Jakab Gábor
bAJOR ANDOR HALÁLÁNAK
20. ÉVFORDULÓJÁN
Az embernek a halála tárja fel tetteit. (Ezért) míg meg nem hal, ne mondj boldognak senkit, csak a halálakor lehet latra vetni az embert. (Sir 11,27-28) Akár önvizsgálatra késztető figyelmeztetés is lehet ez a bibliai ige mindazok számára, akik a halált jóval megelőzően fogalmaznak meg túlságosan is magabiztosan emberekről akár pozitív, akár negatív mondatokat, kritikákat. Legyünk ezért mások megítélésében mindig nagyon óvatosak és elővigyázatosak.
Január 24., Bajor Andor 20 évvel ezelőtt bekövetkezett halálának a napja a katolikus egyházban Szalézi Szent Ferencnek, az egykori genfi püspöknek és egyháztanítónak az emléknapja. Ő a franciaországi Chateau de Sales-ban született 1567-ben, s Annecyben temették el ugyanezen a napon 1622-ben. Elkötelezett és hithű főpásztorként nemcsak szóval, de írással is sokat tett a reformáció idején gyorsan protestáns hitre áttért tömegek visszahódításáért és lelki újjászületéséért. 1923 óta ő a katolikus újságírók XI. Piusz pápa által kinevezett védőszentje, égi patrónusa. Legjelentősebb alkotása a Filotea című könyv, amelyből érdemesnek tartok idézni egy sokatmondó részletet: „A világ teremtésekor megparancsolta a teremtő Isten a növényeknek, hogy mindegyik a maga faja szerint teremjen gyümölcsöt. A keresztényeknek - akik az ő egyházának az élő növényei - szintén megparancsolta, hogy ki-ki a saját állása és hivatala szerint hozza meg a jámborság (és a munka) gyümölcsét. Más-más módon kell a jámborságot gyakorolnia az előkelő embernek és a kézművesnek, a szolgának és a fejedelemnek, az özvegynek, a hajadonnak és a feleségnek. Sőt, a jámborság gyakorlatainak alkalmazkodniuk kell egészen részletesen az egyes ember testi egészségéhez, foglalkozásához és hivatalos kötelességeihez... Dicséretes dolog lenne-e (teszi fel a kérdést), ha a püspökök olyan visszavonultan akarnának élni, mint a kartauzi szerzetesek; ha a házasemberek a család anyagi javait nem törekednének jobban gyarapítani, mint a kapucinusok; ha a kézműves az egész napot a templomban töltené, mint a szerzetes? Nemde nevetséges, rendetlen és megengedhetetlen lenne az ilyen jámborság?" Nagyon józan és kiegyensúlyozott életszemléletről tanúskodó idézet ez! Az emberekkel való bánásmódja is mindmáig példaértékű, ezt egy szellemes mondása fejezi ki szemléletesen: „Egy csepp mézzel több legyet lehet fogni, mint egy hordó ecettel".
Most állítsuk lelki szemünk elé azt a kortárs katolikus vallású újságírót és neves írót, aki hitem szerint mindvégig Szalézi Szent Ferenc nyomában, az ő égi oltalma alatt állt, élt és alkotott, Bajor Andort, aki „a saját állása és hivatala szerint hozta meg a jámborság (és a munka) gyümölcsét". Az a bizonyos „csepp méz", amelyről Szalézi püspök beszél, az ő életében nem egyéb volt, mint a humor. Ennek birtokában sajátosan huncutkás arckifejezéssel elég gyakran felkacagott és ugyanakkor másokat is megkacagtatott.
30-35 évvel ezelőtt lehetett, amikor egy este az akkori kolozsvári Népi Szabadegyetemen (valaha kincses városunkban ilyen is volt) nagyon jó hangulatú előadást tartott. Kettőnk kapcsolata és barátsága is tulajdonképpen ekkor, ezen a felejthetetlen estén kezdődött. Ekkor hallottam tőle a következő, minden jelenlevőt megnevettető humoros dolgot: „Az egyik templomban olyan hatásosan prédikál a pap, hogy egy idő után mindenki elérzékenyül, könnyezik és sír, szinte egy szem nem marad szárazon (ahogy mondani szokták), ám az egyik hallgató-résztvevő teljesen közönyös arccal ül a padban, nem könnyezik és nem sír. Megkérdezik tőle kifele menet mellette volt társai: magára nem volt hatással az elhangzott prédikáció, illetve az, amit a pap elmondott? Dehogyisnem, hangzott a válasz, engem is mélyen megindított a pap szónoklata, de mégsem sírtam, mert én nem tartozom a gyülekezethez."
