Joachim Gnilka
a BÖLCSESSÉG IZRAELBEN

A vallási és szellemtörténeti háttér a bölcsességi irodalom születésének korában igen sokrétű volt. Ez lehetőséget ad arra, hogy különböző irányzatokat és tartalmakat különböztessünk meg. De ezek a szétválasztások minden esetben alkalmanként ismét egymásba bonyolódnak. Mi egy általános jelenség bemutatásával kezdjük. Ezt bölcsességnek hívják.

Új életérzésből adódik a bölcsesség utáni kutatás, a vágy, hogy az emberek bölcsek legyenek. A kereszténységet megelőző két-három évszázadban ez mértékadó faktora a zsidóságnak. A bölcsességre törekvést a görögöktől vett elemekkel szemlélve úgy tűnik, az nem más, mint a zsidók igazságra törekvésének görögös kifejezése. Arra is szeretnénk rámutatni, hogy a bölcsesség gyökerei valójában Keleten találhatóak, az arab, mezopotámiai és az egyiptomi birodalmakban. Izrael is átvette ezt a vágyat, hogy bölcs legyen, s ezt az elemet végül beépítette a Törvénybe. A bölcsességnek nyilvánvaló sajátossága, hogy ehhez óriási irodalom kapcsolódik, ezzel foglalkoztak a megszülető bölcsességi iskolák. Ezt a bölcsességi irodalmat szoktuk a következő nevekkel jelezni: Példabeszédek könyve, Prédikátor (Qohelet), Jézus, Sirák fia könyve, Salamon bölcsessége. Mindezek pontos időbeli besorolása nehéz, de általában a Kr. e. 3-1. század között keletkezhettek. Sőt, egy régebbi könyv, Jób könyve is - bizonyos vonatkozásban - idetartozik. Az is igen feltűnő, hogy a bölcsesség fogalma már a Biblia régebbi szövegeiben is megtalálható, de elég ritkán találkozhatunk vele, és ott az értelme a művészetre való képességre vonatkozik (Kiv 28,3; 31,6; 26,1), míg az említett könyvekben uralkodó fogalom.¹ A Példabeszédek könyve így kezdődik: „Salamonnak, Dávid fiának, Izrael királyának mondásai, hogy bölcsességet, fegyelmet tanuljunk, és megértsük az értelmes beszédet..." Hasonlóan hangzik Sirák fia könyvének bevezetője is: „Minden bölcsességnek az Úr a forrása" (Bölcs 1,6; Préd 1,17; Jób 28,28).

Ezt követően meg kell jegyeznünk, a bölcsesség Izraelben sem jelent mást, mint azon fáradozni, hogy az életben minden rendben legyen. A bölcsesség tanítója - gyakorta Salamont mint a bölcsek bölcsét és példaképét említik - az élet különböző területeire ad tanácsokat. Különösen konkrétak Sirák fia mondásai. Tanácsai különböző embercsoportokra: elöljárókra, asszonyokra, idegenekre, gazdagokra és hatalmasokra (9—13f), valamint élethelyzetekre vonatkoznak: az egészség megőrzésére (30,14sköv), a gyerekek nevelésére (30,1sköv), az előkelő asztalnál való viselkedésre (31,12sköv), a társadalmi életben való részvételre (32,3sköv), a szolgákkal való bánásmódra (33,25sköv), a barát választására (37,1sköv), az orvossal kapcsolatos magatartásra (38,1sköv).

