Szőcs Béla
a MAGYARORSZÁGI ZSIDÓK TELEPÜLÉSTÖRTÉNETE
AZ EGYETEMES ZSIDÓVÁNDORLÁS TÜKRÉBEN

 

 

A kezdetektől a magyar honfoglalásig

Nagyon kevés lehet azoknak a száma, akik ne tudnák, kiválasztásától kezdve mennyire hányatott sorsa volt a zsidó népnek. Sok mindenben szokták megjelölni ennek az okát - kezdve a Jáhvéhoz való hűtlenségtől a próféták üldözésén keresztül egészen Jézus Krisztus fel nem ismeréséig -, de hogy ki hivatott ezt eldönteni, nyitott kérdés. A történelem pedig csak beszél: a zsidók kezdettől fogva megvetettek voltak, más népeknél alacsonyabb rendűeknek nézték és üldözték őket.

Nagy távlatokban nézve periodikus vándorlások jellemezték őket; és e vándorlások során állandó kölcsönhatásban voltak az őket körülvevő vagy befogadó népekkel társadalmi, politikai, gazdasági vonatkozásban. Mindezt már az egyiptomi tartózkodás (Kr. e. 1600-1200) bizonyítja. Ez az alkalmazkodó képesség távolról sem jelenti azt, hogy a zsidó nép nem szenvedett. Sőt, kezdettől fogva hűtlenségének - történelmileg máig megmagyarázhatatlan - zálogát viselte. Ezekiel próféta volt az, aki a babiloni fogság idején (Kr. e. 597-538) kimutatta, hogy a zsidók már Egyiptomban bálványokat imádtak (l. Ez 20,1-32). E megalapozás azért fontos, mert „Válságos időkben minden nép létének gyökereihez és eleven múltjához menekül. Ez képezi a saját önismeretét, s ha ennek birtokában van, akkor a múltból kiindulva képes választ adni a jelenre, esetleg a jövőt is latolgathatja". (Marton Ernő)

Hogy miként kerültek a zsidók Magyarországra, arról egy „kazár legenda" mély nyomokat hagyott, a történelem bizonyítékai azonban előbbre valók. Egyiptomból kivándorolva - Kr. e. 1000 táján - a zsidók megalapították az első államot, amely Saul (Kr. e. 1012-1004), de főleg Dávid (Kr. e. 1004-965) és Salamon (Kr. e. 965-926) idején élte virágkorát. Az első nagyobb méretű zsidóvándorlás II. Nebukádnezár (Kr. e. 604-562) idején történt, aki lerohanta Szíria-Palesztinát és a zsidókat Babilonba deportálta. Ez jóval az asszír invázió (Kr. e. 721) után történt ugyan, mégis ezt tartja maga a zsidó történelem is nagyobb katasztrófának, mert az előbbinél még sokan menekülhettek a déli országrészbe, és megmaradt a templom, a nép szemefénye: együvé tartozásának és fennmaradásának garanciája. Ekkor - Babilonban - vette kezdetét tulajdonképpen a zsidó diaszpóra. Ez a keletre való vándorlás a hazatérés után is nyomot hagyott, ugyanis Jeruzsálem végleges pusztulása (Kr. u. 135) után újabb zsidó tömegek vándoroltak Babilonba (a mai Irak területére), ahol egy szinte ezer évig tartó szellemi központ alakult ki. Hogy keletre, Perzsián keresztül Indiáig; északkeletre pedig Örményországig jutottak a zsidók, innen magyarázható. Akik Ázsiába kerültek azonban, a középkorban etnikailag teljesen felszívódtak. Egy másik vándorlás - nyugatra - a második zsidó állam idején (Kr. e. 4. sz.) indult meg: éspedig Egyiptomba. Szíria-Palesztina ugyanis összekötő kapocs volt Mezopotámia, Kis-Ázsia és Egyiptom kereskedelemvilága számára. A zsidók nyugati vándorlása a világkereskedelem akkori főútvonalát követte a Földközi-tenger mentén, Észak-Afrikán, Itálián és Gallián keresztül Nyugat- és Közép-Európa felé. Ez a vándorlás akkor vett nagy lendületet, amikor Titus Kr. u. 70-ben lerombolta Jeruzsálemet és rengeteg zsidót hurcolt el hadifogolyként. Tragédia volt ez számukra, mégis így menekültek meg az elsüllyedő antik világból, ellentétben nagy vetélytársaikkal, a perzsákkal, az asszírokkal, a babilóniaiakkal stb. Sosem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a zsidó nép mindig megőrizte identitását, amelyet különösen a szombat megtartása, a Tóra-magyarázat és a körülmetélkedés (Ábrahám óta a szövetség jele) táplált.

