Magos Orsolya
a PÁPAI TANÍTÓHIVATAL A TEREMTÉS
ÉS EVOLUCIONIZMUS KÉRDÉSÉRŐL

A II. vatikáni zsinat szerint az egyház elismeri az ember mindenkori égető kérdését az eredetével kapcsolatban. A zsinati atyák így fogalmaznak: „A teremtésről szóló katekézisnek igen nagy jelentősége van. Az emberi és keresztény élet alapjait érinti, mert megfogalmazza a keresztény hit válaszát azokra az alapvető kérdésekre, melyeket a mindenkori ember föltesz magának: Honnan jövünk? Hová megyünk? Honnan származunk? Miért vagyunk itt? Honnan való minden, ami van, és hova tart? Az eredet és a cél két kérdése nem választható el egymástól. Életünk és cselekedeteink értelme és elrendezése szempontjából döntő jelentőségűek."¹

Isten miért teremt?

Az örök Atya bölcsességének és jóságának teljesen szabad és titokzatos terve szerint teremtette az egész világot, elhatározta, hogy az embereket fölemeli az isteni életben való részesedésre, s amikor Ádámban elbuktak, nem hagyta el őket, hanem Krisztusra, a Megváltóra való tekintettel, „aki a láthatatlan Isten képmása és az egész teremtés elsőszülötte" (Kol 1,15) mindig segítséget nyújtott az üdvösséghez. Az Atya az összes választottat öröktől fogva „előre ismerte és arra rendelte őket, hogy fiának képmását öltsék magukra, hogy ő legyen az elsőszülött a sok testvér között" (Róm 8,29). Úgy határozott, hogy a Krisztusban hívőket a szent egyházba hívja össze, melyet a világ kezdete óta előképek jeleztek, Izrael népének története és az ószövetség csodálatosan előkészített, a végső időkben megalapíttatott, a Szentlélek kiáradásakor nyilvánvalóvá lett, s az idők végén dicsőségesen be fog teljesedni. És akkor, ahogyan a szentatyáknál olvassuk, Ádámtól és,,az igaz Ábeltől az utolsó választottig'' mind összegyűlnek az Atyánál az egyetemes egyházban.²

A világ és az ember eredetének kérdésével sok tudományos kutatás foglalkozik, melyek hallatlanul megnövelték a világmindenség korára és méreteire, az élet keletkezésére és az ember megjelenésére vonatkozó ismereteinket. E felfedezéseknek arra kellene indítaniuk bennünket, hogy megcsodáljuk a Teremtő nagyságát és hálát adjunk neki műveiért, a tudásért és a bölcsességért, mellyel a tudósokat és a kutatókat megajándékozza.

A nagy érdeklődést, amely e kutatásokat követi, erősen fokozza egy, a természettudományok saját területét meghaladó, más rendhez tartozó kérdés. Nem csupán az a kérdés, hogy mikor és miként keletkezett az anyagi világ, s mikor és hogyan jelent meg az ember, hanem ezeknek a keletkezéseknek a magyarázatáról van szó: vajon a véletlen, a vak sors, egy névtelen szükségszerűség határozza-e meg, vagy egy értelmes és jóságos, magasabb rendű lény, akit Istennek nevezünk? És ha a világ Isten bölcsességéből és jóságából származik, akkor miért van a rossz? Honnan ered? Ki felelős érte? Van-e szabadulás tőle?

A keresztény hit kezdettől fogva szembetalálta magát olyan tanításokkal, melyek az eredet kérdésére az övétől eltérő válaszokat adtak. Az ókori vallásokban és kultúrákban számos mítosz szól a világ keletkezéséről. Egyes filozófusok azt mondták, hogy minden Isten, a világ Isten, vagy a világ keletkezése az Isten keletkezése (panteizmus); mások azt mondták, hogy a világ Isten szükségszerű kiáradása, belőle árad ki és beléje ömlik vissza; ismét mások azt tanították, hogy két örök princípium van, a Jó és a Rossz, a Világosság és a Sötétség, e kettő állandó harcban áll egymással (dualizmus, manicheizmus); bizonyos fölfogások szerint a világ (legalábbis az anyagi világ) rossz, bukás eredménye, ezért el kell utasítani vagy meg kell szabadulni tőle (gnózis); mások megengedték, hogy a világot Isten teremtette, de csak úgy, mint egy órásmester, aki elkészítése után magára hagyta (deizmus); végül mások tagadják a világ természetfölötti eredetét, és csak az öröktől létező anyag puszta játékát látják benne (materializmus). Mindezek a megoldási kísérletek a kezdetek kérdéseinek állandóságát és egyetemességét tanúsítják. Ez a keresés az ember sajátja.

