imént említett korszakalkotó eseményei, hiszen szorosan összefonódik életünkkel. Mi azonban már csak hallottunk róla, méghozzá - mint ahogyan az egy történet továbbmesélé-sekor lenni szokott - egymásnak ellentmondó megközelítésben. A történelem mindig a jelen opciója a jövőre nézve.
Egy azonban biztos: ez a zsinat nem hagy hidegen senkit, akinek a kereszténységhez és az egyházhoz köze van. Ezt a zsinatot nevezik a modern idők nagy megmozdulásának és a boldogtalanság kezdetének. Dicsérik rendkívüli reformzsinatként és szidják, sőt elítélik az egyház és hagyománya önkiszolgáltatásaként. A zsinat által létrehozott változás mindkét oldalról olyan erősnek tűnik, hogy egyesek zsinat előtti és utáni egyházról beszélnek, mások meg úgy vélik - az egyháztól való elszakadásuk indoklásaként -, hogy új egyház alapítására került sor. XVI. Benedek pápa emiatt az egyházon belüli vita miatt 2005 karácsonyán emlékeztetett arra, hogy a zsinat az egyház hagyományának alapján áll, és a mi feladatunk új módon, mélyebben megérteni.2 Hangsúlyozta a kontinuitás jelentőségét a zsinat értelmezésében és szembehelyezte azt a szakadás hermeneutikájával. Ez az opció a zsinat utótörténete alapján érthető, hiszen a kezdet eufóriájában az újat és innovatívat annyira kihangsúlyozták, hogy a saját élettörténeten túlmutató kontinuitás aligha válhatott tudatossá. Másrészt a jelen figyelmes észlelője számára is nagy jelentőségű a kérdés, hogy a katolikus egyház folytatni akarja-e azt az utat, amelyet a zsinat az egyház a mai világban dialógusprogramjával meghirdetett, és, ha igen, akkor hogyan.3 Mindezen túl azonban ez a zsinat eddig egyetlenként határozza meg egy vallásos csoport helyét a jelenben - és ezt különösképpen azzal a kötöttséggel, amely a római katolikus egyház struktúrájának sajátja.
Mielőtt megpróbáljuk e zsinat jelentőségét felvázolni, érdemes felelevenítenünk, mi egyáltalán egy zsinat. A katolikus értelmezés szerint püspökök gyülekezete, amelynek rendes tagja minden felszentelt püspök és püspöki teljhatalommal („jurisdictióval") rendelkező személy. A zsinatot egybehívó és annak határozatait kihirdető pápa rendelkezése szerint meg-hívhatóak más, szavazati joggal rendelkező tagok is; például a nagy férfi szerzetesrendek elöljárói.4 A pápával együtt és az ő vezetése alatt a zsinat a római katolikus egyház legmagasabb vezetői és tanítói szervét képezi; egyházjogilag ez azt jelenti, hogy a zsinat birtokolja az egyház feletti legmagasabb, közvetlen és tökéletes hatalmat.5 Így a zsinat az emberiség történelmének legrégibb, ma is működőképes, globális döntő szerve. Hiszen a római katolikus egyház a Rómába való gyökerezés („urbi") mellett is mindig az egész földkerekségre tekint („orbi"): elsőrangú globalizált intézmény intenzív regionális irányultsággal és gyökerekkel (amelyek nem csak Rómába nyúlnak visz-sza). A zsinat tehát a legmagasabb kötelező erővel szól az egyház minden tagjához; és pozitíve vagy negatíve - egyetértésre vagy erős elutasításra találva - szól az egyházon kívüliekhez is. Ebből az okból a zsinatnak inkább általánosan kell beszélnie és az alap irányvonalakra összpontosítania. A hagyományban minden zsinatnak három fő feladata volt, amelyek küldetése egységének és hitelességének szolgálatában álltak, és amelyek az evangéliumnak, mi több, magának Jézus Krisztusnak a történelemben való jelenlétét voltak hivatottak elősegíteni: tan-beli kérdésekben dönteni, az egységet helyreállítani és az egyház reformját konkrét világegyházi intézkedésekkel bevezetni.
