Roman A. Siebenrock
úJ PÜNKÖSD AZ EGYHÁZBAN:
A MI FELELÔSSÉGÜNKRE BÍZVA (2)
A II. vatikáni zsinat (1962–1965)

A zsinat „eredményei": a szövegek rövid foglalata

A szövegek összefoglalásához segítséget jelenthet a zsinat munkamódszerének felidézése. XXIII. János pápa, Suenens és Montini bíborosok (utóbbi a későbbi VI. Pál pápa) a zsinat munkaterületeit a következőképpen osztották fel: egyház belső élete („ecclesia ad intra") és egyház küldetése kifelé („ecclesia ad extra").¹ Ez a felosztása a zsinatnak a VI. Pál pápa által kívánt lényegbevágó alaprend kidolgozására szolgált. Az egyháznak a következő kérdésekre kellett válaszolnia: Ki vagyok én? Honnan jövök? Merre megyek? Melyek a céljaim és eszközeim? Hogyan viszonyulok a világ és a történelem különböző csoportjaihoz? Próbáljuk meg ezeknek a kérdéseknek az alapján röviden összefoglalni a zsinat szövegeinek lényeges mondanivalóját és azzal együtt alapopcióit.

Ki vagyok én? A Lumen gentium egyházi konstitúció első fejezetében kimondja: „.az egyház Krisztusban mintegy szentsége, azaz jele és eszköze az Istennel való bensőséges egyesülésnek és az egész emberi nem egységének" (LG 1). Ez azt jelenti, hogy az egyház szolgál, és hogy arcán Krisztus fényének kell felragyognia. Az egyház tehát, „én" helyett is „te"-t tud mondani, azaz Krisztust megvallani. Ez az önértelmezés, amely létezését „egy másikból eredezteti", „ajándékozott és kegyelemmel teljes identitásként" érthető. Ebben az értelemben javította ki Karl Rahner 1963-ban a konstitúció első mondatát, a „Lumen gentium cum sit ecclesia" („mivel az egyház a világ világossága") helyett „Lumen gentium cum sit Christus"-t („mivel Krisztus a világ világossága") írva; és ebben a megfogalmazásban mindenki olyannyira a sajátjának érezte, hogy el is felejtették: Rahner a javítás szerzője.² Ennek az ajándékba kapott identitásnak a középpontjában nem az „én vagyok én" kijelentés áll, hanem: „rád hallgatok, rád mutatok", „érted vagyok itt", „tőled jövök". Ennek az önazonosságnak két végpontja nyitott: eredete nem önmagában, hanem Isten üdvözítő tervében van (LG 2-4). és célja is éppoly kevéssé önmaga, sokkal inkább a megújult emberiség Isten országában (GS 1). Ugyanakkor az egyház azt is állítja magáról, hogy ő Isten vándorló népe, Krisztus teste, mindazon hívők közössége, akik a keresztség és bérmálás által az általános papságban Krisztus hármas hivatalának méltóságában részesülnek: mindannyian papok, királyok és próféták (LG 10-12). Az egyház létének titokzatosságát az adja, hogy mindez a méltósága Istennek az emberekkel való történetéből ered. Az egyház nemcsak római katolikus egyház, hanem sokféleképpen meghatározott: egyrészt átfogja az egész emberiséget, hiszen Isten minden embert hív az üdvösségre (LG 13), és Jézus Krisztus életében, halálában és feltámadásában a Szentlélek által minden emberrel kapcsolatban van (GS 22). Így ez az egyház minden emberrel kapcsolatban áll és engednie kell, hogy bárki megérintse és kérdezze. Ebből adódóan az egyház természeténél fogva misszionárius (AG 2). A kinyilatkoztatásról szóló Dei verbum konstitúció ezt különösen világosan kifejti, hiszen a kinyilatkoztatás a történelemben tettek és szavak által történik, és csak így találja meg Jézus Krisztus személyében a meghatározó középpontját (DV, I. fejezet). A zsinat hangsúlyozta azt is, hogy történelmileg az egyház Izrael kiválasztásából származik és Izrael népével nagy lelki örökségen osztozik (NA 4). A zsinat határozottan szembenézett az antiszemita múlttal és kijavította az Izrael népének téves megítéléséhez vezető teológiai alapokat. Én ezt tartom a zsinatnak a hagyományra alkalmazott legmesszebbre ható javításának. A zsinat tartalmaz egy kifejezett és nyilvános bűnmegvallást és bocsánatkérést is.