A Nyugat-Európába jutott zsidóság Nagy Károly (768-814) idején nyugalmat élvezett, ki tudta bontakoztatni önmagát; természetesen a kereskedelem terén. Mindezt csak városokban, kikötőkben tudták eredményesen űzni. A 11. század végén azonban - Nyugat-Európából kiindulva és Közép-Európára átterjedve - megindult a városi polgárság kialakulásának folyamata. Ezek a polgárok nem nézték jó szemmel a városaiknak a zsidók által történő gazdasági irányítottságát, kezdték kiszorítani őket foglalkozási köreikből. Olyan vándorlása kezdődött el az Európában most már meghonosodott zsidóságnak, amely három periódust ölelt fel. Az elsőt a keresztes hadjáratok indították meg (1096-1189), a másodikat a középkori „fekete halál", a pestisjárvány (1348), a harmadikat pedig a Spanyolországból való kiűzésük (1492). Mintegy ötszáz évig tartott ez a vándorlás; és eredményeképpen Kelet- és Dél-Kelet-Európában is megjelentek a zsidók. Jellemző erre a vándorlásra, hogy a zsidók magasabb kultúrájú országokból primitívebb területekre vándoroltak; és bár kényszerből tették, gazdaságilag ez jobban kedvezett nekik.

1648-ban azonban olyan esemény történt Lengyelországban, amely újabb vándorlásra késztette őket: a Chmelnitzky-féle kozákmészárlás. Rengeteg ukrán és lengyel zsidó indult el, ezúttal keletről nyugatra, és elözönlötte Csehországot, Morvaországot, Szlovákiát, Ausztriát és Németországot. Fizikai kényszer volt tehát az ok, de ez később ismét áttevődött gazdasági alapokra, ugyanis csábított a frissen felfedezett Amerikából érkező arany. Az 1930-as években megindult vándorlásban már a hitleri antiszemitizmus jeleit lehet felfedezni.

Az eddig leírtak természetesen nem merítik ki a zsidók számkivetettségének geopolitikai és kronológiai adatait. Hosszan lehetne még írni a bizánci (395), arab (634), keresztes (1099), tatár (1244), egyiptomi mameluk (1291), török (1516), napóleoni (1799) és brit uralmakról Palesztina történelmi területén. És ez is csak a 20. század fordulójáig terjed. A 20. századról még többet lehetne írni. Ennek legnagyobb eseménye az 1948-ban véget ért brit mandátum és ezzel egyidejűleg a független állam, Izrael megalakulása; Chaim Weizmann személyében pedig olyan első elnök választása, aki 1897-ben - Theodor Herzllel - megalapította a cionista mozgalmat és annak első kongresszusán Baselben már tervbe vette a független zsidó állam létrehozását. Ezek azonban kevésbé érintik a magyarországi zsidók településtörténetét.

