Bodó Márta
éRTÉKMÉRŐ, MÉRTÉKADÓ
Bajor Andorra emlékezni egyszerre könnyű és nehéz, mint ahogy a személyisége egyszerre volt kedves, melengető és kényelmetlen, zavarba hozó. Humorista volt, humoristaként tartja számon az irodalomtörténet és még inkább a közgondolkodás, holott ez lényének és alkotó elméjének csupán egy vonását fejezi ki. És még azt sem egészen. Nyilván attól is függ, mit értünk a humoristán: harsány röhögtetőt, kabarépoénokat? Mindenkinek saját képe van a világról, s benne a nagyokról. Az én Bajor-képem nem ilyenként őrzi őt: humora számomra fanyar, ironikus, csípős és mélyre ható. Nem kitörő kacagást, inkább kaján grimaszt érzek a szám szélére kiülni, miközben az általa ábrázolt jelenség karikírozva-trancsírozva áll előttem, a veséjébe ás az író, és az én olvasói vesémbe is, mert engem is karikíroz, minthogy a jelenség mélyén meglelt manír engem is jellemez. Ezért is érzem mégoly humoros írásaiban is a filozófust, mert a gúny, az irónia, a poén, a humor csak eszköz arra, hogy a világot megragadja és esendőségében ábrázolja, talán javítására is kísérletet téve és javulásához segítő kezet nyújtva. És tetten érem a humanistát, a nagyszívű emberbarátot, aki a torz tükörrel nem bántani, még kevésbé megalázni akar.
Ha fájdalom egyáltalán szóba kerül írásai kapcsán, ez leginkább a maga fájdalma. Ő szenved ugyanis leghevesebben a világban tapasztalt törpeség miatt. Az író megpróbál humorizálva szabadulni a kíntól, a magánember pedig - emlékeimben ez is elevenen él - olykor a család lakásának konyhájában ordít, valóságosan, hiszen a szomszédos tömbház hasonló konyhájában hallgatom, amint balkáni majomcsordát kiált, és jól tudom, nem családi perpatvar zajlik ott. A félelem megbénít, hiszen tudom, hogy a Szabad Európa rádió adásait is lehalkítva, fülünket a készülékhez tapasztva hallgatjuk, nehogy a szolgálatos fülekbe jusson ennek híre... Ugyanakkor pedig csendes büszkeség is eltölt: íme, ez az ember, akiről azt is tudom, a gyerekét hittanra járatja meg templomba, nem fél attól, amitől mi mindannyian reszketünk: hogy meghallják, hogy elviszik.
Emlékszem a lenyűgöző érzésre, amikor a tankönyvből ismert nagyok társnak maguk mellé vettek, és együtt szerkeszthettünk! Igaz, az első szerkesztőség Bajor díványa volt, máig előttem van a sötétbarna takaróval borított heverő, aminek egyik sarkában kucorog maga Bajor, örök cigarettájával és kópés mosolyával, míg a helyet elborítják a jobbnál jobb kéziratok... Együtt olvastuk, értékeltük, csoportosítottuk mindezt, s együtt állítottunk össze belőle egy forgatható lapot. Úgy kérdezett, mintha értenénk hozzá, úgy fogadta a hozzászólásainkat, mint örök kíváncsi gyermek, s úgy döntött végül ő, hogy azt hittük, a mi érdemünk az olvashatóvá alakított lapterv - mindez egy beavatással ért fel. Zöldfülűek voltunk, mi, pályakezdő, lelkes fiatalok, és ő Fodor Sándorral kiváló párost alkotva úgy bánt velünk, hogy ezt csak most, húsz év után veszem észre. Gyermek volt, kalandra, újra mindig kész társ, és mester is egyben. A humora pedig, az a kényelmetlen, fanyar, az öntelteket, a becsontosodottakat olyan nagyon bántó humora is tanított: realitásérzékre, mértéktartásra, munkamorálra. Arra, hogy a halandzsakorszakban (és véget ért-e vajon? nem ugyanazokat a talmi hírességeket ontja ma is a média, nem ugyanazok a beszélni sokat, mondani keveset szeretők uralják ma is a közéletet?) nagyságoknak látszani akaró, illetve csak látszani akaró sokaktól azzal határolódjunk el, hogy a magunk mértékét sose váltsuk az ő mértéktelenségükre.
Humoristának könyvelték el, és ő ezt a bohócsipkát azért is vette fel szívesen, mert ez maradhatott a menedéke és belső szabadsága biztosítéka. Rövid Keresztény Szós együttműködésünk során azonban arra láthattunk rá, mennyivel mélyebb és bővebb források fakadnak embersége mélyén, s hogy ez a „komolytalan műfajú" ember milyen sokoldalú, mennyivel komolyabb a humortalan kegyeseknél, katolikussága mennyire tágasan egyetemes, lelki tartása mennyire kemény erkölcsöt diktál, holt komolyat, szemben a vallásosságot a keresztlevéllel mérő és a hit tanúsítását templom kapujában letudó „jó" keresztényekével.
Nagy feladat a stafétát tőle és közvetlen utódaitól átvenni, a gazdasági és kulturális élet mai útvesztői közt úgy evezni egy katolikus kulturális folyóirat csónakján, hogy azt a szintet tartani tudjuk, azt a mércét megüssük. Sarkcsillagunk marad a nála látott csendes elszántság, nem hivalkodó szellemi nagyság, humorral átitatott mély emberség, az önirónia, amivel az ember nem tévesztheti el a helyét, szerepét és jelentőségét egy mértékvesztett világban sem.