Mi történt azonban ezután a zsinat után? Aki az egyház jelentőségvesztését Európában, az egyházból való kilépéseket, a templomba járók számának csökkenését és mindenekelőtt a papi és szerzetesi hivatások krízisét megnézi, nehezen tudja osztani XXIII. János pápa abbéli reményét, hogy a zsinat intenzívebb vallási élethez vezet.6 Valóban mélyenszántó krízist élünk meg az egyházban. Aki az egyháztörténelmet valamelyest ismeri, óvakodni fog attól, hogy ezt a helyzetet radikális apokaliptikus jelenetekbe helyezze. A kérdés sokkal inkább az, hogy a zsinat oka-e vagy sem ennek a krízisnek. És: ezt a zsinatot is - mint mindeniket - követte egy egyházszakadás. Mivel egy ilyen esemény a katolikus egyház számára mindig súlyos, XVI. Benedek pápa jó szándéka nem ítélhető el a priori.7 Hogyan értsük tehát ezt a zsinatot? Hogyan ítéljük meg következményeit? Mire taníthatna minket ma? Ha ma meg akarjuk válaszolni a kérdést: mi volt, mit akart ez a zsinat, és mi a jelentősége, akkor a következő kérdések kézenfekvőek:
1. Hogyan értelmezte önmagát a zsinat? Mi volt a kifejezett szándéka?
2. Milyen volt a története, és melyek az eredményei?
3. Hogyan dolgozott, milyen teológiai alapopciókat és eljárásmódokat választott?
Ezekből adódik aztán egy lehetséges utolsó kérdés:
4. Mi ennek a zsinatnak a jelentősége ma?
Hogyan értelmezte önmagát a zsinat?
1962. október 20-án, alig néhány nappal a nagy püspöki gyülekezés hivatalos kezdete után a következő önmeghatározást fogalmazták meg a zsinati atyák (így nevezik az összes szavazati joggal rendelkező zsinati tagot): „Ennek a gyülekezésnek a során a Szentlélek vezetése alatt utakat akarunk keresni önmagunk megújulására, hogy Jézus Krisztus evangéliumának mindig hűségesebben megfeleljünk. Törekedni akarunk arra, hogy korunk embereinek úgy hirdessük Isten igazságát a maga teljességében és tisztaságában, hogy megértsék és készségesen elfogadják azt." Ez a világhoz intézett üzenete8 világosan kifejezi a zsinat célját és szándékát. A II. vatikánumot egybehívó XXIII. János pápa szándékát két kifejezés tömöríti: „aggiornamento" és „maiasítás" („Verheutigung"). Ennek a zsinatnak tehát „pasztorálisnak" kellett lennie. A pápa nyitóbeszédében kifejezetten óvott a baljós prófétáktól és állította, hogy az egyháznak ma nem elítéléseket, hanem az irgalmasság gyógyírját kell alkalmaznia. Nekem úgy tűnik, hogy a pápa fő szándéka az adott korra tekintve megalapozott volt. Ő az emberiséget a tudomány, a technika, a média új lehetőségei és a kor fenyegetései által olyan kihívás előtt látta, amelyekre az egyház csak akkor tud megfelelően válaszolni, ha elegendő bátorsága lesz „egy ugrást tenni előre". Ehhez a zsinatra mint egy önmagát képzésnek, fejlődésnek alávető világegyháznak a zsinatára lenne szükség, amely az egyházat fejében és tagjaiban, de minden struktúrájában és magatartásmódjában is képessé kellene tennie egy új kezdetre annak érdekében, hogy egy korszakalkotó változásban lévő emberiségnek az evangélium tanúságát új módon tudja közvetíteni. Az egyház eme ősi küldetésének megvalósítási formáját a zsinat különleges figyelemmel szemlélte. Azt, hogy miként érhető el ez a cél, milyen utakat kellett megtenni, milyen magasságokat és mélységeket kellett megjárni és milyen illúziókat letenni, és ugyanakkor milyen belátásokat és tapasztalatokat lehetett nyerni, mindezt nem tudták a zsinati atyák az első eufória órájában. Ezekről a második lépésben kell szót ejtenünk.
