Kovács Sándor
a KOMMUNIKÁCIÓ A KERESZTÉNY HIT ÉS AZ ALAPVETŐ EMBERI, ETIKAI ÉRTÉKEK SZOLGÁLATÁBAN

Comunication in Service of Christian Faith and the Basic Human, Ethical Values

The present article presents the actual tasks of Catholic communication within the Roman Catholic Church both on international and local level. The author presents the basic documents of Catholic communication, Inter mirifica, Communio et progressio and Aetatis novae, and the main ideas that structure the theology and practice of communication within the church. The document on communication of the diocesan synod of the Alba Iulia arch-diocese name some basic realities that can shape the local communication policy of the church. The author points out the importance of the pastoral planning in communication, and the necessity of a structured communication programme of the local church in order to know exactly what to expect from the media, but also what information to offer in order to be presented in a proper way.

Keywords: Catholic communication, Vatican documents, media, pastoral planning

A gyulafehérvári főegyházmegyei zsinat dr. Jakubinyi György érsek által 2001. szeptember 29-én jóváhagyott és kihirdetett dokumentumai is hangsúlyozzák: Jézus missziós parancsa alapján minden katolikusnak és az egész egyháznak mint közösségnek határozott küldetése hirdetni az igét. Napjainkban ennek kiváló eszköze a média, ha megtaláljuk felhasználásának leghatékonyabb módját. Elsősorban tisztában kell lennünk azzal, amit egyházként a kívülállóknak magunkról, katolikusokról mondani akarunk. Igazságaink megjelenítésének a világi médiában legalább olyan fontossággal kell bírnia, mint egy közösségben az egyén vagy a család hitvalló élete, példája és tanúsága.

Az ember szociális lény. Igénye és joga van arra, hogy gondolatait másokkal közölje. A tájékoztatás és tájékozódás az emberi élet tartozéka. A tömegkommunikáció ereje vitathatatlan. Helyi egyházunkat is meg kell ismertetni a világgal és fordítva. Főegyházmegyénknek nyilatkoznia kell a mindennapi életről és ugyanakkor ki kell javítania minden téves vallási értesülést a kereszténységről és az egyházról. Ezzel a média megmutatja az egyház igazi és helyes arcát, megkönnyíti az eligazodást a bonyolult helyzetekben.

A Szentlélek segítségével megújuló egyház mint élő közösség természetesen bele akar szólni a világ életébe, azonban nem uralkodni akar, hanem a szolgálat szellemében a közjót szeretné előmozdítani. Ott akar állni minden jó és igaz ügy mellett, s szavával ebbe az irányba szeretné terelni a közvéleményt is. Egyházunk jól tudja, hogy a kommunikációs eszközök helyesen alkalmazva hasznos segítői az emberiségnek, Isten országát is lehet és kell velük terjeszteni és megszilárdítani.

A tömegkultúra hatása meglátszik az emberiség életén. Szükséges, hogy erkölcsi törvények szabályozzák, ezek pedig az emberi természet méltóságán nyugszanak. Az egyház médiáról és kommunikációról szóló tanításának három legfontosabb dokumentuma az lnter mirifica (1963), a Communio et progressio (1971) és az Aetatis novae (1991). Ezek szerint az újságírók mellett az írók, színészek, szerkesztők, filmgyártók, kritikusok, sőt a lapterjesztők, filmkölcsönzők és -forgalmazók is osztoznak a média erkölcsi felelősségében. A II. vatikáni zsinat idején, 1962. október 11. és 1965. december 8. között még nem ismerték az internetet, a mobiltelefont és a 21. század elején elérhető közelségbe kerülő digitális műsorszolgáltatást sem. Napjainkban azonban az ezeket használók felelőssége is az előbbiek mellé sorolandó.