A bölcsesség a boldogság érdekében végzett erőfeszítés: „Boldog ember, aki megtalálta a bölcsességet, az az ember, aki okosságra tesz szert! Ennek birtokába jutni jobb, mint ezüstöt szerezni, aranynál többet ér ennek elérése. A korallénál is nagyobb az értéke, nem vetekszik vele semmi drágaságod. A jobb kezében a hosszú életet tartja, a balban meg a vagyont és a dicsőséget. Az ő útjai mind barátságos utak, és az ösvényein mindenütt jólét van. Aki utána nyúl, annak az életfája lesz, boldog ember, aki belekapaszkodik." (Péld 3,13-18) A bölcsességi irodalomban tapasztalatokat adnak át, amelyeket hosszú nemzedékeken keresztül követtek. Mindig azonosak, őket másokkal szemben alkalmazták, hogy életük rendjét megőrizzék. Ezek az átadandó tapasztalatok formálisan az apának a gyermekével közölt tapasztalataiban adódnak tovább. „Fiam, ne feledd el a tanításomat, parancsaimat őrizd meg szívedben." (Péld 3,1; vö. 3,11.21; Sir 7,3 stb.) A hagyományozás és birtoklás közben azonban új tapasztalatokat is gyűjtöttek, ezért a bölcsességi kincset nemcsak őrizték, hanem gyarapították is. Nem kizárt, hogy gyakran fölvettek ebbe az anyagba praktikus ismereteket is. Mondásokat és metaforákat egyesítettek, hogy az emlékezetbe véssék, de a megtartandó igazság vagy a bölcsesség fényében vizsgálták magukat. „Aki szurokhoz nyúl, szurkos lesz a keze, aki dölyfössel barátkozik, ahhoz lesz hasonló." (Sir 13,1) „Ki szánja a bűvölőt, ha megmarja a kígyó, vagy azokat, akik fenevadak közelébe mennek? Így jár, aki gonosz emberhez szegődik, és belegabalyodik az ő bűneibe." (12,13 sköv) „Csökönyös lesz a ló, ha nem idomítják, a magára hagyott fiú szemtelen lesz." (30,8) „Ha mézet lelsz, csak annyit egyél, amennyi jólesik, különben torkig leszel vele és kihányod. Ritkán tedd lábadat más ember házába, különben jóllakik veled és meggyűlöl." (Péld 25,16 sköv) Ha etikai elvekre kérdezünk rá, amelyek e szabályok mögött rejtőznek, akkor meg kell állapítanunk, hogy gyakorlati élettapasztalatokról akarnak meggyőzni bennünket. Az a jó és használható, amely megőrzi az életünket. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy ne beszélne az egoizmusról. Inkább arról van szó, hogy a tett és következmény összefüggésében szemléli az életet. Tudni kell, hogy az ember a saját tette gyümölcsét tapasztalja meg: „Aki gazságot vet, az nyomort arat, és őt magát veri haragjának botja" (Péld 22,8). „Aki (másnak) vermet ás, maga esik bele, s aki fölhengeríti, legurul a kövön." (26,27)

A bölcsesség még a szegényen is segít, a nyomorult kérését sem szabad figyelmen kívül hagyni, a szenvedőtől sem szabad elfordítani a fülüket, az özvegynek és az árvának apjaként kell viselkedni (Sir 4,1-10). A gazdagság veszélyeitől őrizkednünk kell. A gazdagság akadályozza a megtérést, de nem véd meg a harag napjától (5,1-8). Néhány dolgot elővételezünk, amit az újszövetségi írásokban is olvashatunk. Vagy más fordulattal: ez áll abban a bölcsességi hagyományban. Most elsősorban a szinoptikus evangéliumokra, Jézusnak a hegyi beszédben elhangzott útmutatásaira vagy a Jakab-levélre gondolunk. Erre még visszatérünk.

A tapasztalat horizontja, amely ezekből az útmutatásokból származik, egybecseng azzal, amely Izrael bölcsessége és már országok bölcsességi irodalma (Egyiptom, Mezopotámia) fennáll. Izrael számára világos és nyilvánvaló, a bölcsességet Jahvétól származónak vélték. Ez végül is az Isten bölcsessége, amelyet az ember felfogott. „Minden bölcsesség az Istentől származik." (Sir 1,1) „A bölcsesség kezdete az Úr félelme." (1,20) A bölcsesség keresése egyben Isten hívása is. Az egyesek kimondása egyben döntésre is hív (vö. Péld. 1,1-9). Ez a háttér már előrevetíti azt, hogy a bölcsességet végül is a Tórával azonosították.²

Majd az egyes ember kerül az előtérbe.³ Ekkor már az egyesek személyi felelősségét hangsúlyozzák. Mindenki a saját hibájáért felel: „Eléd öntötte a tüzet és a vizet, amire vágysz, az után nyújtsd a kezed. Az ember előtt ott az élet és a halál, megadatik neki, amit választ magának" (Sir 15,16 sköv).

