vAKMERŐ SZÍVEK (14)

 

Kémenes Lóránt tűri plébános meglátogatásával kapcsolatosan meglehetősen nehéz volt időpontot egyeztetni. Egyházközsége és a balázsfalvi filia ügyeinek rendezése mellett ugyanis hittant és hetente több alkalommal magyar nyelvet is tanít Tűrben, vagy a Balázsfalvi Rádióban indított - ahogyan a román felvezető szöveg is mondja: „első és egyetlen" - magyar adás anyagán dolgozik, vagy misztériumjátékot próbál felnőtt híveivel, vagy a borzonti telkén létrehozott tábor szervezésével foglalkozik.. De volt, hogy temploma teljes belső és külső felújítási munkálatait irányította, beteg híveinek belföldi vagy külföldi egészségügyi ellátását intézte, olykor saját pénzen is. És itt még közel sincs vége a felsorolásnak...

Március eleji tűri látogatásom szombat napján is magyar órákat tartott, majd a szőkefalvi amatőr színjátszó csoport fogadására készült övéivel. Ha már így alakult, magam is részt vettem a programokon, nem mulasztva el a tanulni vagy kikapcsolódni vágyó tűriekkel való beszélgetés lehetőségét sem.

Az 1918-as balázsfalvi eseményeknek köszönhetően (is) megpecsételődött e dél-erdélyi falu magyarjainak sorsa, majd fokozta a helyzetet a görög katolikus egyház betiltása, ami az ortodoxia előretörését és további román betelepítést vont maga után. 1972-ben a magyar iskolát is bezárták, így a magyar anyanyelvű emberek egyre messzebbre kerültek saját anyanyelvüktől és magyar identitásuktól. A józan ész azt mondaná, hogy ott, ahol a magyar nevű lakosok már nem tudnak magyarul megszólalni, hiábavaló identitáserősítő dolgokkal foglalkozni. Kémenes Lóránt viszont másképpen gondolkozik erről. Amint azt a hetente két alkalommal hallható rádióműsorának címe is sugallja, beletörődés helyett ő „ébresztőt" fúj a szórványban: a templom és az iskola falai között vagy éppen az éter hullámain át hirdeti a magyar identitás megőrzésének fontosságát.

A szombati magyar óra felnőtt résztvevői kérdésemre egybehangzóan vallották, hogy fontos számukra a magyar nyelv ismerete, hiszen őseik vagy házastársuk kultúráját, hitét ismerhetik és élhetik meg általa. „Ahhoz képest, hogy egyetlen szót sem tudtam, amikor idekerültem, most már írok és nagyjából értem is a nyelvet" - magyarázta a helyi iskola Arges megyéből származó franciatanár-n ője, aki azt is megosztotta velem, hogy ortodox létére a katolikus templomba jár, mert „vonzza" a pap közvetlensége és a szép, számára egyre érthetőbbé váló liturgia is. A magyar gyökerekkel vagy családi kapcsolatokkal rendelkező többiek viszont általában gyerekeik közömbösségéről beszélnek. „Az én fiam is jár magyar órára, és örülök, hogy a nagyszüleit már meg tudja szólítani"

- fogalmazott másikuk, aki ezt a „nagy eredményt" a plébános „személyes varázsának" tulajdonította.

„Nincs szavunk, hogy mondjuk el, milyen jó, hogy van Lóri atyánk" - mondja sajátos helyi akcentussal és könnybe lábadt szemekkel a szőkefalvi előadásra templomba érkezett hetven év körüli hölgy. „Szívből szeressük őt. De mindenki! Ne gondolja, hogy csak egyesek! Hihetetlen, milyen munkát csinált itt ez a pap bácsi! Idegen országokban járt dolgozni, és mindent ide tett, a templomba. Tartsa meg a jó Isten sokáig jó egészségben, hogy szedje össze a nyájat!"

- fogalmaz másikuk, szintén könnyeivel küszködve. Ő az, aki az előadás végén még egyszer hozzám jött, hogy kiegészítse korábbi mondandóját: „A jó Isten valamire kiválasztotta őt, és mi még nem tudjuk megérteni ezt. Annyit sejtünk, hogy valamit elő akar hozni a tűriekből, hogy ne legyünk tovább abban, amiben voltunk".

