vAKMERŐ SZÍVEK (16)

 

Jobb életkörülményeket, nagyobb kényelmet és biztonságot hirdet „modern" korunk a ma emberének. Ennek érdekében rohan reggeltől estig, hogy - esetleg - az éjszakai álmatlanság során ráeszméljen: a remélt cél elérése nem kevesebbet, mint testi-lelki egészsége feláldozását kéri tőle. Az ilyen és más okok miatt szenvedők segítésére sok szerzetes köteleződik el, de a negatív töltetű erőtérben aztán ők is kiéghetnek. Mindnyájunk számára egyértelmű hát, hogy - a hangzatos jelszavak ellenére - korunk embere bármely más kor emberénél betegebb, így gyógyításra szorul. Ennek felismerése ébresztette fel a segítő hivatást Homa Ildikó szociális testvérben is, aki lélekgyógyászként igyekszik a rászorulók segítségére állni. Május közepén megejtett beszélgetésünknek ilyen jellegű munkájával kapcsolatos kérdéseim szabtak irányt.

Csak a tapasztalat tehet látóvá és értővé

Ozsváth Judit: Szerzetes és pszichológus, pszichoterapeuta vagy. Miként kapcsolódnak össze ezek benned?

Homa Ildikó: Az apostoli életre szentelt Szociális Testvérek Társaságának vagyok tagja, életemnek tehát fontos pillére a megszentelt élet és az apostoli munka. A „szociális" a társadalomban való jelenlétre vonatkozik, oda igyekszünk elvinni Isten szeretetét. A karitatív szint helyett én inkább a mentális szinten szeretnék dolgozni. Ehhez kapcsolódik a pszichológia is. Pszichológus és terapeuta létem egy átfogóbb látásmódot, életfilozófiát feltételez. Az én alaphitem az, hogy az ember életét elsősorban a lelki folyamatok irányítják. Az ember test, szellem és lélek, és - Viktor Frankl szavaival élve - a léleknek dacoló képessége van. S ezen a ponton kapcsolódik össze az én pszichológusi létem és a szerzetesi identitásom.

Temesváron születtem és érettségiztem, utána Budapesten voltam öt évig. Eredetileg pszichiáter szerettem volna lenni, de nem tudtam megszokni az orvosi tanulmányokat. Közben erős volt bennem a vágy, hogy az ember lelkével foglalkozzam, azt gyógyítsam. Úgy érzem, hogy gyógyító hivatásom van. Előbb egy kétéves mentálhigiéniai képzést végeztem el, ami jó alapot jelentett, de nem volt elég ahhoz, hogy igazán segíteni tudjak. Egy segítő beszélgetés még nem old meg mindent. És akkor itthon, Kolozsváron végeztem pszichológiai tanulmányokat, már 30 éves korom után. Nagyon örülök, hogy nem huszonévesen tettem ezt, mert harminc év fölött már teljesen más látásmódom volt. Azt gondolom, hogy a pszichológia megértéséhez, majd gyakorlásához kell egy bizonyos érettség. Közben itthon elvégeztem a pszichoterápiás képzést is, így autonóm pszichoterapeuta lettem. Romániában is létezik - a bécsihez hasonlóan - a Román Egzisztenciaanalitikus és Logoterápiás Társaság (SAEL). Székhelye jelenleg Bukarestben van, de az iskola fő képviselője és mentora egy aradi román pszichiáter, dr. Furnică Cristian.

Az általa képviselt szemlélet is Viktor Frankl tanításán alapszik, de már egy -Laengle Alfried által - továbbfejlesztett változatnak számít. Többször megkérdezik a különféle képzéseken és előadásokon, hogy hol tanultam. Sokan gondolják azt, hogy Olaszországban vagy másfelé külföldön, mintha Romániában nem létezne képzés. Ilyenkor nem győzöm hangsúlyozni, hogy én mindent Romániában végeztem, és szerintem nagyon jó képzési lehetőségek vannak itt is.