Szalézi Szent Ferenc ezt írja említett könyvében: „Nem a munkánk mennyiségében telik Istennek öröme, hanem abban a szeretetben, amivel dolgozunk munkánk közben". Bajor Andor szeretetből fakadó s szeretettel táplált humorával valósággal lenyűgözte hallgatóságát, az olvasókat és a közvetlen környezetében élőket. Mondhatnám akár így is: sokoldalú és kiemelkedő irodalmi tevékenysége révén a maga módján és a maga eszközeivel pap volt, aki mind írásaival, mind szavaival a lelkek pallérozásán és művelésén fáradozott.
Alapító főszerkesztője volt az 1989-es politikai változások után rögtön megindult erdélyi katolikus egyházi lapnak, a hetenként megjelenő Keresztény Szónak. Csak zárójelben, adalékként jegyzem meg: az újság névadása-elnevezése, illetve keresztelője éppen az akkori, mindössze 12 négyzetméternyi kerekdombi kis szobámban történt, ahol jelen voltak rajta kívül Czirják Árpád, Keresztes Sándor (ő a tényleges névadó, egy ideig vatikáni nagykövet is volt), valamint Fodor Sándor és jómagam. A lap legelső számában Fodor Sándor többek között ezt írta: „A karácsonyi forradalom meghozta nekünk is a (várva várt) sajtószabadságot... Új lapként indul a Keresztény Szó is (a többiek mellett). Nem kívánunk versengeni az olvasóközönség kegyeiért más lapokkal, senkit, egyetlen sajtóterméket sem kívánunk félreszorítani. Hiányt szeretnénk pótolni mindössze. A sajtóból, művelődésből, közéletből több mint 40 éve száműzött - ám ott lappangva mégis jelen levő - keresztény művelődési életet kívánjuk szolgálni. Mivel nem tekintjük a lapot szigorúan hitbuzgalmi jellegű kiadványnak, hasábjainkon szívesen helyet adunk más vallású szerzőknek is. Lapunk szellemében kíván katolikus-keresztény lenni - nem munkatársai keresztlevele szerint." Zárójelben jegyzem meg érdekességként: bizonyos kompromisszumokkal nekünk is lehetett volna már jóval korábban egyházi sajtónk, mint ahogy testvéregyházainknak volt, fel is ajánlották a lapindítás lehetőségét Márton Áron püspök úrnak, de ő rögtön visszakérdezett a lehetőséget felkínáló „elvtársaknak": mondják, uraim, lesz-e cenzúra? Hát persze, hogy lesz -volt a válasz. Mire a püspök: „akkor mi megvárjuk azt az időt, amikor nem lesz". Ez az idő 1989. december végén jött el számunkra. Mint ma már köztudott, az 1989-ig uralkodó, közel félévszázados korszakot kizárólagosan meghatározta a kemény ateista és kommunista diktatúra,
amelynek irodalmi stíluseszménye, legalábbis úgy, ahogy Bajor Andor egyik interjújában fogalmazott, nem volt egyéb, mint „halandzsa". Mi a halandzsa? Válaszként ebből az interjúból Bajort idézem: „(a halandzsa) az a szöveg, amely úgy néz ki, azaz messziről úgy hat a fülünkre, mintha jelentene valamit. Tulajdonképpen azonban összefüggéstelen nagyotmondás, a mélység sejtetésé-nek a szándéka ott, ahol csak laposság van. Nem állítom azt, hogy korunkban nincsenek igazi nagyságok. De még többen vannak, akik nagyságoknak szeretnének látszani, illetve akik egyáltalán csak látszani szeretnének. Hogy lehet a legegyszerűbben feltűnni? Úgy, hogy az ember elkezd halandzsázni." Kiegészítésül azt teszem hozzá, hogy ez a korszak volt az ún. szocialista realizmus korszaka. Ki kell rögtön jelentenem, Bajor sohasem halandzsázott, hanem vérbő és egészséges humorral közelítette meg maga körül a világot, mindig kutatta a rejtőzködő igazságot, jól tudván, hogy a humorral kiváltott felszabadult nevetés maga a belülről megteremtett és semmivel sem pótolható szabadság. És tudta persze azt is, hogy a gondolkodás és a beszéd mellett az ember legnagyszerűbb
tulajdonsága éppen a nevetni tudás, illetve a nevetés. Bergsont idézve írja a Gondolatok Pascalról című remek tanulmányában a következőket: „A teremtett lények közül egyedül az ember képes nevetni, mégpedig csakis az emberi dolgokon". És, tegyük rögtön hozzá, sírni is. Ugye milyen közel van e kettő (a nevetés és a sírás) egymáshoz!
