Vakmerő szívek (15)

 

Az írott vagy az elektronikus médiában tevékenykedő néhány munkatársunkat bemutató interjúk felvezető szövegén gondolkodva elsőként az jutott eszembe, hogy a beszélgetésekkel kapcsolatosan váltott levelezés anyagából ollózom össze ezt a részt. Merthogy azok a sebtében leírt – meglepően egybecsengő – gondolatok, szándékosan nyitva hagyott mondatok is sokat megmutatnak róluk és áldozatos munkájukról. Az említett levelek kizárólag nekem íródtak, ezért mégsem teszem közzé őket. Ehelyett inkább arra kérem a kedves olvasót, fogadja lelkébe ezt az öt embert (és itt meg nem szólaltatott társaikat is), akiknek munkája teljes egészében „a másikról” szól. Érte utaznak, fáradnak, éjszakáznak, áldozzák fel sokszor az oly nagyon megérdemelt szabadidejüket is. Azért maradnak a háttérben, hogy másokat előtérbe hozhassanak. Nem látszanak, s talán nem is akarnak látszani. Nem várják el az elismerést, de minden jelképes vagy tényleges kézszorítás jól esik nekik…

Minden műsorban lehetőséget látok a keresztény értékek felmutatására

Márkus Etelka nevével a televízió képernyőjén találkozni a legtöbbször, de az a karitatív tevékenységekre odafigyelő kolozsváriak számára is ismerősen csenghet. A Román Televízió Kolozsvári Területi Stúdiójánál felelős szerkesztői beosztást vállal, operatőr kollégáival gyakorta filmes anyagokat forgat és a különféle jótékonysági akciókban való részvételre is szakít időt.

Ozsváth Judit: Kérlek, mutasd be az olvasóknak interjúalanyomat, Márkus Etelkát!

Márkus Etelka: Kezdem az életrajzommal: Székelyudvarhelyen születtem, ahol iskoláimat is végeztem. Onnan kerültem Kolozsvárra, ahol a Babeş–Bolyai Tudományegyetem matematika szakán végeztem és ezért nagyon hálás vagyok. Ez adott egy rendszerezett és fegyelmezett gondolkodást, ami mindmáig segít rátapintani a lényegre. Egy kicsi, sokak által ismeretlen csángó faluba kerültem tanítani, Diósszínbe. Megismertem közelről a nincstelenséget, a kilátástalanságot és azokat az embereket, akik mindez ellen nem lázadnak. Ekkor született a fiam is, a férjemet tőlem több száz kilométerre, Szamosújvárra helyezték, a fiam Udvarhelyen maradt. Így éltünk három évig, és nem mi voltunk az egyedüliek. Ez az idő meghatározó lett életemben, be kellett rendezkedni a lelki-testi túlélésre. Ezek után már „bármi jöhetett”. A helyzet megtanított a toleranciára, de lázadni is. Megtanított odafigyelni mások problémáira, segíteni ahol lehet és ez életformámmá vált. Igazából most is ezt teszem. Aztán tovább tanultam: mentálhigiénét, szociálpolitikát, újságírást, pasztorálpszichológiát. Tévézek és tanítok a Babeş-Bolyai Tudományegyetem Színház és Televízió Karán. Húsz éve önkénteskedem, jelenleg a Máltai Segélyszolgálat kolozsvári fiókszervezetét vezetem, és erre nagyon büszke vagyok. Végül a család mellett még háromfelé osztom magam.

A munkabírást édesanyámtól örököltem, a humorérzékemet édesapámtól, a „segíteni, akin csak lehet” lelkület benne volt és van az egész családban, mondhatom genetikailag.

Sok csodálatos emberrel hozott össze a sors és ezért nagyon hálás vagyok. Volt kitől tanuljak. Szeretem a koromat, most 46 éves vagyok, úgy érzem, egyre többet megértek a világból, jobban látom az összefüggéseket.

O. J.: Milyen út vezetett a televíziózáshoz? Miért éppen arrafelé indultál?

M. E.: Milyen út?! Ki gondolta a kommunista időben, hogy sajtós lehet? Véletlen volt. Írogattam, a férjemnek már megvolt Kolozsváron az állása, ő egyetemi tanár. Mindjárt a változások után hallottam, hogy szerkesztőket keresnek az újraindult Kolozsvári Rádióhoz és Televízióhoz. Bementem és azt mondtam, hogy én itt fogok dolgozni. Egy kicsit furcsán néztek rám, aztán két hónap próbaidő után alkalmaztak. Szerencsés vagyok, könnyen írok, sokat szavaltam diákkoromban, így a beszéddel sem volt problémám. Akkor még együtt volt a rádió és a televízió. 1995-ben vált szét, és akkor a televíziózást választottam.

O. J.: Az általad szerkesztett műsorokból egyértelműen kitetszik keresztény szemléleted, s az is, hogy a keresztény értékek felmutatása, mentése irányába kötelezted el magad. Kérlek, beszélj erről bővebben!

M. E.: A kezdetektől szociális témájú adásokat szerkesztettem, néhány év után vallásos jelegű műsorokat is. Bár a kettő sokszor összemosódik, hiszen – például – a hátrányos helyzetű embereket szerintem nem lehet keresztény értékek nélkül megközelíteni. Gyakran van a műsorok középpontjában a szenvedő és mélyen hívő, tanúságtevő ember. Ha nem vagy nyitott irányukba, ha nem fogadod el őket, nem tudsz melléjük leülni és meghallgatni őket, csak tanácsokat osztogatsz, nincs miért kereszténységről beszélni. Ez most úgy tűnhet, hogy nekem mindig sikerül. Nem. Inkább csak szeretném, ha így lenne. Sokszor nehéz, hiszen magam is lehetek valamiért elkeseredett, de akkor, ott, ő a fontos, mert nem csak kettesben vagyunk. Lehet, hogy ellentmondásosnak hangzik, de a szerkesztő-riporternek meg kell tanulni hallgatni, meghallgatni és alázatosnak lenni. Még akkor is, ha a stáb már türelmetlen. És ha ez sikerül, meg kell köszönni az Úristennek, mert ez nagy ajándék!

A tévézésnél nem lehet hazudni. Sem a beszélgetőtársnak (vagy riportalanynak, de ezt a szót nem szeretem), sem a nézőknek. Hiába mosolygok végig egy filmezés alatt, hiába szerkesztem bravúrosan azt a riportot vagy filmet, ha nem vagyok őszinte, ha nem vagyok én is valóságosan ott, azt megérzi a néző. A nagykönyvekben úgy tanítják, hogy akkor valami „inkongruens”.

Aztán ott vannak azok, akikre rábízattak mások, és hittel – hitelesen szolgálnak. Róluk beszélni kell. Én úgy gondolom, hogy soha ilyen nagy szükség nem volt a kapaszkodókra, a biztonságra, a példaképekre. Az olyanokra, akik nem okoskodnak. Jó rátalálni ezekre az emberekre és az ők példájuk által mutatni meg, hogy LEHET. Mert túl sokat halljuk egyházi körökben, hogy „nem éri meg”, vagy – Uram bocsásd meg! – „nem érdemlik meg”… És akkor találkozom egy pappal, egy lelkipásztorral, akinek olyan erős hite van, hogy egy szétszóródott nyájból közösséget varázsol, megtölti azt élettel és értelemmel, és pont ezáltal viszi őket közelebb Istenhez. Róluk beszélni kell, ha őket bemutatjuk, az bíztatás számukra is. Ez nem sztárolás, ez egy lehetőség a tanúságtételre. (De arról se feledkezzünk meg, hogy azok a falvak nem szórványosodtak el, ahol a tanító vagy a pap a hívek mellé állt… Ezt a történelem igazolja.)

Én ebben látom a keresztény értékek mentésének útját. Vagy ez az én utam?! Nem tudom. Műemléktemplomokról soha nem készítettem filmeket, sem szórványsirató riportokat. Külön köszönöm az Úristennek, hogy a mai napig tudok lelkesedni, kíváncsian várom a találkozásokat, azt hogy megismerkedjek az új film szereplőivel, aztán végigizgulom a vágást és hiszek abban, hogy a Szentlélek „súgni” fog. Szerencsés vagyok azért is, mert – máltai önkéntesként – a szabadidőmben sokat vagyok a szegények és a betegek között. Tőlük tanulom meg a legtöbbet a tévés munkámat illetően.

Szerintem nem prédikálni kell az egyházi műsorokban, hanem érintetté tenni a nézőt, felmutatni az értéket és megadni számukra a választás lehetőségét.

O. J.: A média befolyásoló erejét mindnyájan ismerjük. Milyen lehetőségeket látsz ezen a téren a keresztény értékek felmutatása, a hitélet irányába való „befolyásolás” tekintetében?