A zsinat története és „eredményei"
Röviden fel kell elevenítenünk a történelmi keretet, amelyben a zsinat magasságok és mélységek között, imádkozva és dolgozva, vitázva és újra kiengesztelődve zajlott. A történelem mindig nyitott marad a végső ítéletre, amelyet valaki más mond ki. Mit mondhatunk hát mi arról a történelemről, amely a mi ítéletünk számára nyitott marad?
Az 1958. október 28-án pápává választott XXIII. János 1959. január 25-én, a kereszténység egységéért imahét végén a Falakon kívüli Szent Pál-bazilikában meghirdetett egy ökumenikus zsinatot és egy szinódust a római egyházmegye számára. A reakció igencsak visszafojtott volt. Később ő maga azt mondta, hogy nem eufória és egyetértés, hanem tiszteletteljes hallgatás vette körül. Már ugyanaz év pünkösdjén létrehozták az „előkészítő bizottságot", amely mindenekelőtt kérdőívekkel kutatta, mi lehet témává. 1960. január 24-31. között megtörtént a zsinat próbája: a római szinódus a Lateránban. Az eredmény aligha adott eufóriára okot. 1960 pünkösdjén megalakították az előkészítő szerveket a római kúria struktúrái alapján: a Központi Bizottság mellett tíz bizottságot és három titkárságot. Ottaviani bíboros, a Szent Offícium vezetője lett a Központi Bizottság elöljárója, msgr. Felici pedig a főtitkára. Ez is kevés meglepőt ígért: úgy tűnt, a zsinat biztosan megérkezett a római központ irányzatába. Az azonban, hogy a pápa 1961. január 7-én megalapította a Keresztények Egysége Titkárságát, azt a jezsuita Augustin Beára bízta és hamarosan a többi titkársággal jogilag egy szintre helyezte, váratlan jelzés volt - a zsinat számára egyebek mellett ennek is döntő szerepet kellett játszania. Ettől a bizottságtól indultak ki jelentős impulzusok az ökumenizmus, a vallásszabadság, a kinyilatkoztatás teológiája, valamint az egyháznak a zsidósághoz és a nem keresztény vallásokhoz való viszonyáról. Amit ma dialógusnak nevezünk, az először ezen a titkárságon valósult meg.
A pápa, aki tudott halálos betegségéről, sürgette az eseményeket és 1962. október 11-ére egybehívta a zsinatot. Egy hónappal korábbi rádióbeszédével nagy elvárásokat ébresztett és első ízben mutatta be a zsinat munkaprogramját: „Egyház befelé és egyház kifelé". Korábban a központi teológiai bizottság egy sor tervezetet küldött ki a püspököknek. A zsinatnak karácsonyig véget kellett volna érnie. A zsinati folyamat azonban saját, terven kívüli, sőt megtervezhetetlen fordulatot vett.9 Ennek a zsinati folyamatnak a szereplői voltak: két pápa, több mint 2500 püspök, több száz zsinati teológus, számos, a más keresztény egyházakat, nem keresztény vallásokat és érdeklődő csoportokat képviselő megfigyelő, tekintélyes számú hivatalos és nem hivatalos újságíró és médiaképviselő, rövidesen az egész világról jövő férfiak és nők szakértői minőségben, valamint sokan mások, akik imában kísérték ezt a gyülekezést vagy akik szkeptikusan, avagy félve tekintettek Róma felé. Megtörtént, amit előzőleg senki sem várt: a zsinat világszintű eseménnyé lett. A hit szemszögéből azonban a zsinat liturgia, amelyben az ég és föld találkoznak. Bűnös, véges és minden szempontból korlátolt emberek azt a feladatot kapták - fejezte ki a zsinat imája -, hogy Isten megbízását a mai világban megvalósítsák. Ez a zsinat kezdettől fogva nemcsak belső, katolikus vagy keresztények közötti, hanem nyilvános