vAKMERŐ SZÍVEK (18/2.)

„Evangéliumi gyökerekből megújuló magyar népi lelkiség" - ezt a gondolatot választotta mottójául a marosvásárhelyi Mustármag közösség, s ennek mentén igyekszik arculatát kialakítani, mondanivalóját megfogalmazni. A közösség kezdetei az 1980-as évek végére, az 1990-es évek elejére nyúlnak vissza, amikor Papp László akkori nagyenyedi plébános felismerte, hogy a hagyományos igényeket kielégítő pasztorációs munka mellett egy átfogó - a szociális, kulturális, lelki és gazdasági életet érintő - megújulási mozgalomra van szükség. A nagyenyedi plébánián kialakított diákotthonban való

együttélés időszakában kezdett beérni a közösség kibontakozásának módja, megfogalmazódtak a jövőre irányuló tervek és célok is. 1999-ben Papp László Marosvásárhelyre került, s plébánosként a korábbi módon folytatta tevékenységét. 2005 óta Marosvásárhelyen is kollégiumi formában dolgozik együtt a fiatalokkal, a diákok nevelésének szolgálatát az enyedi és marosvásárhelyi kovászközösségekből kikerült három fiatal végzi. A Mustármag közösség bemutatását célul tűző írás beszélgetései két helyszínen, a kollégiumban és a sóváradi remeteségben készültek. Az előző lapszámban

olvasható első részben Mezei Ildikó és Balla Zsófia nevelőnőkkel, valamint Csiszér Lászlóval beszélgettünk személyes elköteleződésükről és a kollégiumhoz, illetve a Mustármag közösséghez kapcsolódó szolgálatukról. A sóváradi remeteségben a programok szünetében a közösség mellett kezdetektől elköteleződött Maki Júliával, valamint Papp Lászlóval nyílt alkalmam beszélgetni.

Maki Júlia azok egyike, akikkel a Mustármag közösség élete elindult. Nemcsak vele, de általa is történt minden, ami történt. Amikor - óvó- és tanítónői diploma szerzésének céljával - a Zsil-völgyéből átköltözött Nagyenyedre, még nem gondolta, hogy teljesen más irányt vesz élete. Júliával a remeteségbéli ifjúsági tábor egyik napjának délelőttjén beszélgettünk.

Mi álmodni sem mertünk arról, hogy a közösségnek ilyen jövője lesz

Ozsváth Judit: A Mustármag közösséggel kapcsolatosan biztosan mindenkinek megvan a saját „kezdeti" története. A tied éppen egybeesik a közösség kezdetével. Kérlek, mesélj erről!

Maki Júlia: A nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium diákjai voltunk négyen, egy temesvári testvérpár, Hajni nővérem meg én, akiktől kipattant az ötlet, hogy költözzünk be a sok üres szobával rendelkező római katolikus plébániára. Közösségalapítási terveink egyáltalán nem voltak, csupán hitünk mélyebb megélésére vágytunk. Rendszeresen jártunk a Papp Laci atya által tartott hittanórákra, lelkigyakorlatokra, és láttuk, hogy bármilyen problémával fordulhatunk hozzá. Egyik alkalommal aztán felvetettük neki, hogy nem lehetne-e beköltözni a plébániára? Ő csak pislogott nagyokat és

mondta, hogy ehhez érseki engedélyt kell kérnie. Meg is tette, de megsúgom, mi már az engedély megérkezése előtt beköltöztünk... Aztán az egyik - 1992-es - lelkigyakorlaton a kiscsoportunknak a Mustármag nevet adtuk. Mivel az azel ő tti hittanórán épp a jézusi példabeszédekről volt szó, nem jelentett nagy fejtörést a kérdés. Beköltöztünk hát, rendszeres

lelki életet kezdtünk élni, és volt egy „mustármagos" kis közösségi élményünk is már. De úgy gondolom, hogy nem is ezek a lényeges dolgok. O. J.: Hanem?

