vAKMERŐ SZÍVEK (13)

 

A nagyváradi Kristófi János és Krisztina közel huszonegy évvel ezelőtt kötött szentségi házasságot, majd az évek során Lászlóval, Bencével, Orsolyával és János Mihállyal hattagúra bővült családjuk, amire ők életük legnagyobb ajándékaként tekintenek. Az egyházzenész, illetve teológus végzettséggel rendelkező házaspárral otthonukban ültünk le beszélgetni.

A család tudja a legtöbbet nyújtani az ember számára

Ozsváth Judit: Milyen gyökereket hoztatok magatokkal a benneteket felnevelő családokból? Miben erősítenek azok benneteket?

Kristófi Krisztina: Érdekes, milyen hosszú utat tesz meg az ember élete során. Én látszólag egészen más családban születtem, mint János, bár az én édesanyám is, mint anyósom, egyházi iskolába járt. Ő a szatmárnémeti irgalmas rendi nővéreknél is érettségizett, ami annak idején a tanítónői diploma megszerzését jelentette. Ezután egyetemre jelentkezett, Kolozsvárra járt magyar szakra, de sajnos nem fejezte be. Férjhez ment, nemsokára elvált és találkozott édesapámmal, aki református vallású. A családban nem volt téma a vallásgyakorlás. Mégis hallgatólagosan „megtűrték", hogy anyai nagymamám, akinél sok időt töltöttem, elvigyen vasárnaponként misére, hittanórára. A nagymamám egy akkorra elmagyarosodott, mélyen hívő sváb katolikus családból származott. Róluk sajnos keveset tudok, de nagyon büszke vagyok rájuk. Talán ő volt az, aki észrevétlenül belém oltotta a hitet, az emberek tiszteletét, az emberi élet iránti tiszteletet. Ezt igazán csak mostanában fogom fel, amikor mi is megpróbáljuk mindezt a gyermekeinkbe csepegtetni. Most szembesülök azzal, milyen nehéz feladat is ez.

Az otthon látott családi mintát én nem tartottam követendőnek. Amikor megismertem Jánost, és hosszú szünet után ismét misére kezdtem járni, találkoztam olyan lelki vezetőkkel, akik odafigyeltek a fiatalokra. Egy ilyen egyházi közösségbe jártam és sok jó tanácsot, útmutatást kaptam a szentségi házassághoz. Bár tiltott dolog volt, mégis hozzájutottunk hasonló témájú könyvekhez. Ezekből derült ki számomra, mit is jelent a házasság. Úgy éreztem, ez az, amit kerestem, és amit szeretnék. Most már csak egy „alanyt" kellett keresnem, akivel ezt meg tudnám valósítani. És ez volt a nagy kihívás. A férjem családja nagyon lenyűgözött: művészszülők, tíz testvér egy nem túl nagy lakásban, ahol valaki mindig gyakorol valamilyen hangszeren, más valaki rádión hallgatna könnyedebb zenét, más olvasna, tanulna vagy énekelne, esetleg éppen enne, mert éhes. Elgondoltam, hogy itt nem lehet unalmas az élet, s ez az életforma megtanítja egymáshoz alkalmazkodni a testvéreket. Csodálatos emberek a János testvérei, akik hamar befogadtak, és akiknél szívesebben töltöttem a szabadidőmet, mint otthon.