M. E.: Nemcsak maga a média, hanem az erről szóló szakirodalom is egyre inkább a befolyásolást, a manipulálást helyezi előtérbe. Ha valóban létezik egy ilyen eszköz a sajtós kezében, akkor azt jóra is lehet használni. Ehhez nem kell feltétlenül egyházi médiában dolgozni vagy egyházi műsorokat szerkeszteni. Sőt, elég, ha kizárásos alapon gondolkodunk, dolgozunk: mi ne kerüljön be a médiába? Másfelől fontos a családi értékek, a közösség, a pozitív szemlélet, a remény felmutatása. Fontos a pontos tájékoztatás is, bár első látásra nem keresztény érték. Fontos felhívni a figyelmet a keresztény ünnepekre és azt úgy megközelíteni, hogy a nem gyakorló keresztény ember is találjon benne valamit, ami róla/neki szól. Fontos ezt úgy tenni, hogy ne keltsünk bűntudatot azokban, akiknek ez valamiért nem sikerül. Egy példa jut eszembe: karácsony tájékán az újságcikkek, a rádió- és televízióadások többnyire arról szólnak, hogy vannak jó keresztények, ünnepvárók, és vannak, akik csak vásárolnak. Mi, akik írunk vagy képernyőn mutatunk, kioktatjuk és el is riasztjuk azokat, akiknek – például – az Advent nem sokat mond. „Mi igen, ti nem” – így hangzik ez. Ez nem a keresztény értékek felmutatásának a járható útja. Inkább a szépre, a lehetőségekre hívnánk fel a figyelmet. A média is lehet elfogadó és szerető média és pont ezzel befolyásolhat.

O. J.: Milyen helye van az ilyen jellegű műsoroknak a közszolgálati Román Televízió, illetve a kolozsvári Területi Stúdió programtervében? Elégnek tartod a rendelkezésre álló műsoridőt?

M. E.: Jelenleg az állami magyar nyelvű televíziózásban két vallásos, illetve egyházi műsor van. (Volt?…) A közelmúltban elhunyt bukaresti kolleganőm, Tövissi Ildikó szerkesztette nagy hozzáértéssel az Út, igazság, élet című vallásos műsort. Ez havonta jelentkezett. De a rovatán kívül ő is készített hasonló témájú műsorokat, filmeket, riportsorozatokat. (Megjegyzés: az előbbi részben az interjú elkészülte után javítottam múlt időre az eredetileg jelen időben fogalmazott állítást. Alázattal, hittel végzett szolgálata véget ért, eltávozott. Ebben a pillanatban számomra elképzelhetetlen, hogy bárki is folytatni tudná az Ildikó által annyi türelemmel, olyan felkészültséggel és igényességgel végzett médiamissziót.)

A kolozsvári magyar adásban szintén havonta, a TVR3 csatornán látható a Teremtett világ című ökumenikus egyházi rovat. Ebben öt egyház van jelen. Annak idején nem volt könnyű elfogadtatni a vezetőséggel egy ilyen önálló műsor indításának szükségességét. Nálunk sok műsoridőre kevés szerkesztő jut, hiszen most már napi adásaink vannak, ezért egyedül én szerkesztem ezeket. De a vallásos jellegű műsorok nem csak itt találnak helyet. A liturgikus évet más műsorokban is „követjük”. Az erdélyi magyar ember élete még mindig szorosan kötődik az egyházhoz: a történelme, a kultúrája, a hagyományai elválaszthatatlanok a keresztény hagyományoktól, az egyháztól. Ilyen értelemben az egyházi élet és a keresztény értékek felmutatása jelenvaló. Persze az is számít, hogy éppen ki a napi felelős szerkesztő. De a kollegák is egyre nyitottabbak efelé. Én minden műsorban lehetőséget látok a keresztény értékek felmutatására.
Ne feledjük el azt sem, hogy a kimondott műsoridők mellett ma már új lehetőségek is vannak: egy film vagy egy riport felkerülhet a YouTube-ra. Akár egy pályázásnál is hasznos lehet egy sajtóban való szereplés. Volt olyan, mozgássérültekről készült filmem, amit osztályfőnöki órán mutattak be és beszéltek meg a gyerekekkel. Az adásoknak utóélete is van.

Másrészt talán gyakran nem is a műsoridőt tartom elégtelennek, hanem az egyház nyitottságát a média fele. Persze gyakran kiderül, hogy egy korábbi rossz tapasztalat az oka annak, hogy nehezen kezdődik el az együttműködés. De minden jel arra mutat, hogy ez a helyzet lassan megváltozik.

O. J.: Beszéld el, kérlek, az – ilyen jellegű – televíziós munkádhoz kapcsolódó leghangsúlyosabb élményeidet!

M. E.: Nem tudom mennyire nevezhető élménynek (talán inkább kihívásnak…) az a tény, hogy öt – a római katolikus, a református, az evangélikus-lutheránus, az unitárius és a baptista – egyház életét, pasztorációs munkáját kellett megismernem ahhoz, hogy ökumenikus egyházi műsorokat készíthessek. Jó lecke volt ez a toleranciából.

Sokat látok, sokat kell elfelejteni. Sokan fogadnak bizalmatlanul, de ritkán mentem el valahonnan rossz érzéssel. Otthon érzem magam más felekezet templomában is, megtanultam az egyházi énekeiket, imáikat, ha tehetem, bekapcsolódom forgatás közben az istentiszteletekbe. Mindezt persze csak úgy lehet, ha megvan a saját erős identitásom.

O. J.: Szűkebb körben ismert más jellegű egyházi szerepvállalásod is. Milyen meggondolásból vállalod a választott munkát?

M. E.: Öt éve vagyok a Szociális Testvérek Társaságának kültagja. A változások után a Hit és fény mozgalomba kapcsolódtam be, később a kolozsvári Mária Szíve plébánia szeretetszolgálatába. Jelenleg a Máltai Segélyszolgálatot vezetem Kolozsváron. Hatvannégy önkéntessel közel kétszáz szociális esetet látunk el: egyedül élő időseken, mozgássérült gyerekeken és családjaikon segítünk, egyik programunk mozgássérült fiataloknak szól. Játszóházat működtetünk, és – ami isteni csoda – egyre több fiatal kapcsolódik be ebbe a tevékenységbe. Őket folyamatosan képezzük. Van, hogy PR munkára kérnek fel egyházi szervezetek, vagy meghívnak egy-egy előadást tartani a közösségi munkáról vagy a keresztény médiáról, ezen belül is a televíziózásról. Soknak tűnik mindez, de bennem mégis egy egységgé áll össze. Szolgálok. Ennyi.

O. J.: Milyen jövőbeli terveid vannak a televíziózás és az önkéntes munka terén?

M. E.: Terveim, vágyaim vagy álmaim?!… Én úgy gondolom, hogy az Úristen mindig kitalálja, hogy éppen hol van szükség rám. Nincsenek nagy terveim. Teszem a dolgom. Hiszek abban, amit teszek. Talán még szeretnék írni. Lassan lenne, amiről.

A jelenlegi erdélyi ferencesek alternatívát látnak a médiában

Többfelé publikált versek szerzőjeként, de a csíksomlyói pünkösdi búcsú szervezésével kapcsolatosan is ismert Borsodi L. László neve. Újabban ferences sajtóreferensként bukkan fel a médiában – ez a tény szolgált apropóként a következő beszélgetés elkészítéséhez.

Ozsváth Judit: A név tehát ismert, de ki van mögötte?