Bajor Andor viszont valóságos tűzijátékként sziporkázó humoreszkjeiben is azokat a komoly kérdéseket vetette fel, amelyeket az általa alaposan tanulmányozott nagy gondolkodó, Blaise Pascal és társai munkásságuk során föltettek. Kik vagytok ti, emberek? Mit kerestek ezen a világon? Hová száguldoztok? Mi elől menekültök állandó szórakozásba, különféle ceremóniákba, kábulatokba? Tudjátok és értsétek meg végre: nem bujdokolhattok, míg a világ, a válasszal: a játék tétje ugyanis az élet, mégpedig tulajdon életünk! A választ Pascal például a maga számára azon a felejthetetlen éjszakán találta meg, amely éjszakán egy rendkívüli lelki élmény, belső megvilágosodás hatására hangosan kimondta a következőket: „Bizonyság, bizonyság, öröm, béke, Jézus Krisztus Istene". Pascal egy másik alkalommal ezt is mondja Bajor róla készített tanulmányában: „Minden tudomány, minden filozófia nem ér annyit, mint a szeretet legcsekélyebb megrezdülése". Bajor Andor is megtalálta az ilyenfajta élményszerű választ akkor, amikor a szentpétervári Ermitázsban Rembrandt A tékozló fiú hazatérése című festménye előtt hosszasan elidőzve váratlanul elérzékenyült és saját elmondása szerint zokogni kezdett. Az élmény sokkoló hatása alatt ugyanis filmszerűen lepergett előtte addig eltéko-zoltnak vélt élete. Minden bizonnyal erre a felejthetetlen élményre utal vissza említett tanulmányában következő vallomása: „Mindannyian esetleges és aránytalan teremtmények vagyunk a végtelen nagy és a végtelen kicsi között szorongva".
A Bajor Andor által tanulmányozott Blaise Pascal gondolkodó nádszálnak nevezte az embert: „Nádszál az ember, a természet leggyengébb nádja, de ez a nádszál gondolkodik". S mert gondolkodik, egyedüli olyan teremtett lény, aki tudja is azt, hogy él, de azt is, hogy egyszer meg fog halni. Azt írja ugyanott: sem a próféták, sem az evangélisták nem hivatkoznak koruk tudományos érveire Isten létezését illetően. Rejtőzködő Isten a mi Istenünk, akit igazán és véglegesen csakis a hitben találhatunk meg. Bajor Andor ezért a szó szoros értelmében bújócskát játszott lázasan keresett Istenével egy életen keresztül, s ebben a játékban (mint ahogy ezt ki is fejezi) mindvégig ő volt a hunyó. Humora soha nem hagyta el, a hit válságán is átsegítette őt. Tudta nagyon jól, hogy akinek humora van, az mindent tud, vagyis bölcs, akinek meg nincs humora, az mindenre képes.
Ha előszeretettel használjuk is vele kapcsolatosan a humorista minősítést, tudjuk jól, esetében nem egy tarka ruhában bukfenceket hányó bohócról van szó, hanem arról a gondolkodó emberről, aki mindennek nemcsak a színét, de a visszáját is látta.
Hadd meséljek el befejezésül egy olyan humoros történetet is, amit személyesen nem ő „talált ki", hanem a mindennapi élet gyöngyözött ki magából, ő csak meg-, illetve följegyezte azt elméje naplójába. Bejön a hajdani Keresztény Szó főtéri szerkesztőségébe egy idősebb katolikus úri hölgy, s hangosan méltatlankodva előadja panaszát, miszerint valaki nagyon erősen és bosszankodva kifogásol bizonyos írásokat a lapban. Bajor rákérdez: tessék mondani, hölgyem, ki az illető, értelmiségi? Nem, jön rögtön a válasz, hanem egy pap. - Humor ez a javából. Mondanom sem kell, a történeten a hölgy távozása után és később is sokat mulattunk.
Végszóként egy Andor nevű élő szerzőnek, Horváth Andornak a Szabadságban megjelent eszmefuttatásából idézem a kezdő sorokat: „A világ leértékelésének három módja van. Az első: létének kétségbevonása. A második: értelmének az elvitatása. A harmadik: a földi boldogság szilárdságának a megkérdőjelezése." Úgy vélem, bármelyik világértelmezéshez elegendő szellemi muníciót szolgáltat Bajor Andor humora.
(Elhangzott a kolozsvári nőszövetség dísztermében tartott megemlékezésen, 2011. január 24-én.)