Kristófi János: Krisztina elég részletesen bemutatta az én családomat, ezért ezt csak kiegészíteném. Most, utólag jutott tudomásomra, hogy édesanyám és édesapám is - nem egy időben ugyan, de - Boldog Bogdánffy Szilárd püspök és vértanú tanítványa volt. Lám, milyen tekervényes utakat választ a gondviselés! A népes családnak azért megvoltak a hátrányai is, de az a sok közös élmény, munka és együttmuzsikálás, amelyben részünk volt, meghatározó lett hivatásom megválasztásában. Mivel édesapám kántortanítóként kezdte pályafutását, Keresztény Egyetemnek vagyok docen-nagy gondot fordított gyermekei zenei se, a Nagyváradi Állami Egyetem óraadó neveltetésére. Az első adandó alkalom- tanára; elsősorban orgonát és egyház-mal egy zongorát vásárolt, amely alapját zenét oktatok, valamint a székesegyház képezte a házi muzsikálásnak, kamara- orgonista teendőit látom el. A Chorus zenélésnek. A filharmónia koncertjeire Michael Haydn megalapítása és irányí-legnagyobb bátyám, Pál vitt el minden tása szintén szívügyem volt és maradt. hétfő n, hétéves koromtól fogva. Ettől kezdve álmodtam arról, hogy egyszer én is zenész leszek.

A magyar öntudatom fejlődéséhez nagyban hozzájárult megboldogult anyai nagyapám, aki még hitt a Szabad Európa Rádiónak, és várta a magyarok újbóli bevonulását, mint 1940-ben. Nemesi neveltetése tartást adott neki abban a nehéz időszakban, amikor a Hoványi családot - a többi nagy múltú erdélyi családdal egyetemben -kisemmizték. Atyai nagyapám példája szintén elevenen él bennem, aki földművesként, ezermesterként az egyszerű, hagyományos, falusi életmód szépségeit ismertette és szerettette meg unokáival. Szüleim és nagyszüleim életpéldája nagyban hozzájárult saját életvitelem kialakításhoz, mondhatnám, ezek voltak a biztos pontok a templomban kapott tanítás mellett ebben a kusza, felfordult világban.

O. J.: Tanulmányaitok, pályaválasztásotok során mi motivált, mi vezetett benneteket?

K. J.: A szimfonikus zene szeretetének magvát, mint már említettem, gyermekkoromban ültették el bennem. A zongoratanulást eleinte nem vettem túl komolyan, csak nyolcadik osztályos koromtól Kolozsvárott kaptam egyre több biztatást arra nézve, hogy érdemes folytatni a megkezdett munkát. A kántori tevékenység ezzel párhuzamosan alakult ki. Az orgona hangját gyermekkorom óta nagyon szerettem, és minél jobban megismerkedtem a hangszerek királynőjével, annál inkább tudatosult bennem, hogy ezzel a hangszerrel tudom igazán az élő egyházat, a hívő emberek közösségét szolgálni. Ehhez csatlakozott később az egyházi kamarakórus megszervezése, mely szintén nagyon sok örömet, közös élményt, utazást jelentett. Jelenleg a Partiumi

K. K.: Sajnos az én családomban nem nagyon hagyták, hogy eldöntsem, mit szeretnék az életben elérni. Mindig helyettem döntöttek, így azt is elhatározták, hogy fodrásznő leszek, pedig az a szakma soha nem vonzott. Nem is folytattam sokáig. A házasságkötésünk utáni évben megszületett az első gyermekünk, László. Ekkortájt megérett bennem az a gondolat, hogy talán majd egyszer én is segíthetek fiataloknak, hogy megtalálják azt, ami nekünk sikerült, ehhez pedig tanulnom kell. Beiratkoztam hát a budapesti Hittudományi Főiskola levelező tagozatára, hittanárképző szakra. Akkor itt Romániában még nem volt hasonló. Havonta egy hétvégét kellett Pesten töltenem, ilyenkor a kis családom elkísért, mivel még anyatejjel tápláltam Lacikát. Párhuzamosan, amikor már lehetett, tanítottam hittant az iskolában, de mire befejeztem a tanulmányaimat, megszületett Bence, János pedig már a budapesti Zeneakadémia hallgatója volt, nappali tagozaton. Így hát nem unatkoztunk. Később még gyarapodott a család, János pedig továbbtanult, ezért gyermekeink számára „biztos pontként" nekem kellett jelen lennem a családban. János biztosította az anyagi hátteret. Én azóta is a gyermekeinkkel vagyok.