Másrészt az egyház - amint azt a liturgiáról szóló konstitúció kiemelte - közép- és csúcspontját a liturgiában találja meg (SC 10), kifejezetten az eukarisztiában (LG 11). Így mindenkinek aktívan be kellene kapcsolódnia az ünneplésébe. Ezért vezették be a népnyelvet, javítottak ki különféle rítusokat, amelyek a klérus-liturgia számára voltak kidolgozva, és tervbe vettek lehetőségeket különféle kulturális elemeknek a liturgiába való integrálására. A liturgia átalakulása a mindenki számára legér-zékelhetőbb zsinati változás; nézetem szerint azonban nem a leglényegesebb.

Hasonlóan fontos volt a rendelkezés a püspöki kollegialitásról a pápával egységben és neki alárendelve (LG 22-25). Az egyháznak saját struktúrájában kell érzékelhetővé tennie, hogy Isten igéjéből származik, hogy Jézus Krisztus hívta létbe és a Szentlélek gyümölcse, éppen ezért az egyház hierarchikus is. Hosszasan vívódott a zsinat a pápa és a püspökök közti viszony tisztázásán, míg nyilvánvalóvá nem lett: az egyház püspöki egyház, amely a helyi egyházban is teljesen egyház. Hiszen az egyetemes egyház helyi egyházakból és azokban formálódik. Igen, az egyház középpontja nem a struktúra és a hatalom, lényege nem díszes templomaiban és nagyszerű, a média által bemutatott rendezvényeiben áll: az egyház középpontja sokkal inkább az eukarisztia és a benne rejlő szeretet és szolgálat. Ezért van Krisztus jelen a félreeső hegyek magányos falvaiban, a nagyvárosok nyomornegyedeiben és az egyszerű imádkozók között is. Igen, ezek a legkisebb eukarisztikus közösségek is joggal nevezhetőek egyháznak. Egyház az, ahol Krisztus, az Úr jelen van (LG 26).

Ezért az egyház bonyolult valóság (LG 8), amelynek része minden hívő, pap és közösség, a pápa és a püspökök: mindezekben azonban csak akkor képeznek egyházat, ha hívő, remélő és szerető közösséget alkotnak, jelként és áldásként a világ üdvéért. Ezért tekinti a zsinat feladatának a keresztények egységének megvalósítását. Első alkalommal vált a zsinaton az ökumenikus kötelesség a római katolikus egyház lényeges feladatává. Ami összeköt bennünket - így a zsinat -, erősebb, mint ami elválaszt. Krisztus maga bízta ránk a feladatot, hogy mindannyian egy legyünk (UR).

Merre tart azonban egy ilyen egyház? Isten országának szolgálatában tudja magát. Nem önmagára tekint, hanem az Úr Krisztus visszatérését keresi. Minden szentségével és intézményével a történelmi időhöz tartozik, amely mulandó és megváltásra szorul (LG 48). Reményének konkrét képeként a zsinat Máriát, Jézus anyját, a hitben testvérünket állítja elénk Isten anyjaként, a hívők példaképeként, valamint a remény és a bizalom jeleként (LG VIII. fejezet). Ezért a korábbiakkal ellentétben ma már nincsenek többé az egyháznak földi hatalmi céljai és politikai feladatai. Hatalmát sokkal inkább mindenki szolgálatába állítja: számára az emberiség egésze fontos.