A Szentírásnak a teremtésről szóló valamennyi kijelentése között egyedülálló helyet foglal el a Teremtés könyvének első három fejezete. E szövegek irodalmi szempontból különböző forrásokból eredhetnek. A sugalmazott szerzők a Szentírás elejére helyezték, úgy, hogy ünnepélyes nyelvükkel kifejezzék a teremtés, annak Istenben való eredetének és céljának, rendjének és jóságának, az ember hivatásának, végül a bűn tragédiájának és az üdvösség reményének igazságát. Ezek az igék, ha Krisztus fényében, a Szentírás egészében és az egyház élő hagyományában olvassuk, mindig fő források maradnak a kezdet - a teremtés, bűnbeesés, az üdvösség ígérete - misztériumainak katekézise számára.

Isten a semmiből teremt

Az emberi értelem képes bizonyos választ találni az eredetek kérdésére, mert a teremtő Isten létét műveiből az emberi értelem természetes fényénél bizonyossággal föl lehet ismerni, de ezt az ismeretet gyakran tévedés homályosítja és torzítja el. Ezért erősíti és világosítja meg a hit az értelmet, hogy ezt az igazságot helyesen tudja érteni: „A hit által értjük meg, hogy a világot Isten igéje alkotta, s hogy a látható a láthatatlanból lett" (Zsid 11,3).

Hisszük, hogy Istennek a teremtéshez nem volt szüksége semmiféle korábban létező dologra vagy segítségre. A teremtés nem is szükségszerű kiáradás az isteni szubsztanciából. Isten szabadon teremt, semmiből. A semmiből való teremtést a Szentírás mint ígérettel és reménnyel teljes igazságot tanúsítja. A Makkabeusok második könyvében egy édesanya a következő szavakkal buzdítja hét fiát a vértanúságra: „Nem tudom, hogyan öltöttetek testet méhemben. Nem én ajándékoztam nektek a lelket és az életet, nem én fűztem össze tagjaitokat csodálatos módon, hanem a mindenség Teremtője, aki az emberiséget alkotta, és létet adott mindennek. Ha most törvényeiért semmibe veszitek, irgalmában visszaadja nektek a lelket és az életet. [...] Gyermekem, kérlek, tekints az égre, és nézz a földre és mindarra, ami rajta van, gondold meg, hogy Isten a semmiből teremtette, és az emberi nem is ugyanígy keletkezett!" (2Makk 7,22-23.28).

A teremtés igazsága annyira fontos az egész emberi élet számára, hogy Isten a maga gyengéd jóságában népének mindazt ki akarta nyilatkoztatni, amit rá vonatkozóan az üdvösség szempontjából fontos tudni. Azon természetes megismerésen túl, melyet bármely ember birtokolhat a Teremtőtől, Isten fokozatosan kinyilatkoztatta Izraelnek a teremtés misztériumát. Ő, aki a pátriárkákat kiválasztotta, aki Izraelt kivezette Egyiptomból és Izraelt kiválasztván megteremtette és megformálta azt, úgy nyilatkoztatta ki magát, mint akihez a föld összes népe és az egész földkerekség tartozik, s mint aki teljesen egyedül teremtette az eget és a földet (Zsolt 115,15; 124,8; 134,3).