O. J.: Könnyű volt-e egyeztetni a társkapcsolatról, a családról korábban vallott elveiteket? A hit, a vallás milyen szerepet játszott korábbi, majd házasságkötésetek utáni életetekben?

K. K.: Így utólag jelnek tekintem a találkozásunkat. Bár én nem vagyok zenész, csak nagy zenerajongó, így talán nem meglepő, hogy egy filharmónia koncerten ismertük meg egymást. Egymás mellé szólt a jegyünk, majd a szünetben egy közös ismerős mutatott be minket egymásnak. Bár egy városban születtünk és nőttünk fel, nem ismertük egymást, semmit nem tudtunk a másikról. Ez azért is érdekes, mert János családját sokan ismerik, én meg szégyenszemre nem tudtam róluk semmit. Már akkor tetszett nekem, de később, jobban megismerve már tudtam, ő lesz a nagy ő számomra. Csendben mondom: a lányok mindig megérzik az ilyeneket... Az ismerkedés hosszú folyamat volt, ezalatt sokat beszélgettünk egymás családjáról, mi az, amit átvennénk a miénkbe, mi az, amit biztos másként tennénk, és azt is megbeszéltük, miként nevelnénk a gyermekeinket. Közel négy évig „udvaroltam" a jövendőbelimnek, míg a felesége lettem. A romániai változások után kötöttük össze életünket, az addigi rendszerben édesapám nem nézte jó szemmel, hogy a lánya egy kántorhoz menjen hozzá. Néha ilyenek is tudnak lenni a szülők.

K. J.: Végül is a zene szeretete nem véletlen kettőnk életében. Esetünkben talán az nem volt mindennapi, ahogyan a család gyarapodását és a szakmai előmenetelt sikerült közös nevezőre hozni. Beszédes kép az, amikor a budapesti zeneakadémiai felvételi vizsgám alatt feleségem a folyosón, ölében sétáltatta első fiunkat. Ez a családért való önfeláldozás részéről olyan légkört és közeget teremtett, amelyre bátran, nyugodtan hagyatkozhattam mindig, minden körülmények között. A mögöttünk hagyott időszak ugyanakkor világossá tette számomra, hogy nála jobb társat keresve sem találhattam volna. Nevelési kérdésekben női ösztönére mindig bátran számíthattam, nagycsaládos tapasztalataim ellenére is. Szinte nem is emlékszem olyan esetre, amikor vitás nevelési kérdésekben nem neki lett volna igaza. Hitünk tanítását a házasságról számtalan esetben láttam visszaigazolva, elég csak a jó asszonyról szóló példabeszédre gondolnom, ahol ezt a legnagyobb kegyelemnek írja le a próféta.

K. K.: A hit és a közös értékrend nagyon fontos alapja a házasságnak. Úgy tapasztaltuk, hogy ezek nélkül nem állhat biztos alapon. Sokszor erőt kaptunk ezekből életünk nehezebb időszakaiban. Mint sokan, mi is komolyan gondoltuk a holtomiglan-holtodiglan esküt, persze azért hazugság lenne azt állítanunk, hogy az egész életünk egy romantikus, boldog regény lenne, és soha nincsenek benne sötétebb korszakok. Ezekre persze nem szívesen gondol az ember, de jelen vannak mindenki életében. A hívő ember mindig fel tud állni. Kapott példát arra is, hogyan kell megbánnia vétkeit és miképpen kell megbocsátania a másiknak.

O. J.: A gyermekvállalás szempontjából (is) mélyponton lévő mai társadalomban négy gyermeketekkel ti afféle „kakukktojásnak" számítotok. Az átlag ennél sokkal kevesebbet vállal, ha vállal egyáltalán. A ti esetetekben pedig nem is volt olyan egyszerű a gyermekvállalás. Megosztanátok ennek részleteit az olvasókkal?