Borsodi L. László: Megtörténhet, hogy a csíksomlyói pünkösdi búcsú szervezésével is összefüggésbe hozzák a nevemet, de nekem abban csak annyi vagy ugyanannyi szerepem van, mint bárki másnak a közel hetventagú önkéntes, főként csíksomlyói és csíkszeredai férfiakból álló rendezőségben. A pünkösdi búcsú főszervezője édesapám, id. Borsodi László nyugalmazott biológiatanár. 1993-ban néhai P. Bartók Albert csíksomlyói ferences házfőnök és jelenleg is a csíksomlyói kolostorban élő P. Márk József atya kezdeményezésére közreműködött abban, hogy a zarándokok évről évre növekvő száma miatt és a búcsú zökkenőmentes lebonyolítása érdekében a ferencesek létrehozzanak egy rendezőséget, amelynek a vezetője azóta is ő. Ebben az önkéntes munkában veszek részt én is mint a papi kordon egyik összeállítója és irányítója.
Az én „ferences történetem” azonban jóval hamarább kezdődik, mint a búcsús rendezés: valamikor a 15. század közepén, az 1440-es években, a ferences barátok csíksomlyói letelepedésével, akik – mint tudjuk – a lelkek pasztorálásán túlmenően nagyon fontos szerepet játszottak mind a térség, mind Erdély és az európai kereszténység oktatási-kulturális életében (iskolát alapítottak, oktattak, könyvnyomtatással és -kiadással foglalkoztak, orgonát építettek stb.). Nagymamámnak és szüleimnek köszönhetően ebbe a hagyományba léphettem én be közel öt és félszáz évvel később, az 1980-as évek közepén mint ministráns gyerek, és azóta folyamatosan ismerkedhetem, újabb és újabb arcait ismerhetem meg ennek a gazdag lelki kincsekkel és szellemi értékekkel rendelkező szerzetesrendnek. Ne tűnjék nagyzolásnak ennek a nagy ívű történeti horizontnak a személyessé tétele, de mint méltatlan utód úgy gondolom, hogy a család által biztosított szellemi-lelki háttérrel összhangban az én öntudatosodásom, ébredezésem, személyiségem későbbi alakulása a (csíksomlyói) ferencesekhez kötődik, nagymértékben nekik köszönhető. P. Pöhacker Balázs (1917–1992) akkori erdélyi tartományfőnök, csíksomlyói házfőnök és P. Márk József, valamint Sztrátya Romuáld testvér olyan szellemi erőteret és lelki közeget képeztek, amely életem további alakulását, világnézetem formálódását jelentősen meghatározta. Úgy érzem, általuk a hit kegyelmére tettem szert, magatartást tanultam, kultúrával találkoztam. Alkotó emberként, irodalomtanárként ma úgy gondolom, hogy a szövegekkel való első élményszerű találkozásom is a csíksomlyói kegytemplomhoz, a ferences szellemiséghez kapcsolódik. Ministránsként ugyanis nagyon sokszor olvastam a szentmiséken, és ahhoz, hogy feladatomat jól végezhessem, szükséges volt, hogy egyszer a magam számára értelmezzem a szent szövegeket. A szövegértés első mozzanatai, valamint az olvasás megszeretése hozzájuk is kapcsolódik. Ahogy az idő telt, nyilván változtam, és az életkori sajátosságoknak megfelelően változtak vállalt szerepeim is a ferencesek életében. Közben változtak a személyek is a renden belül, hiszen az 1990-es politikai rendszerváltozást követően a ferences rend megfiatalodott. Egy valami azonban nem változott meg: a mindenkori renddel való jó kapcsolatom, ami nyilván mindig személyekhez való kötődést is jelentett és jelent, de nemcsak. A magyarázatot az egyes ember fölötti Szent Ferenc-i szellemiségben látom, ami részükről az állandó, hiteles és pózoktól mentes magatartásban nyilvánul meg, amelyben, hála Istennek, eddig nem sikerült csalódnom. Az önmagamra eszmélésben és találásban a családon és a ferenceseken kívül nagy szerepe volt egykori középiskolámnak, a csíkszeredai Márton Áron Gimnáziumnak is: Csutak Judit tanárnő magyaróráin kezdődött el számomra a szépirodalommal való értő foglalkozás, ott kezdtünk megtanulni gondolkodni és rendszeresen dolgozni. A mintegy tizenhárom nyelvet beszélő néhai Miklós József tanár úr latin és francia órái nemcsak a nyelvek szépsége iránti vonzalmat keltették fel bennem, hanem a tanár úr elbűvölő műveltsége és egyénisége arról is meggyőzött, hogy tanulni érdemes, tudni jó, hasznos és élvezetes. Az ő magatartása értette meg velem, hogy ha a nagy tudáshoz nagy emberi kvalitások társulnak, akkor olyan rendkívüli személyiséggel hozott össze a gondviselés, akitől tanulni kiváltságot jelent, s akinek attitűdje meghatározó lehet egy életre. Miklós tanár úr azt mutatta meg, hogy nem szabad másként, csak alázattal közelíteni a tudás, a műveltség különböző doméniumaihoz.
A középiskolás évek vége a ministrálás végét is jelentette. Egyetemista éveim elején, 1996-ban kerültem az említett rendezőség kötelékeibe, amelynek most már nemcsak pünkösdkor, hanem az év minden hónapjában, gyakorlatilag minden vasárnapi szentmisén vannak feladatai.

1996–2000 között egyetemista voltam a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem Filológia Karának magyar-angol szakán. Ebben a periódusban kezdtem el publicisztikai írásokat és verseket közölni a Vasárnapban. Kolozsvárt az újraindult Szent Bonaventura ferences kiadó gondozásában – Fodor György barátom hatékony közreműködésének köszönhetően – 1998-ban jelent meg első verseskötetem Átmenetek címmel, amelyhez az előszót P. Benedek Domokos akkori tartományfőnök írta. Szegről-végről tehát szakmai, költői pályám indulásánál is ott voltak a ferencesek: a mondott szóval való első találkozásaim után ott voltak első tétova lépéseimnél, és figyelték, hogyan fogok bánni az írott szóval, a saját költői nyelvvel, amelynek képződésében oly fontos szerepük volt, van számomra.

Az indulás áldásaként is értelmezhető, hogy verseimet, később tanulmányaimat befogadták és ma is közlik mind az erdélyi, mind a magyarországi folyóiratok: a Bárka, a Forrás, a Helikon, az Irodalmi Jelen, a Kortárs, a Korunk, a Látó, a Magyar Napló, a Székelyföld és a Tiszatáj. További versesköteteim Viszonylatok (2000), Ellenpontok (2003) és Félemelet (2007, Hargita Kiadóhivatal, Csíkszereda) címmel láttak napvilágot. Természetesen abban, hogy idáig eljutottam, meghatározó szerepe volt a tulajdonképpeni szakmai felkészülésnek, a négy év egyetemi időszaknak, annak, amit az alatt az idő alatt tanulhattam, láthattam, megérthettem, és ahogy megérthettem. Az egyetemi évek mind a mai napig nagy hatással vannak nemcsak alkotói, hanem irodalomértelmezői gyakorlatomra is. Az írás mellett ugyanis mindennapi munkám a tanítás, amelynek keretében értelmezek és értelmeztetek, valamint – bár hatékonyságát illetően egyre szkeptikusabb vagyok, ezért semmiképpen nem patetikusan értendő – kultúraközvetítést folytatok. 2000-ben tudniillik, államvizsga után, visszatértem egykori középiskolámba, a csíkszeredai Márton Áron Gimnáziumba, ahol azóta is irodalmat tanítok, vagy ahogy ezt mindig pontosítani szoktam: „igyekszem tanítani”. A tanulás, a vers- és tanulmányírás, később a tanítás mellett is minden időszakban volt valamilyen kapcsolatom a publicisztikával és a szerkesztéssel, bár az utóbbi kettő közül egyikben sem vagyok szakember, inkább igyekvő amatőrként határoznám meg magam. 1995-ben – a középiskolai és az egyetemi tanulmányok közötti „kényszerpihenőt” jelentő egy év alatt – Gergely István volt csíksomlyói plébános megkért, hogy szerkesszem a csíksomlyói plébánia által kiadott Kistestvér című, kéthetente megjelenő ifjúsági lapot. Nagyon élveztem azt a munkát. Ma is nosztalgiával gondolok arra az egyéves amatőrködésre: volt külön szerkesztőségi szobám, akkor ismerkedtem a számítógépes szerkesztéssel, és egy kicsit megtapasztaltam abból, hogy mit jelent határidőre begyűjteni, nyomdakész állapotba hozni anyagokat. A szerkesztés iránti vonzalmam kezdete ehhez az egy évhez kapcsolódik. Az egyetemi évek alatt aztán írtam ugyan rövid tudósításokat, tárcákat, de egy ideig a szerkesztői „ambíciókat” háttérbe szorította a tanulás. Amikor tanár lettem, ismét utolért a „szerkesztői”, most már „főszerkesztői” státusz: 2001-től kollégáimmal én szerkesztem A Márton Áron Gimnázium Évkönyvét, amelyet évente adunk ki 250-300 oldal terjedelemben. Ez a munka már komoly energiákat mozgósít, évről évre legjobb tudásunk szerint igyekszünk összeállítani a kiadványt.Ilyen előzmények után mondtam igent a ferenceseknek, és vállaltam el tanítás mellett a sajtóreferensi teendőket.

O. J.: A ferences rend hangsúlyosan jelen van Erdély történetében, az atyák tevékenysége évszázadok óta gazdagítja a honi katolikusságot – jó, hogy így van ez a jelenben is. És jó, hogy munkájuk a sajtóban is nyilvánosságot kap. Hogyan alakult ki ennek szükségessége?

