.

vAKMERŐ SZÍVEK (19)
Nagyon hiszek a színjátszás erejében

 

Életmű-díjas drámapedagógus, a Magyar Kultúra Lovagja, Németh László- és Csokonai-díjas nevelő - hogy csak a legnagyobb elismeréseket említsük Kovács Andrásné, vagy ahogyan a „szakmában" a legtöbben ismerik, Rozika nénivel kapcsolatosan. Az idei év elején Nagyváradon szervezett háromnapos drámapedagógiai műhely egyik meghívottjaként is fáradhatatlanul dolgozott azért, hogy a résztvevők megtapasztalják azt a csodát, aminek kapujáig sok ezer embert vezetett már el az évtizedek során. A több mint száz erdélyi résztvevőt Váradra vonzó program végén készségesen vállalta a beszélgetést.

Ozsváth Judit: Vegyük úgy, hogy -a drámapedagógia nyelvén szólva - ez itt most egy „forró szék". Kérem, tessék helyet foglalni benne és bemutatni az olvasóknak Kovács Andrásnét, Rozika nénit!

Kovács Andrásné: Pedagógus, aki 54 éve folyamatosan tanít különféle magyarországi iskolákban: általános iskolában, főiskolán, tanítóképzőkben, tréningeken. A Jászságban él, annak is a közepén, Jászfényszaru nevű kisvárosban. A közelben van Jászberény, ahol mindig híres tanítóképző volt. Most is az van. Hosszú ideig pedagógusokat és szociálpszichológusokat képeztek ott. A Jászságba kerülve a tanítóképző részéről kérték fel drámajáték és színjáték tanítására. Akkor 15 évig ment ez a főiskolán, majd a szociálpedagógián posztgraduális képzés keretében folytatta. Sajnos a magyarországi reformok miatt nem tartották tovább fontosnak, hogy a szociális munkások, pedagógusok ilyenhez is értsenek, és levették a tanrendről ezeket a tárgyakat. Közben a híres zsámbéki Tanítóképző Főiskolán (ami ma már nem Zsámbékon van) is évekig tanított nappali tagozatos hallgatókat, és a felnőttképzésben is részt vett. Drámapedagógiával 38 éve foglalkozik. Mindemellett Jászfényszaruban két színjátszócsoportja van. Az elmúlt év végén ünnepelték a 38 éves születésnapunkat. Sok generáció kikerült már, hiszen folyamatosan működtek gyermek, ifjúsági és felnőtt színjátszó csoportok is. Az alap mindig a drámapedagógia volt, és ebbe került bele a színjátszás. Egyik segíti a másikat, a drámapedagógia pedig ma már alapja a színjátszásnak. Tíz évvel ezelőtt Jászfényszarun többekkel megalapították a művészeti alapiskolát, ami több irányú képzéssel foglalkozik, a zene különböző ágaitól, a néptánctól a modern táncokig stb. A színjáték az egyik alappillére ennek a művészeti iskolának. Ez idő alatt - hála Istennek! - rengeteg tanító- és tanárjelölttel került kapcsolatba, akár képzések, akár rendszeres iskolai oktatás által. Nagyon sok olyan tanítványa van, akik ma tanárként folytatják ezt a munkát. Jászfényszarun már négy generáció ment ki ebből a munkából, és lassan ezer körül jár azoknak a száma, akik ilyen alappal kerültek ki onnan.

Kovács Andrásné közben két lány édesanyja és hat unoka nagymamája. Ő még olyan közegben nőtt fel a Kunságban, ahol az élet legfontosabb pillére a család volt. Hosszú évtizedekig működött ott egy egyházi fenntartású tanítóképző, ahol apácák tanítottak, ő is oda járt. Sajnos aztán ez is bezárásra kerülő intézmények között volt. Mindazt, ahogyan ma él és gondolkodik, a Kunságból hozta magával.

Mai környezetében is azt látja, hogy ebben a világban még mindig alappillér a család, amit - hála Istennek! - neki is sikerült megtartani. Ilyen munka mellett is. Két lánya folytatja azt, amit ő csinál, színjátékot, drámajátékot, drámapedagógiát tanítanak. Ha produkció van, a család minden tagja ott nyüzsög. Ebben a városban egyébként az a tradíció, hogy a családok egymásnak adják át a stafétabotot. Kutatásaik alapján a múlt század legelejétől megtalálták ennek a gyökerét és úgy gondolják, hogy ez egy nagyon fontos közösségi pillér.