A teremtés után Isten nem hagyja magára a teremtést. Nemcsak létet és létezést ad neki, hanem minden pillanatban megőrzi a létben, megadja neki a működés lehetőségét, és céljába vezeti. A Teremtőtől való ezen feltétel nélküli függés elismerése a bölcsesség és szabadság, az öröm és a bizalom forrása: „Mert te szeretsz mindent, ami létezik, és semmit sem gyűlölsz azokból, amiket teremtettél. Ha gyűlöltél volna valamit is, azt létre se hoztad volna. Hogy is maradhatna meg bármi, ha te nem akarnád? Hogyan is maradhatna fenn, ha te létbe nem hívtad volna? De te megkímélsz mindent, mivel minden a tiéd, Uram, életnek barátja." (Bölcs 11,24-26)

Egy teremtménynek sincs végtelen hatalma, ami szükséges a szó szoros értelmében vett teremtéshez, azaz a nem létező létrehozásához és léttel való megajándékozásához (a semmiből való létrehíváshoz). Isten mindent az emberért teremtett, de az embert arra teremtette, hogy neki szolgáljon, őt szeresse és az egész teremtést neki ajánlja föl: „Vajon melyik lesz végül az a teremtmény, amely ily nagy megbecsülésben fog részesülni? Az ember, az a nagy és csodálatos élőlény, mely Isten szemében minden teremtménynél értékesebb, akiért az ég és a föld és a tenger és minden teremtett test alkottatott: az ember, kinek üdvösségét Isten annyira megszerette, hogy még egyszülött fiának sem kegyelmezett miatta: és folyamatosan mindent fölhasznál annak érdekében, hogy az embert fölemelje önmagához és a jobbjára ültesse."³

Hívők és nem hívők szinte egyhangú véleménye szerint mindent, ami a Földön van, az emberhez mint középponthoz és csúcshoz viszonyítva kell rendezni. De mi az ember? Sok és különféle, egymásnak ellentmondó nézetet vallott és vall önmagáról, melyek szerint egyszer mindenekfölött álló törvénnyé magasztalja magát, máskor a kétségbeesésig megy el önmaga leértékelésében. Innen ered tanácstalansága és szorongása. Az egyház mélyen átérezve a nehézségeket, a kinyilatkoztató Isten tanításának birtokában olyan választ tud adni rájuk, mely megrajzolja az ember valóságos helyzetét, megmagyarázza gyöngeségeit, ugyanakkor helyesen fölismerheti méltóságát és hivatását.

A Szentírás ugyanis azt tanítja, hogy az ember Isten képmására teremtetett, s képes arra, hogy megismerje és szeresse Teremtőjét, aki úrrá tette minden földi teremtmény fölött, hogy Istent dicsőítve uralja és használja azokat: Mi az ember, hogy megemlékezel róla, az ember fia, hogy meglátogatod őt? Kevéssel tetted kisebbé az angyaloknál, dicsőséggel és tisztességgel koronáztad, és fölébe állítottad kezed minden művének. Mindent a lába alá vetettél (Zsolt 8,5-7).

Isten azonban nem magányosságra teremtette az embert: kezdettől fogva „férfinak és nőnek teremtette" őket (Ter 1,27), kiknek kapcsolata a személyes közösség ősformája. Az ember ugyanis ízig-vérig társas lény, és másokkal való kapcsolat nélkül képtelen élni és képességeit kifejleszteni. Isten tehát - miként ugyancsak a Szentírásban olvassuk - látta, hogy mindaz, amit alkotott, nagyon jó (Ter 1,31).

Az ember misztériuma csak a megtestesült Ige misztériumában ragyog fel igazán: a boldog Apostol ma két emberről mondta, hogy az emberi nem kezdetét jelentik, tudniillik Ádámról és Krisztusról. [...] Az első Ádám, mondja, élőlénnyé lett, az utolsó Ádám éltető lélekké. Azt az elsőt ez az utolsó teremtette, és ő adta neki a lelket, hogy élővé váljon. [...] Ez az utolsó Ádám az, aki megformálásakor az elsőnek a maga képét adta. Ebből következett, hogy magára vette annak alakját és nevét, hogy el ne vesszen az, akit a saját képmására alkotott. Első Ádám - utolsó Ádám: az elsőnek volt kezdete, az utolsónak nincs vége, mert ez az utolsó valójában az első. Mondja is: Én vagyok az első és az utolsó.⁴