A magyarországi betelepedés

Magyarország területére már a római légiókkal is kerülhettek zsidók; pontosabban a római birodalom akkori provinciáiba: Pannóniába és Daciába. A római uralmat felváltó népvándorlási és szláv időszakokból is feltételezik kevés számú zsidó létezését a területeken, mindezt tehát a magyar honfoglalás előtt, éspedig azért, mert a magyar kalandozások idején kizárt dolog, hogy zsidó bevándorlás történt volna: olyan hírük volt ugyanis az Európát végigportyázó magyaroknak, hogy inkább menekültek előlük, mintsem bevándoroltak volna az általuk lakott területekre. A valóságban mindez a keresztes hadjáratok, a pestis, valamint a spanyolországi elűzés idején történt meg; és ezt Nyugat-Európa városiasodásával, polgárosodásával kell magyaráznunk mind szociális, mind gazdasági téren. I. Endre (1047-1060) nyitotta meg Magyarország határait a nyugatról jövő zsidók számára. István király (997-1038) halálát ugyanis belső harcok követték, az ország lakossága megcsappant, és ezt Endre vallonok, németek, csehek, olaszok, lengyelek, muzulmánok és zsidók betelepítésével pótolta. A zsidóknak kapóra jött a keresztes hadjáratok elől való menekülés lehetősége; Amiens-i Péter szidta is ezért a magyarokat. A cseh király, Wrastislaw pedig már 1096-ban halálbüntetés terhe alatt akarta kereszténnyé tenni őket, ezért természetes, hogy Magyarországra menekültek. A magyarok mindig türelmesebbek és barátságosabbak voltak a velük élő idegenekkel szemben; s ez a lelkialkaton kívül talán azzal is magyarázható, hogy ők is társtalanok voltak akkor a közép-európai körzetben.

Mivel a tatárjárás (1242) az országot szinte teljesen elnéptelenítette, az Endre-féle betelepítési politikát IV. Béla (1235-1270) is alkalmazni kényszerült. Ő felismerte a városok nemzetgazdasági fontosságát és - elsőként - tudatos városfejlesztési akcióba kezdett. A zsidók közgazdasági jelentősége mindig is közismert volt, tehát nem csoda, ha a lengyelek, románok, kun-besenyő néptöredékek mellett a zsidók is megjelentek e második betelepedés alkalmával, természetesen inkább a városokban. Ebben a korban a zsidók Európa-szerte sorozatos aranybullákat (jogok és kiváltságok) kaptak, II. Frigyes osztrák hercegtől 1244-ben, IV. Bélától pedig 1251-ben. A zsidók közvetlenül a király alattvalói lettek, vagyonukkal a király rendelkezett, ún. kamaraszolgák voltak. Ez védelmet nyújtott a városi polgárokkal szemben, de ugyanakkor kiszolgáltatottságot jelentett a király szeszélyeinek, indulatainak és pénzügyvitelének. Az így kialakult társadalmi helyzetük az Árpád-házi királyok alatt alig változott. Az utolsó Árpád-házi király, III. Endre (1290-1301) 1291-ben még megerősítette jogaikat, úgyhogy jobb sorsuk volt, mint a többi nyugat- és közép-európai zsidónak.

A középkorban vegyes házbeli uralkodók kerültek a magyar királyi trónra, akik magukkal hozták a nyugati életformát és gondolkodásmódot, s egyúttal a pápai befolyást is. Róbert Károly (1301-1342) idején már érezni lehetett némi változást a király és zsidó alattvalói viszonyában. Aztán Nagy Lajos (1326-1382) idején 1360-ban rendeletileg is kiutasították őket az országból. Mindehhez az alapot az 1348-as - Európát végigtizedelő - pestisjárvány szolgáltatta, amelyben a zsidókat szinte mindenütt kútmérgezéssel vádolták. Hogy mekkora aránya volt a járványnak, azt jól szemlélteti az a statisztikai jegyzék, amely Nagy Lajos titkárától, Küküllei Jánostól maradt fenn, és a Budán levő áldozatok számát 16 000-re tette. A kiűzésnek azonban nem volt nagy visszhangja, mert ahogy a járvány elmúlt, az irántuk való ellenszenv is alábbhagyott. A kiűzötteknek azonban csak kisebb része tért vissza az országba, mivel ekkor Lengyelországban Nagy Kázmér (1310-1370) békésebb feltételeket biztosított számukra.

