Csirák Csaba
sCHEFFLER JÁNOS PÜSPÖK
ÉS A NEMZETISÉGI KÉRDÉS
A püspök levele a vármegye főispánjához 1945 januárjában

A szatmári svábok sorsa 1944. december 31-én Bukarestben megpecsételődött. A Román Belügyminisztérium ezen a napon adta ki a 32137-es számú parancsot a német etnikumú román állampolgárok deportálásáról a Szovjetúnióba. Három nap múlva, 1945. január 3-án a csendőrfelügyelőségnek továbbított végrehajtási utasítás tisztázza, hogy a 17-45 év közötti férfiakat és a 18-30 év közötti német-sváb etnikumú nőket kell deportálni. Ennek a hírnek a hatására született Scheffler János püspök 1945. január 2-án, a vármegye főispánjához címzett levele.

A Római Katolikus Püspökség - Szatmárnémeti fejléccel ellátott levélpapírra írott beadvánnyal fel akarja hívni a főispán figyelmét arra, hogy a püspök magánvéleménye mellett az egész intézmény foglal állást és tiltakozik a deportálás igazságtalansága ellen. Igaz, hogy Stefan Anderco főispán megtiltotta hivatalában a magyar szót, a püspök ennek ellenére magyar nyelven írott levelében magyarázza meg a sváb kérdésben a valós helyzetet. Nem lapít, nem csúsztat, Scheffler János egyenes ember. Ezzel a levéllel olyan darázsfészekbe nyúl a püspök, amely évtizedek múltán is a román kommunisták egyházüldözésének és egyházmegosztásának kedvenc témájává vált. Mi több, ma is olvashatunk sajtótermékekben harcos németek részéről magyar- és egyházellenes műveket.

Levelének bevezető részében nagyon udvarias történelemleckét mutat be mindannyiunk okulására. „Szinérváralja, Nagykároly, Halmi, és Erdőd járás községeinek római katolikus hívei ismételten fordulnak hozzám panasszal, hogy a lakosság összeírásánál a helyi hatóságok téves vagy éppen rosszakaratú információi alapján őket, a szatmári békekötés (1711) után idetelepített, de több mint 200 év óta nyelvében, kultúrájában és érzelmeiben magyarrá alakult német eredetű lakosságot - minden vizsgálat és megkülönböztetés nélkül - egyszerűen német nemzetiségűnek írják be."

Fenti állítását történelmi, tapasztalati tényekkel támasztja alá a püspök. „Ez a nép az első világháborúig soha semmi kapcsolatot nem keresett és nem tartott fenn Németországgal, hanem a legbecsületesebben magyar polgárnak érezte magát." Mi több, a két világháború közötti gazdasági válság idején a fent említett járásokból Amerika bármelyik országába kivándorolt személyek megtartották magyarságukat. Magyar házakat, magyar templomokat, magyar közösségeket hoztak létre, azaz nem váltak sem svábokká, sem németekké és nem hasonultak a befogadó nemzettel sem, magyarok maradtak.

Érdemes azon is elgondolkodni, hogy 1945-ben mennyire élvezte a megye lakossága a hivatalos elöljárók bizalmát, ha a hatóságok helyett a püspökükhöz fordultak segítségért, amikor „E falvakban az a hír terjedt el, hogy a németnek feltüntetett családokat deportálják."

Nem mulasztja el felhívni a figyelmet arra a ravasz román megosztó politikára, amely az erdélyi magyarság számszerű jelenlétének kisebbítését célozta meg. Trianon után, a hírhedt Angelescu törvények bevezetésével a német nevűek csak román vagy német nyelvű iskolába járhattak. Ez ugyanaz a jól bevált módszer volt, amit az erdélyi zsidókkal szemben erőszakoltak a két világháború között. Ők csak román vagy héber nyelvű iskolába járhattak, vagy bármilyenbe, csak magyarba nem. Ahogy legtöbb sváb faluban már nem tudtak németül, úgy a zsidók sem tudtak héberül vagy jiddisül. Ezért a zsidók és a svábok gyermekeiket román iskolába íratták - ha már a magyar oktatást számukra megtiltották -, akaratuk ellenére kiszolgálva a hatalom nemzetiségi megosztó politikáját. De lássuk, hogyan írja le ezt az időszakot Scheffler János.