Az ember fejlődése

A fejlődés ténye a modern természettudós szemében ma már minden kétségen kívül áll. A természettudós az egyetemes, az embert is magába foglaló fejlődést tudományosan megalapozott alapkoncepciónak tekinti. A mai tudós számára már nem az a kérdés, vajon volt-e fejlődés vagy sem, hanem az, hogy hogyan is történt ez a fejlődés, melyek ennek a fejlődésnek a mechanizmusai. Az egyházi tanítóhivatal a tudósoknak ezt az állásfoglalását kifejezetten elismerte és megállapította, hogy nem áll ellentétben a kinyilatkoztatás tanításával.

A Pápai Biblikus Bizottság⁵ 1909-ben közzétett egy nyilatkozatot a Teremtés könyve első fejezeteinek történeti jellegéről. Eszerint a Biblia állítása az unitas generis humaniról (az emberi nem egységéről) kifejezetten azok közé a kijelentések közé tartozik, amelyeknek sensus litteralis historicus-át (betű szerinti történeti értelmét) a keresztény hit alapjainak károsodása nélkül nem lehet kétségbe vonni. Ugyanilyen ítélet alá esett annak kétségbevonása is, hogy Isten külön teremtette az embert, és a tagadása annak, hogy az első asszonyt az első emberből teremette.

A teológia csak akkor kezdhet tárgyilagos és valódi vitát a fejlődéselmélettel, amikor - a Biblia történeti-kritikai egzegézise alapján - lehetségessé vált a bibliai teremtés elbeszélések megfelelő értelmezése. Nagy lépést tett ebben az irányban XII. Piusz pápa 1943-ban kiadott Divino afflante spiritu című enciklikájával, amelyben elismerte a bibliai szövegek sajátos előadási formáját és arra biztatott, hogy a szövegek mondanivalóját irodalmi műfajuknak (genus litterarum) beható tanulmányozása által tárják fel. A kérdésben kialakult megfogalmazások első elismerését a XII. Piusz által 1950-ben kiadott Humanis generis enciklika tartalmazza. A Tanítóhivatal nem tiltja meg, hogy a tudomány és a teológia mai állása szerint az evolucionizmus tanítása ne lehetne a két kutatási terület képviselőinek kutatási és tárgyalási alapja, amennyiben az emberi test származását keresik, ami preexistens szerves anyagból keletkezne. (A katolikus hit kötelez annak vallására, hogy a lelket közvetlenül Isten teremti.) Mindehhez azonban az szükséges, hogy pró vagy kontra vélemények egyeztetésében a komolyság uralkodjon, és hogy mindenki nyitott legyen arra, hogy alávesse magát az egyháznak, akinek Krisztus átadta a Szentírás hiteles magyarázásának és a hitigazságok megvédésének feladatát.

De egyesek túllépik ezt a szabadságot, azt mondva, hogy tudományosan be lett bizonyítva a test származása a preexistens szerves anyagból [...] és azt mondják, hogy nincs semmi a Kinyilatkoztatás forrásai között, ami alapján elvárható lenne a hozzá való igazodás.

Amikor azonban a másik hipotézisről, a poligenizmusról van szó, az egyház fiai nem élvezhetik a kutatás szabadságát. A hívők nem fogadhatják el azok véleményét, akik azt vallják, hogy Ádám után vannak olyan emberek a földünkön, akik természetes származás szerint nem tőle származnak, aki minden ember szülője; vagy azt vallják, hogy Ádám sok ősszülőnek a képviselője; nem található semmilyen olyan mód, ami alapján ezeket össze lehetne egyeztetni a kinyilatkoztatás forrásaival és a Tanítóhivatal dokumentumaival az eredeti bűnről, amely Ádám által valóban elkövetett bűn, és minden emberben úgy van benne, mint sajátja. (1950. 08. 12. XII. Piusz)

Eszerint megengedett a hívő természettudósoknak és a teológusoknak, hogy a fejlődéselméletet az emberi test eredetével kapcsolatban tudományosan megvizsgálják. Az emberi lélek teremtésével kapcsolatban azonban határozottan kijelenti (egy dualista emberkép irányzatát követve): a katolikus hit arra kötelez bennünket, hogy valljuk: Isten közvetlenül teremti a lelket. Az annyira fontos igazi készség a párbeszédre tehát még csak átmeneti és elégtelen formában mutatkozott meg.

