Farkas Gábor
mEGTARTÓ IRGALOM
Szakrális és profán józanság Kányádi Sándor költészetében
A szerző 1977-ben született Miskolcon. 2002-ben diplomázott a Debreceni Egyetem magyar szakán. 2001 óta jelennek meg versei, tanulmányai folyóiratokban, antológiákban. 2009 óta foglalkozik az erdélyi és csángó kortárs irodalommal, e tárgyban közölt írásai többek között a kolozsvári Helikonban, a Magyar Naplóban és a Moldvai Magyarságban jelentek meg
A Kárpát-medencei, országhatáron túli magyar irodalomnak fontos szerepe van az identitásválság krízisének feloldásában, vagyis abban, hogy erősítse a magyarságban - és nem csak a szlovákiai, kárpátaljai, romániai és vajdasági magyarságban - az összetartozás adta erkölcsi erőt. Kányádi Sándor (1929) költészetében az identitás válságának és keresésének témája meghatározó jelentőségű. A második világháború utáni nemzedékhez tartozó költő eddigi életművében folyamatosan jelen volt ez a téma hol közösségi (Krónikás ének), hol személyes (Fától fáig), hol vallásos aspektusban (Valaki jár a fák hegyén). Mindhárom megközelítésben a költő közösségi szemlélete és példázatossága a közös tényező.
A Fától fáig verskompozícióban és a tematikus szempontból hozzá köthető költeményekben (Álom; Elszabadult, fut a lovam; Sörény és koponya) az ábrázolt élmény adaptációjától jut el a közösséget érintő erkölcsi konzekvencia meghatározásáig, mintegy példázattá emelve mondanivalóját. Az 1968-as Fától fáig „a személyes helytállás és küzdés önként vállalt morálját és az elviselt tragikus élmények feloldását fejezi ki".1 Főszereplője egy névtelen gyermek, akinek személye jelképes (általában a gyermeklétet, az elhagyatottságot kifejező), de lehet a költő lírai alteregója is, mint Babits Jónása. A kompozícióban a lovait kereső kisfiú számít, elgondol, tervekre redukálja a beláthatat-lant, amely így kézzel foghatóvá, elérhetővé válik. A vers kezdeti perspektívájában a reményét eleinte őrző, majd azt fokozatosan elvesztő gyermeké a főszerep, és a narráció csak keretet ad a történetnek. Később azonban a versszubjektum válik főszereplővé, amely a lovait kereső kisfiúval, a reményvesztettséggel az érett felnőttkort, a kitartó szívósságot állítja szembe.
Elszisszent az út alólad
Nyárfák félelme ülepült
homlokod pólusaira
De csak tovább fától fáig
Kányádi Sándornak a ló-gyermek-erdő-keresés-félelem motívumkörrel „van bátorsága minden rettenettel illúziótlanul szembenézni. Fától fáig című kompozíciójának gondolati mélységét éppen ez a szembenéző bátorság teremti meg."2 Kétségek gyötrik, de képes ezeken felülemelkedve küzdeni még az 1980-as évek legnagyobb diktatúrájában is. Ha a lovait kereső kisfiú kilátástalan helyzetétől (Fától fáig) az 1981-es Sörény és koponya című versig tartó eszmei ívet vázoljuk, láthatóvá válik a közösséget megtartó identitásba vetett hit válsága. A fától fáigban megfogalmazott anyatejből ecetté lett illúziótlan józanság a meg nem talált, elhullott ló tetemének képében az identitásvesztés szimbólumaként fogalmazódik meg újra az 1981-es versben. Itt már a kereső gyermek, a lírai alany háttérbe szorul, átadva helyét az elhullott állat naturális ábrázolásának.
harmadnapon már csak sörény és koponya
lerágott bordák s a karambolozott csigolya
egymásra futott véres kis vagonjai
el sem kellett már takarítani
harmadnapon már csak a dögszag s a belek
széttaposott sarából torozó legyek
s a szakadék szélén sebtében kirakott
zabálás sürgette anyagcsere-nyomok
A versben többször ismételt archaikus időhatározó az evangéliumokban egyértelműen Krisztus feltámadására utal, itt azonban a tetem elhullásának idejét érzékelteti, tehát szó sincs feltámadásról, az elmúlás visszafordíthatatlan. A vers zárása teszi csak egyértelművé, hogy ugyanaz a motívumrendszer (az elveszett lovait kereső kisfiú) a költemény alapja, mint a Fától fáig verskompozíciónak:
mint akire önnön halála alkonyul
úgy állok olyan vigasztalanul
s a dögre settenkedő farkasok
szájuk szélét nyalva lesik hogy zokogok
Nem az állat elhullása, hanem a biztonság, az identitás elvesztése itt a megrendítő, ez váltja ki a zokogást. A „dögre settenkedő farkasok" pedig egyértelműen a közösségi és személyes sors ellen irányuló veszélyt jelképezik. Az 1980-as évek diktatórikus viszonyaira reflektáló vers - ha figyelembe vesszük a ló és a zokogó lírai alany (a kisfiú) szimbolikus jelentésrétegeit - a közösségi identitás válságával párhuzamba állítja a személyes identitás elvesztésének lehetőségét. Ebből a lélektani-hitbeli válságból jut el a lírai szubjektum az 1990-es évek elejére a remény, a megtartó irgalom megfogalmazásáig. Pedig nem múlik a Kányádi-versekben sem a kétség, sem a küzdelem, csak az 1994-es Valaki jár a fák hegyén című kötetben a lovait kereső kisfiú misztikus, népi hagyományokra is épülő jelképrendszerét felváltja a szakrális jellegű szimbólumok sora.