Az említett felelősség legfontosabb mértékeként a közjót nevezi meg az egyház. Erről egy másik szentszéki dokumentum, Boldog XXIII. János pápa Mater et magistrae kezdetű enciklikája hangsúlyozza: „A közjó magában foglalja a társadalmi élet azon feltételeinek összességét, amellyel az emberek teljesebben és könnyebben elérhetik a saját maguk tökéletesítését". A közjó ilyen módon történő meghatározása nehezen volna párhuzamba állítható a médiatulajdonosok és médiasztárok határtalan meggazdagodásával, sőt a politikusok megnyilatkozási területének növekedésével is. A médiaszereplők legfontosabb feladata úgy egyeztetni a mű vészeti, gazdasági és politikai szempontokat, hogy azok lehetőleg soha ne ellenkezzenek a közjóval. E célból különös figyelmet igényelnek a vallásos témák, és fontos, hogy ezeket alaposan felkészült és tapasztalt személyek jelenítsék meg a médiában.

Egyházunk tanítása szellemében sajátos védelem illeti meg a sajtó, a média részéről a fiatalokat. Az ifjú korosztály jelentős részt képvisel a médiafogyasztók között, és egyaránt szüksége van látványosságra, tisztességes szórakozásra, valamint szellemi-l elki fejlődésre, műveltségének gyarapítására. Ez az igény eleve komoly feladatot ró a média alkotóira, nem beszélve arról, hogy a fiataloknak sajátos védelemben kell részesülniük a nekik ártalmas sajtótermékekkel és látványosságokkal szemben. Tudjuk, hogy a mai média óriási adósságokat halmozott fel e tekintetben is, azaz korántsem felel meg a fiatalság védelmével kapcsolatos, nemcsak egyházi, hanem egyszerűen normális igényeknek. Itt ejthetünk szót az állam szerepéről, a közhatalomnak a médiával kapcsolatos felelősségéről. Elsődleges feladata az információhoz jutás valódi és jogos szabadságának biztosítása. Egyszerűbben szólva az államnak garantálnia kell a sajtószabadságot, amely az egyház tanítása szerint a társadalom haladásának kiemelkedően fontos kelléke. Világos és egységes szemlélet szükséges ennek a teljesüléséhez, olyan, amely magába foglalja a polgári jólét fölötti őrködést, az egyének és csoportok szabadságának biztosítását, ugyanakkor biztosítékokat is arra nézve, hogy a médiában dolgozók és a médiatulajdonosok ne élhessenek vissza azzal, hogy eszközeik révén tömegek gondolkodását, a közbeszéd témáját képesek befolyásolni.

Az egyház mind ez idáig többé-kevésbé elhanyagolta korunk areopá-guszát, a kommunikáció világát - hangoztatta az Aetatis novae határozat (AN 20.), hivatkozva II. János Pál pápa 1991-es Redempotoris missio kezdetű körlevelére. A Társadalmi Kommunikáció Pápai Tanácsa említett lelkipásztori határozatában némileg korszerűsítette a Communio et progressio gondolatait, amely viszont húsz évvel korábban a II. vatikáni zsinat nagyon általános és rövid lnter mirifica kezdetű határozatát alkalmazta a pasztorációra, az apostoli élet különböző területeire. A zsinati dokumentum is, majd pedig a két következő okmány határozottabban követeli, hogy az egyes püspökkari konferenciák, illetve egyházmegyés főpásztorok létesítsenek médiahivatalokat, működjenek együtt országos és nemzetközi szinten is a tájékoztatás sürgető feladatainak megvalósításában, továbbá a püspökök és tehetős világi szervezetek biztosítsanak anyagi alapot, például hozzanak létre alapítványt megfelelő médiaszakemberek kiképzésére, az egyházon belüli kommunikáció kibontakoztatására. Ezen túl az Aetatis novae sürgeti a lelkipásztori tervezést, és a függelékben ötleteket ad a püspököknek és munkatársaiknak e terv kidolgozásához.