A poligenizmus kérdését XII. Piusz az áteredő bűn egyetemességére korlátozta, ennek fenntartásához viszont szükségesnek tartotta a monogenizmus védelmezését. Ezáltal azonban legalábbis alapjaiban nyitva hagyta annak lehetőségét, hogy a poligenizmussal is lehessen érvelni, amennyiben nem akadályozza az áteredő bűn tanának helyes értelmezését.

A Humani generis enciklikában arról, hogy Isten közvetlenül teremti az emberi lelket, az emberi élet keletkezésére vonatkozóan (filogenezis) úgy tekinthetjük, mint annak megvallását, hogy a fejlődés folyamata nem véletlenszerű, hanem isteni szándék által az emberi élet keletkezésére irányított. Ha a lélek szót az ember egész, testi-szellemi lényére értjük, akkor elkerülhető annak a dualista felfogásnak a látszata, hogy az emberi test keletkezését elegendő csupán természettudományosan magyarázni, s csak az ember szellemiségével kapcsolatban kell közvetlen teremtő beavatkozásra gondolni. Az isteni szándékot, isteni elhatározást és készséget a kapcsolatra az egyes emberek esetében (ontogenezis) is föl kell tételeznünk: minden lélek, minden gyermek közvetlenül Isten teremtése, aki a testi szülőket a gyermek megfo-gamzására és táplálására képesíti, tevékenységüket lehetővé teszi, anélkül, hogy a teremtmények szabadságát és önállóságát befolyásolná.⁶

Ha a bűn egyetemességéről s ezáltal az embereknek a megváltásra való rászorultságáról szóló tanítást nyelvi megfogalmazásnak tekintjük, akkor megtérésre való felszólításnak foghatjuk fel, amely a figyelmeztetés formájában ölt nyelvi alakot: óva int attól, hogy magabiztosan túlértékeljük a jóra irányuló emberi alakot, s így irányt mutat ahhoz, hogyan lehet üdvösséges életet élni. Ha így értelmezzük, akkor ez a kijelentés ígérethez hasonlít, hogy Jézus Krisztus mindenkinek meghozta az üdvösséget; olyan ígérethez, amelynek vigasztaló hatását már itt a földi életben meg kell tapasztalni, s amely a maga egészében az idők végén teljesedik be.