K. K.: Szép példa volt előttem a János családja, és tudtam, hogy ő is sokgyermekes családot szeretne. Persze elterveztük viccesen képzeletben a tizenhat gyermeket, de akkor még én sem tudtam, hogy Rh-negatív a vércsoportom. Ez azt jelentette abban az időben, hogy legjobb esetben is csak két gyermekünk születhet. Persze még nem volt egy sem, és itt jött a mi végtelen hitünk, hogy a jó Isten majd jól alakítja az életünket, ezért nem aggodalmaskodtunk. És valóban, évekkel később, amikor már a második gyermek született, sikerült szereznünk védőoltást (ami azóta elérhető már az anyukák számára), így nem jelentett veszélyt a következő gyermek szülése. Nagy örömünkre mindennek ellenére mégis csak van négy gyönyörű gyermekünk, három királyfi és egy királylány, ahogyan szoktam mondani. Misi, a legkisebb pedig úgy mutatja be a családot, hogy „három a magyar igazság, és ő a ráadás".

K. J.: Napról napra tapasztaljuk, hogy ha az Úr gyermekáldásban részesít, akkor gondot is visel rájuk, a szó szoros és átvitt értelmében is, sőt, minél többször segítünk másokon, annál nagyobb kegyelmekben részesülünk.

O. J.: Egy gyermek születése bizonyára megújulást hoz a család életében. Ti ezt négy alkalommal is megéltétek. Beszéljétek el az új életek születéséhez kapcsolódó érzéseiteket, élményeiteket és nagyobb gyermekeitek élményeit!

K. K.: Most így utólag nem tűnik úgy, hogy nagy változást jelentett az életünkben egy-egy új baba érkezése. Természetesnek tekintettük az érkezésüket és nagyon vártuk mindegyiket. Sokan úgy gondolták akkor, hogy csak felelőtlenségből vállaljuk őket, s nem tudatosan tervezzük így az életünket. Pedig nagyon is így tettük. Abban az időben anyósom révén eljutottunk két magyarországi országos nagycsaládos találkozóra. Ott sok-sok előadáson hallottuk, milyen előnyöket jelent egy gyermeknek, ha több testvér között nő fel, mekkora értéket jelent az ilyen család a társadalom számára. Egyre erősödött bennünk az érzés, hogy minden „kényelmetlenség" ellenére érdemes vállalni. Nagyon jó érzés volt találkozni azokkal a többgyermekes családokkal, akik tudatosan választották ezt az életformát. Ők is érezték, hogy meg vannak bélyegezve emiatt, de megtanulták nem a földi élet szemszögéből nézni életüket. Meg kell mondanom, hogy az ő tanúságtételük döntő volt számomra. És csak remélem, hogy mindazt, amit a mi gyermekeink kaptak a családunkban, ők is értéknek tekintik. Mindig nagy boldogsággal tölt el, ha arra gondolok, milyen szép gyermekeket kaptunk. Soha nem is álmodtam arról, hogy ilyenben lesz részünk. Minden nap rácsodálkozunk erre, és hálát adunk minden percben. Jó érzés látni, mekkora szeretettel fordulnak egymás felé, bár az élet úgy hozta, hogy a két nagyobb: a húszéves László és a tizenhat éves Bence Budapesten tanul egy ideje. Ezt anyaként nehéz volt megszoknom, de örömmel látom, milyen hatással van ez az új helyzet is a családra. A nagyokban nem csalódtunk, mert ügyesen helytállnak egyedül a nagyvilágban, végzik a feladatukat, miközben gondoskodnak egymásról. A két kisebb, a 14 éves Orsolya és a 11 éves János Mihály mindig nagy büszkeséggel néz a nagyokra, amikor pedig együtt vagyunk mind, nagyon tudnak örülni egymásnak. Sokan kérdeztek az évek folyamán, miként lehet az, hogy nálunk az új testvér születésekor a nagyobbak nem voltak féltékenyek a kicsire. Erre ma sem tudom a választ. Lehet, számukra is így volt természetes. Így lett család a család.