A médiában meg kell különböztetni a világi és egyházi műsorokat. Mert hasznos lehet például az, hogy gyermekhittant mutatnak a televízió katolikus műsorában, hiszen közel félmillió a nézője e műsornak. Fontos az is, főként az idősek és betegek miatt, hogy néha legyenek miseközvetítések, de főleg azokra kell gondolni, akik nem gyakorlók, nem hívők, hittanra és misére sem járnak, de keresik az élet értelmét, keresik az „ismeretlen Istent". Az előevangelizálásra kellene helyezni a hangsúlyt elsősorban az elektronikus médiumokban. A katolikus folyóiratnak szintén van ilyen úttörő feladata: párbeszédet folytatni a szekularizált világgal, válaszolni hittel és vallással, az egyházzal szembeni támadásokra, kritikákra, valamint helyreigazítani a ferdítéseket. „Kitörni a gettóból!" Egyébként a II. vatikáni zsinat fő célja is az volt, hogy az egyház megnyíljon a modern világ felé, párbeszédet folytasson a keresztény testvérekkel és vallásokkal, a nem hívőkkel is. A médiával kapcsolatos felelősség nem csak az újságíróé, nem csak a műsorok készítőié. Nem elégedhetünk meg azzal sem, hogy az államot vagy a médiahatóságot tesszük felelőssé azért, amit mi nézünk, hallgatunk vagy olvasunk. Az egyházi tanítás kiemeli, hogy sajátos kötelezettségei vannak azoknak, akik olvasóként, nézőként vagy hallgatóként, személyes, szabad döntésük alapján befogadják a médiát. A tömegtájékoztató eszközök befogadói felelősségével kapcsolatban fontos megjegyezni, hogy az ifjú korosztály médiaértésének a záloga, hogy ne egyedül és ne is csak a kortársak között, hanem felelősséget érző, szellemileg érett személy(ek) társaságában találkozzanak a médiával. Ebben a tekintetben óriási a felnőtt társadalom felelőssége. A médiaszabályozás semmilyen más módon nem valósítható meg, első lehetősége a keresztény lelkületű családban és az iskolában van.

A II. vatikáni zsinat határozatai felhívták a figyelmet a kommunikációs eszközök fontosságára, hangsúlyozva ugyanakkor az elengedhetetlen fontosságú szakmai felkészültséget és az apostoli lelkületet: „haladéktalanul ki kell képezni papokat, szerzeteseket és világi hívőket, hogy megfelelő szakértelemmel dolgozzanak ezen eszközökkel az apostoli célokért" (Inter mirifica 15.). „Mivel a különböző korú és műveltségű befogadókhoz eljutó tömegtájékoztatási eszközök helyes használata a befogadók jó elméleti és gyakorlati képzését teszi szükségessé, az ilyen kezdeményezéseket - főként, ha fiatalabbaknak szólnak - a katolikus iskolák minden szintjén, a papnevelő intézetekben és a hívek apostoli szervezeteiben karolják föl és sokasítsák meg, érvényesítve bennük a keresztény erkölcs alapelveit" (Inter mirifica 16.).

Az 1989-es és az 1990-es év fordulatában - amelynek történelmi jelentőségére Boldog II. János Pál pápa a Centissimus annusban utalt - az azóta eltelt két évtized folyamán és napjainkban senki sem tagadhatja a média szerepét, amelyet sem földrajzi, sem politikai határok nem tudnak megállítani, hiszen az emberi kommunikáció valóságos forradalmáról beszélhetünk.

Több mint huszonöt évvel a II. vatikáni zsinatnak a kommunikációs eszközökről szóló, Inter mirifica című dekrétuma kihirdetése és két évtizeddel a Communio et progressio című lelkipásztori határozat után a Társadalmi Kommunikáció Pápai Tanácsa e helyzet pasztorális következményeiről kívánta kifejteni megfontolásait 1992-ben az Aetatis novae című újabb lelkipásztori határozatában. Tette ezt a Communio et progressio zárszavának szellemében: „Isten népe járja útját a történelemben. Amint - mind a tájékoztatásban, mind a befogadásban - korukkal együtt haladnak, bizalommal, sőt lelkesedéssel várják mindazt, amit a kommunikáció fejlődése egy kozmikus korszakban felajánlhat."