O. J.: Miért éppen pedagógus lett Rozika néni?

K. A.: Biztosan azért, mert nagyon szeretem a gyerekeket. De talán azt a kérdést könnyebben ki tudom bontani, hogy miért nem hagytam el ezt a pályát. Többször lett volna módom rá, hiszen nagy művelődési házakat ajánlottak fel igazgatásra és egyéb vezetői pozíciókat. Nem mondom, hogy nem kacérkodtam vele, de amikor mérlegre tettem a dolgokat, mindig itt kötöttem ki. Nem azért, mert járt utat a járatlanért nem akartam elhagyni, hanem mert egyszerűen úgy éreztem, hogy a helyemen vagyok, én ezt nagyon szeretem csinálni, s ennyi idő tapasztalata alapján azt gondolom, hogy jól is csinálom. Ezt bizonyítják a tanítványaim is. Valószínű, hogy az is egy nyomós ok, hogy imádom a színjátszást. Nagyon hiszek az erejében. A drámapedagógia nagyon megerősítette a színjátszó munkám szakmai oldalát. Ez a kettő együtt nagyon jó eszköz volt a közösségépítésre, személyiségfejlesztésre, a szülő-gyerek kapcsolat, a különféle döntések megsegítésére, a konfliktushelyzetek megoldására.

A városban, ahol 38 éve élek, kinevelődött egy színházat szerető és értő generáció. Nálunk hivatalosan minden hónapban minimum egy színházi előadás van. Ez lehet amatőrök vagy hivatásosok bemutatója. És olyan nagyon nagy öröm, amikor megtelik az a hatalmas ház, és tapsolnak az emberek, boldogok vagy éppen a könnyekig meghatódnak. Ugyanezek az emberek eljárnak bérletes színházi előadásokra Budapestre vagy Szolnokra is. Huszonegy éve járunk bérlettel színházba. Kinevelődött tehát egy művészetszerető réteg, akik maradtak ugyan a maguk foglalkozásánál, nem lettek bodorított felső tízezer, de a színház fontos az életükben, és így a vasárnapjuk megszépül. A színpadon pedig, ha játszanak, csodákat tudnak művelni. Lehet, hogy ezek miatt a csodák miatt maradtam mindvégig ott, ahol vagyok.

O. J.: Mihez kulcs a drámapedagógia?

K. A.: Az emberhez, a személyiséghez. Szerintem nagyon erős és nagyon jól működő kulcs. Bár ez a kulcs azért időnként nyikorog. Ez azt jelenti, hogy nem biztos, hogy fényes fáklyásmenet a személyiséghez, mert az emberek lelkével, a jellemek formálásával, a tanárdiák és a szülő-gyerek viszonnyal azért nem lehet a színház csodáit művelni, de azért lehet vezérfonalat, értékrendet adni, ami mankó lehet a hétköznapi életben. Ezek örök emberi értékek. És én azt tapasztaltam, hogy azok, akik ilyen közösségekben vagy azoknak a bűvkörében nőnek fel, egészen más emberek lesznek. Van, aki csak a zsíros kenyeret keni meg, mert már éhen hal a próbán a társaság másik fele, de ő is megtanul áldozatot hozni és tisztelni valakit azért, amit a munkája mellett csinál. A háromnégy műszakban dolgozó felnőttek pedig megtanulnak alkalmazkodni egymáshoz. Mi nagyon sokat tájolunk az országban, s ez az egész vasárnapunkat vagy szombatunkat elviszi.

Az ilyen jellegű közösség aztán védelmet is ad. Ha valaki bajba kerül, hamar kap segítséget. Van, akihez odamenni, és az biztos, hogy segíteni fog.

Az értéktelen, „modern" világ is nehezebben tudja berántani az ilyen közösséghez kapcsolódó fiatalokat. Ha elelcsábulnak is néha, hamar rájönnek, hogy onnan menekülni kell. És akkor van hová visszamenni.

Én most 73 éves vagyok. El tudod képzelni, mennyivel másabb világ volt az én fiatalságomban? Ha ilyen veszedelmek nem is voltak, de veszedelem azért mindig volt, és azok is tévutakra tudták vinni az embereket. Akkor is jól fogtak az ilyen biztonsági kapaszkodók. A család mellett a művészetekkel foglalkozó közösségek nagyon sok erőt adnak az embernek.