A pszichológiai tanulmányaim elkezdésekor arra gondoltam, hogy szerzetesi és papi életre szakosodott pszichológiát szeretnék művelni. Amikor én nekifogtam, még alig volt egy-két pszichológiai képzettséggel rendelkező szerzetesnővér az országban. Később lehetőség adódott egy hónapot eltöltenem egy kanadai mentálhigiénés intézetnél, ahol krízisben lévő papok és szerzetesek terápiájával foglalkoznak. Az ottani tapasztalataimat próbáltam aztán itt gyakorlatba ültetni egy projekt keretében, amiről később szólok.

Ez a vágy abból is fakadt, hogy a Romániai Női Szerzetes Elöljárók Konferenciájának főtitkára vagyok immár 11. éve. Ez a munkakör többet jelent a különféle papírok írogatásánál, hiszen rengeteg program szervezésébe, lebonyolításába is lehetőségem van bekapcsolódni. Szeretem ezt a kreativitást igénylő munkát. Nagy lehetőség számomra szerzetesként a szerzetesekért dolgozni. Pszichológiai ismereteimet hasznosítottam annak a tanulmánynak az elkészítése során is, amely a rendközi és renden belüli képzés kvalitását vette nagyító alá. Mivel a szerzetesi élet nem köny-nyű, fontos a folyamatos képzés, ezért a Konferencia is sokféle képzést kínál a szerzetesnők részére.

O. J.: Milyen következtetéseket vonhattál le az említett tanulmány elkészítése során?

H. I.: Két fő ok mutatkozik: az egyik a képzés hiányosságával, a másik a túlfeszítettséggel kapcsolatos. A szerzetesnők sok mindent felvállalnak, de mivel egyre kevesebb a hivatás, egyre kevesebben vannak a korábban elindított nagy méretű szociális projektekhez, amiket futtatni kell. És ebbe bele lehet fásulni. Egy szerzetesnek elsősorban nem az lenne a küldetése, hogy megváltsa a világot szociális vagy karitatív téren, hanem a lelkiséget kellene hozzáadja az említett munkákhoz. A képzést az úgynevezett fragmentáció, széttöredezettség jellemzi. A képzésnél alig-alig veszik figyelembe, hogy az ember test és lélek egysége, így hamar megbomlik az érzelem, a gondolat és a cselekvés egysége, az impresszió, az attitűd és a kifejezés közötti egyensúly - mondhatnám egzisztenciaanalitikusként. A kívülről jött „megszólításra" valamilyen válasznak kell születnie bennünk, valamilyen hozzáállásnak kell kifejlődnie. Nem azt mondom, hogy minden szerzetesi képzésben hiányosságok ezek, sőt, nagyon sok előrelépés van ilyen téren. A Konferencia is sokat tesz, minden évben öt-hat képzést szervez, amelyekkel élnek is a nővérek. Ezek műhelymunka jellegűek, így jól „megdolgozzák" az embert. Ezek az alkalmak anyagi és lelki erőfeszítést kívánnak, ezért nem könnyűek.

O. J.: Kifáradással a világi és a megszentelt életet élők egyformán küzdenek, de úgy gondolom, a komolyabb hitéle-tűeknek meg kell legyenek a forrásaik, eszközeik az újratöltődéshez. Mégis előfordulnak krízishelyzetek náluk is.

H. I.: Mindenekelőtt: nem könnyű közösségben élni. A családban ez természetes, de a szerzetesközösségben nem természetes dolog az együttélés. Aztán igen, a szerzetes is ki tud égni.

Véleményem szerint csak az tudja igazán megérteni a szerzetesek lelkét, aki maga is szerzetes. Így hát ez is hozzátartozik az én szerzetes és pszichológus identitásomhoz.