Kányádi Sándor kilencvenes évekbeli költészetében a személyes identitás kérdése összekapcsolódik a vallásos önazonosság vállalásával. Olyan jelentős versekben ad hangot e gondolatoknak, mint a Valaki jár a fák hegyén vagy a Szelíd fohász. A költő vallásos lírájának elemzésekor az egyszerű etikai, dogmatikus axiómák letételét szokás kiemelni (Pécsi Györgyi például így ír erről: verseiben „bizonyos értékek alapvetőek és nem kérdőjelezhetők meg - és ez a mélyen gyökerező, nagyon stabil belső bizonyosság sugárzik szét egész költésze-tében"3), ugyanakkor az értelmezésekben kevesebb hangsúly helyeződik a hitvallás adta közösségi és személyes, individuális identitás kifejezésének vizsgálatára. Kányádi istenképe egy rejtőzködő, kiismerhetetlen, de irgalmas Istent feltételez, akinek a közösséget megtartó ereje a közösség tagjainak hozzá fűződő viszonyában gyökerezik.4 Vagyis számára a vallás nem gyötrelmes lelki út eredménye, hanem egy közösséget meghatározó evidencia.
valaki jár a fák hegyén
mondják úr minden porszemen
mondják hogy maga a remény
mondják maga a félelem"
A Valaki jár a fák hegyén utolsó versszaka összegezve fejezi ki mindezt: valaki - tehát egy ismeretlen úr, akit mégis mindenki ismer, hiszen mondják róla (az általánosító kifejezés a közösség minden tagjára utal), hogy mi minden jellemzi személyét. A függő beszéd háromszori ismétlése nagyon meghatározó, mivel nyomatékosítja, hogy ez az ismeret mindenki számára egyértelmű.
Az út, ami e „dogmák" kimondásig vezeti Kányádit, természetesen nem mentes a kétségektől. A szintén 1994-ben írt Aztán egyszerű dal formájában az elmúlás végérvényességének eszmeisége rejlik szemérmetlenül kifejezve az individuum elhagyatottságát a földi élet végéhez közeledve.
lassan az árnyak nőni kezdnek
fehéren mint valami nyírfák
végéhez közelít a kezdet
ahogy azt már régen megírták
A vers kezdő sorai egyszerre fejezik ki a profánt és a szakrálist. A versszak elejének általános megfogalmazása utalhat a közösségi és a személyes sorsra egyaránt, de a záró sorok - és főleg az utolsó két szó - egyértelműen a passiót jelenítik meg, mely által a személyes sors válik mindenkire érthetővé. Hasonlóan keveredik a profán és a szakrális a Nagycsütörtökön című versben is. A vers befejezése szemléletesen fogalmazza meg a huszadik század végének megváltozott közösségi struktúráját, melyben a tradíciók feloldódnak a mindennapi rohanásban, a közösségi összetartozás fontossága helyett pedig az individuális kiteljesedés válik fontossá.
húsvét után
locsolkodni ugyan már kinek van ebben a mai
rohanó világban divatjamúlt a folklór
a föltámadást hétfőtől kezdve mindenki már
csak magának reméli
A vers reflexióként is értelmezhető Dsida Jenő Nagycsütörtök című versére, melyben épp a személyes elhagyatottság kifejezése mutatja meg a közösség fontosságát a hit megélésében.
Szerettem volna
néhány szót váltani jó, meghitt emberekkel,
de nyirkos éj volt, és hideg sötét volt. [.]
Péter aludt, János aludt, Jakab aludt,
Máté aludt, és mind aludtak. [.]
Kányádi Sándor költészete az összegzés időszakába érkezett a kétezres évtizedben. A Felemás őszi versek című 2002-es kötet versei azonban még mindig több kétséget fogalmaznak meg, mint beletörődést. A Szelíd fohász szavai nyugtalanítóan kérdeznek rá az isteni kegyelem erejére, ezáltal arra, hogy mit és mennyit tehet az ember saját üdvözüléséért.
de eljut-e az én fohászom
eljuthat-e vajon tehozzád
útjaidat úton útfélen
szertartások barikádozzák
nem marad-e sziklára hullt
magokként vajon terméketlen
mit egy hosszú életen át
a jövendőnek elvetettem
Önmagában a kérdező magatartás is bizonytalanságot sugall, de az eljut ige cselekvő és megengedő (ható) képzős változatának párhuzamba állítása egymást követő sorokban olyan mértékben kérdőjelezi meg a hitet, hogy ezáltal a szakrális kifejezés válik profánná a befogadó számára. Az ezt követő versszak bibliai motívuma (terméketlen mag) ezért inkább a művészi, esztétikai erőre, mintsem a személyes és örökíthető hitre vonatkozik.