esemény is volt, amely - egyesek számára teljesen meglepő módon - minden világrészen élő és a legkülönbözőbb világnézeteket valló embereket megmozgatott. A zsinat iránti érdeklődés összezavart és erősített. De ez még nem minden: a zsinatot mindenekelőtt az egész világon élő hívők alakították beadványaikkal és imáikkal, de nagylelkű reformkészségükkel, valamint kritikus ellenvetéseikkel és fenntartásaikkal is. Csak ennek a bonyolult kapcsolati hálóban és az ellentétek meg kiengesztelődések közepette található meg a zsinat igazi rendezője: a Szentlélek. Így a zsinatot nem bizonyos csoportok, és még kevésbé néhány hős és ellenhős határozták meg, hanem az egy különböző szinteken zajló, nagyon komplex kapcsolati történés volt, igen eltérő opciókkal és tapasztalatokkal. Már az is csodálatra méltó, hogy ennek a zsinatnak sikerült együttműködéseket és eredményeket létrehoznia, amelyeket a legkülönbözőbb oldalakról figyelemmel követtek, és amelyek saját cselekvésekhez és megmozdulásokhoz vezettek. Ez egyedülálló a kereszténység újabb történetében: ez a zsinat már csak ezért is csodálatra méltó.10 Azt gondolom, hogy egy zsinat az egyetemes emberiség számára példaértékű teszt lehet azáltal, ahogyan egységet és szabadságot egymással kiengesztel.
Hogyan zajlott a zsinat a helyszínen? Röviden összefog-lalva:11 1962. október 11-től az 1965. december 8-i ünnepélyes záró miséig a Szent Péter-bazilika nagy aulájában négy ülésszakot tartottak a négy év őszén. A köztes időszakokban („intersessiones") azonban intenzíven tovább zajlott a munka a Koordináló Bizottság vezetése alatt, 167 általános kongregáció keretében, több ezer hozzászólás során vitatták meg az atyák a szövegeket. Számtalan javítást és ellenvetést („modi") mutattak be és dolgoztak át, szövegeket olvastak és kritizáltak, fogadtak el és vetettek el, rövidítettek, választottak ki és szerkesztettek újra, írtak át, vetettek újra kritika alá és írtak át, hogy végül a hamuból főnixként megszülessék a végső szöveg. Mindenkinek kellett veszítenie, hogy a közös cél, és ne az egyéni érdek nyerjen. Éppen ezért mindenki kész volt újra meg újra elölről kezdeni és a közös célért dolgozni. Egyéni érdekeltségek és előszeretettel képviselt nézőpontok alakultak át, hogy azokból, meglepő módon, közös szöveg jöjjön létre, amely nem egyszerűen az egyes hozzájárulások összege volt, hanem saját életre kelt. Ezeknek a szövegeknek az összeállításánál a cél azonban nemcsak a papír és a puszta szavak voltak, hanem a hit és az egyház identitásának keresése a mai világban, cselekvési lehetőségek meg opciók átgondolása is. Így szükségszerűvé vált, hogy az isteni jeleket keressék az idők jeleiben, a Szentlélek fuvallatát olyan helyeken, ahol azt nem is sejtették volna, Krisztus jelenlétét az egyház falain belül és kívül. Hallgatás és beszéd, megvizsgálás és elfogadás, ima, elmélkedés és megvallás ötvöződtek. A zsinat liturgikus ünneplés, hiszen a Szentlelkét igazi alanyként kell elismernie. A nyilvános ülések megnyitásán a katolikus egyház minden létező rítusa képviselve volt, az evangéliumos könyv ünnepélyes kitétele az Isten szavára való odahallgatást jelképezte, és közös ima kísért minden munkagyűlést. Mindez arra akart rámutatni, ami az egyház: a Jézus Krisztusban, a Szentlélek által megnyilvánuló isteni szeretetnek a tanúja minden teremtmény számára.