Kémenes Lóránttal a szépen rendbe tett plébániaépület jól kifűtött nappalijában ültünk le beszélgetni.

Úgy érzem, nagyon mély találkozásokra hívott meg a Mester

Ozsváth Judit: Honnan indult életutad?

Kémenes Lóránt: Gyergyószentmiklósról. Nagyon nagy kegyelem az, hogy megszülethettem. Harcok dúltak akkoriban, mégis kellettem. Ezt talán még nem mondtam így el senkinek. Úgy érzem, a nagyszüleim voltak azok, akik nagyon-nagyon drukkoltak (s amikor azt mondom, hogy drukkoltak, mondhatnám azt is, hogy imádkoztak) azért, hogy meglegyek. Erre a válaszra akkor jutottam, amikor a papszentelésemre készültünk, 2000-ben. Áprilisban nagymamám haldoklott, beszállították kórházba, nekem nem szóltak. Amikor hazamentem, ő még kórházban volt, kómában. Bementem hozzá, és az orvos - aki éppen ott volt - mondta, hogy el kell köszönni tőle. Annyit mondtam akkor neki: „Én odaköszönni jöttem, nem elköszönni". És ő csak az övét erősítette. Odamentem nagymamám ágyához, megfogtam a kezét, nevén szólítottam, és mondtam: „Mama, itt vagyok. Tudom, vártad, hogy hazajöjjek, hát itt vagyok." És akkor kinyitotta a szemét. Én pedig tudtam, hogy az a várakozás, ami 26-27 évvel azelőtt benne volt, még mindig megvan. Következő nap megszólalt, igaz, hogy csak németül (németül beszélt folyékonyan), utána folyamatosan javult, és két hét alatt talpra állt. Eljött a papszentelésemre, és még ott volt az azt követő ünnepségen is.

Úgyhogy megtörtént Márton Áron egyik „csodája". Nagymamám nagyon gyakran és nagy tisztelettel emlegette őt. Tulajdonképpen én is ekkor kerültem nagyon közel Márton Áronhoz, és ezt azóta is nagyon mélyen hordozom. Minden áldozás után mély egységet próbálok kialakítani vele. Nagymamám pedig még élt néhány évet, és utána köszönt el. Még akkor is hazavárt. Este lóhalálában érkeztem haza, és ő hajnalra elment. Nagyon sokat hozok a nagyszüleimtől. Ők teremtették meg először a légkört ahhoz, hogy én misézhessek. Náluk volt az a biztos pont, ahová el tudtam vonulni. Ott aztán lepedőből készített ruhában, háromlejes mustárospohárral, szörpös vízzel és nagymamám régi kétnyelvű misekönyveivel szép, kiadós miséket produkáltam, néha-néha prédikációkkal is megspékelve. Nagyapám - a jó Isten nyugtassa! - mindig, azt mondta: „Ez nagyon jó, de csak arra, hogy majd ingyen eltemetsz." Ő sokkal realistább ember volt, más pálya felé terelt volna. Jogásznak képzelt el, mert hite szerint - a papsággal ellentétben - „abból meg lehet élni". (Aztán a gondviselés úgy hozta, hogy az is összejött a római tanulmányok folytán. Talán azért kellett, hogy ő boldogabb legyen...) Ilyen békésnek mondható gyerekkorból jövök tehát. Cseperedve életem álma lett, hogy olyan legyek, mint Gergely István, a Tiszti, aki akkortájt - a '80-as évek derekán - Gyergyóban volt káplán. Ő volt az az ember, aki igaziból a hónom alá nyúlt. Nagyon sokat foglalkozott velünk. Akkor még megvolt a plébánia udvarán a vén diófa, annak az árnyékában nagyon sok dolog történt. Én azt hiszem, hogy gyerekfejjel ott tértem meg. Ha van ilyen. Amolyan farmeres, kalapos, gitáros korszak volt az. Én is mondtam, hogy nagyon-nagyon szeretnék egy gitárt, amin csak szent éneket játszok majd. (Akkor úgy tudtam, hogy csak azok a szent énekek, amiket a templomban énekelnek.) Meghatározó élmény volt a kamarai (Máramarossziget melletti) kirándulásunk is. Emlékszem, kettőnkénthármanként menekített le bennünket az állomásra Tiszti, hogy ne tudja meg a szekuritáté. Mégis kiderítették, és aznap este, amikor mi, gyerekek, hazajöttünk, őt szétverték. Minderről mi csak később értesültünk, de ez nekünk egyáltalán nem jelentette azt, hogy nem kell továbbra is hozzá járni. Aztán az iskolában jöttek a továbbtanulással kapcsolatos kérdőívek a tanító nénitől, majd az osztályfőnöktől. Három betűvel leírtam, mit választok. És akkor a tanító néni - egy drága tündér, aki a mai napig emlékszik erre - azt mondta: „Lóri fiam, ha te pap leszel, akkor én malomkövet kötök a nyakamba, és a Marosba ugrom". Én pedig mondtam neki: „Nehogy megpróbálja!" Aztán az osztályfőnököm - szintén aranyos hölgy -, miután már neki is kétszer leírtam, próbált meggyőzni, hogy írjak valami mást. És akkor leírtam fordítva.