O. J.: Milyen ajtókat nyit meg az emberben a drámapedagógia? Mivel dolgozik?

K. A.: A drámapedagógiai foglalkozások és a színjátszó próbák is segítik az önismeretet. A tevékenységek során kitűnnek a felszedett rossz szokások, a modorosság, vagy ha mindig ugyanannak az embernek a hangja visszhangzik stb. A jó példák modellt is jelentenek, s aki akar, ezekbe bele tud kapaszkodni. A rendező vagy a drámapedagógus azért igyekszik szembesíteni a gyengeségeikkel és az erényeikkel a résztvevőket. Rámutat az egyéniségekben rejlő szépségekre, s meglehet, még őstehetségek-re is bukkan. Az én életemben több ilyen őstehetség volt, akik azért nem mentek el színésznek, de nagyszerűen helyt álltak abban a helyzetben, ami nekik adódott.

O. J.: Sokszor dogmákban, külsőségekben élünk, és nem a lényegben. A dráma talán irányt tud mutatni a belső szabadság felé is.

K. A.: A „mintha" helyzetekben sok mindent megélhet az ember, sok dolog mögé láthat, megfejthet ok és okozati összefüggéseket, megfejtheti, hogy az ő cselekedetének mi a rugója. Ahogyan a versnél is a sorok mögé nézünk, a drámajátékban is ez történik a különböző helyzetek, szerepek értelmezése, eljátszása által. Amint a vers is azért olyan csodálatos, mert mindenki lelkében más-más húrokat pendít meg, a dráma is másként szólít meg mindenkit. Mindenki megkapja a szabadságot, hogy maga élje meg azt, amit belőle kivált a vers vagy a dráma. - Jászfényszarui színjátszóimmal az Énekes madarat vittük színpadra négy éve, és még mindig műsoron tartjuk, mert rengeteg felé kell mennünk vele, nagyon szeretik. A darabbéli drámai helyzetek elemzésekor is szépen megmutatkoztak az előbb említett dolgok.

Ilyen módon egyúttal gondolkodni is megtanulnak a fiatalok. Tudod, mennyire nem tudnak gondolkodni a mai fiatalok? Itt megtanulnak kérdéseket feltenni másoknak és önmaguknak is, vagy akár nekem is. - Ahhoz, hogy megszülessék az a dráma, azok a viszonyok, amiket a dráma súg, sok mindent meg kell tudni az emberről, önmagukról. Mindeközben empatikus képességük is fejlődik. Nem lesznek hatalmas művészek ezek az emberek, de jó színjátszók és jó emberek lesznek. Olyanok lesznek, mint a jó kút, akikhez biztosan lehet segítségért fordulni. Ők biztosan türelemmel fogják segíteni a másikat. Mindeközben persze a műveltségük is gyarapszik.

O. J.: Tessék kiemelni néhány meghatározó eseményt ebből a gazdag múltból.

K. A.: Az elmúlt 54 vagy 38 év alatt nagyon sok csodában volt részem. Most csak egy típust emelek ki. Például azt, amikor a lehetetlennek látszó helyzetekre kerestek és találtak megoldást a színjátszóim. Érdekes, hogy ezekre az emberekre nem jellemző a lázadás. Ők első perctől a megoldásokat keresik. „Az nem létezik, hogy ennyien vagyunk, és nem tudjuk megoldani" - szokták mondatni. Mert ilyenek.

Egyszer az a megtiszteltetés ért bennünket, hogy Magyarországot a mi színjátszó csoportunk képviselhette egy világfesztiválon, amin minden művészeti ág jelen volt. Még a szocializmus éveiben történt. A fesztivált az akkor a Szovjetunióhoz tartozó Fehéroroszországban szervezték. Odakint mindent fizettek nekünk, de addig önerőből kellett eljutnunk. Eszméletlen sok pénzbe került, hiszen hatalmas díszlettárunk volt az Óz, a nagy varázslóhoz. Háromévi munkánk volt a feldolgozásában. Eleve úgy állt hozzá a csoport, hogy ez nem foghat ki rajtunk. Mindent megmozgattak, bekuncsorogták a KISZ központi bizottságát, a szovjet-magyar baráti társaságot, intézkedtek és összerakták azt a sok százezer forintot, amivel Grodnóig kijutottunk. Ez a három napos út életem legnagyobb élménye volt. És nem azért, amit láttunk, hanem a megélt emberi magatartásokért és csodákért. Abszolút természetes volt mindenki számára, hogy segíteni kell egymást, hogy vigyázni kell egymásra. Csak színjátszóból 2000 volt a városban... Attól is féltem, hogy elkapja őket a gépszíj attól, hogy ők magyarok. Nem volt ilyen, nagyon szerényen viselkedtek. Mégis központi szereplői lettek egy csomó rendezvénynek - mert ők annyira összefogtak. Megnyertük a világfesztivált. Annyi virágot én életemben nem láttam, amennyit ők kaptak akkor. Nagyon boldogok voltak.