Újabb, de csekély számú bevándorlás Zsigmond király (1387-1437) idején történt, aki befogadta az Albrecht herceg által Ausztriából kiűzött zsidókat. Ekkor kerültek első ízben Magyarországra francia származású zsidók, akiket 1394-ben utasítottak ki az országból. Zsigmond király ötvenéves uralkodása azonban nem hozott különösebb védelmet számukra a városi polgársággal szemben; és ezen még Mátyás király (1458-1490) igazságos uralma sem enyhített. A gazdasági viszonyok sem kedveztek. Magyarországon ekkor kezdett kifejlődni az a gazdasági helyzet, amely már 150 évvel korábban kiszorította a zsidókat Nyugat-Európából.

1526-ban újabb katasztrófa szakadt az országra, s ez a zsidókra is kihatott: a mohácsi vész. II. Szulejmán szultán (1520-1566) ugyanis Buda váráig nyomult előre Mohács után, s közben a zsidókat elhurcolta és a Balkán-félsziget nagyobb városaiban telepítette le, Szófiában, Kavallában, Vidinben. Ez a csapás egyik részét jelentette a zsidók számára, másik részét az képezte, hogy még ugyanabban az évben a székesfehérvári országgyűlés is kiutasította őket az országból. Ez lett volna a Magyarországról való második kiűzetésük. A vélemények azonban megoszlanak akörül, hogy ez valóban meg is történt-e. Sokak szerint csak propaganda volt Zápolya János (15261540) királlyá választása érdekében, hogy a zsidóellenes városi polgárságot átejtsék, de a választás után a király nem léptette érvénybe a kiutasítást. Mohácsot követően az ország 150 évig szenvedte a török uralmat és három részre szakadt: a hódoltsági területekre, Erdélyre és a királyi területekre. A megmaradt zsidók természetesen beleestek e földrajzi és népi tagolódásba, ezért további sorsukat is ennek függvényében lehet követni.

Azok számára, akik a török hódoltságban éltek, az addig érvényben levő nyugati orientálódás véget ért, ellenben megnyíltak a Kelettel való kapcsolatok nagy lehetőségei. Mivel 1516-tól 1917-ig általános török uralom volt Palesztinában, az ottani zsidók kapcsolatba kerülhettek a hódoltságbeli-ekkel. A török uralom alatt - kivéve a korrupciót, az adóbehajtást és a vallási fanatizmust - a zsidók valóságos egyenjogúságot élveztek. Palesztinából rabbikat kaptak, hogy szellemileg és vallásilag is fenntartsák magukat, s a konstantinápolyi és szaloniki rabbinátusokkal és érintkeztek. Összetételükben annyit változtak, hogy az 1648-as Chmelnitzky-féle kozákmészárlás után lengyelekkel is gyarapodtak. Amikor a törökök 1686-ban kivonultak ezekről a területekről, a zsidók nagy része is velük ment. Hűséges török alattvalókká váltak, amire rá is fizettek, mert a Buda felszabadítására jött osztrákok vagy megölték, vagy foglyul ejtették őket. Leleményességükre jellemző azonban, hogy nem várták be mindezt, hanem elvonultak a törökökkel. Ezt a 150 évet valósággal kitörölték a magyar zsidótörténelemből. Viszont épp az elvonulásukkal alakult ki az erdélyi zsidóság, főleg a Bánságban.