O. J.: Aztán lett szentelés, majd gyerekdalok, CD-k, felnőttekkel, de főleg gyerekekkel való foglalkozások.

K. L.: Igen, 2000-ben szentelt pappá dr. Jakubinyi György érsek Gyergyó-szentmiklóson, szülővárosomban Nagyon hálás vagyok, hogy ott lehettem pappá, ahová gyermekkorom nagyon sok édes perce kötött. Esztergomban végeztem teológiai tanulmányaimat, így hazatérve választhattam, hogy hol szeretném a szentelésemet. Talán természetes, hogy gondolkodás nélkül Gyergyóra esett a választás. Aztán hamarosan megérkezett első kinevezésem: Marosvásárhelybelváros. Nagy falat egy kisvárosi embernek, gondoltam, de szorongásaim mellett örömmel indultam útnak Vásárhely felé. Ez a város örökre a szívemben van, mind a mai napig szívesen térek oda vissza. Ideköt a sok gyerekarc, a velük megélt egyedien szép élmények. Igen, úgy érzem, a Mester nagyon mély találkozásokra és ebből fakadó hiteles életutak egyengetésére hívott meg Vásárhelyen. Itt jelentek meg az első CD-k, a gyerekkoncertek. Szóval el nem mondható, örök szép élmények, melyek igen sokat adtak emberebbé való alakulásomban.

O. J.: Mit jelent számodra a gyermek?

K. L.: Hogy mi a gyermek? - erre nem tudom a választ. Inkább arra keresem, hogy ki nekem a gyermek. Mióta sok prücsökkel kerülök kapcsolatba, ők azok, akiknek két dolgot igyekszem útravalóul adni: gyökereket és szárnyakat. Ők azok nekem, akik szabadságra, őszinteségre, érzéseim kimutatására tanítanak. Ők nekem az élet új és új arcai, akik teljesen kiszámíthatatlanok, kik azért jöttek le ide a lelkek útján minden élet forrásától, hogy az ő üzenetét tegyék láthatóvá. Olyan nagy a hála bennem, amikor ezt az üzenetet nem hallgattatom el, hanem hagyom, hogy ragyogjon.

O. J.: Sokak által ismert, hogy Borzonton minden nyáron tábort szervezel gyermekek számára. Beszélj, kérlek, e táborozási lehetőség gondolatának születéséről és az oda kapcsolható legmarkánsabb élményeidről!