Ebből négy szempont emelhető ki. Először: az evolucionizmust hivatalosan is szabad véleménynek ismerik el, amely komoly és lelkiismeretes vita tárgyává tehető. Ez egyben azt is jelenti, hogy ez a tanítás nem ellenkezik a kinyilatkoztatással. Szó szerint ezt olvassuk a Humani generis enciklikában: Az egyházi tanítóhivatal nem tesz ellenvetést az ellen, hogy a fejlődéselméletet a természettudományok és a teológia mai álláspontja alapján mindkét tudomány szakemberei kutatásaik és tudományos vitáik tárgyává tegyék.⁷ Másodszor: az emberi szellem nem fejlődés eredménye. A hivatalos engedély tehát a fejlődéstannak arra a válfajára, amely az anyag és a szellem közti különbséget elmossa, nem vonatkozik. Az emberi lelket (mind a hominizációs folyamat kezdetén, mind pedig ma, az egyes embereknél) Isten teremti közvetlenül. Hogy hogyan is gondolható el ez a teremtés, arról az okmány nem beszél. A Humani generis átmenetinek tekinthető intézkedése azt mondja: a szakemberek vitája arra a pontra korlátozódjék, hogy hogyan is jött létre és mint fejlődött ki az emberi test az alacsonyabb rendű organizmusból.⁸ Harmadszor: a kereszténynek nem szabad úgy tennie, mintha az emberi test fejlődése az előzőleg meglévő anyagból az eddigi leletek alapján és a belőlük vont következtetésekből már végérvényesen be volna bizonyítva.⁹Itt két dolgot kell megfontolnunk: az enciklika 1950-ben íródott és így azoknak az időknek tudományos nézeteire vonatkozik. Továbbá: úgy látszik, mintha az egyházi tanítóhivatal a katolikus tudósoknak egy, a tudományos megismerés bizonyossági fokát illető ítéletet akarna sugalmazni. Ezzel azonban fogas kérdés merül fel: illetékes-e az egyházi tanítóhivatal arra, hogy feltaksálja a természettudomány egy-egy eredményét? Véleményünk és a teológiai alapelvek alapján a kérdésre tagadólag kell válaszolnunk. Végül óv a dokumentum az ún. poligenizmustól. A monogenizmussal ellentétben (amely az egész, ma élő emberiségnek egyetlen emberpártól való leszármazását tanítja), a poligenizmus azt feltételezi, hogy a mai emberiség sok ősszülőre vezethető vissza. A mai emberiség, a homo sapiens törzsét jelenti. Nincs tehát szó a hominizáció egyéb fokairól: a neandervölgyi emberről, a pithecanthropus-ról vagy az australopithecus-ról. Ez annyit jelent: a monogenizmus nem zárja ki szükségképpen az ún. szukcesszív poligenizmust. A tanítóhivatal intése egyedül a „homo sapiens" poligenetikus leszármazására vonatkozik. A mai antropológiai kutatások azonban egyöntetűen a sapiens-törzs poligenetikus leszármazásának irányába mutatnak. Bizonyos, hogy ezt nem egyszerűen azért teszik, hogy az egyháznak ellentmondjanak, hanem komoly kutatási eredmények alapján. Ezzel szemben az antropológia kitart az embernek ún. monofiletikus származása mellett, vagyis feltételezi, hogy a hominizáció egy genetikus értelemben vett homogén állatfajon belül történt (ez azt jelenti, hogy az emberiség nem származik fajilag egymástól különböző elődöktől). Röviden összefoglalva: minden jel arra mutat, hogy az embertan az emberiség faji egysége mellett foglal állást, hajlamos azonban arra, hogy a hominizáció kezdetét nem pontszerűen, hanem mint olyan eredményt tekintse, amely számos egyeden keresztül jött létre.

Miért óvott azonban az egyházi tanítóhivatal a poligenezistől? Mert annak idején a poligenetikus perspektívában az üdvtörténet egységét és mindenekelőtt az eredeti bűnnel kapcsolatos tanítást látta veszélyeztetve. Itt azonban a következőt kell megfontolnunk: a Humanigeneris enciklika nem állítja, hogy a poligenezis összeegyeztethetetlen az eredeti bűn katolikus értelemben vett tanával, csupán annak lehetőségét vitatja, hogy a kettőt összeegyeztethessük: az ember nem látja be, hogyan. (Ez egyike a tanítóhivatal legragyogóbb, de egyben legsemmitmondóbb kijelentéseinek.) A szöveg nem állítja sem azt, hogy később egy ilyen belátás lehetséges lesz-e, de azt sem, hogy ez minden időkre ki van zárva.

Ha már most ideiglenes mérleget akarunk készíteni, megállapíthatjuk, hogy - egészében véve - az egyház említett állásfoglalása a fejlődés kérdésében igen pozitív és békés atmoszférát teremtett a teológusok és természettudósok között. Ha pedig ez így van, kérdeznünk kell, hogyan lehetséges, hogy az egyház ennyi ideig harcolt a fejlődés gondolata ellen. Válaszunk az, hogy a katolikus egyház mint olyan, „hivatalosan" sohasem harcolt a fejlődéselmélet ellen (egyetlen okmány - a kölni tartományi zsinat egyike, 1860-ban keletezett magyarázata - kivételével, amelyet azonban ma senki sem vesz tekintetbe). Nemcsak XII. Pius óta, hanem mindig is szabad volt a katolikusoknak a fejlődéstant elfogadniuk. Egyes nagy egyházatyák (például Ireneusz, Nüsszai Szent Gergely vagy Ágoston) ténylegesen evolucionisták voltak. Persze nem a mai értelemben. A génmutáció és a kromoszómaváltozás jelenségeiről mit sem tudtak. Alapgondolatukban azonban már megtaláljuk a fejlődéstani kiindulópontot. Ágoston felfogása szerint például (amely igen modern, és melyet csak mi tudunk teljes egészében megérteni) az idők kezdetén való teremtés azt jelenti: Isten kezdetben az összes energiák és lehetőségek sűrűsödését hívta létre, amelyben csírájában már minden megvolt, majd ezeket az energiákat szabadon engedte úgy, hogy saját törvényeik szerint hassanak tovább; ez a jövőtől terhes időbeli kezdet, még alaktalanul ugyan, de már magában foglalja a létnek mindennemű formáját.