Ahhoz, hogy ez a nagyszerű, de ugyanakkor kockázatos terv megvalósulhasson, sok minden szükséges volt: újra meg újra javított munkarend, szakszerű zsinati vezetés (a négy moderátorral: Agagianian, Döpfner, Lercaro és Suenens bíborosokkal), a teológusok és püspökök, valamint a megfigyelők gyakran feltűnésmentes készsége arra, hogy a kimerültségig rendelkezésre álljanak. Mindenekelőtt szükséges volt azonban a készség és a képesség egymás meghallgatásra, a konszenzus keresésére, a közösnek a saját opciónál magasabbra értékelésére, a korrekció elfogadására és a bátor beszédre. Ismétlem: mindenkinek kellett „veszítenie", hogy a zsinat és vele együtt a jövő nyerhessen. Mindenki, valóban mindenki fontos volt, a nehézségek és remények minden nézőpontja, az olyany-nyira különböző kontextusok és tapasztalatok, a konzervatívak éppúgy, mint a progresszívak, a józan pragmatikusok éppúgy, mint az ötletgazdag utópisták, a filológusok nem kevésbé, mint a történészek. Mindenekelőtt azonban arra mutatott rá ez a munkafolyamat, hogy pápa nélkül nincs zsinat! XXIII. János pápa nélkül egybe sem lett volna híva ez a zsinat, amely már néhány hét után patthelyzetbe került, és amelynek számos más kurdarclehetősége is volt. A zsinatot szabadon dönteni hagyó pápa azonban ezekben a helyzetekben is mindenekelőtt a konszenzus és az egység keresésére való készséget képviselte. Ezt mutatja már a kezdetekben a kinyilatkoztatásról kialakult vita is, amelyen elcsúszhatott volna a zsinat. XXIII. János azonban levette napirendről a tervezetet, és a zsinat újrakezdődhetett. Erre utal VI. Pál számos közbelépése is, a részben masszív beavatkozás, amely a konszenzusra való képességet volt hivatott megőrizni. A pápai primátus és a püspöki kollegialitás viszonyáról szóló forró vita közepette VI. Pál bevezette a „nota explicativa praeviá"-t, amely a pápa jogait hangsúlyozta. Ugyanazon a híres „fekete héten", 1964 novemberében elha-lasztatta a szavazásokat, levetette a szövegeket napirendről és felülvizsgáltatta a „modi"-t: mindez különösen a vallásszabadság, a nem keresztény vallások és az ökumenizmus témakörét érintette - amelyek többnyire az Egységtitkárság szívügyei voltak. Másrészt szentföldi, indiai utazásaival és az ENSZ-hez való ellátogatásával a pápa rámutatott arra, hogy foglalkozni akar ezekkel a témákkal. A vallásszabadságról szóló döntő szavazást pedig a rá jellemző autoritással, sikerrel indította el.