B. L. L.: Elmondásuk szerint a ferences testvérek abból a felismerésből indultak ki, hogy nem helyes és nem elég szidni a médiát annak káros hatásai miatt, mert azzal nem fogják megszüntetni, de még megváltoztatni sem tudják az írott vagy az elektronikus sajtó hatékony és kártékony működését. Arra gondoltak, ha annyiféle, a média által felfuttatott személynek, eseménynek, jelenségnek, szellemi divatnak helye van a sajtóban, amelyek közül sok éppen azáltal válik „jelentésessé”, és létezik, mert beszélnek róla, akkor miért ne lehetnének jelen azok az igazán lényeges vallási események, egyházi rendezvények, hitünkkel kapcsolatos történések, amelyek megjelenésük által megszólítanák azokat a rádiót hallgató, tévét néző, újságot olvasó vagy az interneten kereső jó szándékú (keresztény) embereket, akik ugyan a kor eszeveszett tempója szerint élnek, de fogékonyak lennének az üdvösség hírére. A jelenlegi erdélyi ferencesek tehát a médiában nem ellenséget látnak, hanem alternatívát, arra való lehetőséget, hogy a szószékről elhangzó prédikációkon, a hittanórákon vagy a különböző lelki programokon kívül az írott és az elektronikus sajtó különböző fórumain keresztül is megszólítsák az istenkereső, a gazdasági mellett erkölcsi és lelki válságba került 21. századi embert. A média jó lehetőség arra, hogy a ferencesek hírt adjanak, vagy beszámoljanak a Szent István királyról nevezett Erdélyi Ferences Rendtartomány különböző kolostoraiban és templomaiban történő vagy megtörtént eseményekről, lelkigyakorlatokról, ifjúsági programokról, kulturális-vallási rendezvényekről. Úgy gondolják, hogy az interneten, a rádió hullámhosszán, az újságok hasábjain keresztül a Szent Ferenc-i szellemiség és életszemlélet eljuttatható oda, ahol nincs ferences jelenlét, és bíznak abban, hogy így többen megszólíthatók azok közül, akikben nincs meg a nyitottság arra, hogy templomba menjenek, és intenzívebben részt vegyenek az egyház életében. Az egyházi sajtó nyújtotta lehetőségek mellett tehát főként a világi médiában való jelenlétet érzik szükségszerűnek. Köztudott ugyanakkor, hogy az erdélyi ferences rendtartomány súlypontja a csíksomlyói kegyhely. Évről évre egyre nagyobb érdeklődés irányul Csíksomlyó felé, és ennek eredményeként sok hír és információ érkezik, amit jelenlegi szolgálatuk mellett a csíksomlyói testvéreknek nem lenne idejük rendszerezni és feldolgozni. Fr. Péter Arthur házfőnök, aki a rend részéről a sajtóreferens közvetlen felettese, többek között ezért is kezdeményezte a rendi elöljáróknál egy sajtóreferensi állás létrehozását. Napjainkban ugyanis nemcsak a fizikai valóságában álló templomot keresik a hívek, hanem igény van a kegyhely virtuális megközelítésére is. Erre csak akkor van és lesz esély, ha a ferences testvérek által felállított sajtóiroda jól látja el feladatát, betölti ez irányú funkcióját. A hírek ugyanakkor nemcsak befelé érkeznek, hanem nagyon sok információt kell eljuttatni mind az országba, mind a nagyvilágba. A ferencesek ebben a vonatkozásban is elvárásokat fogalmaztak meg a sajtóreferenssel szemben, ami nyilván a ferences rend tagjaival való szoros együttműködés révén valósulhat meg.

O. J.: Milyen gondolatokkal, tervekkel vállaltad el a felkínált munkakört?

B. L. L.: Azt, hogy a sajtóreferensi munkakört elvállaltam, leginkább a bevezetőben felvázolt előzmények magyarázzák, mint ahogy ezeknek az előzményeknek az alapján döntött úgy a provinciális, fr. dr. Orbán Szabolcs és a ferences rend elöljárósága is, hogy engem választanak. A számomra megtisztelő felkérés és a 2010. május 1-jei dátummal történt kinevezés a lelki vonatkozásokon túl kihívást jelentett és jelent. Tudtam, hogy itt valami olyasminek válok – jó esetben – aktív szereplőjévé, ami előzmény nélküli az erdélyi provincia történetében, ugyanakkor az is hamar nyilvánvalóvá vált, hogy van, ahová mintáért, segítségért folyamodni. 2010-ben ugyanis már egy éve működött Magyarországon a Magyarok Nagyasszonya Ferences Rendtartomány sajtóirodája. Példásan működő honlapjuk (www.ferencesek.hu) és főként Szerdahelyi Csongor ferences sajtóreferens, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia sajtóirodájának vezetője által végzett médiamunkába való közvetett bepillantás némi segítséget jelentett az indulásnál. A többit nekem kellett kitalálnom, illetve fr. Péter Arthur csíksomlyói házfőnökkel gondoltuk végig az éves, illetve az aktuális teendőket. A rendi elvárások tulajdonképpen találkoztak a sajtóreferensi munkával kapcsolatos elképzeléseimmel. Egyrészt azzal a meggyőződéssel vágtam bele ebbe a munkába, hogy nekem a ferencesek közelében élni, velük együtt dolgozni, és így még szorosabb kapcsolatot tartani jó, és hogy ami jó érzésből születik, az kifelé sem lehet túl rossz. Másrészt – mivel úgy gondolom, hogy a személyes érzésekre alapozni jó hátszelet jelenthet, de egyáltalán nem elégséges – azzal az elgondolással vállaltam el a sajtóreferensi munkakört, hogy kellő felkészültséggel, állandó önképzéssel, a renden belül és kívül történő jó kommunikáció megvalósításával igyekszem hozzájárulni ahhoz a ferences elképzeléshez, amely minél több ember megszólítását, a ferences szellemiségnek a sajtó általi közvetítését és így minél szélesebb körben való megismertetését tűzte ki célul.

O. J.: Mit fed a te tevékenységed?

B. L. L.: A tevékenységem többrétű. A legfontosabb feladatom a sajtóorgánumokkal való rendszeres kapcsolattartás. Ez azt jelenti, hogy igyekszem mindig naprakész információkkal ellátni a magyarországi egyházi, valamint az erdélyi egyházi és világi média különböző fórumait – újságokat, rádiókat, televíziókat és internetes portálokat. Annak, hogy ezt a feladatot folyamatosan, jól el tudjam látni, több feltétele is van. Egyrészt nagyon fontos a rendtartomány különböző kolostoraiban élő szerzetesekkel való állandó kapcsolattartás, hogy időben megkapjam a ferences templomok liturgikus programját, a kolostorokban vagy a hozzájuk tartozó intézményekben sorra kerülő rendezvények menetrendjét, vagy a már lezajlott eseményekről szóló híradást, tudósításokat. Másrészt fontos az is, hogy – magam is tájékozódva a sajtóban – figyeljek azoknak a fórumoknak az igényeire, amelyekkel kapcsolatban vagyok, pontosan tájékoztassak, megfelelő információkkal, sajtóanyaggal szolgáljak, ha hozzám fordulnak.