Aztán elvittek a kolhozba bennünket, hogy mutassunk ott be egy műsort. Mindenki tudta, hogy ott úgy kell játszani, hogy szavak nélkül is meg lehessen érteni a darabot. Kitalálták, átdolgozták, két éjszaka nem aludtak, de megcsinálták. Ehhez hasonló gyönyörű emléket még nagyon sokat tudnék mondani.

O. J.: Az erdélyi pedagógusokkal is régi a kapcsolata.

K. A.: Több mint húsz éve járok Nagyváradra, talán az első magyarországi voltam, aki drámapedagógiai tevékenységeket tartott Erdélyben. Az első időkben még Matos Ferenc, a bazilika akkori plébánosa szállásolt el, és minden segítséget megadott a munkámhoz. A korábbi tanítóképzőbe, majd a Partiumi Keresztény Egyetemre is hívtak, sikeres drámapedagógiai foglalkozásokat, képzéseket tartottam egy-egy hetes turnusokban. Tőkés László is pártfogolta az ügyet, hogy a drámapedagógia kerüljön be az egyetemi tantervbe, fel is kért engem a tanítására, de aztán általam nem ismert okok miatt elhalt a dolog. Ezzel együtt bármikor szívesen jövök, ezt a munkát misszióként élem meg.

Ha lehetne, még Etiópiába is elmennék ilyen célból. Sokan megkerestek engem Magyarországon is az erdélyi pedagógusok közül, ezen a programon is jó páran itt vannak a tanítványaim közül.

O. J.: Gárdonyi azt mondja, hogy „a módszer én vagyok". Járjuk körbe ezt a gondolatot!

K. A.: A kiskunfélegyházi tanítóképzőben is, ahová jártam, ezt tanították nekünk. Azóta én is hiszek benne, hogy egy pedagógusnak nem elég csak jónak lennie, szakmailag a helyén lennie és példás magatartást mutatnia. A tudás átadásához hatékony módszerekre van szükség. Nem elég annyi, ami - sajnos - ma is sokfelé dívik, hogy bemegy a tanár, előad, a diák hallgat és jegyzetel, majd megtanulja a kijelölt elméletet. Ha megtanulja. Ez nagyon veszélyes. Képzeld el, hogy ha a sebészorvost így képeznék. Az emberi lélekhez is hatalmas szakmai módszertani tudás kell! Hogyan oldja meg a pedagógus azt a helyzetet, amikor Pistike minden nap beleköt a társába, ha nincs rá módszere? Honnan fogja megtudni, mi van a piszkálódása mögött? Merthogy valami oka van annak, amit tesz. És ha a pedagógus nem tudja ezt meg, megoldani sem fogja tudni. Vagy mi az oka annak, hogy a drámajátékban egy gyerek mindig ugyanazt a szerepet választja magának, például részeget játszik? Ennek is belső, lélektani oka van. Milyen módszerrel kell ezt megfejteni? Nem szaladgálhat a pedagógus minden kis problémájával a pszichológushoz, különösen ha hét határon túl sincs pszichológus. Ha nincs a kezében a megfelelő módszer, nem fog tudni hatékonyan dolgozni. A varrónő sem fog tudni varrni, ha nem tudja kezelni a varrógépét. Szerintem a pedagógusnak minél komplexebb módszertani tudást kell adni. Magyarországon sajnos tendencia, hogy nem tanítanak módszert. Mi meg a kikerült fiatalokat szidjuk. Pedig ők nem is tehetnek róla. De még ha csak a nevelésben volna módszertani hiányosság! Mondhatnánk, hogy valaki majd megtanítja, ha más nem, az anyja. De hát a tananyagot sem tudják átadni, ahhoz sincs módszerük. Sok esetben kijön, például, a magyar szakot végzett hallgató az egyetemről, bemegy a középiskolába és azt hiszi, hogy az egyetemen van. Elvárja, hogy a diákok szeme rajta legyen, hogy jegyzeteljék az „előadását", meg írják le diktálás után a kidolgozott érettségi tételt, amiben előre meg van mondva - például -, hogy melyik versnek milyen üzenete van. Ez módszertani tudás?! A pedagógus és az iskola kudarcának egyik oka éppen az, hogy nincsenek felvértezve módszerekkel. Az említett gondolatot Gárdonyi Az én falum című kisregénye utolsó mondataként írta le. Mert őt is nagyon meggyötörték az új módszereiért. Aztán végül ő lett a győztes, mert azok a módszerek jól működtek. A kulcs tehát a pedagógus, illetve az ő személyiségén átszűrt módszertani tudás.