A test-lélek ember

A test és lélek egysége azt jelenti, hogy az ember testi mivoltánál fogva magába gyűjti az anyagi világ elemeit, melyek általa érik el céljukat és emelik föl hangjukat a Teremtő szabad dicséretére. Mivel azonban a bűn megsebezte, érzi a test lázongását. Így tehát maga az emberi méltóság követeli, hogy testében Istent dicsőítse, és ne engedje szíve romlott hajlamainak szolgálni. Az ember pedig nem téved, amikor az anyagi dolgoknál magasabb rendűnek ismeri meg és nem csupán a természet egy részecskéjének vagy a társadalom anonim elemének tekinti magát. Benső valójával ugyanis a dolgok teljességét meghaladja: ebbe a mély benső világba tér, amikor a szívébe fordul, ahol Isten várja őt, aki a szíveket vizsgálja, s ahol ő maga Isten színe előtt dönt a saját sorsáról. Így tehát amikor fölismeri önmagában a szellemi és halhatatlan lelket, nem valami merőben a fizikai és a társadalmi körülményekből fakadó ábrándképpel hitegeti magát, hanem a valóság mély igazságát érinti.

A Szentírás pedig, mellyel egybecseng a sok évszázados tapasztalat, arra tanítja az emberi családot, hogy az emberi fejlődés, mely az embernek nagy java, nagy kísértéssel járhat: ha megzavarják az értékek rendjét, és a rossz összekeveredik a jóval, az egyes emberek és csoportok már csak a maguk érdekét nézik, másokét nem. Ebből következően a világ már nem az igaz testvériség tere, az emberiség növekvő hatalma pedig már azzal fenyeget, hogy magát az emberi nemet pusztítja el.

Ezért Krisztus egyháza a Teremtő tervében bízva elismeri ugyan, hogy az emberi fejlődés szolgálhatja az emberek igaz boldogságát, mégis ismételnie kell az apostol intelmét: Ne hasonuljatok ehhez a világhoz (Róm 12,2), tudniillik a hiúságnak és rosszaságnak ahhoz a lelkületéhez, mely az Isten és az ember szolgálatára rendelt emberi tevékenységet a bűn eszközévé változtatja. „Test és lélek tekintetében egy": az Isten képmására teremtett emberi személy egyszerre testi és szellemi lény. A bibliai elbeszélés szimbolikus nyelve ezt fejezi ki, amikor azt mondja: Isten a föld porából alkotta meg az embert; és orrába lehelte az élet leheletét; így lett az ember élőlénnyé (Ter 2,7). Isten tehát az egész embert akarta.¹⁰

A lélek szó a Szentírásban gyakran az emberi életet vagy az egész emberi személyt jelenti. De jelenti az ember bensőjét is, azt, ami benne a legdrágább, azt, ami által a leginkább Isten képmása: a lélek az emberben a szellemi princípiumot jelenti. Az ember teste részesedik Isten képmásának méltóságában; pontosan azért emberi test, mert szellemi lélek élteti, és az emberi személy mint egész van arra rendelve, hogy Krisztus testében a Szentlélek temploma legyen: Az ember, aki a test és lélek tekintetében egy, testi mivoltánál fogva magába gyűjti az anyagvilág elemeit úgy, hogy általa elérjék céljukat és fölemeljék hangjukat a Teremtő szabad dicséretére. Az embernek tehát nem szabad lenéznie a testi életet, épp ellenkezőleg, testét mint Istentől teremtett és az utolsó napon föltámadó valóságot jónak és tiszteletreméltónak kell tartania.¹¹

A lélek és a test egysége olyan mély, hogy a lelket a test formájának kell tekinteni; azaz az anyagból alkotott test a szellemi lélek miatt emberi és élő test; a szellem és az anyag az emberben nem két egyesült természet, hanem egységük egyetlen természetet alkot.