M. J.: Van egy kedvenc képem, amihez az egész Mustármag valóságát kapcsolom. Hatodikos koromban elvittek Marosfőre kirándulni. Ott egyebek mellett a Maros forrását is megnéztük. Le voltam döbbenve, hogy ilyen kis forrásból indul a hatalmas Maros. Körülbelül így éltem meg a közösség tízéves találkozóját is. Amikor elindultunk néhányan, csak annyit akartunk, hogy Istenben maradjunk, együtt imádkozzunk, egymást erősítsük, és óvó- és tanítóképzős diákokként az volt a nagy célunk, hogy majd a szórványba visszakerülve a mustármagfához hasonlóan mi is otthont adjunk másoknak az „ágaink" között. Kisközösségek létesítését terveztük a szülőhelyünkön. A magyarság vonalán ezt én nagyon fontosnak tartottam a Zsil-völgyében. Aztán ez másképpen alakult, de a Mustármag kis „csermelye" az idők folyamán patakká duzzadt, gyönyörűen kiterebélyesedett. És itt látom azt, hogy ez az egész Istennek a munkája, mert emberként mi álmodni sem mertünk arról, hogy ennek ilyen jövője lesz. Persze szerettük volna, ha jövője lenne, ha mások is megélnék, megtapasztalnák azt, amit mi megéltünk. És itt mondanám el, milyen fontos és erős élmény volt számomra, hogy - Pap Lacin keresztül - a hitem megerősödött. Azt mondtam, hogy ha ennyire képes befolyásolni egész gondolkodásomat, életcélomat az, hogy Istent megismertem, már nem számít, hogy óvónő leszek vagy nem leszek óvónő, vagy hogy mit teszek majd az életemben. A legfontosabb az, hogy Istent megismertem. Ez a kezdeti élmény kísér akkor is, amikor egy felvételiző diáklány kerül elém. Rögtön azt látom benne, hogy Isten őt is, mint egykor engem, el tudja indítani ezen az úton. Aztán már teljesen mindegy, hogy az életkörülmények merre sodorják, de ez a biztos alap legyen meg neki is, mert én tudom, hogy nekem mit jelentett.

O. J.: Milyen fázisai voltak a közösségi arculat fejlődésének?

M. J.: Több szakaszon keresztül alakult a közösségi arculat és identitáskeresés, én mindegyikben részt vettem. Azt találom nagyon jónak, hogy soha semmi nincs mereven meghatározva.

A tagsági feltételek sem. Elhangzik az ige, és ezzel együtt mindaz, amit Laci kapott ajándékba, hogy továbbítsa nekünk és mindenkinek, aztán aki - a folyó hasonlatával élve - ebben a „mederben" akar maradni, az csatlakozik. Van, aki megnevezi, hogy ő mustármag, van, aki nem nevezi meg. Sokszor kérdezik tőlem, hogy hányan vagyunk, és erre én soha nem tudok egy számot mondani. Sokan gondolkodnak így, sokan csatlakoznak, együttműködnek velünk, de pontos koordinátái nincsenek az ide tartozásnak. Persze, van egyfajta szellemiség-lelkiség, amit a keresztény és magyar értékekben gyökerezve hordoz a közösség. Engem személyesen olyan szempontból is érint, hogy én Vulkánban már végignéztem azt a csendes pusztulást, amin az ottani magyar oktatás végigment, és látom, értem azt, amit Laci mond. Nagyon jól értettem már 2001-ben azt, amit ő meghirdetett, amiről többen azt mondták, hogy dramatizál. Nagyon jól értem, és minden erőmmel akarom támogatni, hogy ez az ige és ezek a valóságok eljussanak kicsiktől a nagyokig - mikor melyik korosztályt bízza ránk az Isten. És úgy látom, hogy Isten gyönyörű lehetőségeket és körülményeket adott nekünk, ami ugyancsak felülmúlja a mi emberi képzeletünket. Laci Vásárhelyre kerülése után még működött két évig a nagyenyedi kollégium, de aztán, amikor mi is utána jöttünk, álmodni sem mertünk arról, hogy mi majd száznál több fiatallal fogunk foglalkozni. Szerettünk volna egy szervezőképző kollégiumot indítani és még nagyon sok mindent, de Isten másképpen rendezte a körülményeket. Nem tudjuk, meddig marad ez a lehetőség, de annyit tudunk, hogy amíg ez van, addig újból és újból a bent lakó személyek Istenben és emberségben való megerősödése kell megtörténjen.