K. L.: Borzont. - az örök szerelem. Egy kemény fájdalomból született, ugyanis lebénultam. Ebből a mozdulatlanságból újjászületve érlelődött meg a régi gondolat: kell egy hely, ahol megköszönöm sok gyerekkel együtt azt a sok jót, amit naponta kapok. Így miután minden mozgatható dolgomat eladtam, megvásároltam egy telket, amin mind a mai napig csinosítgatunk valamit. És közben évente több száz gyerek és fiatal fordul meg ott. Élményekről napestig lehetne beszélni, de talán az a leghelyénvalóbb, ha azt mondom: el kell jönni és meg kell élni a csodát!

O. J.: Közismert, hogy a zene, a zenélés fontos helyet foglal el az életedben. Igazából mit jelent számodra?

K. L.: Számomra a zene a szabadság egyik nyelve. A csend és a hangok ritmikus váltakozása. Mondhatni muzsikus családba születtem: nagymamám, nagytatám, édesanyám, mind zenéltek valamilyen szinten, és rám is ragadt valami - különösen a zene szeretete. Aztán egy ideje a magam egyszerű módján művelem is. Egyetlen megismételhetetlen pillanatból, talán éppen a fürdőszobában, születik egy dal, ami aztán jól jön az örömben, erőt ad a bánatban, nem kevésszer pedig éppen megsokszorozza ezen érzéseket. Sokszor, amikor a hétköznapi beszédben kudarcot vallok, akkor előjönnek bennem hangok, akkordok. és ezek mondják el törékeny szavaim helyett, hogy mi lakik mélyen a szívemben. Aztán meg sosem feledem, hogy a dalnak szövege is van! Nem akarom megmagyarázni dalaimat. Sokkal jobb, ha azok, akik meghallgatják, a saját asszociációikat hallják ki belőle. Ami meg a slágerek előadását illeti - ezek adott, közismert dalok. Maradjunk annyiban: egészen mások, mint a saját dalok, és mégis sok a közös bennük!

O. J.: A Márton Áronhoz való kötődést továbbgondolva teszem fel a következő kérdést. Te - is - nagyon tudatosan vállalod a „mentést" ott, ahová éppen helyeznek. Hogyan ismered fel, hogy mit kell tenned, és miként tervezed meg a folytatást?