A leglátványosabb eredményt a szövegek maguk képezték. Kilenc nyilvános ülésen 16 szöveget fogadott el a zsinat: négy konstitúciót (a liturgiáról: Sacrosactum concilium, az egyházról: Lumen gentium, a kinyilatkoztatásról: Dei Verbum és az egyházról a mai világban szóló pasztorális konstitúciót: Gaudium et spes), kilenc határozatot, dekrétumot (a püspökökről: Christus Dominus, a katolikus keleti egyházakról: Orientalium ecclesiarum, a papokról: Presbyterorum ordinis és az ő képzésükről: Optatam totius, a szerzetesi élet megújításáról: Per-fectae caritatis, a világiak apostolkodásáról: Apostolicam actuo-sitatem, az ökumenizmusról: Unitatis redintegratio, az egyház missziójáról: Ad gentes és a társadalmi kommunikáció eszközeiről: Inter mirifica), valamint három nyilatkozatot (az egyháznak a nem keresztény vallásokhoz való viszonyáról: Nostra aetate, a vallásszabadságról: Dignitatis humanae és a keresztény nevelésről: Gravissimum educationis). Első szövegként a zsinati atyáknak az egész emberiséghez intézett üzenete látott napvilágot 1962. október 22-én: Utak az egyház megújulásához.
Bereczki Silvia fordítása
Jegyzetek
1 Azt, ahogyan én a zsinatot értem, egy sok évig tartó értelmezési folyamatnak köszönhetem, amely a következő műben jelent meg nyomtatásban: Hünermann, Peter-Hilberath, Bernd Jochen, Herders Theologischer Kommentar zum Zweiten Vatikanischen Konzil. 5 kötet. Freiburg-Basel-Wien 2004-2005 (A zsinati szövegek latin-német kiadása; egyedi kommentárok a 16 szöveghez hatástörténetükből, valamint teológiai összehasonlítás).
2 L. Ratzinger, Joseph/Benedikt XVI.: Ansprache von Papst Benedikt XVI. an das Kardinalskollegium und die Mitglieder der Römischen Kurie beim Weihnachtsempfang: 22. Dezember 2005. Sekretariat der Dt. Bischofskonferenz (Verlautbarungen des Apostolischen Stuhls), Bonn 2006 172).
3 Nekem úgy tűnik, ez a döntő kérdés a római katolikus egyháznak a X. Szent Piusz Papi Testvériséggel való kapcsolatára vonatkozó új, 2009. január 24-i rendelkezés után. Hiszen minden állítás ellenére a zsinattal való egyetértés ténylegesen kérdéses. Ez a vélemény a következő okokra és megfigyelésekre támaszkodik: 1.) a Ratzinger bíboros és Lefebvre érsek közötti egyezségben (1988 májusa) nem szerepelt követelésként a zsinattal való egyetértés, csak a polémiától való tartózkodás; 2.) a 2009. január 24-i iratban, amely érvénytelenítette a kiközösítés következményeit, a zsinatról nem esett szó, ezt csak később fűzték hozzá; 3.) a gyakran idézett 2008. december 15-i iratban, amelyben a Papi Testvériség a pápához fordult, kifejezetten szerepel (erről azonban a január 24-i vatikáni engedményben nem esett szó), hogy a Testvériségnek a zsinattal kapcsolatosan továbbra is fenntartásai vannak, és hogy az az alapítójához hű marad (az eseményre vonatkozó, különböző oldalakról származó dokumentumokat és értelmezéseket l. in: Galrev, Til [szerk.], Der Papst im Kreuzfeuer. Zurück zu Pius oder das Konzil fortschreiben? Münster-Berlin 2009; Lefebvre érsek zsinati kritikájának dokumentációját számos, a zsinatról származó irattal, l. in: Ich klage das Konzil an! Martigny 1976). A zsinat elleni polémia folytatása (amely a valóságos folyamatoknak és vitáknak meglepő nem ismerésével társul) mutatja, hogy pontosan ez a hozzáállás írja le az alapmagatartást. 4.) Természetesen nem fogja egyetlen egyházi felelős sem revideálni vagy akár megkérdőjelezni a zsinatot. Inkább a felismerhetetlenségig menő átértelmezésének a veszélye áll fenn. Ennek az aggodalomnak több oka is van. Marchetto érsek azt az álláspontot képviseli, hogy a „zsinat szelleméről" való beszéd és a zsinat utáni értelmezéstörténet okozták a szakadást. A valóság azonban - anélkül, hogy némely zsinat utáni fejlődést tagadnánk - az, hogy a szakadás már a zsinat folyamatában dokumentált (mégpedig a „coetus internationalis patrum" működésében), a „zsinat szelleméről" való beszéd pedig a résztvevők számtalanszor tanúsított tapasztalata volt. 5.) Mindenki maga ellenőrizheti, milyen gyakran fordul elő a zsinat XVI. Benedek pápa első két enciklikájában, és hányszor utal rá A liturgia szelleme (Der Geist der Liturgie) című könyvében.