O. J.: Hogyan határozod meg mostani „státusodat" a közösségen belül?

M. J.: Amint már említettem, mindig csak egy dolgot szeretnék: hogy mások is megtapasztalják azt, amit én megtapasztaltam. Megszeressék Istent, az ő útjára lépjenek, és megéljék, mit jelent a közösséghez tartozás, az, hogy Krisztusban vagyunk együtt. Ezért nem tudom magam nevelőnőnek nevezni, bár amikor a kívülállók kérdezik, ezt kell mondjam. Mihelyt kimondom a szót, visz-sza is csattan rám. Igazából úgy élem meg, hogy hordozója vagyok ennek, amit Isten rám bízott, és akarom hordozni teljes életformával. Sokat gondolkodtam ezen akkor, huszonegynéhány évesen, amikor ott volt a férjhezmenetel ideje, s lehetőség is lett volna erre. Akkor a következő igerészt kaptam: „örülj te magtalan, ki nem szülsz; [...] mert több a gyermeke a magányosnak, mint annak, akinek férje van" (Gal 4,27). Bevallom, az anyaság bennem elég erős vonal, de hát valóban csodálatos, ahogyan az Isten be tudja teljesíteni a szavát az emberi életben. Isten megengedte, hogy azt az erős, mély, belső, minden nőben benne lévő anyai érzületet megéljem azok iránt, akikkel éppen foglalkozom, és most már Szent Pállal mondhatom, hogy „a remény nem csal meg".

O. J.: Ezek szerint a Zsil-völgyi szórványba sem tértél vissza...

M. J.: Enyeden nagyon átjött felém, mit jelent az igére építve tevékenykedni, alkotni. Laci az életpéldájával bizonyította ezt nekünk. Semmit sem tett önambícióból, csak azért, hogy legyen, hanem azon dolgozott, amire az ige szólította fel. A Zsil-völgyében voltam éppen, amikor Laci szólt, hogy le kellene mennem Enyedre, mert kellene valaki, aki a lányokkal foglalkozik. Nagy döntés előtt álltam, hiszen jól tudtam, hogy a Zsil-völgyében nagyon nagy szükség van magyar pedagógusra, s arra gondoltam, ha még én is elmegyek, ki fog ott maradni?! Nem tehetem ezt, gondoltam, hiszen ez az én népem, és Mózes is a saját népéhez kapta a küldetését... Hát ki szeretheti jobban a Zsil-völgyieket, mint én?! Akkor elmentem a templomba, imádkoztam, több órán keresztül csendben voltam, és azon gondolkoztam, hogy csak nem akarhatja tőlem Isten, hogy elmenjek, mert ide nem nagyon akar jönni senki... Megállapítottam, hogy ilyet ő nem akarhat. Velem volt a Lacitól ballagásra kapott Bibliám, elővettem, és elég gyermekdedül arra gondoltam, hogy mégis csak kellene nekem valamit válaszoljon az Isten... Kinyitottam hát, és mi volt az első mondat, amit elolvastam?! Az Apostolok cselekedeteiből a következő rész: „Hagyd el földedet és rokonságodat és menj arra a földre, amit mutatok neked" (ApCsel 7,3). Az első reakcióm az volt, hogy hátra fordítottam a könyvet és megnéztem, hány oldalas. Nem lehet igaz, hogy ennyi oldalból pont ezt a mondatot kaptam! És ez az ige olyan erős belső bizonyosságot adott, mint még soha semmi. És akkor erre az igére léptem, ennek alapján indultam el és folytatom „utamat" ma is.