Visszatérve a kiégésre, az pszichológiai probléma. A kiégésre képes embereknek sajátos lelki alkatuk van. Ők azok, akik - az egzisztenciaanalízis nyelvén szólva - nem tudnak rácsodálkozni a világra, nincs meg bennük ez a hozzáállás. „Megszólíthatónak", nyitottnak kell lenni, a nyitottság pedig aktív állapot. Ezen dolgoznia kell a szerzetesnek és a világinak is. Viktor Frankl elméletében ez volt az a bizonyos „kopernikuszi fordulat", ami azt jelenti: nem mi kérdezzük a világot, hanem a világ kérdez minket. Nekünk válaszolni kell, és válaszolni sokkal nehezebb, mint kérdezni. Az áldo-zatszimptómának is ugyanez az alapja: azt gondolod, hogy te vagy az áldozat, s neked kell számon kérned a világot a történtekért. Nem! Neked kell válaszolnod arra a rossz dologra, ami történt. Ez aztán elvezet a szabadság kérdéséhez, ami nem könnyű. Úgy gondolom, hogy a krízishelyzetek kialakulásának leggyakoribb oka az elköteleződéshiány. Nem teológiai, hanem pszichológiai értelemben. A frankliánus irány azért is volt olyan áttörő a pszichológiában, mert azt hirdette, hogy nem az önmegvalósítás a cél, az csak melléktermék. Ha értelmesen éled az életed, úgy érzed, hogy beteljesedsz és boldog vagy. De nem ez a cél! Pont itt látom én a bajt, hogy az emberek jól akarják érezni magukat, boldogok akarnak lenni, de az önmegvalósulásnak nem az a csúcsa, hanem az odaajándékozás, az elköteleződés, a valamiért való élés és az oda való eljutás.

O. J.: A mai felgyorsult világ sem segíti, hogy ez tudatosuljon az emberekben.

H. I.: Egyáltalán nem segíti. A mai „modern" életstílus alapjaiban vágja el az embert. Az egzisztenciaanalitikus irányzat szerint az embernek négy alapmotivációja van. Az első a realitásban való élet és a biztonság. Születésünk pillanatától arra van szükségünk, hogy megtartson ez a világ. Ma mindent mediatizálnak, így naponta hallunk, látunk híreket természeti és egyéb katasztrófákról. Máskor is voltak ilyesmik, de nem jutott el minden információ az emberekhez. Ez egyfajta egzisztenciális szorongással töltheti el őket. A gazdasági válság pedig egyéb feszültségeket hoz, például azt, hogy bármelyik percben munkahely nélkül lehet maradni. Tehát ez a szint már jócskán kompromittált. A második szint lenne a kapcsolatok szintje. Az, hogy érzem, jó itt élnem, jó kapcsolatokban élnem, jó, hogy közelednek felém. Ebben az internetes korszakban ez is ki van húzva, hiszen ezek a „közeledések" nem valóságosak - főként virtuálisak a kapcsolataink. A harmadik az egyéni szint, ahová a közösség és az egyén viszonya sorolandó. Miközben a társadalom azt hirdeti, hogy mindenki legyen önmaga, egyúttal meg is szabja, milyen fizikai standardjai kell legyenek az egyénnek. Milyen telefonja, autója stb., mert ha nincs pont olyanja, akkor nem sokat ér. Csak ezek után jön - a negyedik szinten - az elköteleződés, az érték szintje. A legtöbb ember nem jut el oda. Sőt oda sem, hogy feltegye a kérdést: mindez mire jó, mert nem érzi, hogy ez jó. Általában már az első szint, az alap hiányzik sokaknál.

O. J.: A papok és szerzetesek viszont irányt mutathatnak a világnak, ezért is elsődleges az ő lelki és szellemi „egészségük".

H. I.: Igen, ezért is vállaltam, vállalom a velük való foglalkozást. Nagyon fontosnak tartom a papi hivatásra készülők személyiségfejlesztését is. Világszerte bevett gyakorlat, hogy - a szerzetesrendbe lépéshez hasonlóan - a szemináriumba lépés előtt is végeznek egyfajta személyiségfelmérést a jelölteknél. Szerzetesi körökben ennek már van egyfajta protokollja, amit nagyon hasznosnak tartanak. A ferences Leó testvérrel egy évig jártunk - felkérésre - a gyulafehérvári teológiai szeminárium hallgatóihoz, ott is igyekeztünk meghonosítani ezt a protokollt. Jónak tartottuk, hogy elkötelezett életet élő személyekként mentünk közéjük, mert ahogyan korábban is említettem, ilyenként sokkal könnyebb megérteni őket. Személyiségfejlesztéssel kapcsolatos órákat, foglalkozásokat tartottunk, klinikai teszteket és kizárólag klinikai interjút alkalmaztunk. Olyan témákat próbáltunk feldolgozni velük, mint a gyász, a segítő beszélgetés, a cölibátus, személyiségelméletek és személyiségzavarok. Aztán azt láttuk, hogy nem igazán van igény a szolgálatunkra. Az a modell pedig, hogy a pap ott áll a közösség élén, és fenntartja magának az utolsó szó jogát, már nem működik. Véleményem szerint nagyon fontos lenne bővebb, személyiségfejlesztéssel kapcsolatos képzésben is részesíteni a papjelölteket.