A kommunikáció területén bekövetkezett forradalom hatással van az embereknek a Katolikus Egyházról alkotott elképzeléseire is, és befolyásolja egyházunk sajátos felépítésének és működési formáinak kialakulását. A hallgatókhoz, nézőkhöz, olvasókhoz való alkalmazkodás - tartalmi és nyelvezeti szempontból - nem jelenti azt, hogy feladjuk katolikus önazonosságunkat. Kerülni kell egy bizonyos vallási-erkölcsi relativizmust. Nem arról van szó, hogy valami rossz értelemben vett „dogmatikus" igazságot ismételgetünk, nem a saját igazunkat védjük, hanem a lényeges keresztény hitet igyekszünk átadni - hangoztatta Teilhard de Chardin. Természetesen az ökumenikus nyitottság követelménye szerint keressük azt, ami közös a Krisztus-hívőknél, a nem keresztény vallásokból is elfogadjuk azt, ami igaz és jó. Sőt a nem hívőktől is tanulhatunk, hiszen valláskritikájuk arra serkent bennünket, hogy megtisztítsuk hitünket a babonás vonásoktól, amint ezt a II. vatikáni zsinat is tanítja.

A kommunikáció területén napjainkban lejátszódó átalakulás több, mint pusztán technikai forradalom, inkább mindazon elemek alapvető újrarendeződése, amelyekkel az ember az őt körülvevő világot felfogja, tapasztalatait ellenőrzi és kifejezésre juttatja. A képek és eszmék állandóan hozzáférhetőek és gyorsan továbbíthatóak, akár egyik földrészről a másikra is.

Ez pozitív, ugyanakkor negatív hatással is lehet az emberek lelki, erkölcsi és szociális fejlődésére, a társadalmak szerkezetére és működésére, a kultúrák kölcsönös érintkezésére és párbeszédére, az értékek befogadására és továbbadására, a világszemléletre, az ideológiára és nem utolsósorban a vallásos meggyőződésre. Meggyőződésem és tapasztalatom szerint mindezeknek fontos pasztorációs következményei vannak. A médiumok eredményesen felhasználhatók az evangélium hirdetésére, de arra is, hogy kiűzzék azt az emberek szívéből.

A médiumok hatalma olyan nagy, hogy nemcsak az emberek gondolkodásmódját, hanem gondolataik tartalmát is befolyásolja. Sok ember számára napjainkban az a valóság, amit a médiumok annak tüntetnek fel, és mindaz, amit a médiumok nem hangsúlyoznak, jelentéktelennek tűnik. Így el lehet nyomni az evangélium hangját is, de teljesen elfojtani nem lehet.

A megtestesült igében nyilatkoztatja ki magát végérvényesen Isten. Jézus szavaiban és tetteiben válik felszabadítóvá és megváltó igévé az egész emberiség számára. Isten e szeretetből fakadó kitárulkozása és az ember hívő válasza hozza létre a mélységes párbeszédet. Ezért kiemelt fontosságú, hogy a keresztények pótolják a hiányzó információkat és így szóhoz juttassák az elnémítottakat.

Az egyházban és az egyház által végbemenő kommunikáció lényegében Jézus Krisztus örömhírének hirdetéséből áll a mai kor emberének szólóan. Az erőszakos elvilágosiasodás ellenében az isteni igazságról és az ember természet feletti rendeltetéséről tesz tanúbizonyságot, az ellentétekkel és a megosztottságokkal szemben kiáll az igazságosság mellett, szolidaritást vállalva minden hívővel a népek, a nemzetek és a kultúrák egységének szolgálatában. Az egyház így értelmezi a kommunikációt, s ez a felfogás sajátos fényt vet a kommunikációs eszközökre és arra a szerepre, amelyet az isteni gondviselés terve szerint az emberek és a társadalom fejlődésének támogatásában betöltenek.

