Bodó Márta
nEM BÍRTA HÁT…
Cs. Gyimesi Éva emlékére

 

Néhányan leírták, mások mondogatták, sokan érezzük úgy, nem kis bűntudattal és szomorúsággal: mondani, tenni kellett volna valamit, idejében fogni, tartani, visszatartani. De nem tettük. Miért is? Mert nehéz volt megszólalni. Amikor jól volt, nem volt könnyű hozzáférkőzni, szigorú, kristálytiszta logikája, éles és igaz, a dolgok mögé is látó kritikája mintegy falat húzott köré. Amikor meg nem volt jól, nehéz volt logikusan érvelni, önmagát keresztre szegező, önmarcangoló kérdéseit nem lehetett észérvekkel cáfolni, legyőzni, tromfolni. Nehéz, lehetetlen volt a példaképet, a tanítómestert tanítani próbálni. Ijesztő volt a helyzet. Megéltük őt tanárként, a legkiválóbbak kiválójaként: szédületes magasságban felénk magasodó intellektus, a kérlelhetetlen következetességgel igényelt erkölcsi morál, a látszatok mögé látó, átható tekintet. Elbizonytalanított: hogy adhatnánk mi, kicsinyek tanácsot, útbaigazítást neki. És zavarba ejtő, elkeserítő, félelmetes, hihetetlen volt a katedra, a piedesztál magasán állót összetörtnek látni.

Meghatározó szellemi mesterem volt, és ezzel nem vagyok egyedül. Nem is csak most gondolom és vallom így. Elindítóm volt a pályán, a szakmában: meghatározó dolgokat tanított, hihetetlen tudással és összeszedettséggel. Verstan, irodalomelmélet, retorika, 20. századi és erdélyi irodalomtörténet, esztétika, és mindenben etika, morál, szakmai precizitás és igényesség. Ő indított ugyanakkor a hivatás útján: szakma és hivatás ugyanis együvé tartozott a tőle kapott tanításban. A szakszerű tudományos indítás és felkészítés mellett útravalóul kaptuk azt a feladatot is, hogy a pályát ne csupán karrierként éljük meg, hanem szolgálatként is, küldetésként. „Vigyázz, el ne tanárosodj" - írta a nyolcvanas években diákjainak Marcus Aurelianus császárt parafrazálva: A Hétben megjelent írást kivágva máig őrzöm, a moldvai kihelyezés értelmetlen éveiben nem egyszer vettem elő, hogy erőt és tartást adjon, hogy kibírjam. Máig ahhoz a figyelmeztetéshez szabom a lépteim, a cselekedeteim. A szakmai erkölcsi imperatívuszt Éva fogalmazta meg számomra. Mint ahogy az is e képhez tartozik, hogy Antal Árpád mellett Éva volt az a tanárom, akivel az egyetemi bankettről a feltámadási szertartásra „szöktünk meg" Gábor Csilla társaságában.

Nem bírta hát. Jakab Gábor temetési beszédében egy zsidó bölcs mondást idézett: ne ítélkezz senki fölött, míg a sarujában nem jártál. Ennél jobban semmi sem fejezheti ki a kortárs emlékezet irányvonalát: hiszen alkattól és beállítottságtól függően lehet sopánkodni, méltatlankodni, csodálkozni a lezáráson: ám ezek egyike sem lehet a valós megítélés alapja. Ki ítélhet, aki nem élte át és nem azzal az érzékeny idegzettel élte meg mindazt, amit ő megélt? Magam sem ismerem az egyéni passiótörténet minden zegzugát, mélységét, kínját, elhagyatottság-érzését. Egy mozzanatra emlékszem, amikor azt mesélte, az élveboncolás és önmarcangolás, önvád minden regiszterét megszólaltatva és megsejtetve a hangjában, a szavakat kísérő mimikában és gesztusokban - és talán ott kattant meg gyógyíthatatlanul valami addigi egység -; a kihallgatást mesélte, az aznapit, az akkorit, az épp esedékes legfrissebbi-ket, amely csak egy volt a sorozatból, de amely túlmutatott a szokásoson, mert a fenyegetés itt fordulatot vett és az elnyomó rendszerek legpiszkosabb eljárásmódjai közül elővette s alkalmazta azt, amely immár nem a „tettest", hanem ártatlan családtagjait fenyegeti. Azt mesélte, hogy a rettenet és borzalom most érte el annyira, hogy valóban torkon szorította, mert azt kellett végignéznie, hatodikos kislánya iskolatáskáját kutatják a vizsla kezek a gyerek értetlen tekintete előtt. A hatalom emberei a gondolatrendőrség nevében akkor már sokadszor keresték a gyújtogató élű szavakat tartalmazó papírok közt a felforgatót.

De először tették ezt úgy, hogy a gyereket érintették, ha csak közvetve is. Ezt végignézve az önvád olyan mélységeibe tekintett le, amelyeket talán ki se lehetett bírni józan ésszel. Mert egy dolog fejjel menni a falnak, és más ebbe olyanokat belerángatni, akik maguk nemcsak hogy nem döntőképesek, de pusztán születésük helye okán érintettek. A felelősségtudat és kínzó önvád egyszerre csaptak magasra benne. Eldönthetetlen kimenetelű harcnak ígérkezett. Mert egyként bűnös, ha önmagát, hitét tagadja meg a szorításban, vagy ha legféltettebbjeit teszi ki a zaklatásnak. Ebben a dilemmában nem kevesen buktak el... Az eset és variációi nem egyszer játszódhattak le. Miközben Éva nem tudott megalkudni. Se a rendszerrel meg a kínzókkal, se önmagával. Az agy pörgött tovább, a kristálylogika működött, még amikor önmagába vágott is. Talán az ilyen élmények indítására írta 1984. október 12-én végrendeletként - ezt olvasta fel a szertartást végző pap és jó barát, Jakab Gábor a temetésén -: csak a lelkemmel rendelkezem. Nyilván nem úgy értette, hogy ő rendelkezik a lelkével, mert hitte Istent, csupán a zaklatások idején, amikor számtalanszor hurcolták el minden kéziratát, s vitték kihallgatásra őt magát, fogalmazta azt meg, hogy a verőlegények minden ingatlan s ingó vagyonát, beleértve a szabadságát, a testét elvihetik és elvehetik, az egyetlen, ami az övé marad és ami fölött szabadon rendelkezhet egy elnyomó földi hatalmassággal dacolva, az a lelke.