O. J.: Pszichológus körökben (is) gyakran idézik József Attila verssorát, mely szerint csak másban moshatod meg arcodat. Neked mit mond ez a gondolat?

H. I.: Először is Martin Buber mondása jut eszembe, mely szerint a TE öregebb, mint az ÉN. A gyermek először az anyjában, illetve másban ismeri fel önmagát, és utána alakítja ki saját identitását. Ez nagyon fontos dolog. Szerzetesként viszont nekem főképpen azt mondja ez a gondolat: éljek úgy, hogy a „nem szerzetesek" megmoshassák az arcukat bennem. A legnagyobb segítség, amit másnak adhatsz, ha emlékezteted saját személyes hivatására.

O. J.: Milyen módon kínál lehetőséget önmagunk javítására, az önismeret mélyítésére az általad is művelt egzisztenciaanalízis és logoterápia?

H. I.: Mi a bécsi frankliánus vonalat követjük, ennek az emberképe összeegyeztethető a keresztény emberképpel. Ezt az iskolát többnyire olyanok művelik, akik hisznek, mert ez egy természetes irányzat. Aki keresztény, annak természetes ebben mozogni, de az is tudja használni, aki nem különösebben vallásos. Az ember esetében a testen és lelken túl megkülönböztetjük a pszichét vagy elmét is. Van tehát egy testi, egy pszichodinamikai és egy lelki szint. A nem vallásosnak is ugyanúgy lelki szint ez. Az emberek többsége a pszichodinamikai szinten él. Ez középen van, és felfelé meg lefelé is ki tud hatni. Az egzisztenciaanalízis autentikus attitűdhöz és viselkedéshez vezet úgy, hogy közben szabaddá tesz a pszichodinamikai szinttől. A személyt a maga egyediségében, méltóságában, szabadságában és felelősségében látja. Az egzisztenciaanalízis és logoterápia mint pszichoterápiás irányzat célja az, hogy képesítse a személyt, mondjon igent életére, saját magára és a világra, egyszóval a realitásra, hogy eljusson egyfajta belső beleegyezéshez, egy lelki átéléshez és egy szabad emocionalitáshoz.

O. J.: Jól érzékelem, hogy ezen az említett pszichodinamikai szinten formálódik az ember istenképe is? Ez is egy tudati funkció, amelyik aztán képes tévútra vinni a lelket. Nagyon sok esetben úgy gondolom, hogy az agy képzel oda dolgokat, és ezekkel bombázza a lelket, megnehezítve vagy teljességgel ellehetetlenítve annak Istenbe merülését. Szerintem e téves „információk" miatt csak nagyon kevés embernek van igazi istenélménye, sőt valamire való lelki élete.