A hagyomány szerint Erdélyben már a római korban, a dákok alatt is éltek zsidók, de a történetírás csak a mohácsi vész után említi őket; először a kolozsvári országgyűlés 1578-ban. 1623-ban aztán Bethlen Gábor fejedelem (1613-1629) egy kiváltságlevélben törvényerejűleg is letelepítette őket. Az indok itt is természetesen az elnéptelenedés volt, a rendeletet a gyulafehérvári országgyűlés is megerősítette (1627). A zsidók későbbi helyzete függött a fejedelmektől. Míg II. Rákóczi György például 1658-ban csak Gyulafehérváron akarta engedélyezni a zsidók lakását (a városok mindig ellenük voltak), addig Apafi Mihály háromszor is rendelkezett (1661, 1673, 1678), hogy védve legyenek a városok önkénye ellen. Ennek ellenére Erdélybe kevés zsidó kívánkozott, mert kiesett mind a nagy zsidó vándorlások hullámaiból, mind a főbb kereskedelmi útvonalakból. Csekély számú spanyol bevándorlás volt a 17. században (köztük a híres gyulafehérvári rabbi Chacham Abraham Russo), de ezt felszívta a 18. századi lengyel bevándorlás. Fekvésénél fogva Erdély a megszállás ellenére is nyugodtabb életfeltételeket biztosított, mint az anyaország.

A királyi területek húzták a legrövidebbet ilyen szempontból, mert a mohácsi vész után a Habsburgok uralma alá kerültek. A városok lakossága nagyobbrészt német volt, a németek pedig üldözték a zsidókat, úgyhogy a 150 év alatt nem betelepedés, hanem állandó kivándorlás volt. Ezt szorgalmazta az 1578-as pozsonyi országgyűlés is, amely a zsidókat az ugyancsak üldözött és kiutasított anabaptistákkal tette egyenlővé. Nagy változás állt be ebben a korban a zsidók társadalmi és gazdasági életében, mert a városokból kiszorultak a falvakra, vidékre, bár igyekeztek a városok közelében maradni. „Kamaraszolgaságuk" ezzel megszűnt, és pártfogójuk nem a király, hanem az a főúr lett, akinek a birtokán letelepedtek. 1686-ban felszabadult Buda. 1699-ben a karlócai békében a törökök lemondtak magyarországi és erdélyi birtokaikról a Habsburg-ház javára, amelynek trónján épp I. Lipót (1640-1705) ült. Nagyméretű betelepítés vette kezdetét, s ez bizony nem különösebb válogatás alapján történt. Magyarországra az jött akkor, aki akart. A bevándorlók között ismét voltak zsidók, főleg az 1670-es osztrák kiűzetést követően, akik letelepedésükben már kifejezetten falusi jelleget öltöttek. Az ausztriai döntés hármas bevándorlási hullámot indított meg. Az első volt az osztrák-német, egy második a morva-cseh, a harmadik pedig a lengyel hullám. Ezek mindegyike az újkor közepe táján ment végbe.

Az osztrák-német bevándorlás alapját az a tény képezte, hogy - az egyébként jóhiszemű - I. Lipót királyt felesége és Kollonits Lipót püspök meggyőzték arról, hogy a zsidók török és svéd ellenségeikkel szimpatizálnak. Bár az egész körzetben szabadulni akartak volna a zsidóktól, ez lehetetlen volt, mert Magyarországnak szüksége volt „népekre" mind a benépesítés, a munkaerő, mind a jó gazdasági középréteg szempontjából.

A cseh-morva bevándorlást III. Károly királynak (1658-1740) egy érdekes rendelete váltotta ki (1726. október 16.). A király ugyanis minden zsidó családban csak egy férfitag megnősülését engedélyezte, csak azt tekintette az ország lakosának. Íme, a természetes szaporulat korlátozása: mennyire hasonlít ez az egyiptomi fogságban történtekhez! Így a zsidó férfiak többsége Magyarországra vette útját. 1746-ban azonban a budai német polgárok rávették Mária Teréziát, hogy kergesse ki a zsidókat a városból. Ő meg is tette ezt, sőt 1748-ban még szigorított is a rendeleten. Így a zsidók nem illeszkedhettek be a városi környezetbe.