K. L.: Már ahhoz a generációhoz tartozom, amelynek tagjai kora gyermekkoruktól számítógépen nőttek fel. Én még országos díjat is nyertem ezen a területen. A kérdésre fogalmazott válaszomat ide kapcsolom. A mai operációs rendszereken ott van a „mentés másként" lehetőség - ezt követem a munkám során is. És úgy teszem, ahogyan azt a hosszú gyötrődések után igaznak érzem. Ezért nem könnyű kamera vagy diktafon elé állni és arról beszélni, ami nagyon intim, ami nagyon az én életem. Mert ez számomra annyira természetes, mint az, hogy ha szomjas vagyok, akkor vizet iszom... Úgy érzem, hogy az a trauma, aminek engem érnie kellett volna akkor, amikor Tűrbe helyeztek, túl kicsi volt ahhoz, amit már Rómából hoztam magamban. Ahhoz képest az itteni helyzetet „szanatóriumnak" láttam. - Megvallom őszintén, kezdetben azt sem tudtam, hol van ez a település. Addig azt hittem, hogy ismerem Erdélyt, de ezek szerint nem ismertem eléggé. Most már inkább látom, hogy még mindig sok fehér pont van számomra a térképen. Beütöttem az internetes keresőbe a nevet, és kiadott egy csomó német ajtóreklámot. Ezzel hát nem mentem sokra. Aztán kikerestem a sematizmusból a tűri plébánia telefonszámát és felhívtam a plébánost, egyeztettem vele egy látogatási időpontról. Kértem egy kölcsönautót, majd eljöttem. Nagy nehezen idekeveredtem, Balázsfalván vagy negyven percig kavarogtam, nem találtam meg az utat. Merthogy nem is volt út, csak gödör mindenfelé. Zárt ajtókat találtam, de elődöm itthon volt, fogadott is, majd megmutatta a templomot. Az viszont furcsa volt számomra, hogy minden gyorsan történt és úgy, hogy nem láthattak engem az emberek. Aztán még egyszer eljöttem, akkor sem találkozhattam senkivel. Átvettem a plébániát (néhány ember jelen volt akkor - itt láttam először a leendő híveimet), s megegyeztünk, legközelebb úgy jövök, hogy a vasárnapi szentmisét együtt ünnepeljük, akkor bemutat a híveknek is. Arra a vasárnapra hoztam néhány üveg üdítőt, kalácsot, hogy legyen kis fogadás a szentmise után. Emlékszem, aznap nagyon sokan voltak a templomban. Utána elkértem a plébániakulcsot és mondtam, hogy aki gondolja, jöjjön be a szentmise után, és váltsunk két szót. A plébánia teljesen le volt csupaszítva, az egyik szobába be sem lehetett menni, úgy le volt mállva a fal. A jelenlegi hálószobámban olyan vizes volt, hogy egy idő után nem is tudtam ott aludni. Az emberek kíváncsian nézelődtek körbe, mondták, hogy ők még itt nem jártak. Látván, hogy idősebbek, gondoltam, már van tapasztalatuk, és mellém állnak, ha akarják, hogy legyen valami új. Következő vasárnapi szentmise után újra beszélgetésre hívtam őket, s elmondtam, hogy milyen javításokat látok időszerűnek. A templom tetőzetét kellett leghamarább felújítani, jól látszott, ha ez nem történik meg, ránk omlik az egész. „Dehogy omlik - mondták -, hiszen negyven évig úgy állt, s most is áll, azzal semmi baj nincsen." Hétfőn felmentünk a toronyba és mindnyájan láttuk, hogy életveszélyes állapotban volt a teljes tetőszerkezet. Mondtam, akkor jó, nekiállunk a javításnak. Tavaly temettem el azt az embert, akinek a temetésén én is sírtam. Egyedül ő érkezett az első meghirdetett közmunkára. Egy talicskát hozott magával. Mondtam neki, hogy várjunk, amíg jön még valaki, ám ő azt felelte: „nem várunk, plébános úr, kezdjük!" Ő nagyon-nagyon mélyen bennem maradt. És akkor a többiek is kezdtek jönni egy-két napig, de amikor látták, hogy ehhez nincs pénz, ez csak önkéntes dolog, visszahúzódtak. Ekkor én is más után nyúltam. Fogadtam egy céget, amelyik két hónap alatt teljesen kicserélte a tetőt. És amikor meglett, elkezdett havazni. A következő tél folyamán összekoldultam Erdélyt, hogy tavasszal tudjuk folytatni a munkálatokat. Külföldön nincsenek kapcsolataim. Tavasszal aztán nekifogtunk a teljes külső és belső felújításnak, és az is meglett. Nagyon sok ősz hajszállal járt mindez, de kész van. Akkor úgy elképzeltem, hogy az új templom egy óriási pont lehet az emberek identitásának visszavarázslásában. Talán túlméretezett elvárás volt ez a részemről, amit azóta is próbálok leépíteni magamban. Amúgy semmi extra dolog nem történik itt. Az, hogy néha vannak maratoni gyóntatások, csak normális számomra. A „nem ezt szoktuk meg"-féle gondolatokra Tamási Áront parafrazálva válaszolok: „Hát a jót és a szépet is meg lehet szokni".

Az elmúlt évben meglátogatott egy Szerbiában szolgáló paptestvér. Ő balázsfalvi születésű, magyarul is jól beszél. Itt hagyott nekem egy adag magyar nyelvű miserendet a hívek számára. Ezt én szétszórtam a padokon, s hát - csodák csodája! - elkezdtük megünnepelni a liturgiát. Tudom én azt, hogy lovas nemzet vagyunk, és legtöbbet ülni szeretünk, de most már értik is azt, amit jó néhányszor elmondtam nekik korábban. Ha látják a papíron, hogy fel kell állni, felállnak stb. Próbálunk hát latin rítusban, normálisan, szentmisét végezni. A szekrény helyett most már van egy gyóntató szobánk. Többen mondták, hogy az idősekkel nem fog menni az ilyenfajta gyóntatás. Pedig hihetetlen, mekkora örömmel jönnek! Nyugodtan le tudnak ülni vagy térdelni is, ha azt jobbnak látják. Bent van egy kis kandallónk, közben melegszenek, így jól érzik magukat, felszabadulnak, és tényleg örömmel tudják elvégezni a szentgyónásukat. Bekerült egy nagy fa korpuszú feszület is, ami közelebb viszi a gyónókhoz Jézust, hogy vele próbáljanak beszélni, úgy, hogy éppen én is ott vagyok. Ez akkora élmény nekik! És nekem is.