Valószínűleg a Sir 2,12 a két út tanának első megfogalmazása, olyan formula ez, amelynek igen gazdag hatástörténete lett a maga korában (vö. Zsolt 1, 3Kir 18,21), sőt, később a hegyi beszédben (Mt 7,13), majd az ókeresztény oktatásban is (Did 1,1). Mi több, a gondolkodók lefektetik az antropológiai alapfogalmakat is, mint a „jeser" (ösztön, jellem, Sir 15,14 27,6 37,3) „test és vér" az ember elbukásának kifejezésére (14,18; 17,31); vagy a „szív" mint a gondolkodás és a lelkiismeret központja (17,6; 37,14-17). „Az ember lelkiismerete jobb útmutató, mint az őr az őrhelyen... A tervek gyökere a szívben van." Mindezek a fogalmi megragadások Izrael szellemi fejlődésének újabb lépéseként tekinthetők.⁴ Számunkra az a fontos, hogy az Újszövetségben ugyanezzel az értelmezéssel találkozunk. Bár a késő rabbinikus irodalomban is találkozunk a „jeser" (ösztön) fogalmával, de itt még nem. A szóképek a jó és a rossz gyümölcsfáról, amely jó vagy rossz gyümölcsöt hoz (Mt 7,17-19 és párhuzamai: 1,23), szintén ebbe az irányba mutatnak. A szív fogalmát az Újszövetségben gyakran használják, de inkább az emberi gondolkodás sokirányú finomságainak kifejezésére, gondolkodás, érzés és a tettek közös fogalmaként.⁵ A lelkiismeret fogalma (ouFIqos), amely számunkra az újszövetségi irodalomban igen fontos, a bibliai görögben valószínűleg a Bölcs 17,12-ben található meg (vö. Préd 10,20). Szintén újszövetségi kategóriának számít a test és vér, amely az emberi feltételeket és korlátokat jelenti. Vagy az isteni kinyilatkozatást ragadjuk meg (Mt 16,17), vagy még inkább az Isten országát örököljük (1Kor 15,50; vö. Gal 1,16; Zsid 2,14).

A bibliai bölcsesség egyik sajátossága - és ebben különbözik az egyiptomi bölcsességtől -, hogy nem fejlesztett ki szociális állapotra vagy foglalkozásra vonatkozó ethoszt. Kevésbé érdekli az állampolgárok, udvari emberek, hivatalnokok etikája. Szabályai minden emberre vonatkoznak. Ez az univerzalizmus legalábbis abban az értelemben igaz, hogy ez a bölcsesség mindenkinek átadható, és a tapasztalat igazolja, hogy általánosan emberi. Azért ez nem jelenti azt, hogy mindezeket ne venné figyelembe. „Minden népnek van egy uralkodója, de Izrael az Úr tulajdona" (Sir 17,17). Mindenesetre főleg Sirák fia az a könyv, amely ezt mindig szem előtt tartja. Így azt kell feltételeznünk, hogy ez Izrael/Jeruzsálem szituációjában tükröződik vissza. Emlékeztetünk arra, hogy ez az ellentmondás jellemezte a hellenizmus és a zsidóság ütközését is, amelyben egyrészt a hellenisztikus megközelítés hatása erős volt, de ugyanekkor az ellene való tiltakozás is jellemző, hiszen az atyák hitének szabadságát védelmezték az idegen hatástól. Jóllehet Sirák a maga bölcsességhagyományában erőteljesen eretnek-polemikus. Beszél kapukról, gúnyolódókról, vétkesekről és erőszakosakról. De akadnak olyan helyek, ahol az összeütközés keveredni látszik: „Ébredjetek, istentelen emberek, és vegyétek észre, hogy elhagytátok a magasságos törvényét!" (41,8). „Irgalmazz, ó Uram, irgalmazz nekünk, te, aki a mindenség uralkodó Istene vagy, tekints le ránk, ültesd félelmedet minden pogány népbe! Az idegen népek ellen emeld föl kezedet, hogy ők is lássák hatalmas tetteidet." (36,1 sköv)⁶ Ez figyelmeztet a hamis bölcsességre is (3,21-24).