A sajtófigyeléssel szorosan összefüggő másik háttérmunkám egy minél átfogóbb, provinciai szintű ferences sajtóarchívum létrehozása. Ez már 2010 nyarán elkezdődött Csíksomlyón. Egyelőre 1990-ig visszamenően gyűjtünk minden erdélyi ferences tematikájú írott, videó- és hanganyagot. Elsősorban írott és digitális sajtóanyagot gyűjtünk, de a gyűjtés kiterjed könyvekre is. Nyilván ehhez én egyedül túl kevés lennék, ebben a munkában a ferences testvérek egy része és jó szándékú, a ferences ügyet magukénak érző önkéntesek is segítenek. Itt hadd említsem meg dr. Bodó Márta főszerkesztő és Dénes Gabriella egyetemista újságíró nevét, akik a Vasárnap és a Keresztény Szó ferences cikkeinek a gyűjtését vállalták fel, továbbá köszönet illeti Takács Éva újságírót, a Hargita Népe munkatársát, aki hozzájárult a lap csak írott formában létező ferences anyagainak összegyűjtéséhez; még meg kell említenem Józsa Zsuzsát, a Háromszék című napilap munkatársát, aki folyamatosan figyeli és félreteszi a ferences témájú lapszámokat, valamint Ferencz Kornéliát, a Mária Rádió csíksomlyói stúdiójának önkéntesét, aki a rádió összes ferences anyagának gyűjtéséről biztosított bennünket.
Ha az eddigiek inkább háttérmunkának nevezhetők, akkor közvetlenebb szerepvállalást jelent az, hogy én magam megyek el különböző ferences események helyszínére, és személyesen tudósítok országos és megyei heti- vagy napilapoknak, internetes portáloknak. Volt már példa arra is, hogy ferences témájú interjút vagy tanulmányt készítettem irodalmi folyóiratnak, illetve könyvbemutatót is tartottam. A felsoroltakon kívül még meg kell említenem a Csíksomlyói Ferences Kolostor honlapjának, a www.csiksomlyo.ro-nak a szerkesztését, frissítését, illetve azt, hogy 2011 márciusában rendi jóváhagyással, fr. Péter Arthurral együtt elindítottunk a szegedi Ferences Evangéliumi Esték mintájára Ferences Óra címmel egy előadássorozatot. Sajtóközleményünkben körvonalazott célkitűzésünk egybehangzó azzal, ami a sajtóreferens munkájával szemben támasztott elvárásként is megfogalmazódott. „Úgy gondoljuk – áll a sajtóközleményben –, hogy a 21. század kezdetén nem elég csupán prédikáció keretében választ keresnünk és adnunk a modern kor elvárásaira és kihívásaira, hanem meg kell találnunk azt a közeget és alkalmat, amelyen keresztül még több embert megszólíthatunk, eljuttathatjuk hozzájuk az evangélium Szent Ferenc-i derűjét és természetszeretetét, reagálva és megoldásokat keresve a korunkat foglalkoztató legégetőbb lelki, társadalmi, gazdasági, tudományos problémákra, együtt gondolkodva azon, mi húzódhat meg egy-egy kulturális képződmény, jelenség mögött.” Ezzel az elképzeléssel indítottuk útjára 2011. március 13-án a Ferences Órát, amely a tervek szerint éves tematikával, évente öt-hat alkalommal, alkalmanként egy egyórás előadással jelentkezik a csíksomlyói kegytemplomban a vasárnap délelőtti nagymise után. Meghívottai olyan neves tudósok, tanárok, papok vagy művészek, akikről úgy gondoljuk, hogy véleményük elgondolkodtató, irányadó lehet a választott tematikán belül, és megközelítésük, értékrendjük összeegyeztethető a csíksomlyói kegytemplom légkörével, Csíksomlyó értékközvetítő, értékképző szerepével. A 2011-es év témája: ember–környezet–társadalom. Az idei első meghívott dr. Hetesi Zsolt budapesti asztrofizikus volt, továbbá fr. dr. Barsi Balázs sümegi ferences lelkigyakorlat-vezető, Kányádi Sándor költő, dr. Kellermayer Miklós pécsi orvos, sejtkutató, valamint fr. dr. Orbán Szabolcs ferences provinciális és teológiai tanár lesznek az előadók. Ezeknek a rendezvényeknek a lebonyolítása a téma kitalálásától kezdve, az előadók felkérésén át a sajtóban való beharangozásig, a plakátszerkesztővel való kapcsolattartásig, a plakátok kifüggesztéséig és a megjelent sajtóanyag begyűjtéséig, Arthur testvérrel közös munkánk. Reméljük, nem lesz eredménytelen!

O. J.: Milyen lehetőségeket látsz abban, hogy a ferencesek tevékenysége, illetve az általuk képviselt lelkiség egyre nagyobb publicitást kapjon?

B. L. L.: A kérdést kétféleképpen értem: egyrészt arra gondolok, hogy milyen lehetőségek vannak arra, hogy a ferencesek tevékenysége és az általuk képviselt lelkiség helyet kapjon a médiában, másrészt arra, hogy milyen hosszú távú hozadéka van annak, ha helyet kap a ferencesség a sajtóban. Azt gondolom, a lehetőségek adottak: eddigi munkám során szerzett tapasztalataim összhangban vannak saját korábbi ferences-élményeimmel, vagyis azt látom, hogy Erdélyben a ferenceseknek még mindig hitelük van, megkockáztatom, hogy hitelesek mind a világban, mind az egyházon belül. Amit mondanak, arra odafigyelnek (még) az emberek. A sajtó is nyitott a ferencesek tevékenységére: egy-két szélső liberális, egyházellenes hírportált kivéve helyet ad az emberek ferences szellemiség iránti igényének. Itt most nem a katolikus egyházi sajtóra gondolok, hiszen az mindig nyitott, keretet biztosít a ferences szónak, hanem elsősorban a világi sajtóorgánumok viszonyulására. Bár a pluralizmus és a sokszínűség liberalizmusának diktatúráját éljük, jó azt tapasztalni, hogy az oly gyakran rosszul értelmezett sajtószabadságban a ferences hangnak, szellemiségnek felismerhető helye van a kaotikus, divatszlogenektől terhes médiában, amely a világban való történéseknek a leképeződése. Lehet, hogy naiv látásmódra vall, amit mondok, de hiszek abban (mert ha nem hiszünk benne, akkor a mai viszonyok között mi lehet a keresztény sajtó alapállása), hogy közélet és sajtó viszonya pozitív értelemben fordított relációként is elgondolható: eszerint amennyiben a média nagymértékben alakítja a közéletet, akkor ebben az állandó, rendszeres és minőségi ferences jelenlét maga is alakító, befolyásoló tényezővé válhat. Nem kapitális társadalmi struktúraváltásban hiszek, nincsenek bennem forradalmi álmok, csupán azt gondolom, hogy olyan reális alternatívát nyújthat a ma sajtódeterminált emberének, ami kapaszkodót, alternatívát, reményt jelenthet számára, útjelzőt a keresésben. A ferenceseknek természetesen ez nem kevés erőfeszítésbe kerül, hiszen nem könnyű jól megalapozott koncepcióval, állandóan minőségi módon, tudatosan, lényeges mondanivalóval jelen lenni az írott és elektronikus médiában.

O. J.: Hol látod a ferences sajtóanyagok helyét az erdélyi magyar katolikus sajtóban? Milyen a viszonyotok a különféle szerkesztőségekkel?

B. L. L.: Ahhoz, hogy ez az állandó, tudatos jelenlét megvalósuljon, hogy a ferences hang felismerhető, igényes szólam és lelkiség legyen mind az erdélyi magyar katolikus és világi sajtóban, arra van szükség, hogy jó kapcsolatokat építsünk ki a különböző szerkesztőségekkel, az írott és az elektronikus sajtó képviselőivel. Elmondhatom, hogy ez ügyben nincsen fennakadás. A ferences sajtóanyagoknak az erdélyi magyar katolikus média fórumai közül állandó helye van a Vasárnapban, a Keresztény Szóban, a Mária Rádióban, a gyulafehérvári főegyházmegye honlapján, korábban a Krisztus Világosságában. Néhány saját fórumunk is van: a Mária Rádióban Fr. Böjthe Mihály rendtartományfőnök-helyettes, Székelyudvarhelyen élő ferences testvér kéthetente, keddenként jelentkezik a Ferences Félóra nevű adással, a rádió csíksomlyói stúdiójában pedig a helyi ferencesek az adások gyakori szereplői. Fr. Laczkó-Dávid Anaklét Csíksomlyón élő szerzetes Csíksomlyó Üzenete címmel szerkeszt lelkiségi folyóiratot, amely a csíksomlyói kegyhely negyedévente megjelenő kiadványa. Ide sorolható még az évente egyszer megjelenő Csíksomlyó Magazin című folyóirat, amely mindig pünkösdkor lát napvilágot Gulyás László magyarországi médiaszakember szerkesztésében. És akkor még nem beszéltünk arról az egyedülálló ferences médiabázisról, amelyet fr. Böjte Csaba dévai ferences szerzetes működtet, élén a www.magnificat.ro honlappal. Ami a határon túli egyházi médiát illeti: a Duna Televízió Élő Egyház című műsora ad helyet ferences sajtóanyagoknak (legutóbb a Ferences Órának), és a Nemzet Televíziója évek óta közvetíti a csíksomlyói pünkösdi búcsút is. Az Új Ember, a Keresztény Élet és a Magyar Kurír általában a csíksomlyói pünkösdi búcsúról szóló híradásokra szorítkoznak.
Essék szó a világi sajtóban való jelenlétünkről is. (Ha nem is elég széles a merítés, bízunk abban, hogy a jövőben még több fórumon jelen lehetünk.) Már az 1990-es évektől állandóan jelen vagyunk a Csúcs Mária és Csúcs Péter által vezetett, most EPI-Info néven futó stúdió anyagaiban, a Hargita Népe és a Csíki Hírlap, valamint az Udvarhelyi Híradó című Hargita megyei, illetve városi napilapokban. 2011 márciusától – ez az utóbbi időszak egyik sikeresnek mondható megvalósítása – állandó ferences rovatunk van a Csíkszereda Város Polgármesteri Hivatala által havonta kiadott szereda.Origo című programmagazinban, amelyet a szerkesztő, Mihály Réka ajánlott fel. Híreinket továbbá közzéteszi a Marosvásárhelyi Rádió, a Bukaresti Rádió magyar szerkesztősége és a helyi, csíkszeredai szórású kereskedelmi rádiók, a Krónika országos napilap Eklézsia című oldala, a www.erdely.ma és a www.plusportal.ro internetes hírportálok stb. Úgy vélem, minden szerkesztőséggel és szerkesztővel a jó viszony alapja a korrekt, hiteles kommunikáció.