Ebből kiindulva megválaszolhatjuk a kérdést: hogyan akar viszonyulni az egyház a világ és a történelem különböző csoportjaihoz? Erre a kérdésre elsősorban a pasztorális konstitúció, a nem keresztény vallásokról és a vallásszabadságról szóló nyilatkozat, valamint a misszióról szóló határozat ad választ, ami röviden így foglalható össze: elismerve minden embernek a Krisztus által megújított méltóságát, amelyet az a meggyőződés alapoz meg, hogy Isten minden embert saját képmására teremtett (GS 12). és így minden egyes személy Isten gyermeke (NA 1), az egyház annak a Krisztusnak a példáját követve szándékszik cselekedni, aki nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon (DiH 11). Az ember ilyen méltósága megköveteli, hogy minden embernek jogában álljon hitét szabadon gyakorolni: tehát sem egyénileg, sem közösségileg nem kényszeríthető arra, hogy lelkiismerete ellen cselekedjék, hanem alkotmányosan biztosítva kell hogy legyen a vallásgyakorlat szabadsága (DiH). Az erőszak tehát nem lehet a vallás eszköze; az erőszak - amint azt később II. János Pál pápa fáradhatatlanul hirdette - nem Isten neve.

A zsinat együtt akart működni minden emberrel egy olyan társadalom építésén, amelyben az igazságosság, a béke és a szabadság elismerése egyre inkább megvalósul. Elismerte, hogy az egyház a bírálóitól és üldözőitől is tanult, és tudta értékelni, sőt kifejezetten üdvözölni a más vallások tapasztalatait és hagyományait: a zsidóság mellett kifejezetten megemlítette a buddhizmust, hinduizmust és az iszlámot. Ebből a magatartásból fakadt, még jóval azelőtt, hogy Huntington „a civilizációk összeütközésétől"³ óvott volna, a vallásközi párbeszéd, amelyre manapság újra meg újra esküsznek. Ezen a zsinaton az egyház valóban világegyházzá lett (a kizárólag európai egyháznak vége) nemcsak azáltal, hogy elkezdett belegyökerezni a világ különböző kultúráiba, hanem azáltal is, hogy küldetése minden emberhez szól, és így a teljes emberiség feladatává lett.

Mindezzel együtt azonban a zsinat nem tagadja a bűn és a gonosz hatalmát (GS 13). Tudja, hogy a világ a rossz hatása alatt van, és hogy a mennyei Jeruzsálemtől távol, itt, a poros történelemben kell vándorolnunk. Reményének, amely minden szövegéből sugárzik, nem könnyelmű optimizmus az alapja, hanem az Isten cselekvésébe és kegyelmébe vetett hit és bizalom. Isten minden ember üdvösségét akarja (SC 5; NA 1; LG 16; AG 7) - foglalhatjuk össze a zsinat alapüzenetét -, és az a számunkra hozzáférhető történelemben a béke, az igazságosság, a szabadság, valamint az igazi, jó élet valóságos jeleiben vetítődik elénk. Isten Jézus Krisztusban ezt az üdvösséget az emberiség bűnének mélységeiben valósította meg, és a Szent-lélekben át fogja alakítani a világot. A kegyelem, a szeretet erősebb, mint a bűn és a halál. - Ezt kell hirdetnie az egyháznak, ezért kell Isten által állított jellé, az üdvösség egyetemes szentségévé lennie az emberek között (LG 48; GS 444). Ennek kell benne és általa megtapasztalhatóvá lennie, kifejezésre jutnia, és liturgiájában ezt kell ünnepelnie, erre kell emlékeztetnie. Szükség volt ehhez zsinatra? Igen, mert újra meg újra bátorításra és megerősítésre van szükségünk ahhoz, hogy egyre inkább hívő, remélő és szerető személyekké legyünk. Persze, hogy magától értetődő ez, de tulajdonképpen semmire másra sincs szükség, mint a magától értetődőnek mindennapi megélésére.

Mi a jelentősége ma a zsinatnak?