Lengyel bevándorlás Magyarországra már 1648 óta volt. A mostanira Lengyelország első felosztása (1722) adott okot. Ekkor ugyanis Galícia, amely sűrűn lakott zsidó terület volt, a Habsburgok uralma alá került. Ezek a zsidók már olyan nyomorban éltek, hogy a pálinkafőzésig alacsonyodtak. Míg az osztrák és a cseh vándorlást maguk a magyarok is szorgalmazták, ennek már a hatóságok is elejét akarták venni. Sorra jelentek meg a bevándorlások letiltásai: 1692-ben, 1715-ben, 1737-ben. Titokban azonban tovább folyt a beszivárgás, a titkos befogadás.

Az osztrák-német, cseh-morva és lengyel bevándorlások 1825-ig, majd azt követően a köztük való érintkezés kialakította azt a magyarországi zsidó társadalmat, amelyet aztán Hitler a második világháború idején szinte teljesen kiirtott. „Végrehajtója" Adolf Eichmann volt, akinek legalább hatmillió zsidó kivégzése szárad a lelkén; és akit, miután 1960-ban Argentínában lefülelt a Mossad, 1961-ben, Jeruzsálemben halálra elítélt és 1962-ben kivégzett, majd hamvait a Földközi-tengerbe szórta.

Etnikai, statisztikai jellemvonások

A csoportok összeolvadása nem történt meg olyan mértékben, hogy egységes, tipikusan magyar zsidóságról lehetett volna beszélni. A zsidó antropológusok szerint világviszonylatban három zsidó törzstípus alakult ki: a babiloni, a szefárd és az askenáz. Lényegében mindhárom csoport azonos vonásokat mutatott az ősi, palesztinai zsidósággal, de a vándorlások mindegyikre másképpen hatottak. A babiloni zsidó típusban a keleti-beduin fajelem jutott érvényre, a szefárdnál a nyugati-mediterrán és végül az askenáznál az elő-ázsiai alpin fajelem. A késői magyar zsidóság ehhez a csoporthoz tartozott. Tulajdonképpen ez a csoport alkotta a világ zsidóságának nagy többségét. Az említett csoportokon belül tovább alakultak ki egyéb különbségek. Például a magyar askenáz zsidóságba új arculatot hozott a lengyel vándorhullám; ugyanis a lengyel zsidóság korábban már magába olvasztotta a Krím-félszigeten és Dél-Oroszországon át Ukrajnába vándorolt zsidókat, akik a keleti-beduin fajelemet képviselték. Szláv jellegzetességeket is észre lehetett venni a lengyel zsidóságban, mert hosszú ideig éltek együtt. Végül a felbomló kazár birodalomból is magukba olvasztottak a lengyelek; erre vallottak a mongol jellegzetességek. Ezek mindegyikéből kaptak a magyarok.

A zsidó szellem és alkat sajátos jelenség, nélküle nem beszélhetünk zsidóismeretről. Az osztrák-német csoport tipikusan barokk szellemű volt. A barokk kor erkölcsileg a vallásos nevelést szorgalmazta. Zsidó szempontból ez a rabbinizmus tekintélyének növekedését jelentette, és a törvény szigorú betartásában, a fegyelem ápolásában jutott érvényre. Különböző reformmozgalmakat is feljegyzett a rabbinikus irodalom ebből a korból, amelyek közül a legjelentősebb Sabbataj Cvi messiási mozgalma volt. A cseh-morva csoport valóságos úttörője lett Magyarországon a felvilágosodásnak. Kikezdték a „sabbathianizmust" (a szombat szigorú megtartása) és kontratalmudista eszméket vallottak, hangoztatva, hogy a vallási törvények közül sok már érvényét vesztette. Ezt a megnyilvánulást „frankizmusnak" nevezték. Vallási szempontból tehát a racionalizmus talaján állottak. Amíg az első két csoportnál a sabbathianizmus és a frankizmus lazított - vagy legalábbis lazítani próbált - a vallási szigoron, addig a lengyeleknél kialakult egy vallási reneszánszmozgalom: a chasszidizmus. Ez is egyfajta lázadás volt a rabbinizmus szigora ellen, de jámbor úton (chassid = jámbor). Nyomorgó, proletár-zsidók mozgalma volt ez, az Istenhez való menekülésé az élet rideg valósága elől.