O. J.: Milyen kihívásokat rejt ez a munka? Milyen további terveid vannak?  

B. L. L.: Ez a munka csak kihívásokból áll: állandóan olvasni, figyelni kell a sajtót, hogy semmit el ne szalasszak abból, amit a ferencesekről írtak, vagy amit maguk a ferencesek írtak. Az információkkal, a különböző ferences rendezvények naptárával mindig naprakész kell, kellene lennem, hogy a sajtóorgánumokat időben tudjam tájékoztatni a leendő eseményekről. A már lezajlottakról rövid idő alatt kell tömör tudósításokat készítenem, hogy minél hamarabb, első kézből számolhassak be a történésekről.

Ez a munka nem egyszemélyes vállalkozás: a sajtóreferens munkájának buktatója épp az lenne, ha egyedül szeretne mindent megoldani, mert annyira szerteágazó, hogy egymaga képtelen lenne fenntartani a munkakör eredeti szerepét és funkcióját. Éppen ezért a megoldás az állandó, közvetett vagy közvetlen kommunikáció mind befelé, a ferences rend, mind kifelé, a különböző szerkesztőségek, stúdiók tagjaival. Ha a sajtóreferensi munkám terén a Ferences Óra továbbfejlesztésén és állandósításán túl vannak terveim, akkor az nem más, mint fenntartani a jelenlegi kapcsolatrendszert, javítani a kommunikációs bázist ott, ahol erre szükség mutatkozik, és fokozatosan megnyerni az erdélyi ferences ügynek és Csíksomlyónak minél több sajtóorgánumot határon innen és túl, egyházi és világi körökben egyaránt.

Hiszem, hogy a rendalapító a leginkább követendő példakép ezen a téren, aki nemcsak az emberek, hanem a madarak és a gubbiói farkas nyelvén is tudott beszélni, közvetíteni tudta számukra az üdvösség jó hírét. Bár meggyőződésem, hogy nem a könnyebbik részt választotta, meglehet, néha könnyebb a madarakat megszólítani…

Egyetlen nézőért is érdemes!

A Duna Televízió műsoraiban és a hazai közszolgálati televízió magyar adásában látott tudósítások végén gyakran felbukkan a „Készítette: Csúcs Mária és Csúcs Péter” felirat. Alábbi beszélgetésünk a Csíkszeredában élő és dolgozó háromgyermekes Csúcs házaspárral készült.

O. J.: Mikor és hogyan kezdődött televíziós munkátok? Milyen állomásaitok voltak/vannak ezen az úton?
Csúcs Mária: Televíziós munkánk valójában 1992 decemberében, a Duna Televízió születésével egy időben kezdődött. Akkor gondoltunk először arra, hogy ha már a nemzetnek is van televíziója, miért ne lehetne városunknak, Csíkszeredának is helyi televíziója. Akkor „találtuk ki” a Csíki Tv-t.

Csúcs Péter: 1993 első hónapjaiban kezdtem délutánonként a helyi kábeltelevíziónak dolgozni. Akkor kezdtem győzködni a cég tulajdonosát, hogy indítson egy helyi televíziót és ezzel többen fognak csatlakozni a kábelhálózathoz is. Esténként egy kölcsönkért számítógépen írtam programokat a képernyőn megjeleníthető feliratok szerkesztésére. Ennek a munkának az eredményeként született aztán a Csíki Tv első emblémája és elkészültek az első képernyős feliratok is. A „próbaadás” 1993. május 17-én volt, majd május 19-én indult a Csíki Tv első műsora. Csíki Zsolt kollégával feliratozott híreket, hirdetéseket, műsorprogramot szerkesztettünk képernyőre. Az első Csíkszeredában filmezett anyag júniusban került adásba, méghozzá vágatlanul.

Cs. M.: A Csíki Tv első vágott és szerkesztett anyagaiban a város régi arculatát idéző, augusztus 6-án megnyitott fotókiállításról és az augusztus 8-án tartott első utcabálról tudósítottam. Ez utóbbi volt a „vizsgamunkám”, amivel több mint negyven jelentkező mellett, a többlépcsős vizsgán az általunk alapított televíziónál meghirdetett szerkesztő-riporteri állásra felvételiztem. Így kezdődött a televíziós munkánk. Erre épült később a Duna Televíziós tudósítói munkánk. 2001-től szabadúszóként dolgozunk, saját stúdiót alapítottunk. Legtöbb műsorunk a Duna Televíziónak készült, több mint egy évtizede tudósítunk az RTV magyar adásának és néhány évig a Magyar Televíziónak is dolgoztunk. Természetesen nem csak „dolgozva tanultunk”. Érettségi után mindketten a brassói műszaki egyetemen tanultunk, egyetem után számítógép-programozást is. A televíziózásról a hazai és magyarországi továbbképzéseken bővítgettük ismereteinket. Péter az operatőri munkára és a montírozásra szakosodott. Én a nagyváradi Ady Endre Sajtókollégiumban újságírást, majd Budapesten, a Dunaversitas mesterkurzusán két éven át a szakma jeles képviselőitől tanulhattam a televíziózást. A továbbképzések, a rendkívül gyorsan újuló technika megismerése és követése, a szakmai elvárásoknak való megfelelés nagyon fontos ezen a téren is. És erre a három gyermek nevelése mellett is mindig időt kellett fordítsunk.

O. J.: Gyakorló katolikusok vagytok. Gondolom, az ilyen irányú meggyőződést, elköteleződést nem lehet „kamerán kívül hagyni” munka közben sem. Úgy tűnik, nem is hagyjátok. Gyakran látni neveteket a keresztény hitélettel, értékekkel kapcsolatos tudósítások végén. Mennyire van szabadságotok a témaválasztás terén? Milyen prioritási elveket követtek ilyen téren?

Cs. M.: Szoktam is mondani, hogy meggyőződésből vállaljuk hitünket. Ezt semmiképp sem lehet „kamerán kívül hagyni”. Úgy gondolom, ez nemcsak akkor nyilvánul meg, amikor egyházi, vallási témákról tudósítunk. Az egyházi élettel kapcsolatos témák közszolgálati híradóban való megjelenítését is fontosnak tartom. Csíkban, a tömbben élő katolikusok vidékén mondhatni egymást érik az egyházi események, rendezvények. A híradókban ezekről egyperces beszámolók készülhettek. Hogy nagyobb teret kapjanak a Csíki Tv-ben ezek a fontos és lelket simogató helyi események, 1996-ban indítottuk el a Csíki harangszó című műsort és 2009. júliusáig, talán két év egy-két nyári hónapja kivételével, heti rendszerességgel készítettük, 2001 után már saját stúdiónkban. A nagyon fontos eseményekről természetesen a Duna Televízió Élő egyház című műsorában is beszámolunk. Ez utóbbinál a „témaválasztás” a hírérték szerinti szempontokat követi. Általában heti egy csíki esemény „fér” adásba, ez már részünkről jókora szelektálási szempont, ugyanakkor figyelnünk kell a körzetünkben élő protestáns testvéreink rendezvényeire is. Akár vallási témát, akár más témát dolgozunk fel, a legfontosabb szempontunk az objektivitás.

O. J.: Bizonyára ismert előttetek is a mondás: a jó házasságok (egyik) titka, hogy a házastársak ne csak egymás szemébe, de egy irányba is tudjanak nézni. Ti nem csak képletesen, de szó szerint is ugyanabba az irányba kell fordítsátok „tekinteteket”, azaz kamerátokat és mikrofonotokat. Könnyen megy ez számotokra?

Cs. P.: Szerintem igen. Kiegészítjük egymás munkáját, „összeszoktunk” a szakmában is. Az egymásba vetett bizalom a szakmában is fontos.

Cs. M.: A televíziózás különben is csapatmunka. Ráadás, hogy mi már a téma kiválasztásánál megbeszéljük, mi miért lehet fontos, mit hogyan lehetne a nézőknek is bemutatni. A forgatásnál sokszor elég egy tekintet, aprócska jelekből értjük egymást. Az anyagok montírozásánál azért előfordultak és előfordulnak viták. Mindkettőnknek van elképzelése, nos, ezeket „egyeztetjük”.

O. J.: A tömbkatolikus vidékeken, gondolom, sokfelé ott „hevernek” a médiában bemutatható vallási témák. Elsőre azt gondoljuk, hogy könnyű dolgotok van, amikor ilyen jellegű munkába fogtok, én mégis azt sejtem, hogy bőven akad kihívás is. Beszélnétek ezekről?