A július 4-7. között zajlott sóváradi tábor tartalmas programokkal tűzdelt napjainak méltó lezárásai voltak a kicsiny kápolnában tartott esti imák, melyek során megható őszinteséggel tárták fel lelküket a még tizenéves fiatalok. Egyik este az ő távozásuk után, de még imáik „erőterében" kezdtünk beszélgetni Papp Lászlóval a friss faillatot árasztó kápolnában.

A közösség teljes egészében a Szentlélek munkája

O. J.: Látszólag egyszerű kérdést teszek fel: hogyan született a Mustármag közösség?

Papp László: Nem tudom. Tulajdonképpen nem volt nekem semmilyen tervem, nem akartam én semmit. Hiába gondolkozom ezen. Mindig voltak helyzetek, amelyekből a legtöbbet próbáltam kihozni. Ennyi. Ha visszafelé nézek, azt látom, hogy a közösség teljes egészében a Szentlélek munkája. Ő terelt össze pár lányt, akik hittanra jártak a nagyenyedi plébániára, aztán beköltöztek, majd beköltözött egy másik csoport is. Ameny-nyit tudtunk, az akkori kántornővel, Czika (Szász) Tündével foglalkoztunk velük. Ő külön karizmát kapott a kisebb gyerekek nevelésére is. A plébániához tartozó gyerekek aztán hívtak másokat is, a fiatalok meg hozták a többi gyereket, és ilyen formában az évek során szerveztünk vagy harminc tábort részükre. Ma már az ilyesmi része a plébániai szolgálatnak, de akkor ez majdnem egyedi volt. Aztán jöttek oda más pedagógusok, hitoktatók is, és egy alkalommal megfogalmazódott, hogy ezt folytatni kellene. Azok, akik a keresztény és a nemzeti nevelést fonto-sabbnak tartották, aláírták a papírokat, létrehoztuk ehhez a jogi keretet, a Mustármag Egyesületet. Aztán egy hittanos csoporttal elmentünk a Retyezátba, Isten jelenlétében, örömben töltöttünk ott egy hetet. A fiatalok kifejezték óhajukat, hogy Kolozsvárra menve is együtt szeretnének maradni, így közösen béreltek egy lakást. Aztán amikor ez a nemzedék befejezte az egyetemet, azon a vonalon nem folytatódott a közösségi élet.

Majd engem a marosvásárhelyi cser-alji plébániára helyeztek, ahol éppen templomépítés volt. Elég határozott