Sok szó esett mindig a zsidók gazdagságáról, szellemi képességeikről. Kisarkított véleményeknek nem lehet hangot adni, hiszen minden népnek megvannak a saját adottságai, képességei, értékei. A vándorló zsidók mindig is igyekeztek a társadalom ranglétráján magasabbra lépni. Ebben az összetételükben is változatos képet nyújtottak a bevándorlók. Az osztrák-német csoport nagyrészt kézművesekből és kereskedőkből tevődött össze; megélhetésüket is ez biztosította, tekintetbe véve a már említett viszonyokat. Ők ugyanis a nyugati vidékeken telepedtek meg, állandó kapcsolatuk volt a nyugati zsidósággal a kereskedelmi csomópontokon és útvonalakon keresztül. A morva csoportnál az a sajátos helyzet alakult ki, hogy a házasodási tilalom következtében mind gazdag zsidók hagyták el Morvaországot. 1740-1752 között Morvaország 339 legnagyobb „adófizetője" költözött Magyarországra. Nevetséges dolog volt a morva földesurak részéről, hogy panaszkodtak emiatt Mária Teréziának, hiszen a zsidók erkölcsileg kényszerítve voltak erre a lépésre. Mivel anyagi állapotuk megengedte, magától értetődő, hogy iskolázottak, műveltek voltak. Ezért aztán nagy szavuk volt az ország fellendítésében: az ipari fejlődésben, a bank- és kereskedelmi világban, a nemzetközi áruforgalom megszervezésében és a szabad szellemi tevékenységekben egyaránt.

A lengyel zsidóság már a pálinkafőzésig alacsonyodott. Magyarországon is ilyen értelemben tudta érvényesíteni magát: a kocsmaiparban, a falusi kiskereskedelemben és nagyon sokszor rákényszerült a fizikai bérmunkára. Ők lettek a magyar zsidóság proletárjai, és ezt a jellegüket megőrizték. Megjelenésüket, a velük való sorsközösséget a többi zsidó valósággal szégyellte, és ellenszenvüknek többször is hangot adtak. Az volt a vád ellenük, hogy lazább erkölcsöt hoztak magukkal, pedig a maguk „jámbor" módján ők is egyfajta vallási megújulást akartak. Csakis ezekből az ellentétekből lehet megmagyarázni, miért nem alakult ki egységes kultúrájú és szellemiségű magyar zsidóság. Viszont ugyanezzel a magyarázattal választ tudunk adni arra a kérdésre, hogy miért oszlott felekezetekre. Ez sajátosan magyar jelenség volt. Más országokban (AEÁ, Franciaország, sőt Izrael) is megvoltak és megvannak az ellentétek haladó és konzervatív zsidók között, de Magyarországon igen nagy volt ez a szakadás.