Cs. M.: Amíg a Csíki harangszót készítettük, gyakran kihívás volt a heti félórás–húszperces műsor összeállítása. A témaválasztás nem csak eseményekhez kötődött. Ha utólag értesültünk az eseményekről, akkor az ott születő fontos, közérdekű döntésekről egy-egy rövid hírt készítettünk. A szervezők meg kellett tanulják, ha azt akarják, hogy képernyőre kerüljön egy beszámoló, előtte kell értesíteniük bennünket. A műsorok igényes, alapos munkát követelnek, akár a helyi tévében, akár a nagyvilágban nézett csatornán kerülnek adásba. Úgy érzem, ezt nem szabad másképp csinálni. Számomra mindig fontos az embertársak iránti tisztelet és a szakmai alázat. A közérthetőség érdekében képes vagyok többször is átírni a szövegeimet, ha szükséges, alakítgatom, tömörítem, újra és újra ellenőrzöm a benne szereplő adatokat. Már egy éve készítettük a Csíki harangszót, amikor egy tanár azt mondta, hogy ő csak azért nézi ezeket a műsorokat, hogy kiszűrje a hibákat. Döbbenten kérdeztem, hogy hány tárgyi tévedést talált? Azt mondta, hogy azonnal szólt volna, ha talál… Szerintem minden tudósítás, minden témafeldolgozás szakmai kihívás. Annak is információt közvetít, aki jelen volt a rendezvényen, és annak is, aki csupán beszámolónkból értesül az ott történtekről. Abban a tudatban dolgozom, hogy az egyházi események üzenete általunk olyanokhoz is eljuthat, akik úgymond „párhuzamosak a témával”. Ez a munka ezért is nagy felelősséggel jár.

Cs. P.: Bennünket a tapasztalat tanított arra, hogy hitélettel kapcsolatos műsorokat érdemes készíteni. Még egyetlen nézőért is érdemes! Azt szokták mondani, hogy a téma a földön hever, csak le kell hajolni érte. Amikor a Csíki harangszó műsorait készítettük, bizony sokszor fordult elő, hogy csütörtökön még nem tudtuk, mi lesz vasárnap adásban. Nem azért, mert nem gondolkoztunk rajta, hanem azért, mert nagyon sok más megrendelésnek is eleget kellett tennünk, és a hétvégi műsorhoz nem volt időnk anyagot gyűjteni. Olyankor még azért is imádkoztunk, hogy összejöjjön péntekre-szombatra egy olyan rendezvény, amivel kitölthetjük a műsoridőt. Hogy a heti félórás műsor elkészítése mennyi munkát igényel, azt csak az tudja, aki a szakmában dolgozik. Mi ezt a műsort úgymond „szabadidőnkben”, évekig ingyen és csupán a nézőkért gyártottuk. Sokan ezért furcsán is néztek ránk. Sokszor voltunk olyan helyzetben, hogy év végén bejelentjük, ennyi volt, köszönjük nézőink figyelmét. És olyankor mindig kaptunk egy jelt, hogy ne hagyjuk abba.

Cs. M.: Egyik évben például Tamás József püspök úr nekünk ajándékozta egyik könyvét, és a dedikációban köszönetét fejezte ki a műsorainkért. Mikor elolvastuk, csak annyit mondtunk: érdemes tovább folytatni a műsort. De volt részünk másfajta bíztatásban is. Egyik évben az adventzáró műsorunk készítése végén, talán a túlterheltség miatt lefagyott a számítógép. Akkor még vasárnap délben került adásba először a műsor, és este az ismétlése. A késés miatt a Csíki Tv stúdiójába többen is telefonáltak, az adásbejátszó pedig az érdeklődőknek megadta a mi itthoni számunkat, hogy tőlünk kérdezzék a késés okait. Közben már szaladt a fiam a DVD-vel a stúdió felé, amikor a kedves néző felhívott. Nagyon dühös volt és leteremtett, hogy mit képzelünk, neki annyira fontos ez a műsor, ágyhoz kötött, nem tud templomba járni és egyetlen lehetősége, hogy megtudja, milyen egyházi események vannak a városban az, hogy megnézi a Csíki harangszót. Akkor azt sem tudtam, hogy sírjak vagy örüljek a hívásnak. A műsor közben elindult, és én még mindig beszélgettem a nézővel. Akkor ez a telefonbeszélgetés segített, hogy képernyőn maradjon a Csíki harangszó…  

O. J.: Miként értékelitek a keresztény média szerepét az erdélyi magyarság életében? Saját nézőpontotokból milyen szükségét, illetve lehetőségét látjátok a keresztény szemléletű elektronikus médiamunkának?

Cs. M.: Az úgynevezett „keresztény média” itt, Erdélyben néhány kiadványra és a Mária Rádióra korlátozódik. Az elektronikus médiában nagyon kevés a magyar nyelvű egyházi műsor. És kevesen vállalják ezek szerkesztését is. Pedig úgy gondolom, hogy jelentős szerepe lenne, hiszen ezek a műsorok a reményt, Isten szeretetét kellene hirdessék. Túl kevés lehetőség, adásidő adódik ilyesmire, és túl hosszú volt az Istent és a keresztény értékeket tagadó kommunista diktatúra! Úgy érzem, ez lehet az oka a nagyon sok embernél tapasztalható lelki sivárságnak. Sokan panaszkodnak, milyen nehéz az életük. Lépten-nyomon találkozom olyan panaszkodókkal is, akiket nem gyötör a mindennapi kenyér megszerzésének gondja. Mindenkit érnek megpróbáltatások, de túl sokan vannak, akik csak az élet nehézségein rágódnak, akik nem tudnak örülni semminek, még az egészségüknek sem. Az ilyen emberekben meglehet, életre kelne a remény, ha eljuthatna hozzájuk Isten igéje. A keresztény média nem a szószék meghosszabbítása kell legyen. Egy-egy hiteles ember bemutatása, a jó példák is más irányt mutathatnak, akár nézőpont váltáshoz is segíthetik szomorú embertársainkat. Generációk nőttek fel az anyagiakat oltárra emelő materialista ideológián, és ők most saját meggyőződésükre alapozva a gyerekeiket nevelik… Kemény kihívás ebben a világban az isteni igazságot és felebarátaink szeretetét, tiszteletét hirdetni. A média – tévé, rádió, az internet – számos lehetőséget kínál a „jó hírek” családokhoz, fiatalokhoz való eljuttatásában. Ezt jó lenne alaposabban kihasználni itt, Erdélyben is. Bízom benne, hogy a többit a gondviselés megoldja.

O. J.: Saját munkátokban kitől, mitől kaptok megerősítést?

Cs. M.: A legbiztonságosabb kapaszkodó természetesen Istenbe vetett hitünk. Szeretjük, amit csinálunk és számos visszajelzést kapunk nézőinktől. Jelentős erőforrások ezek a biztatások is. Munkánk során nagyon sok szép helyre, vidékre eljutunk és csodálatos emberekkel találkozunk. Mindez lelki feltöltődést is nyújt. És épp a munkánk során találkozunk olyan emberekkel, akiknek jóval „nagyobb” kereszt jutott, mint nekünk. Ezek láttán napi gondjaink „halványulnak” és nincs okunk panaszkodásra.

Cs. P.: Munkánkhoz jó háttértámasz a családunk is. Mindkettőnk szülei is mindig támogattak, segítettek bennünket, hogy dolgozhassunk. A három fiunk pedig mondhatni a stúdiónkban nőtt fel. Kicsi korukban is ahová lehetett, magunkkal vittük őket. A legnagyobb fiunk, Endre tavaly óta velünk dolgozik. Nagyon szereti az operatőri munkát, szívesen filmez, szívesen vág és nagyon szeret fotózni. Az ikrek, a „kicsik” XI. osztályba járnak, de már nekik is saját filmjeik vannak. Ilyen „megértő háttér” mellett nyugodtan figyelhetünk a munkánkra.  

Cs. M.: Az is megerősítés, hogy tudjuk, sokan imádkoznak értünk. Amikor 2000-ben a Csíki Tv akkori tulajdonosai megszüntették a Csíki harangszót, rengeteg levél érkezett a szerkesztőségbe. Sokan kérték, hogy ne töröljék a képernyőről a vallási műsort. Azóta a püspöki kápolnában a hívek a vallási műsorokért is imádkoznak. Úgy érzem, ez rendkívüli dolog…  

O. J.: Beszéljetek hangsúlyosabb közeli-távoli terveitekről!

Cs. P.: Nekem nagy tervem az összes korábbi műsorunk digitalizálása. A Csíki harangszó műsorai olyan értékek, amelyek városunk, térségünk és egyházmegyénk jelentős eseményeit is őrzik. Úgy gondolom, hogy ezek megérdemlik a rendkívül időigényes munkát.

Cs. M.: Sok-sok körülöttünk lévő téma feldolgozását sorolnám a távlati „szakmai” terveinkhez. De néhány már leforgatott dokumentumfilm nyersanyaga is szerkesztésre, montírozásra vár. Ezekre a napi híradós munkánk közepette kellene minél előbb időt szakítanunk. Személyes terveink tovább szövögetésében pedig ezentúl is a legfontosabb „motívumok” gyermekeinkhez kötődnek.