De nem újszerű ez a látásmód - Kányádi korábbi vallásos verseiben is felfedezhető a megtartó reményt kifejező fohászkodással összekapcsolt elérhetetlen, kiismerhetetlen, pascali istenkép: „Sohasem lobogó, sohasem kiküzdött remény a Kányádié. Inkább vigasztaló, semmint bizonyosságból fakadó. Ködbe, sötétedésbe, szürkületbe takart remény ez."5 Ködbe, sötétedésbe, szürkületbe takart Istent feltételez Kányádi istenképe - fűzhetjük hozzá Márkus Béla gondolatához. A reménykedő magatartás a Kányádi-versekben nem csak az isteni irgalom elérhetőségével, hanem a hitközösség megtartó erejével, általában a közösségi identitástudat meglétével vagy megkérdőjelezésével együtt jelenik meg - legintenzívebben, összegző jelleggel például a már fentebb említett 1994-es Valaki jár a fák hegyén című költeményben. Amennyiben elfogadjuk e vers összefoglaló erejét, felmerülhet a kérdés, hogy Kányádi Sándor újabb szakrálist érintő műveiben hogyan, merre lép tovább. A Felemás őszi versek kötetben (2002) ugyanaz a - bár kétségek övezte, mégis - rendíthetetlen remény fejeződik ki, mint a lovait kereső, kényszerű, józan felnőtt létbe vetett kisfiú képében vagy a fák hegyéről mindenen uralkodó, de megismerhetetlen Istent idéző versekben. A különbség csak annyi, hogy a közösségi küldetéstudat pátoszát felváltja a személyes érdekeltség attitűdje.
már csak magamat benned és
magamban téged óvlak
ameddig célja volna még
velünk a fennvalónak
(Felemás őszi ének)
A közösség helyébe a társ lép, a megtartó erő, a remény pedig az egymásra utaltság érzetében realizálódik. Az isteni irgalomba vetett hit azonban nem változik, mivel az emberi létet továbbra is a „fennvaló" céljainak rendeli alá a versszubjektum.
Két toposz, két lírai én jellemez több évtizedes költészetet: az egyik a lovait kereső kisfiú története, melyből a felnőtté válás elkerülhetetlensége vezethető le. Ezt a képet tágítja, összegzi, értelmezi az életműben több költemény is: Üzenet pásztortűz-höz estéli szállásra (1956), Elszabadult, fut a lovam (1958), Gyermekkor (1959), Álom (1962), Sörény és koponya (1981). A másik a kiismerhetetlen Úr, aki a hitért cserébe a magára talált és sorsát elfogadó józanságot, a megtartó irgalmat adja. A teljesség igénye nélkül felsorolva ezt a témát fejtik ki a következő Kányádi-versek: Húsvéti bárány (1965), Föltámadás után (1972), Noé bárkája felé (1973), Halottak napja Bécsben (1978), Ahogy (1994), Szelíd fohász (2001).
A sorsközösség, más szavakkal az egyéni sorsviselés közösségi megélése és összekapcsolása az isteni irgalomba vetett feltétlen hittel Dsida Jenő óta az erdélyi poézis sajátossága.6 Ez a hagyomány természetesen nem csak Kányádi Sándor lírájában fedezhető fel, de ő az, aki vallásos verseiben a hit transzcendenciáját mindig összekapcsolja a mindennapi élet, a József Attila által megfogalmazott „meglett" ember tartásával, józanságával.
Jegyzetek
1 Péter László (szerk.): Új magyar irodalmi lexikon. Budapest 1994.
2 Görömbei András: Kisebbségi magyar irodalmak (1945-1990). Debrecen 1997.
3 Pécsi Györgyi: „Nem volt ahová mennem". Az elrejtőzködött Isten Kányádi Sándor költészetében. Tiszatáj, 2002. április
4 Vö. Ködöböcz Gábor: A szakrális és a profán érintkezése Kányádi Sándor költészetében. In: Görömbei András (szerk.): Nemzetiségi magyar irodalmak az ezredvégen. Debrecen 2000.
5 Márkus Béla: Bot és batyu - Kányádi Sándor: Szürkület. In: Tanulmányok Kányádi Sándorról. Debrecen 2004.
6 Vö. Bertha Zoltán: „Valaki jár a fák hegyén". Egy Kányádi-versremek és környéke. Parnasszus, 2000/4.