Húsvéti misztériumjáték, 2008

O. J.: A fiatalabb korosztállyal milyen a kapcsolatod?

K. L.: Egy maroknyi gyerek van ebben a közösségben: az elemi osztályokban öten, az V-VIII-ban pedig tizenegyné-hányan vannak, a görög katolikusokkal együtt. A görög katolikusok csak az iskolában járnak el az óráimra, a plébániára kevesen jönnek el. A kisebbekkel egészen jól elvagyunk, de nem is velük van a gond, sajnos a szülőkkel nincs közös hangom. Mert a szülő egyszerűen tehernek érzi azt, hogy felébressze és szentmisére küldje vagy kísérje a gyermeket. A gyermek pedig tudja, hogy ha a szülő nem jön, őt sem szidja meg... Én meg elvből nem szidom meg, mert tudom, hogy nem teljesen ő a ludas ebben a kérdésben.

A legnagyobb gond tehát az, hogy a középosztály, akikre építenünk kellene, szinte teljesen hiányzik. Amúgy háromszáz körüli a létszám, de még mindig vannak olyanok, akiket még nem láttam. „Szpániában", „Dánemárkában" és Itáliában dolgoznak, és még nem voltak itthon, vagy nem jöttek a templom közelébe. Tudom, hogy léteznek, de még nem találkoztunk. Az itthoniakkal a kezdetektől indítottunk egy színjátszó csoportot. Mára egy 15-20 fős mag maradt, ők zömében fiatalabbak, de vannak hetven év körüliek is közöttük. Az utóbbi időben már nem én írom meg a darabokat, hanem együtt gondoljuk ki őket. És a bemutató nem csak annyiból áll, hogy szóról szóra visszamondunk egy szöveget. Azt, hogy Jézust megkötözték és elvitték, mindenki tudja, sokkal érdekesebb azt érzékeltetni, hogy milyen lehetőségei vannak egy megkötözött embernek. És milyen lehetőségei vannak egy koldusnak... Utóbbival kapcsolatosan például egy karácsony előtt a következőt „játszottuk el": A „koldus" hosszasan kint ült a templomajtóban, és várta, hogy adjanak neki valamit a betérő emberek. A kabátja alatt persze ott volt egy melegvizes palack, ami melegítette is, de közben maga alá is tudott csöpögtetni belőle. És akkor jöttek az emberi reakciók. Én pedig kimentem reverendásan, és el akartam hessegetni onnan. Az előadásra érkezők - akik semmit sem sejtettek arról, hogy már rég a darab részesei - kérték, hagyjam a helyén. Így hát bejöttem, és mondtam a bent ülőknek, hogy azonnal kezdünk, csak kis gubanc volt odakinn, amit meg kellett oldani. Akkor a sekrestyéhez szaladt hátulról két beépített emberünk, s riadtan mondták, hogy bejött a koldus a templomba, ki kellene rakni. „Hát ki kell rakni, ez ilyen egyszerű!" - mondtam. A kórusból futottak le emberek, hogy kidobják. És kidobták. Aztán előrementem, megnyugtattam mindenkit, hogy most már kezdjük az előadást. Elkezdődött a darab, jó sziruposan, mígnem egy ponton elkezdtek felállni emberek a padokból: „De plébános úr, mit gondol, hogy ezt nézeti velünk? Maga kirakta a koldust, annak hogy lesz karácsonya? Minket ez nem érdekel!" És a másik ugyanúgy, csak román nyelven. A mellette ülő pedig húzta vissza őt. Aztán ezek a hangoskodók felálltak és kimentek. Én pedig előrejöttem és nagy ártatlanul megnyugtattam mindenkit: „Inkább veszítsünk három embert, mint egy szép színdarabot, igaz?" És folytattuk. A legvégén pedig egy nagy, szalmazsáknak látszó zsákból előbújt a koldus, és megérintette a Jézust és Máriát cipelő szamár orrát, akiből ember lett, és felemelte őt. És elénk jött a koldus. Hihetetlen döbbenet volt a templomban.