Egyre nagyobb szükség van olyan újságírásra, amely szembemegy a bulvárral

Sipos Enikő nevével is gyakran találkozni a médiában. Olvasóink főként hetilapunk hasábjairól ismerhetik őt, naprakész hírei, tudósításai rendszeres betekintést nyújtanak a temesvári római katolikus egyházmegye életébe. Enikő Temesváron született, a helyi magyar tannyelvű líceumban érettségizett, majd a temesvári Tudományegyetem környezetfizika szakán szerzett diplomát, 2005-ben.

O. J.: Egyházmegyei sajtóreferens vagy hosszabb ideje, milyen körülmények között lettél azzá?

S. E.: A katolikus újságírással közel húsz esztendővel ezelőtt, a temesvár-józsefvárosi plébánián kerültem kapcsolatba, ahol a helyi ifjúsági csoport tagjaként több évig közreműködtem az Együtt a hitben című kiadvány szerkesztésében. Közben városunk magyar nyelvű hetilapját, a Temesvári Új Szót tudósítottam a különböző, elsősorban katolikus ifjúsági rendezvényekről, így például a párizsi és a római Ifjúsági Világtalálkozóról, ahol részt vettem, de az egyházmegyei ifjúsági találkozókról is rendszeresen írtam. Körülbelül tíz éve külső munkatársként a Heti Új Szó egyházi rovatánál a katolikus anyagok szerkesztésével bíztak meg, és ennek okán rendszeresen bekopogtattam a püspökségen Böcskei László akkori általános helynökhöz, jelenlegi nagyváradi főpásztorhoz, hogy hiteles információhoz jussak az egyházmegyében történtekről, képet nyújthassak a különböző eseményekről. Egy ilyen alkalommal, pontosabban 2003 tavaszán történt, hogy Böcskei László vikárius megkérdezte, elvállalnám-e a püspöki sajtóiroda vezetését. Igent mondtam.

O. J.: Tapasztalataid vannak a „világi” újságírás területén is – egyházi munkád miben különbözik attól?

S. E.: Számomra az egyházi és a világi újságírás csak a tematikában különbözik, hiszen mindkét esetben tájékozottságot, pontos és világos fogalmazást, tárgyilagosságot vártak és várnak el tőlem – ennek igyekszem megfelelni. Mindkét esetben írtam és írok riportot, interjút, tudósítást, híreket. Meglátásom szerint az ún. „világi” és az egyházi tematikában sok a közös vonás, hasonlóak a törekvések. Változatosságra inkább az anyagok megírásának módjában, stílusában törekszem. Ha egyházi, szűkebb értelemben római katolikus eseményről tudósítok egy világi újságban, számolnom kell azzal, hogy az olvasók között vannak más vallásfelekezethez tartozók is, akik számára kevésbé ismertek a sajátos egyházi kifejezések, tehát nem ezekre összpontosítok.

O. J.: Mit foglal magában jelenlegi munkaköröd? Az egyházmegye többnyelvűsége miként érinti munkádat?

S. E.: Sajtóreferensként elsősorban a temesvári püspökség hetente magyar és román nyelven kibocsátott sajtóközleményének megfogalmazása, összeállítása a feladatom. Emellett, mint már említettem, készítek interjúkat, riportokat, írok tudósításokat, szerkesztem a temesvári egyházmegye havi folyóiratának, a Vita Catholica Banatusnak magyar nyelvű oldalait, továbbá a Laudetur magyar, román és német nyelvű kiadvány számítógépes tördelését végzem, de besegítek a magyar folyóirat szerkesztésébe is. Feladatom továbbá az egyházmegye honlapjának frissítése, ez utóbbin azonban még van tennivaló bőven. Az állandó feladatok mellett persze akadnak úgynevezett kisebb munkák is, mint például a különböző egyházi rendezvények alkalmával füzetek, illetve szórólapok szerkesztése, tördelése, ha szükséges, rövidebb-hosszabb fordítások német vagy román nyelvből. Munkámhoz maximális segítséget kapok Roos Márton megyéspüspöktől csakúgy, mint Dirschl Johann általános helynöktől és Laus Nikola püspöki titkártól. Ezenkívül örömmel állíthatom, hogy a többi kollégámmal – a levéltárosokkal, az ifjúsági lelkésszel és referenssel, az egyházi javak referenseivel – is kiváló a kapcsolatom, igyekszünk segíteni egymás tevékenységét. Az egyházmegye papsága részéről is nyitottságot tapasztalok, támogatnak, tájékoztatnak. Egyszóval úgy érzem, szerencsés helyzetben vagyok.

O. J.: Milyen örömei és kihívásai vannak munkádnak?

S. E.: Munkám örömeiről és kihívásairól sokat tudnék mesélni. Röviden úgy foglalnám össze, hogy örvendek, valahányszor sikerül egy újabb ablakot kinyitnom a nagyvilág felé, az állandó kihívás pedig megfelelni az elvárásoknak. Közvetlenségre, nyílt, emberi kapcsolatok kiépítésére, ápolására törekszem, ami egyben része hitbéli hovatartozásomnak és szerintem nélkülözhetetlen az egyházi újságírásban. A temesvári egyházmegyében hét katolikus nemzetiség él egymás mellett. Természetes hát, hogy kiadványaink is több nyelven jelennek meg. Noha horvátul vagy bolgárul csak néhány szót értek, a német nyelvtudásom sokat fejlődött az elmúlt esztendőkben. A munkámban különben nem a többnyelvűség jelenti az igazi kihívást, mivel ebben mindig akad segítség, hanem inkább az, hogy jelen legyünk a román világi médiában. Lehet, hogy éppen a soknyelvűségnek, a kulturális sokszínűségnek köszönhető, hogy érdeklődnek irántunk, ha valamilyen oknál fogva kissé késik a sajtóközlemény kibocsátása, már csörögnek a telefonok. Ennek pedig örvendeni kell…

O. J.: Hogyan látod a mai romániai magyar katolikus sajtó helyzetét? Milyen lehetőségeket látsz az ilyen jellegű újságírásban?

S. E.: A romániai magyarság mint nemzetiség kisebbségben van csakúgy, mint az ország katolikussága. Ebből következik, hogy a romániai magyar katolikus sajtó kétszeresen is nehéz helyzetben van. Nem mintha a magyar világi sajtó könnyebb helyzetben lenne. Az egyházi és a világi újságírást a megmaradásért, a fennmaradásért való küzdelem jellemzi csakúgy, mint például a magyar nyelvű oktatást vagy akár magukat a közösségeket. A keresztény, katolikus tanítások, eszmék és értékek terjesztése sem könnyű feladat egy olyan világban, amelyben az emberek egyre kevesebbet olvasnak – időhiány, pénzhiány, közöny vagy bármilyen más ok miatt. Nem titok, mindannyian látjuk, tapasztaljuk, hogy a modernizálásnak sok a hátulütője, buktatója. Éppen ezért úgy látom, hogy egyre nagyobb szükség van – és lesz – olyan újságírásra, amely szembemegy a bulvárral, a politikai széthúzással, a pénz egyeduralmával és az emberi gyarlósággal. Első látásra szélmalomharcnak tűnik – sőt, lehet, hogy másodikra is –, de kereszténynek lenni sohasem volt könnyű.

O. J.: Melyek sajtóreferensi munkád legemlékezetesebb történései?

S. E.: Ne tűnjék szerénytelenségnek, de elégtétellel nyugtázom, hogy munkám során találkozhattam a katolikus egyház kiemelkedő vezetőivel, részt vehettem egyházmegyénk történelmi eseményein, zarándoklatokon, fényképezőgépemmel megörökíthettem felemelő és vidám pillanatokat egyaránt. Ami igazán megérintett, azok az emberi sorsok, a hit szeretete, az egyházhoz való hűség. Gondolok itt többek között dr. Boros Béla címzetes érsekre, akit személyesen ismertem, és akivel volt alkalmam többször elbeszélgetni. A magas rangú lelkipásztor hosszú évekig a kommunista börtönökben sínylődött, szenvedett hitéért, de sohasem tört meg. Csodálattal tekintettem fel rá. Különleges élmény volt, hogy jelen lehettem dr. Bogdánffy Szilárd vértanú püspök nagyváradi boldoggá avatásán, és arra is szívesen emlékszem vissza, hogy eljutottam az egyházmegye egyik eléggé távoli kis cseh falujába, Cseherdősre, amelynek lakossága az anyaországból kapott támogatás minden fillérét templomuk felújítására ajánlotta… S ha azt kérdeznék tőlem, hogy van-e a munkámhoz kötődő kívánságom, mindenekelőtt a kapcsolattartás fontosságát említeném az egyházi újságírásban résztvevőkkel, tudósítókkal. A „frissítést” pedig az egyházi iskoláink növendékeivel megteremtett szorosabb kapcsolat biztosíthatná, tehát van még tennivaló a folytatás érdekében…