Miért hangsúlyozza az egyház, hogy joga van hirdetni az evangélium hiteles igazságát? Miért fektet ekkora hangsúlyt a papság, illetve a megszentelt élet intézményeinek felelősségére, hogy az igazságot közvetítsék, és a hívőket is ugyanilyen magatartásra neveljék? Azért teszi, mert mindaz, amit a kommunikáció az egyházon belül jelent, azon a felismerésen nyugszik, hogy Isten igéje önmagát nyilatkoztatja ki.

Az Erdélyben megjelenő Vasárnap katolikus hetilap, a Keresztény Szó katolikus kulturális folyóirat, a Krisztus Világa című erdélyi katolikus családi lelkiségi havilap, a különböző plébániai értesítők, a rádióban és televízióban elhangzó, látható hitéleti műsorok képesek megőrizni és erősíteni a katolikus egyház hitelét és hatékonyságát. De még ennél is fonto-sabb, hogy utat készítenek ahhoz, hogy az egyház közösségi jellege konkrétan megvalósulhasson. Ez a Szentháromság benső közösségéből ered és azt kell visszatükröznie.

Megengedhetetlen, hogy a kommunikáció szabadságának gyakorlása a gazdagságtól, a neveléstől vagy a politikai hatalomtól függjön. A kommunikációhoz való jog mindenkit megillet. Ez mind hazánkban, mind nemzetközi szinten megkülönböztetett erőfeszítéseket követel, hogy a szegények és kitaszítottak is információhoz, tudáshoz jussanak, ami egyéni és társadalmi fejlődésükhöz elengedhetetlenül szükséges. A kommunikációhoz való jog egyben a szabad vallásgyakorlás jogának is részét képezi, amely nem korlátozódhat csupán istentiszteletek, a különböző szertartások végzésére. Egyházunk támogatja a kommunikáció és a médiumok különböző formáit, azonban a sok, elsősorban anyagi jellegű nehézség ellenére is őriznie és fejlesztenie kell a saját, kifejezetten katolikus kommunikációs eszközeit és programjait is. Idetartoznak például a Verbum Keresztény Kulturális Egyesület által megvalósított sajtó- és könyvkiadás, a Gloria nyomda munkája, a sajtóirodák, a kommunikáció szakembereinek az egyházhoz tartozó szervezetei (például a Magyar Katolikus Újságírók Szövetsége).

A katolikus kommunikáció nem többletfeladat az egyház többi tevékenysége mellett, hanem az egyház küldetésében fontos szerepet játszik. Ezért fontos, hogy legyen a kommunikációra vonatkozó lelkipásztori tervezet is. Elengedhetetlen követelmény, hogy akik az egyház kommunikációs munkájában tevékenyen részt kívánnak venni, rendelkezzenek szakismeretekkel és behatóan ismerjék az egyház tanítását és lelkiségét is.

A katolikus egyház kommunikációs stratégiájának természetesen egy komoly médiakutatás eredményeire kell támaszkodnia, amely tárgyilagos szakmai elemzést és értékelést foglal magába. Fontos, hogy a médiakutatás nyitott legyen azokra a legfontosabb kérdésekre és problémákra, amelyeket a helyi egyháznak meg kell oldania. Főegyház-megyénk területén a világi médiában a keresztény világnézet jelentéktelen területet tölt be. Felmérések alapján állítható, hogy a hazai magyar lapok tartalmában még mindig kevés a katolikus vonatkoztatású írás. A szerzők többsége egyházi személy. Az írások legnagyobb része tudósítás vagy történelmi visszatekintés. Elenyésző azon cikkek száma, amelyek korszerűen állnak az igehirdetés szolgálatában. Akarva-akaratlanul szembe kell néznünk a ténnyel: az egyház közéleti tevékenységéről szóló híradások csak jelei, nem lényegi üzenetei a kereszténységnek, mivel csak a tájékoztatás és nem az apostolkodás szerepét töltik be. Valamivel több figyelmet fordít a hangkép-tájékoztatás az egyházi adásokra, de a lehetőségek ezen a téren is kihasználatlanok. Minden vonalon tervszerű műsorpolitikára van szükség. Többet kellene beszélni a kisközösségekről, a lelkiségi mozgalmakról, a szociális munkáról, az egyházi oktatásról és nevelésről, a szerzetesrendekről és hangsúlyozottan a gyermekek, az ifjúság életéről.