Emellett megtaláljuk azt a fáradozást is, hogy az egész teremtést áttekintsék és a rendjét meghatározzák. Ebben a vonatkozásban is vessünk egy pillantást a biblikus teológia újabb irányzatára, amely a bölcsességi iskolákban nyilvánul meg. Ismert az a bemutatás, hogy a világ mint teremtés alapvetően jó; a teremtéstörténetben (Ter 1,31) találjuk meg ennek a gyökerét. Emellett azon fáradoznak, hogy az egész teremtést áttekintsék és a rendjét meghatározzák. Itt érdemes egy pillantást vetni a biblikus teológia újabb irányzatára, amely a bölcses-ségi iskolákat is új módon szemléli. Ismert az az elképzelés, hogy a világ mint teremtés alapvetően jó, mely elképzelés a teremtéstörténet (Ter, 1,31) szemléletén alapul. Vagyis minden teremtett dolognak előre meghatározott célja van, sőt, a jó és a rossz is előre meghatározott. Ez még részletesen nem fejti ki, de már csírájában tartalmazza azt a gondolatot, amely egy új theodicea csírája lesz. Ezt mai értelemben optimista és jóindulatú szemléletnek nevezhetjük.⁷ Különös nyomatékot kap ez a Sir 39,16-35 Teremtési himnuszának munkálkodása kapcsán: „Kezdettől fogva meg voltam győződve, átelmélkedtem és írásba foglaltam: Az Úristennek minden műve jó, ami szükséges, azt bőven és kellő időben megadja" (39,32sköv).⁸

Isten mindent tud, semmit sem lehet elrejteni a szeme elől. Az embernek nem kell haszontalan dologért aggódnia. Az Eufrátesz és a Nílus igazolja, hogy az Isten a kietlen sós pusztát vízben gazdag földdé változtatja, a víz, a tűz, a vas és a só, a búza java, a tej meg a méz, a szőlő leve, az olaj és a ruha -mindezeket a javakat Isten az ember számára készítette elő (39,26, vö. 29,21).⁹ De létezik a rossz is, vihar, tűz, jégeső és pestis, vadállatok, skorpiók, kígyók, a kard és a bosszú. Sirák ezeket a különböző jelenségeket egymás mellé állítja és a büntetéstannal kapcsolja össze. Ezek a jóknak javukra vállnak, de a gonoszok ártalmára szolgálnak (39,27-30). A bosszú kardjával találkoznak az istentelenek.

A Qohelet is a létezőket poláris ellentétbe állítja. Ezt követi egy igen kifejező lista. Mindennek megvan az ideje, így a születésnek és a halálnak; az ültetésnek és az ültetvény kiszedésének, az ölésnek és a gyógyításnak, a bontásnak és az építésnek, a sírásnak és a nevetésnek, a jajgatásnak és a táncnak, az eldobálásnak és összeszedésnek stb., és ez egy végtelen körforgást követ (Préd 3,1-9). Ám ez a Qohelet számára is sikamlós terület, hiszen az összegyűjtött ellentéteket nem tudja feloldani, az értelmük megalapozatlan marad. Isten a maga idejében mindent szépnek alkotott, de az ember nem tudja felfogni Isten művének értelmét (3,11). Jézus, Sirák fia és más bölcsességtanítók is tudták, hogy az univerzum értelme felfoghatatlan, ugyanígy a Qohelet is tanácstalan. Sőt, ő még ezen túl is megkérdőjelez mindent, jóllehet ez ellentmond a bölcsesség lefektetett princípiumainak. Az ő végeredménye, amit „ceterumcenseo"-ként az egész könyvben újra és újra idéz: „Minden csak szélkergetés!" (12,8). A héber (hebel) szó, amely ennek a szóképnek alapja, jelentése értéktelen. A teremtett élet törékenységére akar ezzel emlékeztetni, azonban a Qohelet elején található szókép még azt is jelenti, hogy „elillanó lehelet", ami azt is jelenti: még nem veszett el.¹⁰ Úgy tűnik, a Qohelet hivatása, hogy keresse a bölcsességet és mindent megvizsgáljon, ami az ég alatt létezik, legyen szó akár gonosz üzletről, amelynek az Isten az emberek fiait kiteszi (1,13).