Csodálatos volt számomra, aki nem sokgyermekes családban nőttem fel, milyen szeretettel figyelnek és játszanak a nagyobb gyermekeink a kisebbekkel. Tették ezt anélkül, hogy erre kértük volna őket. Nem okozott gondot, ha valami tennivalóm volt, mindig számíthattam a nagyobbakra. Soha nem morogtak emiatt. Nagyon becsülöm máig ezt a magatartásukat, segítőkészségüket és türelmüket egymás iránt. Most, hogy nagyobbak, látom-hallom, milyen segítőkészek másokkal szemben is az iskolában vagy a kollégiumban, és tanáraik is elégedettek velük. Ez nagy öröm nekünk.

O. J.: Mit jelent számotokra a gyermek?

K. K.: A gyermekeinket első perctől kezdve ajándéknak tekintettük. Kaptuk őket anélkül, hogy megérdemeltük volna, és tudjuk, hogy nem a mieink. Bár vigyázunk rájuk, amikor kicsik, gondoskodunk róluk, mégsem a mieink örökre. Nagy szülői hiba tulajdonnak tekinteni a gyermeket. Nem az a dolguk, hogy megvalósítsák szüleik álmait. Nem is lehetünk minden pillanatban mellettük, nem foghatjuk mindig a kezüket, nem óvhatjuk meg őket minden csalódástól. Nem az a feladatunk. Sokkal inkább az, hogy éljük az életünket így együtt nap mint nap. És csak remélhetjük, hogy a mag, amit elültettünk, jó földbe esik, és egykor jól termő fa lesz belőle.

O. J.: Gyermekeitek születésével hogyan formálódott (ha formálódott) a gyerekről, családról alkotott korábbi elképzelésetek?

K. K.: Sokan azt hiszik - és valamikor én is úgy hittem -, hogy nehéz több gyermekkel élni. Ez csak részben igaz. Mert nem egyszerre lettek itthon annyian, hanem sorjában érkeztek a családba, és így megszoktuk, megismertük egymást. Mi is őket, ők is minket. Persze a feladatok is egyre szaporodtak, és nem volt könnyű. Meg kellett határozni, hogy a sok feladat között mi az elsődleges, mi a fontosabb és mi a másodlagos. Így hát nem mindig uralkodott rend a lakásban, ezt töredelmesen bevallom. Azt is meg kellett szoknunk, hogy ennyi gyermekkel az embert már sehol nem látják szívesen vendégként. Mégis, amikor eljutottunk valahová, meglepődve mondták a házigazdák, nem gondolták volna, hogy ezek a gyermekek ilyen rendesen tudnak viselkedni. Tagadhatatlan, sokszor fájt, hogy még hívő emberek is így gondoltak ránk. Bizonyítani szerettük volna, hogy megy nekünk a gyermekekről való gondoskodás egyedül is, de azért sokszor elkelt volna a segítség.

O. J.: Milyen elv- és értékrendszer mentén nevelitek gyermekeiteket?

K. K.: Most jövök csak rá, milyen nehéz szavakba foglalni nevelési elveinket. Köztudott, hogy a nevelésben a példa a legfontosabb, de be kell vallanunk, hogy mi, szülők sem vagyunk tökéletesek. A gyermekek pedig rögtön észreveszik, ha az életvitelünk nem egyezik a „prédikációval". Ők ismernek minket a legjobban. Ha rosszul cselekszünk, be kell ismernünk azt, meg kell beszélnünk a családban, mert csak így tanulják meg, mi a helyes, és mi nem az. Mindketten igyekeztünk minden helyzetben, minden pillanatban megéreztetni gyermekeinkkel, hogy külön-külön nagyon szeretjük mindegyikőjüket. És láttuk, hogy amikor ezt érezték, soha nem okoztak nekünk szomorúságot, mindig jó maradt velük a kapcsolatunk. Reméljük, ez így is marad mindörökre.

