Könyv
aLMÁSI ISTVÁN: A NÉPZENE JEGYÉBEN
A dédapja által elkezdett munkát folytatja Almási István, amikor népzenei örökségünk gyűjtésére, tudományos feldolgozására adja a fejét 1957. január 15-én. Negyvennyolc éven át a Kolozsvári Folklórintézet munkatársaként 130 erdélyi és partiumi településen közel 5000 vokális és hangszeres dallamot gyűjtött. Tavaszi szél vizet áraszt (1972, 1982), Szilágysági magyar népzene (1979) című könyvei szakmai körök elismerésén túl azért tették ismertté Almási István nevét, mert valósággal életet adó levegőt árasztottak a Románia határai közé bezárt és a hatalom által sokáig rabszolgaként kezelt magyarság reményvesztett életében. Társszerzője több népzenei kiadványnak. 2009-ben jelent meg A népzene jegyében - Válogatott írások című kötete, amelynek dolgozatai jórészt a rendszerváltás után születtek. Maga a szerző jelzi az előszóban, hogy az írások most nem keletkezésük vagy első megjelenésük időrendjében, hanem tárgykörök szerinti csoportosításban követik egymást.
Életpályák, tudományos eredmények
Kilenc dolgozatot közöl a szerző ebben a tárgykörben: Seprődi János, Bartók Béla, Kodály Zoltán, Domokos Pál Péter, Lajtha László, Jagamas János, Sárosi Bálint munkásságának legfontosabb állomásaira viszi el az olvasót. Aki végigjárja azt az időben mintegy 120 esztendőt felölelő szakaszt Seprődi János fellépésétől Sárosi Bálint pályájának kiteljesedéséig, ha nem szakember, akkor is észlelnie kell a népzenetudomány hatalmas fejlődését. Seprődi János pályakezdésekor a magyar népzene még ismeretlen volt. De már Liszt Ferenc és Johannes Brahms magyar rapszódiái, táncai vagy a magyar nóták joggal pezs-dítették meg a magyar lelkeket, mert Sárosi Bálint szavaival „nem lehet éles határvonalat húzni a népdal és a műdal közé. Tudatunkban a két dalfajta ugyanazt jelenti." Magyar. És ez a lényeg. Mégis a Seprődi idejében (1874-1923)
már jól, kitapinthatóan érzékelhető a népzenei gyűjtések célja: anyagot hordani az általános zenetudománynak, egyszersmind elősegítve a nemzeti zeneművészet kibontakozását. Almási Istvántól megtudjuk, hogy már a 19. elején nagy jelentőségű kéziratos gyűjtemények keletkeztek olyan lelkes gyűjtőknek köszönhetően, mint Pálóczi Horváth Ádám, Almási Sámuel, Mindszenty Dániel, Udvardy Cserna János, Tóth István, Kiss Dénes, Szalontai Madass Sándor, majd a század közepén Füredi Mihály, Mátray Gábor, Szini Károly, Bartalus István stb. Igaz, hogy „a népdal fogalmának tág körű és homályos értelmezése miatt a gyűjtésekben a népies műdalok és idegen műzenei alkotások voltak túlsúlyban". Seprődi János törekvéseinek megismerése révén bepillantást nyerünk a tudományág korabeli helyzetébe.
Néhány oldalas dolgozatban hiteles képet nyújtani a 20. századi zeneirodalom egyik meghatározó alakjáról lehetetlen. Almási Bartók Béla erdélyi magyar népzenekutatásairól emlékezve nem kerülheti el a feladatot, hogy a művész és a tudós Bartókról egyaránt írjon. „Az eredetiségre való törekvés kezdettől fogva jelen volt minden tevékenységében. Néhány kortársához hasonlóan ő is a népzenében találta meg azt az ösztönző forrást, amely hozzásegítette kifejezőeszközeinek, hangvételének sajátossá tételéhez" - szögezi le Almási. „Megtaláltam a székely dallamtípust" -tudatja Bartók 1907-ben. Ez az élmény mély nyomot hagyott zeneszerzői munkásságában. „Az ötfokúság jelentőségének felismerése a magyar népzenében kétségkívül Bartók és Kodály érdeme" - állapítja meg Almási.