Végül következzék néhány statisztikai adat, hogy könnyebben lehessen képet alkotni a magyar zsidóság településtörténetéről. De még így se lehet teljes képet kapni, ha nem vesszük figyelembe az emberiség fokozatos -majd rohamos - szaporodását a történelem egy-egy korszakában. Becslések szerint Jézus Krisztus idejében kb. 250 millió ember élt a földön. Amerika felfedezésekor (1492) 400 millió. 1830 körül - az ipari forradalom idején -egymilliárd; és ez a dátum fontos a mi szempontunkból, ugyanis 1825-ben a zsidó bevándorlás bizonyíthatóan is megszűnt Magyarországon! Továbbá 1900 táján 1,5 milliárd volt a Föld népessége, 1930-ban kétmilliárd, 1950-ben 2,5 milliárd, 1960-ban hárommilliárd, 1975-ben pedig négymilliárd. A demográfusok kimutatták, hogy 1600 év kellett ahhoz, hogy az emberiség Krisztus idején levő száma megduplázódjék, de ahhoz, hogy egymilliárdról kétmilliárdra szökjön, már csak (!) 100 év, a hárommilliárdhoz 30 év és a négymilliárdhoz mindössze 15 év kellett. Világosan kiderül, hogy a rohamos népességnövekedés a 20. században indult meg. A zsidó bevándorlás korszaka a fenti évszámok alapján 1000-1830 közé tehető. Ebben a korban a Föld népessége két szaporodási hullámon ment keresztül: 250 millióról 400 millióra (1600-ig) és 400 millióról egymilliárdra (1830-ig). Ez kétszeres megduplázódást jelent. Ebbe a számtömkelegbe kell a zsidókat is elhelyeznünk. Nem várhatjuk a történelemtől, hogy minden jelentéktelennek tűnő bevándorlásról pontos számadatot nyújtson. Ezért nem is lehet arról beszélni, hogy pontosan hány zsidó jött Magyarországra az európai pestisjárvány vagy a mohácsi vész után; hogy csak a nagy eseményeket említsem. A fontos az 1825. év: a zsidó bevándorlás megszűnése. Ebben az évben a világ zsidóságának száma 3 281 000 volt, a magyar zsidóságé pedig - Erdéllyel együtt - 190 000. Száz év múlva (1930) 15 800 000 volt a 900 ezerhez. Tehát körülbelül ennyien lehettek a II. világháború előtt. Ha ezeket az adatokat összevetjük, látható, hogy a Föld népessége 1830-1930 között a kétszerese, ezen belül a világ zsidósága a 4,7-szeresére, és ezen is belül a magyar zsidóság a 4,8-szo-rosára növekedett. Ez a közösség a következőképpen oszlott meg, és ezt a százalékarányt kisebb beolvasztásokkal a II. világháborúig továbbvitte: 10 százalékot képezett az őslakosság, amely még 1670 (az Ausztriából való kiűzetés dátuma) előtt honosodott meg, 15 százalékot az osztrák-német bevándorló csoport, 25 százalékot a morva-cseh és 50 százalékot a lengyel bevándorló csoport.

Ha dióhéjban is, de remélem, sikerült valamennyire képet formálnom a magyar zsidóság ezer évet felölelő helyzetéről. Sorsuk szoros összefüggésben volt a világ egész zsidóságának sorsával, és magyarországi történelmük is szerves módon kapcsolódott az egyetemes zsidó történelembe. Ez azonban nem akadályozta meg azt, hogy ugyanolyan szerves módon kapcsolódjanak Magyarország sorsához is. Csodálatos módon tudtak alkalmazkodni anélkül, hogy népi és vallási önazonosságukat, beszélt jiddis és írott héber nyelvüket feladták volna. Olyan „ütőkártyák" ezek, amelyek figyelembe vételével nem választhatjuk el történelmüket az üdvtörténettől. Maga a zsidó nép is egy a sok példa és bizonyíték közül, hogy Isten belépett és működik a történelemben.

Felhasznált irodalom

Balassa Bálint: A szabadkőművesség története, Média Kiadó 1990 Derogy, Jacques-Hesi, Carmel: Szupertitkos Izrael, Akadémiai Kiadó, Budapest 1991

Eötvös József: A zsidók emancipációja, Magvető Kiadó, Budapest 1981 Kecskeméti Ármin: A zsidók egyetemes története, IZR, Budapest 1927 Koncsek László: Bibliai földeken, Világjárók, Budapest 1966 Marton Ernő: A magyar zsidóság családfája, Fraternitas Rt., Kolozsvár 1941

Rózsa Huba: Ószövetségi bevezető, Pázmány Péter Római Katolikus Hittudományi Akadémia, Budapest 1991

Szántó Konrád: A katolikus egyház története I. II. III., Ecclesia, Budapest 1993

Tolnai Kálmán: Bitófa a börtön udvarán, Új Nap Könyv- és Lapkiadó, Budapest 1990

Varga Andor: Élet és erkölcs, Teológiai Kiskönyvtár, Róma 1980