Ezzel kapcsolatosan mesélte az egyik család, hogy aznap este az édesanya három tányért tört el egymás után - ilyen mélyen megérintették a történtek. Vette ki és ejtette el a tányérokat.

Aztán olyan is volt, hogy húsvétkor 10-től 11-ig bezártuk a templomajtót, s jeleztük a híveknek, hogy csak 11 órától lehet belépni. Amikor érkeztek, 11 után, ostorcsattogás hallatszott a templomból, ahol egy embert vertek a katonák. Bejövet pedig azt látták, hogy bal oldalt egy ember lóg az akasztófán: Júdás. Egy az egyben olyan volt, mintha valódi ember lett volna. A verés aztán addig folytatódott, amíg mindenki bejött. Nehezen tudták megemészteni ezeket a dolgokat a hívek. Pedig az ostorozás és az akasztás is ott van az evangéliumban. És ott van Mária Magdolna is a saját harcával. Ő naponta hányszor akasztott fel magában embereket?! A kettő párhuzama nagyon érdekes. Aztán nagyon rövid időn belül, talán már húsvét harmadnapján, az emberek mindent eltüntettek, a szent sírt is.

Az idei advent harmadik vasárnapja előtti egész éjjelen dolgoztunk, hogy másnapra elkészítsünk egy nagy istállóféleséget, benne két ember nagyságú bábuval: az áldott állapotban lévő Máriával és Józseffel. Minden kézzel volt kidolgozva rajtuk. Kézen fogva jöttek felénk azon a vasárnapon és még másfél héten keresztül, ami után egyszer csak a jászol jelent meg. - Ezek azok a pillanatok, amelyek hatnak. És mostantól kezdem azt érezni, hogy igazi változások történnek az emberekben, ha lehetőséget adunk rájuk. Már nyitottak vagyunk bármire, csakhogy itthon érezzük magunkat abban, ami a miénk. Úgy érzem, hogy az az öröm, ami éppen egy komédia kapcsán szabadul fel az emberekben, nem istenellenes. Egy hegedűhangverseny ismét csak emeli a lelket. A gyerekszínház is sokat mond a felnőtteknek. Hát így próbáljuk mi megélni az együttlétet -lassú közösségépítés ez, amit nem lehet siettetni.

O. J.: Úgy tűnik nekem, hogy - jó bohóchoz hasonlóan - nem akarod tudomásul venni, mi van körülötted. Csak a tisztára radírozható emberlelkeket látod, egyébbel nem foglalkozol. Így hát -egyébként nagyon helyesen - a mércét meglehetősen magasra állítod.

K. L.: Az én édesanyám is nagyon-nagyon magasra állította a mércét, amikor azt szerette volna, hogy járjak. Pedig én olyan jól feküdtem. Akkor is nagyon magasra állították a mércét, amikor azt várták, hogy beszéljek magyarul. Olyan jó volt hallgatni és mutogatni, mert mindent megcsináltak helyettem. És akkor kérdem én, hogy ez magas mérce volt, vagy ez volt a normalitás?... Egyébként mindahhoz, amit mi itt csinálunk, elsősorban nem értelem, hanem szív kell. Az pedig mindenkiben megérinthető. Akkor érkezik meg jobban az ember ezekhez a hívekhez, ha még nincsen teljesen elrontva.

O. J.: Elrománosodott magyarok között élsz. Hogyan viszonyultál, illetve viszonyulsz ehhez a tudathasadásos állapothoz? Milyen felismerések indították el benned a magyartanítás és a magyar rádióadás megszületésének gondolatát?