Kodály és az erdélyi népzenekutatás címet viseli a következő fejezet. Az erdélyi népzene föltárását Bartók után, illetve mellett Kodály 1910 tavaszától folytatta. Kiterjedt figyelme a rokon népek zenéjére: a cseremisz, a csuvas, a mordvin és a votják dallamokra is. A műkedvelő számára misztikusan hangzik, de jó olvasni ezzel kapcsolatos sorait: „... vannak ősi elemek a néplélekben, amelyeket sem az idő, sem a távolság nem tud megváltoztatni".
Domokos Pál Péter hatalmas életműve fölött szemlét tartva Almási István többek között ezt írja: „A magyarság sorskérdései iránti elkötelezett érdeklődését és felelősségérzetét szerencsés módon egészítette ki páratlan bátorsága, töretlen lelkesedése és szívós kitartása, valamint kutató ösztöne és fölfedezés-szomja." Domokos Pál Péter már a csíkcsobotfalvi kézirat néven ismert katolikus énekgyűjtemény felfedezésével beírta nevét a magyar zenetörténetbe. Moldvai népdalgyűjtése új korszakot nyitott a magyar népzenetudomány számára. Kimondta, hogy Moldvát a magyar népzene önálló dialektusterületének kell tekinteni. Feltáratlan tájegységre bukkant, melynek egyik sajátsága „az új stílusú dallamok csaknem elhanyagolhatóan csekély mennyisége" - írja Almási, nem kevés szellemi élménnyel ajándékozva meg a Domokos Pál Péterről szóló dolgozat olvasóját.
A Lajtha László példaértékű tudományos kutatási igényességéről, módszeréről szóló írást minden népdalgyűjtőnek kötelessége elolvasni, észrevételeit megszívlelni. Jagamas János emlékezete a címe a II. világháború utáni népzenekutatás egyik legjelentősebb romániai tudós előtt tisztelgő tanulmánynak. „Jagamas János irányította és hangolta össze valamennyi romániai magyar népdalgyűjtő tevékenységét" - írja Almási. A dalok lejegyzési módját tekintve Bartók és Lajtha nyomdokain járt. Szerzőnk
részletesen ír az 1997. szeptember 15-én elhunyt Jagamas János gyűjtéseiről, zeneszerzői munkásságáról, kiadványairól és tanári tevékenységéről. Azok a szatmárnémetiek, akik két évtized folyamán követték a Hajnal akar lenni népdaléneklési verseny eseményeit, személyesen is találkozhattak Almási Istvánnal, a kötet szerzőjével, akárcsak Jagamas Jánossal, valamint Sárosi Bálinttal.
Almási István válogatott írásai között a Sárosi Bálint gondolatai a zenei anyanyelvről című értekezés a legizgalmasabb olvasmány. Nem csoda, hiszen Sárosi Bálint a magyar népzenekutatás higgadt tudósa, aki esztétikai termékként fogja fel a zenét, azaz művészetként. Ilyeneket mond: „A dal szépségét, értékét végül is nem a pentaton hangsor vagy az ereszkedő szerkezet határozza meg, hanem a benne kifejezett emberség. A dal régiessége legfeljebb történelmi értékmérő lehet. Szépség dolgában az idő nek annyi szerepe van, hogy a hosz-szú ideig élő dal többet csiszolódik." A népdalok egyoldalú értékelésének hibáját is szóvá teszi. Tudományos érvekkel és következtetésekkel fáradozik a zenei anyanyelv fogalmának tisztázásáért. Szívesen elidőznénk Sárosi Bálint gondolatainak idézgetésével, de nem akarjuk elvenni a fölfedezés örömét a kötetet ezután megvásárló olvasó elől.
Kevésbé ismert dalgyűjtemények
Almási István könyvének következő része kevésbé ismert dalgyűjteményeket mutat be. Almási Sámuel, Áprily Lajos, Bogdán János és Kocsis Lajos népzenegyűjtéséről szól a második rész.