A II. vatikáni zsinat ünnepélyes lezárásával kezdődött igazi története, amely ma is folytatódik, és aminek mi, az új generáció is fontos alakítói vagyunk azáltal, hogy a zsinatot továbbvisz-szük, eláruljuk vagy tévedésnek nyilvánítva elsüllyesztjük az iratok közé. Mivel eddig egyetlen zsinat sem vésődött oly mélyen bele az egyház emlékezetébe, mint a II. vatikánum, véleményem szerint a zsinat igazi története majd akkor kezdődik, amikor utolsó szereplői is hazatérnek az Atyához. A több mint 45 évvel ezelőtt lezárult zsinatot olyannyira befedték a mítoszok és szétzilálták a különféle értelmezések, hogy alig ismerhető fel. A nyilvános források mind megvannak, de ki olvassa őket, ki tudja egyáltalán még olvasni őket, hiszen majdnem kizárólag latinul íródtak?! De mit is akart ez a zsinat? A világhoz intézett üzenete máig érvényes módon jelenti ki: „Ragyogjon fel Krisztus arca!" Ezen nemcsak belső jámborságot értett, és nem is prédikációt, hanem az egyház minden struktúrájának, intézményének, hivatalának és személyének átalakulását és megtérését, a fej és a tagok igazi reformját. Az egyház minden dimenziójában az evangélium világosságának kellene megmutatkoznia és Krisztus arcának visszatükröződnie. Bárki is beszéljen úgy a zsinatról, hogy erről elfeledkezik, máris elárulta a zsinat egyetlen „szívügyét". Hubert Jedin bonni egyháztörténész szerint a zsinat sorsa csak 50 évvel a befejeződése után dől el. Ezekben az években, XVI. Benedek pontifikátusa alatt fog megmutatkozni, milyen jövője lesz a zsinatnak, pontosabban: milyen jövőt tesz lehetővé ez a zsinat az egyház számára. Ez azonban, amint Karl Rahner 1965-os ünnepi előadásában állította, mindenikünktől függ a hit megélésének hétköznapi-ságában.⁴ Ezt az egyetlen döntő kérdést, amely véleményem szerint a progresszívak és konzervatívok csatározásában alig játszik szerepet, a zsinat „igazi szelleme" minden nap újra felteszi nekünk: láthatóvá válik-e a te életedben Krisztus fénye? Hiszen az egyházról szóló dokumentum első mondata így szól: „A népek világossága Krisztus". Engedd felragyogni és meggyúlni ezt a fényt az életedben, hogy átalakuljon a világ és olyan hellyé alakuljon, amelyben Isten országa növekszik. Ezért szól a zsinat üzenete, akárcsak a názáreti Jézusé, hozzánk is:

„Keressétek először Isten országát!" Azt, hogy ennek a célnak az érdekében a zsinat egy még messze utol nem ért módszert és nyelvtant dolgozott ki, a következő, inkább spekulatív gondolatok mutatják be. Ezt érdemes a zsinat utolsó szövegével kezdeni, a Gaudium et spes pasztorális konstitúcióval.

Bereczki Silvia fordítása

Jegyzetek

1 Karl Rahner 1965-ben javasolta a szövegek ekkleziológiai rendezését. (L. Rahner, K., Das Konzil - ein neuer Beginn. Vortrag beim Festakt zum Abschluss des II. Vatikanischen Konzils im Herkulessaal der Residenz in München am 12. Dezember 1965. Freiburg-Basel-Wien 2. A. 1966, 11-13.) Ezt az irányt vette át Herbert Vorgrimler is.

2 Csak sok évvel később fedezte fel újra ezt a részletet Günter Wassiloswsky. L. Universales Heilssakrament Kirche. Der Beitrag Karl Rahners zur Ekklesiologie des II. Vatikanums, Innsbruck 2001, 59.

3 Elsőnek a Foreign affairs folyóiratban (1993) közölték. Kötetben: The Clash of Civilizations and the Remaking of World Order. New York 1998; németül: Kampf der Kulturen. Die Neugestaltung der Weltpolitik im 21. Jahrhundert. Hamburg 2006 (első kiadás: 1998).

4 Rahner, Karl, Das Konzil - ein neuer Beginn. Vortrag beim Festakt zum Abschluß des II. Vatikanischen Konzils im Herkulessaal der Residenz in München am 12. Dezember 1965. Freiburg-Basel-Wien, 1966, 26.