O. J.: A drámajáték mindig „itt és most" történik, ezért szinte „ki is esik" az időből. Rozika néninél is, akinek az élete kétségtelen módon összefonódott a drámapedagógiával és a színjátékkal, ezt az időnkívüliséget érzem.

K. A.: A játék valóban kivisz az idő-b ő l, s ha minél inkább az életünk részévé válik, annál kevésbé foglalkozunk azzal, ami elmúlt, a jelen varázsát éljük. Azzal együtt én mindig hajlamos voltam összefoglalni azt, ami körülöttem vagy velem történt. Ez egyféle szembesülés a dolgokkal, ami megmutathatja, mi az, ami jó, és mit kell másképpen csinálni. Tanítványaimat - mindegy, hogy nyolcadikosok vagy főiskolások - mindig igyekszem arra tanítani, hogy a kudarcok elől nem menekülni kell, hanem szembe kell nézni velük. Meg kell próbálni megoldani őket, és csak akkor feladni, ha már nincs más megoldás. Ma már sokkal lojálisabb vagyok, mint fiatalkoromban voltam. Sok tartalom, tapasztalat van mögöttem, ami ott kezdődött, hogy hatévesen temettük a holtakat, hogy az iskola elkezdődhessen. Mindennel együtt én nagyon szerencsés embernek mondhatom magamat, mert sok nagyszerű emberrel találkozhattam és nagyon sok tanítványt sikerült nevelnem. Magyarországon már legalább harminc drámapedagógiai mester van belőlük.

Soha senkit nem akartam a saját képemre formálni, a szabadságukkal ők rendelkeznek. Ezt én már réges-régen elfogadtam, és a következő generációban sem látok semmilyen veszélyt, nagyképűséget, problémát, sokkal inkább jóságot látok, és azt, hogy ők is meg akarnak élni, ők is szeretnének valami jót tenni, csak adjuk meg nekik erre a lehetőséget. Minden emberben látom, tisztelem és szeretem az Istent. És a lélektől lélekig végzett munkában meg is nyilvánul az Isten csodája. Ezt munkáljuk mi, ami hatalmas kitüntetés számunkra.

Ha lehet úgy mondani, ma már meg-bocsátóbb vagyok mindennel, mint régen voltam. Megharagudni lehet, hogy tudok, de azt is tudom, hogy meg kell bocsátani. Nem a másik miatt pusztán, hanem magam miatt. És valahogy meg is érzik az emberek, hogy nem ellenük dolgozok, hanem értük.

A kérdéshez visszacsatolva: együttléteink során tanítványaim is tapasztalják a jelen intenzív megélésének fontosságát. Nem nyavalyogni kell, hanem tenni a dolgainkat nyitottan, szeretettel, lubickolva az életben. Ezt teszem én is, és igyekszem nem elmerülni az öregkori nyavalyákban.

Érdeklődő, kíváncsi vagyok, s meg is nyílik előttem a világ...

O. J.: Mit üzenne a pályakezdő pedagógusoknak?

K. A.: Vértezzék fel magukat minél több módszerrel. A drámapedagógiát azok válasszák, akik örökre meg szeretnének maradni a pedagógus pályán. Ez a módszer egy segítő módszer, amivel a jó felé lehet segíteni kicsiket és nagyokat egyaránt. Azok válasszák, akik szeretik az embert. Ha gyűlölik a világot, mesz-sziről kerüljék el, mert nem tudnak vele azonosulni, akkora humánumot kíván. A drámapedagógia csak együtt, közösségben működtethető, ebben egymástól, egymásból táplálkozunk. Olyannak való tehát, aki bízik a közösség erejében. Ókori bölcs gondolat, hogy amit látunk, azt megjegyezzük, amit hallunk, azt megértjük, de amit megteszünk, azzal azonosulni tudunk, és azt hasznosan tovább is tudjuk adni. Tehát eszközként fel tudjuk használni a továbbsegítésben, mert velem és vele történik meg, és mi ketten erősebbek vagyunk már.