vonalat próbáltam tartani a plébánián, hogy ha új templom épül, akkor annak legyen egy közösségi arculata is. Amint a liturgikus tér közepén található - az eucharisztia és a keresztelő kút mellett - az ige, igyekeztem ennek középponti helyét megtalálni a közösség életében is. Az egyháztanács nagyon nehezen fogadta az igéhez való viszonyulásomat. Egyik gyűlésen például elővettem a Szentírást, és akkor azt mondták nekem: „Ezt a könyvet tegye le, az oltártól hirdesse, de amikor egyéb van, akkor tegye félre!" Én meg tudom, hogy a közösségi életet nem lehet az igétől szétválasztani... Elmentem az akkori főespereshez, Csató Bélához, aki úgy látta, nem vagyok alkalmas egy egyházközösség vezetésére, inkább a fiatalokkal kellene foglalkoznom. Ennyit mondtam: „A próféta szóljon belőled!" Nem lett köztünk feszültség emiatt, sőt, hálás voltam neki, hogy elindulhatott ez a folyamat, és átadhattam a plébániát. Az érsek úr is megértette és felmentett a plébániai szolgálat alól. Közben bennem fokozatosan erősödött egy elhívás - nem is tudom, hogy lehet-e erről beszélni. A Szentírásból mind azok a részek jöttek elém, amelyek az Úr Jézus Olajfák-hegyére való kivonulását írják le, vagy pedig azt, hogy az apostolok diakónusokat választanak maguknak, ők pedig az igének és az imának szentelik magukat. Amikor az ige megszólít és élni kezd, nincs megállás, visz magával... Erre nem ismerek racionális magyarázatot. A Biblia mindig a „kivonulás" kifejezést használja. Ez nem a teljes eltűnést jelenti, hanem a lélek rendbe tételét. Keresztelő János és az Úr Jézus is kivonult a pusztába, hogy jobban odaengedje magát a kegyelemnek, majd visszatért. Kivonulok, hogy visszatérve biztosabb pontról folytathassam az életemet - ennek igénye erősödött bennem. Csató főesperes nem csak hogy tudomásul vette ezt, hanem mondhatom, hogy attól kezdve támogatott is abban, hogy egy, a közösségünk által vásárolt városközeli kertbe kivonuljak. Aztán feljött hozzám ő is, és kihozta az érsek urat is. Amikor ottani magányomban kerestem a továbblépés irányát, mindig ez a bibliai gondolat jött elém: „Én vagyok az út!" Közben azért jöttek fel emberek, imádkoztunk, voltak közös szentmisék, de az említett gondolat - „Én vagyok az út!" - folyamatosan ott állt előttem. Nem valahová kellett tehát mennem, hanem Jézust jobban megismernem, a vele való kapcsolatomat elmélyítenem. Aztán egyik alkalommal, amikor éjszaka olvastam a Szentírást, érdekes felismerésben volt részem. Emlékszem, három óra körül volt, október végi telihold idején. A Krónikák könyvéből olvastam azt a részt, amikor Isten megújulásra hívja a választott népet. Erről az élményről megint nehéz szavakkal beszélni. Olyan, mint amikor kapsz egy levelet, amiben le van írva, hogy ezt kell tenned. Alig vártam, hogy virradjon, bementem a városba és ott álltam Csató Béla főesperes előtt. Elmondtam neki, hogy nézzen hülyének vagy annak, aminek akar, de akkor is el kell mondjam neki az éjszakai élményemet. Kértem, hogy paptársaival jöjjenek ki hozzám. Fel is jöttek egyik este, és én megosztottam velük a felismerésemet, majd együtt imádkoztunk. A megújulás hirdetésének gondolata bomlott tehát akkor tovább. Nehéz kifejezni, hogy milyen erővel történt ez. Az érsek úrnál több alkalommal is voltam, ő is türelemmel hallgatott meg mindig. Azt mondta, hogy menjek, ahová hívnak, hirdessem az igét, de ne feledjem, mindig a helyi plébános a gazda. És akkor elindult ez a tevékenység. Kezdtek hívogatni egy-két helyre, volt, amikor a közösségből is elkísértek, akik tudtak. Aztán a csíksomlyói búcsú utáni csángó misékre is meghívott prédikálni Gergely István akkori plébános. Egymás után vagy öt alkalommal is vállaltam ott szolgálatot. A legtöbbször nem mentem egyedül, hiszen ezeket is a közösség szolgálataként éltük meg. Ők ott voltak végig a prédikáción, imádkoztak és böjtöltek. Közben a kertben laktam, volt, aki követett oda is, mások ahogy tudtak, jöttek fel imádkozni, szentmisét ünnepelni. Az ige erejét - hogy lélek és élet - mindnyájan megtapasztaltuk. Az aktuális történelmi helyzetünk és az ige nagyon összevágott. Az ige értelmezte, magyarázta mindazt, ami történt körülöttünk. Annyira eleven és élő volt, hogy ettől mi döbbentünk meg a legjobban. Megvizsgáltuk, mit tett a választott nép a válságos helyzetben. Imádkoztak, böjtöltek, a nemzet nevében bűnbánatot tartottak. Az újrakezdés vállalását erősítette mindez bennünk is. Nagyon konkrét mondatok, szentírási részek világították át a helyzetet. Megdöbbentő volt. Kivándorlás, házak elhagyása, földek eladása volt itt is, amit persze a társadalomkutatók másképp magyaráztak. Itt mindig is ellenállásba ütköztünk. Kérték, hogy az ószövetségi prófétákkal ne fenyegetőzzünk, mert most más kor van, de mi egészen meg voltunk győződve az ige erejéről. Jobban hiszek ennek, mint a szociológusok által kihozott bármilyen képletnek.

O. J.: Folyamatosan többes számban beszélsz, ebből is látszik, hogy a közösség nagyon fontos számodra. S az is kihallatszik szavaidból, hogy annak tagjai folyamatosan melletted állnak.