Almási Sámuel (1807-1875) református lelkész, kötetünk szerzőjének dédapja dalgyűjtés tekintetében megelőzte a Kisfaludy Társaság 1844-ben gyűjtésre buzdító felhívását, sőt a Magyar Tudós Társaság népdalok kiadásáról szóló 1833-ban hozott határozatát is. Élete utolsó évtizede Szatmár megyéhez kapcsolódik: Magyargyberkeszen tevékenykedett mint református lelkipásztor. Dalgyűjtés mellett irodalmi, népesedéstörténeti tanulmányok is dicsérik munkásságát. A válogatott írások szerzője részletesen elemzi a kéziratos gyűjteményben fennmaradt hagyatékot, melynek többsége népies műdal, másrészt műzenei darabok, opera- és oratóriumáriák. Petőfi, Tóth Kálmán, Csokonai, Kölcsey, Arany János, Berzsenyi, Kazinczy, Szász Károly stb. verseire dallamokat Egressy Béni, Szerdahelyi József, Mosonyi Mihály, Erkel Ferenc, Huber Károly, Reményi Ede és még mások szereztek. A mellettük található népdalok többnyire régi stílusú négysoros dallamok. Mindezek vizsgálata alapján a szerző megállapítja, hogy Almási Sámuel műve „egészében tulajdonképpen hű tükre a 19. századi vidéki értelmiség zenei műveltségének".
Áprily Lajos népdalgyűjtő tevékenysége kevésbé ismeretes. Almási István kiderítette, hogy Seprődi János pályázati felhívására Jékely Lajos (Áprily Lajos), a Kolozsvári Református Kollégium VIII. osztályos tanulója több mint 60 dalból álló sóvidéki gyűjtéssel válaszolt. Áprily munkájának egyik jellemzője, hogy „igyekezett érzékeltetni a nyelvjárási sajátosságokat is".
Seprődi János gyűjtésre ösztönző pályázatainak másik kitüntetettje Bogdán János, aki szintén a Kolozsvári Református Kollégium VIII. osztályos tanulója volt. „Bogdán János pályamunkája a magyar népdalgyűjtés korai időszakának figyelmet érdemlő emléke" - írja Almási, majd féltucatnyi kottával és verssel példázza a Bogdán-gyűjtést.
Almási Sámuel anyai ági dédunokáját, Kocsis Lajost is a Seprődi János által kiírt pályázatok ösztönözték népi dallamok lejegyzésére. A kivételes zenei képességgel megáldott Kocsis Lajos, az első világháború hősi halottja 24 évet élt. „Szembetűnő és egyszersmind jellemző, hogy Kocsis Lajos anyagában egyetlen visszatérő szerkezetű, azaz új stílusú dallam sem fordul elő" - állapítja meg Almási István. Közel harminc oldalon kottákkal, elemzésekkel, magyarázatokkal mutatja be Seprődi János tanítványának kéziratát.
Az életpályákkal való ismerkedés során az olvasó figyelmét méltán megragadja az a tény, hogy egyetlen kiváló, lelkes tanárember - nevezetesen Seprődi János - jelenléte egy iskolai közösség életében mennyire meghatározó jelentőséggel bírt.
Vizsgálódások a népzene világában
Almási István kötetének harmadik része kilenc dolgozatot tartalmaz. Ezek az írások népzenével és népköltészettel kapcsolatos jelenségek vizsgálatával foglalkoznak. Nincs lehetőségünk arra, hogy részletesen kitérjünk minden dolgozatra. Kiemeljük azonban, hogy a Csoma
Ferenc esztényi prímásról szóló fejezetben többek között választ kapunk arra a kérdésre, hogy hol, kitől tanultak a prímások. Csoma például „Alsótők híres magyar prímásától, Szalontai Jánostól, aki az 1910-es években meglehetős rendszerességgel foglalkozott fiatal muzsikusok képzésével. Ez a tevékenység valamelyes többletjövedelmet biztosított számára. Magyarokon kívül románok és cigányok is voltak tanítványai között. Csoma hat hétig tartó »tanfolya-mon« vett részt, amelyért apja 12 forintot fizetett. Ezalatt Szalontai János házában lakott, csak vasárnaponként ment haza Eszténybe. A tanítás a hegedűjáték technikai elemeinek megismerésére, az akkoriban használatos táncdallamok -természetesen kotta nélküli, csupán hallás szerinti - elsajátítására és a kis hangszeres együttes vazetésével kapcsolatos tapasztalatok átadására irányult" - tudjuk meg Almási Istvántól, ha tovább olvassuk az elindított ismertetőt, majd az elméleti részt dallamok sora követi.
Egy erdélyi népdal a hagyományban és a folklorizmusban címet viseli az a fejezet, amelynek végkövetkeztetésében Almási István leszögezi: „Hagyományos környezetben manapság is variánsok nagy száma keletkezik a szóbeli terjedés sajátos szabályai szerint. Ezzel ellentétben a folklorizmus feltételei között - nem működvén már az az ösztönös átalakító hajlam, amely a népköltészeti alkotások létét meghatározza - a tudatos népdalápolás-terjesztés nyomán, a forráshűségre való törekvés szellemében, egyetlen hitelesnek tekintett, ám m űvészi szempontból korántsem hibátlanul megformált és ilyenképpen megmerevedett alakú variáns vált általánosan elfogadottá."