„Csak 1925 táján kezdődött meg itten a német nacionalista agitáció, amelyet akkor a román kormány hathatósan támogatott. De a legtöbb község, igen nagy áldozatok árán is, legnagyobb részben kitartott magyar érzelme és magyar iskolája mellett. Legtöbbje már régóta nem beszélt németül. Nem egy község, mivel magyar iskolát nem tarthatott, inkább vállalta a román tannyelvet, semhogy német iskolába járassa a gyermekét." Tegyük hozzá: ennél erőteljesebb és kifejezőbb tiltakozás a németesítés ellen el sem képzelhető.

Már a német megszállás előtt (1944. március 19.) nagy volt a német politikai nyomás az országon. Horthy rettegett a Kelet felől veszélyeztető kommunizmustól, de félt a Nyugatról fenyegető hataloméhesen rohanó farkastól, a fasizmustól is.

„1940 óta egészen erőszakos német propaganda folyt a községekben, amelyet, sajnos, a magyar kormány nem tudott megakadályozni. E propaganda hatása alatt a lakosság német érzelművé vált tagjai beiratkoztak a Volksbundba. Az erdődi járás néhány községében sokan, de a többi községben igen kevesen. A Volksbund-tagok legnagyobb része a német hadsereggel együtt elhagyta lakóhelyét. Ezeket a Volksbund-tagokat joggal lehet németnek minősíteni. De a községek többi lakói erős agitáció és a végén a német hadsereg erőszakoskodása ellenére is, híven kitartott magyar érzelmei mellett és helyén maradt. Ezeket joggal és igazságosan németnek minősíteni nem lehet."

Mindebből kiderül, hogy Scheffler János püspök a megyében élő német nevű, de nyelvében, kultúrájában, érzelmeiben magyar lakosság eldeportálása ellen lépett fel. Sajnos ezzel nem hárította el a deportálásra kiválasztottak feje fölé emelt Damoklész-kardot, hiszen a román hatóság éppen ezektől a magyarrá vált emberektől akart megszabadulni, hogy növelje a megye nemzetiségi összetételében a román jelenlét arányát. Levelének befejező részében a püspök lelkiismeretére hivatkozva kéri a megye vezetését a teljesen igazságtalan megkülönböztetés és eljárás megakadályozására.

„Lelkiismeretem szavát követem, amikor híveim érdekében közbenjárok és a közismert tényekre mély tisztelettel bátorkodom felhívni a Tekintetes Vármegye ez idei vezetőségének jóakaratú figyelmét, és bizalommal kérem, hogy az igazság nevében is, a gondjaira bízott lakosság érdekében is a valóságos tényállást az illetékes katonai hatóságok előtt nyomatékosan feltárni szíveskedjék."

Csattanós mondattal zárul dr. Scheffler János levele. „Legnagyobb igazságtalanság volna megengedni, hogy most németként szerepeljenek, és talán bűnhődjenek is - azok, akiknek 15 éven át éppen azt rótták fel bűnül, hogy nem akartak németek lenni."

Egy Párizsban tett vallomásában hangsúlyozta Scheffler János: „Német eredetű, magyar nemzetiségű, román állampolgár, mindenekfelett pedig katolikus vagyok". Ezt a vallomást 1926-ban tette. Álláspontja, magatartása ebben a kérdésben sem változott az egyre erősödő politikai nyomás ellenére. Közel húsz esztendő után kiállt a történelmi igazság mellett, kiállt a kiszolgáltatottak ügyéért.

Amint tudjuk, több mint 5000 német nevű embert deportáltak el Szatmár megyéből a Szovjetunióba háborús kártérítés és az ország újjáépítése címen. Közülük sokan meghaltak, mások életre szóló betegségekkel érkeztek haza, az itthonmaradottak pedig rettegéssel, félelemmel körülkerített lelki lágerben élték meg azokat az éveket. Ebben az időben dr. Scheffler János püspök, ő és egyháza az egyetlen, aki nem paktált le a hatalommal és fellépett kiszolgáltatott hívei érdekében. Azzal viszont kevésbé törődött, hogy fellépéseivel, megnyilatkozásaival, népéért tett szolgálataival újból és újból kivívta a hatalom ellenszenvét, amiért végül életével fizetett.