P. L.: Amikor Vásárhelyre kerültem, még működött az enyedi kollégium, de hétvégeken többen jártak át imádkozni, részt venni a lelkigyakorlatokon. Barátságok szövődtek a vásárhelyi és az enyedi fiatalok között, és magától kezdett kiépülni minden. Aztán voltak, akik ide jöttek férjhez vagy ideköltöztek, hogy egyszerűbb legyen a közösség megélése. Együtt tettünk mindent. Megbeszéltük és átimádkoztuk a dolgainkat. Azt viszont soha nem tudtam megmondani, hogy hányan vagyunk. Mondtuk, hogy nyitott közösség vagyunk, aki úgy érzi, hogy fontos számára ez az értékrend, jöjjön és szolgáljon, amennyit tud. Soha nem számoltunk meg semmit. Szintén nagyon fontosak voltak az életünkben a Kárpátokban szervezett táborok. Mi gyakorlatilag ott zártuk és ott indítottuk az évet. Odafenn a hegyekben, abban a csendben és tiszta fenségben az ige fényében értelmeztük a dolgainkat, s lejövet igyekeztünk megvalósítani őket. A városmisszió kérdése csak előtérben maradt. Ezzel a kérdéssel ismét megkerestem Csató főesperest, aki komolyan vette a szándékunkat. Előkészítettünk egy missziót, amivel több réteget is megszólítottunk. Két alkalommal is meghirdettük Marosvásárhelyen. Ezeken az alkalmakon az ige fényében számba vettük az aktuális helyzetet: nincs születés, sok a temetés, nagy a kivándorlás, nincs megbízhatóság, nincs munkakedv, esik az erkölcsi szint, polarizálódik a társadalom, idegen szellemiség és életmód van jelen, amiknek következtében rohamosan pusztulunk. Az ige ezt a magyarázatot adta: azért nincs foganás és születés, mert idegen szemléletet követ a nép. Ezzel az életmóddal szakítani kell, a saját élettérből kell meríteni, Istenre hagyatkozva.

O. J.: Amint az ószövetségi nép sem fogadta mindig ujjongással az ilyen beszédet, gondolom, benneteket sem tapsolt meg mindenki...

P. L.: Volt, ahol nyitott szívekre talált a beszédünk, volt, ahol megütköztek és megbotránkoztak rajta. Kézdivásárhelyen például nagyon érdekes eset történt. Az akkori esperes összegyűjtötte a város vezető embereit felekezetre való különbségtétel nélkül. Mindenki azt hitte, hogy valami konferencia lesz. Asztalokat is kitettek középre, rajta rágcsálni- és innivalókkal. Akkor azt mondtam, ezeket tegyük félre, hogy még véletlenül se vezessék félre az embereket. Nem konferenciát, nem előadást tartunk, hanem egy üzenetet hoztunk. És akkor sorba vettük, milyen irányba megy a pedagógia, a gazdaság és minden terület. Márton Áronra hivatkoztunk, aki tisztán látott a legínségesebb időkben is. Nekünk elő volt minden készítve, de figyeltük, hogy a résztvevők mire reagáltak, és arra mentünk tovább. Nagyon eleven, élő találkozó volt, amiről többen - érintettségük folytán - idő előtt távoztak. Aztán Amerikában is volt egy egyhónapos misszió, ott is a Szentírás fényében próbáltuk értelmezni a helyzetet. A hallgatóság egyik része nagyon nyitottan fogadta, a másik része pedig lázadt ellenünk.