Az egyház tanítja, hogy minden egyes szellemi lelket Isten közvetlenül teremt, nem a szülők hozzák elő; azt is tanítja, hogy a lélek halhatatlan; nem vész el, amikor a halálban elválik a testtől, és a végső föltámadásban újra egyesülni fog a testtel. Olykor megkülönböztetik a lelket a szellemtől. Így Szent Pál azért imádkozik, hogy a békesség Istene szenteljen meg titeket, hogy tökéletesek legyetek, őrizze meg szellemeteket, lelketeket és a testeteket feddhetetlenül Urunk Jézus Krisztus eljöveteléig (1Tessz 5,23). Az egyház tanítja, hogy e különbségtétel nem vezet be kettőséget a lélekbe. A szellem azt jelenti, hogy az ember teremtésétől fogva természetfölötti céljára van rendelve, és lelke képes arra, hogy ingyenes ajándékként fölemeltessék az Istennel való közösségre.

Az ember és a világ beteljesedése

Új föld és új ég. Nem tudjuk, mikor teljesedik be a föld és az emberiség ideje, sem a mindenség átalakulásának módját nem ismerjük. Elmúlik ugyanis a világ bűntől eltorzult alakja, de halljuk, hogy Isten új lakóhelyet és új földet készít, melyben igazságosság lakik, s melynek boldogsága betölti, sőt felülmúlja mindazt a békevágyat, mely feltör az emberi szívekből.

Kapjuk a figyelmeztetést, hogy mi haszna van belőle az embernek, ha megszerzi akár az egész világot is, de önmagát elveszíti. Az új föld várásának mégsem szabad csökkentenie, hanem inkább fokoznia kell a szorgoskodást, hogy szebb legyen a föld, hiszen itt van növekedőben az új emberi család közössége, mely némiképp már sejteti az eljövendő világ körvonalait. Így tehát jóllehet a földi fejlődést gondosan meg kell különböztetni Krisztus országának növekedésétől, mégis amennyiben hozzájárulhat a társadalom jobb rendjének megalkotásához, sokat jelent az Isten országa szempontjából.

Irodalomjegyzék

Ó- és Újszövetségi Szentírás a Neovulgata alapján. Szent Jeromos Katolikus Bibliatársulat, Budapest 2006

Ószövetségi és Újszövetségi Szentírás. Szent István Társulat, Budapest 1979

A II. Vatikáni Zsinat tanítása. Szent István Társulat, Budapest 2002 A katolikus egyház katekizmusa. Szent István Társulat, Budapest 1994 Pápai Biblikus Bizottság, Szentírásmagyarázat az Egyházban. Budapest 1998

Boros László, Reményből élünk. Prugg V., Eisenstadt 1969 Schneider, Theodor (szerk.), A dogmatika kézikönyve. 1. Vigilia, Budapest 1997

 

Jegyzetek

1 A Katolikus Egyház Katekizmusa, Szent István Társulat, Budapest 1994, 282.

2 LG, 2. (Idézett mű: A II. Vatikáni Zsinat tanítása, Szent István Társulat, Budapest 2002.)

3 A Katolikus Egyház Katekizmusa, 358.

4 A Katolikus Egyház Katekizmusa, 359.

5 A Szentírás értelmezésével kapcsolatos legújabb irányadó dokumentuma: Szentírásmagyarázat az Egyházban, Szent Jeromos Katolikus Bibliatársulat, Budapest 1998.

6 Schneider, Theodor (szerk.), A dogmatika kézikönyve, 1, Vigilia, Budapest 1997, 232.

7 Boros László, Reményből élünk, Prugg V., Eisenstadt 1969.

8 Uo.

9 Uo.

10 A Katolikus Egyház Katekizmusa, 362.

11 Uo., 364.