Emlékeztetni szeretnék egy, a főegyházmegyei zsinatnak a kommunikációra vonatkozó dokumentumában tett javaslatra, amely csak részben valósult meg és napjainkban igencsak időszerű feladat: javítani kell a katolikus lapok terjesztését, mérlegelni kell egy főegyházmegyei sajtóterjesztő létrehozását és ennek anyagi vetületét. Hasznos volna a Romániai Magyar Katolikus Újságíró Szövetség létrehozása, amely megvalósítaná a társadalom katolikus életének értelmezését, elősegíthetné az erdélyi sajtó katolikus szellemiségének megteremtését és a szövetség tagjainak intézményes együttműködését.

A tömegkultúra hatása meglátszik az emberiség életén, ezért szükséges, hogy az erkölcsi törvények szabályozzák. A szülőknek, pedagógusoknak és nem utolsósorban a lelkipásztoroknak kötelessége segíteni a fiatalokat, hogy kiszűrjék a romboló hatású olvasmányokat, filmeket, hiszen nem minden hasznos, amit a tömegkommunikáció kínál. A szülőknek és a nevelőknek esetenként meg is kell magyarázni az olvasott, látott és hallott dolgokat, kiértékelve, megbeszélve a nehezen felfogható vagy homályos részeket. Az iskolában, a hitoktatásban szükséges időt fordítani erre.

Megkülönböztetett felelősség hárul a katolikus újságírókra, műsorkészítőkre, médiaszakemberekre. Nekik kell kiválogatni a sok és ömlesztett állapotban érkezett hír közül a jót és érdekeset. Tudatában kell lenniük, hogy a széles tömeg számára készítik közléseiket. Hatalmukat az emberek boldogítására és a haladásra használják fel. Mindig az értéket kell védeniük. Az igazságot az egyéni érdekek miatt sem szabad elrejteni. Kellenek a kritikusok is, akik tárgyilagos és igazságos mérlegeléssel mutatnak rá az értékes művekre és megállapítják a gyengeségeket, hibákat és tévedéseket. Megkönnyítik az embereknek a művek válogatását. Pártatlan munkájukkal hívják fel a figyelmet a rejtett értékekre is.

A II. vatikáni zsinat tanítása szellemében az egyház először önmagával kezdi el a párbeszédet. A közvélemény szerepe éppen ezért nagyon fontos tényező, a romániai római katolikus egyháznak is figyelnie kell rá, mert „hiányával valami igen fontos dolog csorbítaná életét. S ez nagy kárt okozna mind a pásztorok, mind a hívek számára". A közvélemény a médián keresztül (is) új gondolatokat adhat az elöljáróknak, a lelki vezetőknek, más megvilágításban mutatja az eseményeket és helyes irányt szabhat a tetteknek.

Egyházunk csak úgy tud megfelelni feladatának, ha állandóan informálódik, gyűjti az adatokat, azaz érdeklődik az embereket foglalkoztató problémák iránt, amelyek mind belülről, mind kívülről támadhatnak és kárt okozhatnak. Szem előtt kell tartanunk és véleményt kell nyilvánítanunk a modern kor és az új idők embere igényeivel kapcsolatban. Szükséges, hogy mindegyik fél őszintén és teljesen nyilatkozzék meg, ebben pedig nélkülözhetetlen eszköz a média.

Krisztus a világ megszentelését tűzte ki célul, nem pedig a tőle való menekülést. Amikor az egyház párbeszédet folytat a világgal, a médián keresztül is hangsúlyozza, hogy „a vallásos élet nem fordíthatja el az embert sajátos feladataitól, amivel tartozik a közösség szolgálatának, a szegénység, a betegség, a tudatlanság leküzdésének és a kultúra fejlődésének".