Szent Lukács evangéliumában az apostolok mutatják az Úr Jézusnak Jeruzsálem pompáját és gazdagságát, mire az Úr Jézus megrendül, sírni kezd, mert látja a jövendőt, hogy népének kultúrája odalesz, elpusztul. És ennek egyetlen oka volt, hogy a nép nem ismerte fel „a meglátogatás idejét" (Lk 19,44). Az evangélium megkövetel egy józan, bölcs történelmi látást, az idők jeleinek a felismerését. Ezek a szavak akkor pont úgy jöttek, mintha éppen ott mondaná őket Jézus. Az előbbi időszakot követően aztán a „meglátogatás ideje" volt a misz-sziónk központi gondolata. Isten meglátogatott bennünket és külön kegyelmeket adott nekünk, megadta az egyházmegyei és nemzeti megújulás lehetőségét, erről a mai napig is meg vagyok győződve. Először hozta a szabadságot, a jólétet, úgy akart felébreszteni. Ezt eltékozoltuk. Jeremiásnak van egy mondata, hogy „reménységgel teli jövendőt szánok nektek" (Jer 31,17). Ezzel sem éltünk, és akkor még jobban megerősített a „meglátogatás idejével". Ennek jegyében készültünk a kereszténység 2000. és egyházmegyénk alapításának 1000. évfordulójára. A 2000-es jubileumra -akkor még a plébánián voltam - az év karácsonyán egy lapon összefoglaltuk mindazt, amit a Szentírás a jubileumról tanít. A nép elszegényedésének megakadályozása érdekében például a jubileumi esztendőben vissza kellett adni neki a földet. Az anyaföldnek a nép kezében kell maradnia. Ez az amnesztia, az irgalom. Az egyházközségben az egyházi adó fizetése alóli felmentést alkalmaztuk. Aki 2000-ig nem fizette ki, azét elengedtük, de kértük, hogy jöjjön, iratkozzon újra és mostantól kezdje fizetni. Így próbáltuk hangsúlyozni, hogy számunkra az ő személye és jelenléte a fontosabb. Ezt kellett volna tegyék a nagy bankok is, főleg, ha keresztény Európáról beszélünk...

Amikor ezt a levelet megfogalmaztam, karácsony első napján, talán a legalkalmatlanabb időben lementem a főespereshez és mondtam neki, hogy én ezt ki fogom hirdetni és terjeszteni fogom. Nagyon erős volt bennem a szándék, de azt szerettem volna, hogy ez a főesperes tudtával történjen. És ő nem húzta át ezt sem. Ezeket a belső erős meggyőződéseket tiszteletben tartotta.

Aztán bekövetkeztek a 2001-es szeptemberi amerikai toronyrobbantások. A kertben, ahol éltem, nem volt áram, így televízió sem. Valahonnan hazajöttünk éppen, és az egyik fiatalnak segítettem felvinni a hátizsákját a lakásba. Éppen akkor mutatta a tévé a tornyok összeomlását. Másnap volt a kertben találkozó, feljöttek a fiatalok, siratták az áldozatokat és a terroristák kegyetlenségéről beszéltek. Mondhat bármit a világ - mondtam -, de itt nem erről van szó. A Szentírásból azt olvastam ki, hogy pont ugyanaz történt, mint amikor Néró Rómát felgyújtotta. A közösség nagyon ellenkezett, hogy ha az újságot olvasnám, jobban érteném mindezt... Mindezeket a gondolatokat azért osztottam meg, hogy rávilágítsak, mennyire értelmezi, magyarázza az ige a történelmet.

O. J.: Missziós tevékenységetekhez aztán zenés szolgálat is társult.

P. L.: Erről eleinte nem volt szó. Ez akkor jött be, amikor a város megszólítását terveztük, és mondtuk, hogy több rétegcsoporthoz elmegyünk. A városmisszió megnyitójára szántuk az elsőként előadott nagy zeneművet, a Magyar misét. Akkor döntöttük el azt is, hogy kilépünk a templom falai közül a világba. Tudtuk, hogy a nemzeti színházban is megállja a helyét az evangélium, de nem voltunk benne biztosak, hogy eljönnek-e az emberek. A Magyar misére és az azt követő Magnificatra is rengeteg ember jött el. A Magnificat előadása idején az igazgató mondta, hogy több évtizedes pályafutása során ilyen tömeg nem volt a nemzeti színházban. A tűzoltók bezárták a külső kapukat, hogy ne tudjanak többen bemenni, féltek, hogy leszakadnak az erkélyek. Persze előbb mindig mindent átimádkoztunk. A csapatban való részvétel nem kötelező, kitesszük a lapot, és az iratkozik fel, aki akar. És általában akarnak jönni. Sokan panaszkodnak, hogy egy-egy hittanórára sem lehet becsalogatni a mai fiatalokat, a mi diákjaink pedig egész napjaikat, hétvégéiket szánják a közös szolgálatra.