H. I.: Ez pontosan így működik. És éppen ezért a téves istenkép is vezethet kiégéshez. Az említett fragmentáltságnak is következménye az, hogy - például - a teológia, a vallás és a lélek csupán egymás mellé kerülnek, s nem ötvöződnek össze. Nem elegendő elméleti szinten tudnunk bizonyos dolgokat a teológia, a pszichológia területéről, ezeket át kell gyúrnunk a saját életünkben. Csak a tapasztalat tehet látóvá és értővé, mert végül is ez kellene legyen a szakember definíciója. A teológia és pszichológia ötvözetére példa az, amit mi a szerzetesnővérek számára így fogalmazunk meg: lehetséges női hivatásunkat Istennek szentelt szívvel élnünk és szerzetesi hivatásunkat női lelkülettel. Integrált életre van szükségünk: egy test, lélek és szellem - mind egyéni, mind közösségi szinten. A legnehezebb integrációs feladatunk épp a szexualitásban mutatkozik meg, de ennek részletezése messzi vinne, ezért itt eltekintek tőle. Viktor Frankl mondja, hogy a világ beteg, de gyógyítható. Az említett kérdés esetében az egyháznak is hatalmas a felelőssége. Ritkán hallani olyan prédikációt, amelyik az evangéliumról szól és arról, hogy miként alkalmazhatja az abban lévő üzenetet az ember az ő saját életében. Hallani sokféle versidézetet, filozófiát, a tiszta evangéliumot sajnos csak ritkán.

O. J.: A Romániai Női Szerzetes Elöljárók Konferenciája Élet bőségben címmel pszichospirituális projektet hirdetett meg a megszentelt életet élő szerzetesnők részére. Nyilván ehhez a kigondolástól a kivitelezésig „közöd" van. Kérlek, ismertesd, miben áll, és milyen eddigi „eredményei" vannak?

H. I.: A címet János evangéliumából vettük, aláhúzva azt a gondolatot, hogy Isten nem „túlélésre" vagy „éldegélésre" hív minket, hanem arra, hogy életünk bőségben legyen. Teljes emberségünkre, teljes pszichénkre és teljes lelkünkre kell vonatkoztatni mindezt. Nagyon röviden ez a víziója ennek a nővérek részére indult lelki egészség programnak. Két funkciója van: segíteni a lelki megújulásra, az önismeretben való növekedésre vágyókat és azokat is, akik valamilyen konkrét pszichológiai problémával küszködnek (az aktív pszichotikus eseteket kivéve). A program három hónapos, ami órákra lebontva a következőképpen néz ki: 110 óra önismeret (csoportos pszichoterápia), 15 óra egyéni pszichoterápia, 75 óra művészetterápia, 10 óra zeneterápia, 10 óra gyógytorna, 16 óra táncterápia, két nap lelkigyakorlat, 12 óra lelki nevelési szeminárium, 30 óra egyéni tanulás és 20 óra önkéntes munka fogyatékossággal élő személyek körében. Jól látszik, hogy ez a program is az integrált emberképen alapszik. Mert ahhoz, hogy teljes emberek legyünk és úgy éljük meg a hivatásunkat, ahogyan azt Isten kéri tőlünk, szeretve őt teljes lelkünkből és elménkből, a magunk egészlegességében kell gyógyulnunk is. Rég kimutatták, hogy a lelki betegség hat a testire, és vissza, és az említett három szint mindegyike hat mindegyikre. Itt lehet látni, milyen jól működik együtt a pszichoterápia és a lelki vezetés. Lehet, hogy a terápiában pusztán pszichodinamikai szinten dolgozunk, ezt viszont segítheti a lelki vezetés. Utóbbi megvilágíthatja az egyén szenvedését az evangélium fényében, s megláthatja, mire hívja őt Isten az ő konkrét helyzetében, szenvedésében, betegségében. A tavaly indítottuk a projektet, s már a második csoport fejezi be a három hónapos programot. Valószínű, hogy indul még egy csoport az idén. Egyelőre román nyelven indult, mert a Rendfőnöki Konferenciában 74 rend van, ebből csak öt-hat közösség magyar nyelvű. Egy évig készítettük elő ezt a programot, a rendfőnöknőket nyertük meg az ügynek, akik jónak látják, támogatják. Szembesültek az elöljárók azzal, hogy milyen nehéz szakembert találni, ha a szerzeteseknek pszichológiai problémájuk van. És mit csinálnak azzal a személlyel, akit egy időre ki kellene emelni a közösségből, de nincs hová küldeni? Külföldön több ilyen intézet is van, nálunk nincs hasonló, ezért ez a projekt teljesen úttörőnek számított. Tudtommal hasonló nem működik Romániában. A terápián részt vevők nálunk is közösségben élnek három hónapig, de ez már egy új, semleges közösség, nem az otthoni. Az a viselkedés, ami otthon megjelenik, nyilván itt is meg fog jelenni, és így jobban tudjuk orvosolni. Az a résztvevő, akinek - például - túl sok munkája van, szembe kell nézzen azzal, hogy ez a realitás, de neki mindig megvan a lehetősége a válaszra - belső szabadság kell ehhez. A közösségen belül is szüksége van az egyénnek arra, hogy saját maga legyen. Még akkor is, ha egyenruhát hord. Aztán át kell gondolnia, mi az, amit meg szeretne valósítani. A testi szinthez kapcsolódik a gyógytorna, amire eljárnak másfelé, a második szint az egyéni terápia, a harmadik a csoportterápia, a negyedik pedig - a lelki vezetés keretében - megkeresni azt, hogy mi Isten terve a résztvevővel. Ennek - az egzisztenciaanalízis négy alappilléréhez igazított programnak - a megvalósításáért egy csapat (team) működik. A sikernek két feltétele van: egyrészt az, hogy a mozgásterápiát (és más kiegészítő terápiát), egyéni, csoportos terápiát és lelki vezetést irányító csapat munkája összehangolt legyen. A másik pedig az, hogy nyitott kapcsolatnak kell kialakulnia a terápia során, anélkül, hogy megsértsük a konfidencialitást az elöljáró, a közösség és a programban részt vevő nővér között. A pszichoterápiás teamet Lázár Sarolta pszichológus, a - szintén pszichológusi végzettséggel rendelkező - Leó testvér és én alkotjuk, gyógytornára egy erre szakosodott helyre járnak a program résztvevői.