4 Mivel az egyetemes zsinatból a más keresztény egyházaknak és közösségeknek, sőt, minden jó akaratú embernek részesednie kellett, felvetődött a kérdés, hogyan vehetnének részt a zsinaton ezek, a természetesen szavazati joggal nem rendelkező csoportok anélkül, hogy „folklórelemként" vagy triumfalista önállításra használva őket, visszaéljenek velük. Ezért találták ki az illetékesek a megfigyelői státust. Később a bizottságokba kifejezetten is meghívtak világiakat tanácsadóként.
5 Az egyházról szóló dogmatikai konstitúció: Lumen Gentium 22. Ennek a rendelkezésnek a kifejtését l. az új egyházjogban: 1983-as Codex Juris Canonici 1983, 337-as kánon.
6 L. a zsinatot megnyitó, 1962. október Gaudet mater ecclesiae beszédében, in: Kaufmann, Ludwig / Klein, Nikolaus: Johannes XXIII. Prophetie und Vermächtnis. Fribourg 1990, 116-150., itt 123f (a nyitó beszéd olasz, latin és német változata).
7 Állásfoglalásában felismerhető egy, ámbár közvetett, de világos kritika a reformáció idejének és az I. vatikáni zsinat utáni egyházi vezetőség eljárási módjának a számlájára. A legújabb fejleményekről l. a szerző elemzését: Quadratur des Kreises - oder: Die Grenzen des Heilsmittels der Barmherzigkeit, in: Der Papst im Kreuzfeuer (Anm. 3), 43-54.
8 Wege zur Erneuerung der Kirche. Botschaft der Konzilsväter an die ganze Menschheit vom 20. Oktober 1962, újra megjelent német nyelven in: Herders Theologischer Kommentar zum Zweiten Vatikanischen Konzil Bd. 5, 491-494.
9 Egyesek naiv elképzelése, hogy egy III. vatikáni zsinat az ő álláspontjukat venné át, és azt mindenki számára kötelezővé tenné, nem veszi figyelembe egy ilyen gyülekezés - amelynek ma mintegy 5000 hivatalbeli tagja lenne - saját dinamikáját. Az úgynevezett „liberálisok" körében is felismerhetőek annak a mentalitásnak a nyomai, amelyért a zsinat előtt a Szent Officium körül tömörülő csoportot megszólták.
10 A mai követelés egy „harmadik vatikáni zsinat" után aligha veszi figyelembe egy ilyen folyamat megtervezhetetlenségét, amelyben többek között maga az egyház egysége is kockán forog. Ezért, kissé pongyolán fogalmazva, azt gondolom, hogy az a személy, aki egy zsinatot egybehív, vagy őrült, vagy a Szentlélektől sürgetett kell hogy legyen. Ma már tudjuk, hogy XII. Piusz pápa alatt, a II. világháború után is kidolgoztak zsinati terveket, a pápa azonban nem érezte magát képesnek megvalósításukra.
11 L. Chronik des Zweiten Vatikanischen Konzils (szerk. Joachim Schmiedl), in: Herders Theologischer Kommentar zum Zweiten Vatikanischen Konzil. Szerk. PeterHünermann - Berndjochen Hilberath. V. kötet: Die Dokumente des Zweiten Vatikanischen Konzils: Theol o-gische Zusammenschau und Perspektiven. Freiburg-Basel-Wien 2006, 585-594.