O. J.: Milyen új darabon dolgoztok most?

P. L.: Az előző, mint mondtam, az egyházmegye ezeréves örökségének tudatosítására törekedett, a legújabb pedig azzal foglalkozik, hogy mit jelentett hinni a kommunista időben, illetve a hitért odaadni a vagyont, a szabadságot, az életet. Mindezt Márton Áron személyén keresztül igyekszünk bemutatni. A helyszín Márton Áron szülőfaluja, a nagyon fájdalmas történelmű, de sok értéket, tapasztalatot, szimbólumot hordozó Csíkszentdomokos. Innen indulunk el, és azt vizsgáljuk meg, miből állt össze az az „emberkatedrális", amit Illyés Gyula meglátott egykori nagy püspökünkben.

O. J.: A több mint száz fiatalt befogadó kollégiumotokból évente több tízen indulnak el a nagybetűs életbe. Általában megvalósulnak a velük kapcsolatos terveitek?

P. L.: Amikor beköltöznek a fiatalok, világosan megmondjuk nekik, hogy itt egy közösségi életformát találnak, nem kényeztetést. Felkínáljuk a programokat, és elvárjuk, hogy magukon dolgozzanak, majd egy-két esztendő elteltével kapcsolódjanak bele a közös szolgálatokba. A mostani szolgálatokat csak így, a diákok hozzáállásával tudjuk vállalni. Persze a keresztény élet nekik is, nekem is küszködés, de nagyon hálás vagyok,

mert nagyon sok szép pillanatot élünk meg együtt.

O. J.: Témát váltok: milyen meggondolásból született ez a remeteség?

P. L.: Korábban azért vettük meg a kertet, ahol én is laktam, mert kollégium építését terveztük. Aztán gondviselés-szerűen ránk bízta a főesperes a Szent Imre kollégiumot, így letettünk az előző tervünkről. Eladtuk hát a kertet és abból a pénzből vettük meg ezt a Sóvárad melletti tanyát, ahol a remeteségünket kialakítottuk. Az itteni kis kápolnánkat három éve, Keresztelő Szent János vértanúságának emléknapján szentelte fel Jakubinyi György érsek úr. Keresztelő Szent János is egyszerű életkörülmények között élt a pusztában, és életének fő célja az volt, hogy Jézust megismerjék. Elsősorban annak van felkínálva ez a hely, aki az életét, az Istennel való kapcsolatát rendbe akarja tenni, de a fiatalok és gyerekek részére szervezett táborokra, lelkigyakorlatokra is kihasználjuk. Egy négyszobás épületből, egy néhány cellás kis házból, egy fedett, de oldalt nyitott kinti beszélgetőből és a kis kápolnából áll a remeteség.

O. J.: Milyen üzenetet fogalmaznál meg most az erdélyi emberek számára?

P. L.: Most a Jelenések könyvének alábbi versei körül forognak gondolataink és igehirdetéseink: „Ébredj föl, menj, erősítsd meg azokat, akik a halálukon vannak!" (Jel 3,2), illetve: „Ragaszkodjatok ahhoz, amitek van!" (Jel 2,26). Azaz ragaszkodni kell a szellemi, erkölcsi tőkéhez, a saját anyagi javakhoz, a földhöz, az erdőkhöz, a hithez, a szülőföldhöz. Sajnos most tarol le mindent a nép, az erdőket, a földeket, a vizeket, és családok, fiatalok, unokák mennek el az országból. Eladják az életterüket, és már nincs hová leparkolniuk... Pedig a föld nem a miénk, így eladni sincs jogunk, az az Istené! Meg kell becsülnünk mindent, hogy életünk legyen ezen a földön!