K. L.: Igen, skizofrén állapot. Sosem tudnék édesanyámhoz más nyelven szólni, mint magyarul. Itt pedig magyar emberek csak akkor értenek, ha románul szólok. Sokszor igyekszem szavak nélkül megértetni magam, nem mindig sikerül. Sokan ismerjük Charles Maurice Talleyrand-Périgord gróf, francia államférfi, diplomata Napóleonnak tett kijelentését: „Felség! Régi szokásuk a magyaroknak, hogy felnéznek nagyjaikra és büszkék múltjukra. Vedd el e nép múltját, és azt teszel velük, amit akarsz." Itt úgy tűnik, sikerült elvenni a múltat, vagy legalábbis leoltani a villanyt a gyökerek szobájában. Nagyon finoman, tapintatosan, de ugyanakkor határozottan kell a maradék gyökereket újra éltető földbe juttatni. Ezt érzem feladatomnak akár magyar órák közben, amikor anyanyelvünket idegen nyelvként tanítom, akár az immár több mint huszonöt hete működő magyar rádióműsor által. Ez utóbbi kész csoda. Igen, mert Balázsfalván, ahol a magyar szó még mindig sérti a füleket (sok esetben a nevükben magyarokét is!), a Szentlélek segítségével elértük, hogy hetente két alkalommal, közel egy órában „magyarul szól a rádió". Mivel nemcsak a hit ered hallásból, hanem magyarságtudatunk is, ez egy olyan út, melyen járva eljutunk olyan fülekhez is, akik „csak megszokásból" hallgatják a rádiót. Visszajelzésekből látom, hogy egy-egy műsor után mintha oszolna a félelem a lelkekből. Nagyon mély vágyam, hogy amíg ebben a közösségben és régióban szolgálok, egyre több szív, lélek, elme felszabaduljon béklyóiból, és szabadon merje felvállalni népét, nemzetét, vallási hovatartozását.

O. J.: Vannak-e bánataid, fájdalmaid? K. L.: Ilyenkor talán azt várják tőlem, hogy azt mondjam, nagyon nehéz, mert egyedül vagyok, én főzök, én mosok, én vasalok. Ha főzök, akkor van ennivaló, ha nem főzök, akkor meg nincs. Ilyeneket nem mondok. Egyebekről, már-már kiközösítés-gyanús dolgokról szólok inkább. Magunk mögött hagytunk egy évet, a papság évét, és bevallom, én nem jöttem rá, hol vagyok abban. Ennek az évnek a kommunió a címkéje, és hát csak tovább kellene vinni azt, ami a tavaly volt. Most már azért szeretném, ha megnyílnánk egy kicsit egymás felé, és őszintébbek lennénk. Sokat gyötrődöm a papi közösségünkön. Kialakult egy internetes papi levelezőlista, ami egy-két hőbörgésen és egymás gyalázásán túl nem igazán említésre méltó. Az egy-két igazán mélyen érző pap által felvetett jó dolgokra általában nem érkezik semmi válasz. Nem tudunk mély dolgokról beszélni. Még interneten sem. Igaz, hogy az írásnak nyoma marad, de akkor sem kell a másik szemébe nézni. Abbéli szenvedésem vagy fájdalmam, hogy most szórványban vagyok, nincsen, mert egyre világosabban látom, Erdélyben már alig van olyan plébánia, amelyik ne számítana szórványnak valamilyen szempontból. Így hát abban sem hiszek, hogy az innen való szabadulás lenne az igazi út. Viszont nagyon fáj az, hogy a tömbmagyarságnak nem fáj a részmagyarság. Hogy a tömbmagyarságban szolgáló lelkipásztori hadnak szinte közömbös az, hogy még vannak jó néhányan a Zsil-völgyében, a Mezőségen és másfelé. Én nem szeretem azt, hogy Magyarországról várjunk bármit is, egyre inkább szeretném, hogy magunk között oldjuk meg a dolgainkat. És nem tudom, miért vagyunk ennyire alulmúlhatatlanul közömbösek egymás iránt. Vagy csak én látom így?