A Sirató és pártabúcsúztató című fejezet zárógondolataként Almási arra hívja fel a figyelmet, hogy a dallamok osztályozásánál a szokásos előírások tiszteletben tartása mellett „ajánlatos odafigyelni a hangzó anyag keltette élményre is".
A következő két dolgozat műköltői szövegeket mutat ki népdalokban. Fentebb már felsoroltuk néhány költő nevét, akiknek a verseit befogadta a népköltészet is.
Akik évről évre követték a Hajnal akar lenni népdaléneklési versenyt és odafigyeltek az énekesek teljesítményét értékelő szakemberek mondanivalójára, több alkalommal megfigyelhették, hogy következetesen számon kérték a szöveg tiszta, érthető éneklését, hangsúlyozva a szöveg és a dallam egységét. Ennek a kérdésnek könyvében külön fejezetet szentelt Almási. Érdekes és tanulságos történelmi áttekintés után leszögezi: „Szöveg és dallam szerves egységét a legmeggyőzőbben az a jelenség érzékelteti, hogy ha a folklorista kérésére az adatközlők akár lírai dalt, akár balladát mondanak, illetve diktálnak dallam nélkül, nagyon gyakran csak vázlatos, sőt hiányos szöveget képesek felidézni..." Hely híján nem idézhetjük tovább szerzőnk meggyőző érvelését, meghagyva a könyv olvasója számára a kínálkozó élmény örömét.
A válogatott írásokat tartalmazó kötet következő két darabja új megvilágításban mutatja be a szakma módszertani eredményeit. Budapesten a Zenetudományi dolgozatok sorozatában 2003-ban jelent meg a Kolozsvári Folklórintézet történetéről és rendeltetéséről tájékoztató tanulmány. A könyvet a szerző munkáinak filológiai igényességgel összeállított jegyzéke zárja.
Almási István A népzene jegyében címmel megjelent 25 válogatott dolgozata kötetbe foglalva, szakszerű szerkesztésben azt a benyomást kelti, mintha ezeket a munkákat egy ültében írta volna a szerző. Pedig ezek 1974 és 2008 között jelentek meg nyomtatásban, illetve hangzottak el előadás formájában. Ne gondolja az olvasó, hogy ezzel a kötettel kezében tartja Almási István összes szakdolgozatát. Jelentek meg az ő tollából zenetörténeti és egyházzenével kapcsolatos munkák is.
Jogos és időszerű egy új könyv megjelenésekor feltenni a kérdést: kiknek ajánlhatjuk? Elsősorban a szakmának, mint mindennapi kenyeret. Ezt ők tudják, és minden bizonnyal már nyitott kapukat döngetünk, amikor figyelmüket Almási dolgozataira tereljük.
A szakmán kívüliek tábora azonban sokkal nagyobb, mint a szakmabeliek szűk köre. Idesorolnám a zenetanárokon kívül főleg azokat, akik népdaléneklésre készítenek fel gyermekeket. Idesorolom az óvónőket, akik minden magyar gyermekkel megszerettethetik a népzenét. Nyugodt szívvel ajánlom Almási István könyvét azoknak, akik népzenével foglalkoznak akár énekesként, akár hangszeres muzsikusként vagy táncosként. Az ő táboruk nagy, hála Istennek, viszont szakmai irányításuk olykor nem megfelelő. Végezetül ajánlom a magamhoz hasonlóknak, akik elégedetlenek magyar népzenekultúrájukkal, és csak autodidakta módon van lehetőségük tájékozódni népzenénk varázslatos világában. Amint minden magyar számára kötelező az anyanyelv ismerete, úgy kötelező a zenei anyanyelv elsajátítása is. Az anyanyelv szabályainak, szépségeinek megismertetése az iskola feladata. Ugyancsak az iskola feladata lenne a zenei anyanyelv hasonló megtanítása is. Ilyen tantárgy a romániai magyar iskolások számára nem jut. Ebben a sötétségben segít fényt gyújtani Almási István könyve. Köszönet érte.
Európai Tanulmányok Alapítvány Kiadó, Kolozsvár 2009
Csirák Csaba