Soha nem voltunk engedékeny szülők, mindig úgy gondoltuk helyesnek, jó, ha világosan tudják a kicsik, mi az, amit szabad tenniük, és mi az, amit nem. Ha úgy ítéltük meg, hogy nem cselekedtek helyesen, figyelmeztettük őket, rájuk szóltunk. De ezt csak családi körben tettük. Idegenek előtt elég volt egy szemkontaktus, és tudták, hogy mit szeretnénk tőlük. Soha nem kellett meg-szégyenítenünk őket a mások előtt való fegyelmezéssel.

O. J.: Ti nem csak beszéltek gyermekeiteknek zenéről, művészetről, hitről, hanem eléjük is „élitek" ezeket. Milyen módon teszitek? Milyen nevelő erőt tulajdonítotok nekik? Miként alakítják ezek gyermekeitek érzelem- és lelkivilágát?

K. J.: Bár jómagam vagyok a hivatásos zenész, mégis feleségem van olyan zenei stílusérzékkel megáldva, hogy azt a nagyobb, zenésznek készülő gyermekeink is csak ámulva figyelik. (A rádióban hallott zene szerzőjét gond nélkül felismeri, a barokktól a huszadik századig.) Ez nem kis büszkeséggel tölti el őket, ugyanakkor ösztönzőleg hat szorgalmukra. A jó zene hallgatása és édesanyjuk empátiája lelki finomságukban tükröződik vissza.

K. K.: A zenét nem tudom, hogyan szerették meg. Itthon mindig igyekeztünk jó zenét hallgatni. Nagyon sokáig nem volt otthon zongoránk, így nem hallhatták az édesapjukat gyakorolni. Annak idején lemezeket, rádiót, később CD-ket hallgattunk. A Bartók Rádió szólt egész nap, a kicsik sokszor aludtak így napközben. Amióta zongoránk van, sokszor tanulnak, játszanak az apjuk gyakorlását hallgatva. János édesapjának a festményei pedig ugyanígy kiskoruk óta körbeveszik gyermekeinket. Soha nem tiltottuk a felületesebb, igénytelenebb zene hallgatását,mégis úgy tűnik, mára különbséget tudnak tenni zene és zene között, és ez nagy öröm számunkra.

Nem gondoltuk egy percig sem, hogy valamelyiküknek komolyabban kellene foglalkoznia a zenével, ezért is kezdték el talán túl későn a hangszertanulást. De már ekkor többnyire érdeklődésből, önszántukból tették és teszik most is. Mi csak támogatjuk ebben két nagyobb fiunkat. Lányunk, Orsi ugyanígy döntött a képzőművészet mellett, de még bőven van ideje választani. Misin pedig csak csodálkozunk, milyen tisztán énekel egy-egy éneket, és örülünk, amikor a földön fekve körbeveszi magát az itthon található összes lexikonnal. Reméljük, mindegyik rátalál a hivatására, arra, amivel egy életen át szívesen foglalkozik majd.

O. J.: A természetes családtervezés kérdésében, Krisztina, afféle „missziós" munkát is vállalsz. Milyen meggondolásból és milyen módon tetted ezt? Hogyan fogadták?