A tájékoztatás módját tekintve: az legyen tisztességes és hasznos, szentül őrizze meg az erkölcsi törvényeket, az ember törvényes jogait és méltóságát mind a hírek kiválasztásában, mind azok közlésében, mert nem minden tudás használ. Ugyanakkor igényeseknek kell lenniük a kultúra fogyasztóinak is. Nem helyezkedhetnek arra az álláspontra, hogy nekik minden mindegy. Tapasztalatom szerint az igényes olvasó-, hallgató-, nézőtábor az írót, az újságírót, a rádió-, illetve a televízióműsorok szerkesztőit is színvonalas munkára ösztönzi. Szellemük egyértelműen olyan legyen, hogy az egyes kérdésekre nézve a természetjoggal, a katolikus tanítással és erkölccsel megegyező felfogást tudjanak kialakítani, táplálni és terjeszteni. Az egyház életével kapcsolatos eseményeket a szerzők közöljék és értelmezzék helyesen.

Kötelességünk felhívni a hívek - és nem csak - figyelmét arra, mennyire szükséges a katolikus sajtó és a kiadványok olvasása és terjesztése. Ennek irányításával tudnak az emberek minden eseményt katolikus módon megítélni. Minden egyházközségben kérnünk kell, hogy ezért az ügyért imádkozzanak és adakozzanak, szem előtt tartva a helyi és a világkatolicizmus szükségleteit.

Nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy egyre népszerűbbek - nem csak a fiatalok körében - az internetes közösségi portálok. Míg a média klasszikus műfajai többnyire az egyirányú kommunikációt tették lehetővé, addig a közösségi oldalak az interaktív adatközlésre és az alkotói munkára is alkalmasak. A romániai társadalom és a benne élő katolikus egyház is ezáltal új kommunikációs kihívást előtt áll. Az internetes közösségi portálnak minden közösségben jelen kellene lennie, ahol az evangéliumot hirdetheti. Ezen kapcsolattartás és információcsere lehetősége új életteret teremt.

A rádió és televízió vallásos műsorai gazdagítják az emberek hitéletét, és új kapcsolatokat létesítenek a hívők között. Segítséget jelentenek a vallásos nevelésben, elősegítik az egyház aktív részvételét a társadalom életében. Mindazoknak, akik öregkoruk vagy betegségük miatt nem tudnak személyesen részt venni a szentmiséken, szertartásokon, az egyházközségi életben, az egység kötelékeit jelentik. Fontos, hogy új kapcsolatokat teremtenek köztünk és azoknak az embereknek a hatalmas tábora között, akik semmiféle kapcsolatot nem tartanak az egyházzal, öntudatlanul mégis lelki táplálékot és iránytűt keresnek. Az sem másodlagos szempont, hogy elviszik az evangélium üzenetét azokba az országokba is, ahol az egyház nincs jelen. A vallásos műsorok, a hírek, kommentárok, riportok és viták különösen a nevelés és a párbeszéd szempontjából hasznosak. A hallgatók és a nézők azzal járulhatnak hozzá a vallásos műsorok színvonalának emeléséhez, ha elmondják, hogy az adások milyen hatást váltottak ki belőlük, környezetükből.

Egyházunk azt reméli, hogy közreműködése nyomán az emberek világosabban értékelik a kommunikáció szerepét, jobban megértik és tisztelik az emberi személyiség méltóságát is - a tájékoztatókét és a befogadókét egyaránt -, ezáltal a kölcsönös társadalmi kapcsolat, ami az embereket felebarátokká teszi, végül valóságos lelki közösséghez vezet.

Az egyház arra törekszik, hogy megsokszorozza és megerősítse a tagjai közti egység kötelékeit. Ezért elengedhetetlenül fontos a katolikusok közötti kommunikáció és dialógus. Egyházunk, az emberiség egész közösségén belül éli életét. Fel kell tehát használnia a kommunikáció által adott lehetőségeket, hogy az egész emberiséggel kapcsolatot tarthasson. Ezt úgy tehetjük meg, hogy egyrészt információkat adunk, másrészt gondosan odafigyelünk a közvéleményre mind az egyházon belül, mind azon kívül. Nem utolsósorban egyházunk korunk világában állandó párbeszédet folytatva igyekszik segítséget nyújtani azoknak a problémáknak a megoldásához, amelyekkel napjaink embere találkozik.