Sok kép él elevenen bennem, leginkább az arca, ahogyan kicsit összeszorított ajakkal megfogalmaz és kimond valamit, amiről tudja, hogy kényelmetlen, felborzolja a látszat mögé nem tekintők kedélyét, ám ő vállalja ezt a kellemetlenséget, szembemegy, akár provokálja is, ilyenkor nem érdekli, hogy kedvelik-e, hogy vállalják-e a szövetséget vele. Pedig különben fontos volt neki mindez. Tanítványai szellemi szövetségét is kereste, amíg tanított, folyton ellenőrizte magát a visszajelzéseik által. Már negyedéven egyszer váratlanul elkérte a transzilvanizmus jegyzetemet: azt, amit az ő óráján magamnak leírtam előadása nyomán. Máig nem tudom, magát akarta ellenőrizni? Féltve őrzött füzetemet sajnos sosem kaptam vissza. Könnyen meglehet, az akkoriban túlontúl rendszeressé vált házkutatások, foglalások áldozata lett. Úgy őrzi az emlékezetem ezt a mozzanatot, mint a bizalom jelét: ő magát akarta talán ellenőrizni, tanítása hatékonyságát, mondandója célba érését, én a vizsgánál is nagyobb vizsgának éltem ezt meg. Hasonló érzések kísérték az államvizsga-dolgozat írását is: miután eredeti ötletem revíziója nyomán (eredetileg bibliai tárgyú színdarabokat szerettem volna irányításával vizsgálni, de erről lebeszélt) Tamási Áron színdarabjaival kezdtem foglalkozni, vezetésével beleástam magam a transzilvanista ideológia megjelenítésére alkalmas nyelvi világba, ezeken a tájakon volt szakértő kalauzom és lelkiismeretem egyben: minden teleírt oldalt végigelemzett, nem maradhatott kevéssé feszes mondatom, minden résznek szervesülnie kellett és az egészet szolgálnia - vagy kihúzta, kihagyásra javasolta. Megbeszéléseink, amelyek az elsőéves irodalomelméleti és verstani vizsgánál is nagyobb izgalmat jelentettek, a világlátásomat tágították; szigorúan, mégis tapintattal vezetett végig az idő sürgetésében és végül mégis igényesen végigírt dolgozaton.

A nehézségekről, a belső világ viharairól, mélységeiről, az abban való mozgás okozta érzésekről, motívumokról sejtése lehet annak, aki látta Évát kiszolgáltatottan, szenvedve. aki ismerte szellemi erejét és átható logikáját. A kettő együtt lehetett végül kibírhatatlan. Hiszen a tisztánlátás fényében tudni, hogy ismét közeleg az elesettség perce, amikor „kis teste hangtalan vacog", a tiszta tudat számára elviselhetetlen. Mint ahogy elviselhetetlen a romlottság és gonoszság tapasztalása, a percemberek tündöklése, a pénz uralma, eluralkodása az elvek fölött, az üres retorika győzelme a tartalmas eszmék fölött, az egész világ változása, az üldözőkből lett urak hatalma, az egykor hirdetett és hitt értékek fejtetőre fordulása.

Azt gondolhatná a felületes szemlélő, Éva megfutamodott, de én azt hiszem, Éva a számunkra, bátortalan, a lélek viharainak szelétől is megfutók, a pusztán szemlélők számára tekinthető csupán esetleg a további harctól visszafordulónak. Éva nem volt gyáva, iszonyatos konoksággal haladt a maga útján, és nem hátrált, nem torpant meg. Inkább volt ijesztően kitartó és következetes abban is, ahogyan szembement a sötétséggel. Nem azért, mert nem hitte, mert tagadni akarta a reményt, a túlvilágot. Csak kicsit talán immár túl sok volt a vállára rakodott guanó, az evilág sötétje-mocska. Nem menekült, hanem szembement vele, egy számunkra, „egészséges" létfenntartó ösztöneink védelme alatt álló külső szemlélők számára követhetetlen logika szerint, a végsőkig elszántan. Radnótival búcsúzom: Nem bírta hát tovább a roncsolt szív s tüdő / a multat és e bomlott éveken / virrasztó gondokat, hitet, csalódást, /nem bírta más, csupán az értelem, // s az bírta volna még. De megszökött a test, /szived megállt... /árván maradt világod és világunk, / sötéten színes, fölmért s tág világ... //A sorsod ellenére voltál mester / és példakép. Hivő, igaz, okos; / a munkáló idő emel ma már; / hiába omlik rád sír földje most, // hű voltál hozzá s hozzád az kegyetlen, / de megtanul majd s többé nem felejt el. // ...minden arra int: / „Ember vigyázz, figyeld meg jól világod: / ez volt a múlt, emez a vad jelen, - / hordozd szivedben. Éld e rossz világot / és mindig tudd, hogy mit kell tenned érte, / hogy más legyen."