K. K.: Mint sok fiatal keresztény házaspárnak, nekünk is komoly lelkiismereti kérdés volt a családtervezés, születésszabályozás. Nem sokkal első gyermekünk születése után egy komoly tanfolyamon megismertették velünk a katolikus egyház által elfogadott egyetlen születésszabályozási módszert, a tüneti-hőmérőzéses módszert. Mivel nagyon elfogadhatónak találtam, igyekeztem mindent elsajátítani ezzel kapcsolatosan. Mindig öröm volt segíteni másoknak is, ha kérdeztek. Plébánián tartottam tanácsadást, a Mária Rádióban élőben, és iskolákban többször meséltem a fiataloknak a módszerről. Azért el kell mondanom, hogy kevesen tartottak ki az önfegyelmet követelő technika mellett. Vagy talán félreértettek engem. Sokszor kezdtem úgy a mondandómat, hogy nem azért van négy gyermekünk, mert nem biztonságos ez a módszer, hanem mert mi így terveztük őket. Remélem, a jövőben is lesznek párok, akiknek mesélhetek a természetes családtervezésről.

O. J.: János, miként tudod összeegyeztetni egyetemi oktatói és orgonista munkádat a férji és apai hivatással?

K. J.: A korábbiakban felsorolt elfoglaltságaim mind egész embert kívánnak, ennek szellemében igyekszem megfelelni az elvárásoknak mindig akkor és ott, ahol éppen vagyok. Ugyanakkor mindig szem előtt tartom az oktatói munkában is, hogy a nevelés legalább annyira fontos, mint a tudás átadása. A család egy olyan biztos hátteret ad a munka közben - köszönhetően a legmegbízhatóbb feleségnek -, hogy bátran koncentrálhatok a tanításra, orgonálásra, karvezetésre. A munkahelyen felmerülő gondok megoldásában szintén kikerülhetlenek feleségem tanácsai.

O. J.: Említettétek, hogy nálatok is vannak borúsabb napok. Mi segít túllendülni a nehézségeken?

K. K.: Nálunk én vagyok az, aki sokszor elégedetlenkedik. Mint minden feleség, én is szeretném, ha több időnk jutna egymásra. Sokszor telnek el úgy napok, hogy nem beszélünk meg dolgokat, pedig kellene. Mondjam, hogy önző vagyok. Ez van. De ebből semmi jó nem születik: ilyenkor nagyon rossz a hangulat a családban, és látom, hogy a gyermekeinket is megviseli. Mivel már nem fogunk változni, és minden marad a régiben, én is feladom és belátom, hogy mindenkinek árt a rossz légkör. Így hát belátom, egyszer élünk, és azt kár ilyen hangulatban tölteni. Sokkal jobb mindenkinek, ha békében, türelemmel és szeretettel fordulunk egymás felé.

K. J.: Minden konfliktus esetében segít, ha van lehetőségem gyakorolni, mert zenélés után közelebb kerülök a harmóniához, és egészen más szemszögből tudom értékelni a történéseket.

O. J.: Milyen üzeneteket fogalmaznátok meg a most házasságkötésre készülő fiatalok számára?

K. K.: Amikor a teológiai főiskolát végeztem, úgy gondoltam, majd tanácsadással foglalkozom. Azóta elmúlt jó néhány év, és rövidesen a 21. házassági évfordulónkat ünnepeljük. Rájöttem, mekkora felelősség másoknak tanácsokat adni. Nem könnyű két ember kapcsolatába belelátni. Mégis úgy gondolom, feladatunk segíteni a gyermekeinknek és a fiataloknak, ha kérdeznek minket. Talán csak azt mondhatom, amit a saját nagyfiamnak szoktam mondani útravalóul: tekintse legnagyobb értéknek az életet, tisztelje a többi embert, soha senkinek ne tegyen rosszat és vállaljon felelősséget a tetteiért. És még azt, hogy semmi olyasmit ne tegyen, amit néhány év múltán szégyellni fog a gyermekei előtt. A házasságkötésre készülőknek azt mondanám, hogy ne az esküvőre készüljenek, hanem arra, ami azután következik, a hétköznapokra. Nem állítja senki, hogy ez a legfelhőtlenebb emberi kapcsolat, mégis ez az, amelyik a legtöbbet tudja nyújtani az ember számára.