O. J.: Úgy gondolom, mégis csak szerencsés az, aki megtapasztalja azt, amit Frankl így fogalmaz: „a szenvedés az embert tisztán látóvá és a világot átlátszóvá teszi". Mennyire tudatosul ez a programon (vagy más terápián) résztvevőkben?

H. I. : Ezt a kérdést az egyik n ő vér szavaival tudnám megválaszolni: „Másokat figyelmen kívül hagyhatsz, de a saját személyedet nem. Csak egyetlen lehetőségem van, hogy elfogadjam és szeressem magam, jó és rossz tulajdonságaimmal együtt."

O. J.: Milyen visszajelzéseket kaptatok az eddigi résztvevőktől?

H. I.: Kétféle módja van annak, hogy hozzánk kerüljenek a nővérek. Egyik az, hogy saját döntésből jönnek, természetesen az elöljáró beleegyezésével, a másik pedig az, hogy épp az elöljárójuk küldi őket. A lelki megújulás mindenképpen fontos, de olykor be kell ismerni, hogy valami pszichológiai probléma is jelen van. És ezt nem könnyű megtenni. Sokkal könnyebb felvállalni, hogy nem vagyok egészséges fizikailag, mint kimondani azt, hogy valami bánt, valami fáj belül. Az első időben ezért azt dolgozzuk át, hogy ha így is van, ez nem megbélyegzés. És nem győzzük hangsúlyozni, hogy a pszichológia nem a betegségről, hanem az egészségről szól. Az egészségest még egészségesebbé akarja tenni. És rá is jönnek, hogy az, amit e program nyújt, valójában luxus számukra. Azzal együtt szerintem minél idősebb valaki, annál kisebb a valószínűsége annak, hogy radikálisan meg fog változni. De hinni kell benne, hogy az ember gyógyítható, tanítható, nyitott lény. Az egzisztenciaanalízisben megkülönböztetjük a személyt és a személyiséget. A személy veszi fel magára a személyiséget, és ez bármelyik pillanatban változik. Amit most látok, az a következő pillanatban már nem ugyanaz. A változás valahol a szabadság kérdése is. Szabadnak lenni azt is jelenti, hogy bármelyik percben lehetek más. Jó, ha megvannak ehhez a feltételek. Az egyik résztvevő így foglalta össze a maga számára a program tapasztalatait: „Egy prédikációban azt hallottam, a leghosszabb út, amit az ember megtesz, az az elmétől a szívig vezető út. Ebben a programban ezen az úton járhattam, melyen lehetőségem volt kapcsolatba hozni egymással mindazt, amit érzek, gondolok, teszek."