Szívből buzdítok hét mindenkit, hogy rendszeresen olvassák a katolikus kiadványokat, természetesen azokat, amelyek megérdemlik ezt a nevet. Nehezen képzelhető el, hogy a katolikus média nélkül hogyan tudnának az emberek értesülni az egyházban történt eseményekről. De esetenként a nagyvilág eseményeivel kapcsolatban sem alakíthatnának ki hiteles katolikus magatartást a keresztény elvek fényében megírt sajtó kommentárok hiányában. Ez nem azt jelenti, hogy bele akarunk avatkozni embertársaink azon jogába, hogy olvasmányaikat megválasszák, legkevésbé a különböző írók, műsorszerkesztők szabad véleménynyilvánításába. Az sincs szándékunkban, hogy a sokféleséget, a helyi szokásokat korlátozzuk. Magától értetődő azonban, hogy a katolikus íróknak, szerzőknek a népszerűséget és az olvasó-, hallgató-, nézőtábort munkájuk magas színvonalával kell kiérdemelniük.

Isten népe járja útját a történelemben. Amint a tájékoztatásban és a befogadásban korunkkal együtt haladunk, lelkesedéssel és reménységgel várjuk mindazt, amit a kommunikáció fejlődése egy kozmikus korszakban felajánlhat. Mindenki számára megszívlelendőek a Szent Domokos-rendi Henri Dominigue Lacordaire szavai: „Nem a saját igazamról akarom meggyőzni a másikat, hanem egyesülni vele a teljesebb igazságban!"'

Szabó Ferenc jezsuita Az egyházi sajtóról egyházi szempontból című írásában olvashatjuk: „Ebben a technokrata társadalomban, amikor a semlegesség ürügyén nemcsak a vallást, hanem a humán tárgyakat is igyekeznek kiküszöbölni az iskolázásból (nemzeti irodalom és történelem, keresztény történet és bibliai ismeretek), amikor a számítógépek memóriája helyettesíti a memorizálást, a médiumoknak és a sajtónak (a nem egyházinak is) arra kellene törekednie, hogy átadják az alapvető emberi, etikai értékeket. Mert enélkül nem lehet humanizálni az embereket, enélkül tovább tart az emberarcú barbárság. Az etika nélkül a technika csak a pusztítás eszközeit tökéletesíti. Nevelni, érzékennyé tenni a szíveket a lelki értékek iránt, nevelni mások (a sokat hangoztatott másság) tiszteletére, a kölcsönös nyitottságra, a cserére, amelyről Saint Exupéry beszélt, a szolidaritásra. Erre a nem vallásos műsoroknak, a sajtónak is törekednie kellene, hiszen új világot csak új emberekkel építhetünk. Hasztalan a rendszerváltás, ha az emberek meg nem újulnak, és ezt a megújulást hitünk szerint a feltámadt Krisztus Lelke viszi véghez. A hominizáció után humanizáljuk a világot, de a divinizációt (az isteni életben való részesedést a szeretet által) a Szentlélek viszi véghez. Végső soron hitünk szerint Krisztus az igazság. Feléje törekszünk, őt akarjuk jobban megismerni és követni, róla tanúságot tenni az emberek előtt. A II. vatikáni zsinat tanítja, hogy Isten kegyelme minden jóakaratú ember szívében működik, és Isten tudja, hogyan, mindenki részesedhet a húsvéti misztériumban, Krisztus üdvözítő halálában és feltámadásában, ha nem cselekszik lelkiismerete ellen. Mert a teremtés és az emberi lét, nem utolsósorban a keresztény média, a kommunikáció végső célja: egység Krisztus Lelke által az egyetemes szeretetközösségben.