A program anyagi hátteréről annyit, hogy a felét a rendek állják, a másik felét meg én pályáztam meg a nővérek részére. Védnöke Florentin Crihálmeanu görög katolikus püspök, aki a Romániai Püspökkari Konferencián belül a szerzetesi életért felel. Ő elismerését fejezte ki annak idején, amikor bemutattuk neki, azóta is ajánlja a szerzetesnőknek. Álma az, hogy a görög katolikus papok részére is hirdessünk meg hasonló programot. A közeljövőben tervezünk egy férfi szerzetes csoportot is indítani Leó testvérrel, ide talán papok is jöhetnek majd.

O. J.: Említetted Lázár Sarolta pszichológus nevét is. Vele külön társaságot is alapítottatok, saját pszichológiai kabinetet is működtettek.

H. I.: Lázár Saroltával közös jellemzőnk az, hogy mindketten pszichológusok és katolikusok vagyunk. Bár különböző irányzatokat képviselünk, ő pszichodramatikus, én meg egzisztenciaanalitikus vagyok, tudunk együtt dolgozni, mert egy nyelvet beszélünk: az embert szeretnénk segíteni. Azt az embert, aki hisz Istenben, aki katolikus módon gyakorolja vallását. Pszichológiai kabinetünk klinikai pszichológiára és pszichoterápiára akkreditált, ez magánrendelőként működik.

O. J.: Kettőtök, illetve más katolikus pszichológus barátaitok ötletéből, összefogásából született meg az elmúlt év decemberében a Babe§-Bolyai Tudományegyetem Római Katolikus Teológia Karán Lehetőségek - korlátok a teológia és a pszichológia határterületein címmel tartott konferencia is. Milyen elgondolás állt e mögött?

H. I.: Szerintünk létezik egyfajta katolikus pszichológusi identitás, ehhez szerettünk volna egy szakmai fórumot létrehozni. Magyarországon létezik a Katolikus Pszichológusok Baráti Köre, mi is valami hasonlóra gondolunk, még ha nem is adunk neki jogi formát. Ez egy kezdeményezés volt, ami csak részben érte el a célját. Sokkal több pszichológust és sokkal több papot vártunk volna el. Nem tagadható, hogy a pszichológusok között (akik főként csak ebből élnek) van egyfajta rivalizálás is, így az együttműködés terén még sokat kell tanulnunk. Ennek ellenére nekünk továbbra is szívügyünk, hogy mivel egy egyházban vagyunk, fogjunk össze és együtt dolgozzunk az emberért. Ugyanakkor ez a fórum a pszichológusok és papok közti kapcsolatot is szeretné támogatni, hogy ne ellenfélnek nézzük egymást (vagy ahogyan ott elhangzott az egyik résztvevő szájából: „ne kaszáljunk egymás területére"), hanem együtt szolgáljuk ugyanazt az embert. Ez nem rólunk szól, hanem arról, akit szolgálni szeretnénk. És jó lenne szétoszlatni „a pszichológus majd megmondja!" mítoszt is. A pszichológia és a teológia közötti „konfliktus" régi és még mindig nincs egészen lerendezve. Ez egyrészt abból is adódik, hogy még nem ismerjük eléggé egymást a gyakorlatban, és csak elképzeléseink vannak arról, hogy a másik mit csinál. A pszichológia és a teológia kapcsolatáról mondja Viktor Frankl, hogy mindkettő a lélekkel foglalkozik, de más-más célból. Előző a lelki egészséghez, utóbbi pedig a lélek üdvösségéhez akarja segíteni az embert. És „mellékhatásként" mindegyik segítheti a másik céljának megvalósulását. Minél egészségesebb valaki pszichológiai szinten, annál nagyobb a sansza, hogy üdvözüljön, és minél auten-tikusabb a vallásossága, annál hamarább meggyógyulhat.