Amikor az ember ennek a teljes szkepticizmusnak az alapélményére kérdez rá, az inkább a halál előtti tanácstalanság. Minden, ami a porból lett, visszatér a porba (3,20). Ezzel a Ter 3,19-ben található szót fordítja vissza a Qohelet úgy, hogy ezzel az embert és az állatot egy sorba helyezi. „És ki tudja, vajon az emberek fiainak éltető lehelete fölfelé száll-e, és vajon az állatok éltető lehelete lefelé, a földbe száll-e?" (3,21). A kételye odáig megy, hogy azt is kijelenti, a halottak szerencsések, de még inkább azok, akik meg sem születtek, mert azoknak nem kell meglátni a gonosz tetteket, amelyek megtörténnek a nap alatt (4,2). Azt gondolhatjuk, hogy ezzel a mentalitással a modern ember gondolkodását vételezte előre, ez adja meg ennek a könyvnek az időszerűségét manapság is.¹¹ Filozófiája arról szól, hogy az embernek a földi boldogságot inkább tanulnia kell, mint elutasítani, és a testet borral elkábítani (2,1sköv), hogy így legyen boldog, így feledje, hogy az ember reménytelen és szerencsétlen.¹² De nézd csak, ez is hiúság (2,1).

Az ember azt kérdezi magától - már a rabbik is ezt tették -, hogyan lehetséges, hogy ezen könyv a radikális „evilágisá-ga" (N. Lohfink) ellenére megmaradt a kánonban? Általában a Qoheletet teológiailag igen eltérően értékelik. Vagy elvetik a teológiáját, vagy felértékelik azzal, hogy az Isten transzcenden-ciáját a lehető legmagasabbra emelte, amit ember tehetett, amikor az ember életét a halál felől értelmezte.¹³ Az utóbbi valóban találó. A Qohelet azonban nem Isten létezésében kételkedik. Istenképének fájdalmas volta abból adódik - ami egyébként a bölcsességi irodalom egészére is jellemző -, hogy azt véli, a történelemben működő Istent elhanyagolja vagy egyáltalán nem veszi észre. Talán érdemes emlékeztetni arra, hogy az ősi bibliai istenkép kevésbé a létezőre, inkább a tevékenykedő Istenre helyezte a hangsúlyt. Az ősi istenképhez való visszanyúlás, amely hellenista hatásra utal, okozza számára a gondolkodási krízist.¹⁴ A Qoheletnél nem történik meg az áttörés. Az istenek meghalnak, amikor feladatukat elvégezték. De a Qohelet nyilván nem érkezik el erre a pontra annak ellenére, hogy teljes szkepszise ilyen irányba lendíti. De nem is talál követőkre. Vagy legalábbis nem maradt fenn számunkra ismert követő. Talán a csodálatos nyelvezete az, amely elérte, hogy ez a mű megmaradhatott. És még egy dolgot hozzá kell tenni. A Qohelet és a bölcsességi irodalom - mind az ehhez közelálló ószövetségi irodalom - nem ismeri a halál utáni élet gondolatát, sem a test feltámadását vagy a lélek halhatatlanságát. Utolsóként a hellenista gondolkodásban otthonossá válva az ószövetségi antropológiára alig tett valamilyen hatást. A feltámadás reménye még várat magára. Az evilági horizontból való kitörés hiánya az alapja ennek a krízisnek.

De van a bölcsességnek egy egészen más kifejeződése is az ószövetségi bölcsességi irodalomban. Ez a bölcsességi tapasztalat és az élet változandóságának megtapasztalása után az eddigiektől való elfordulást jelenti, és az istenfélelem megtartását. Jóllehet - mint ezt a szerzők egybehangzóan említik - néhány különleges hagyományban már korábban is megjelent (valószínűleg Jób 28,20-27; Bölcs 9,1-18; Sir 24,1-22; 1,1-10; Péld 8,22-31; 9,1-18) mint a bölcsességi könyvekbe belekevert „praktikus" bölcsesség. Ebben a bölcses-ségi tapasztalatban kifejeződik, és ezt jellemzi, de egy kicsit talányosnak mutatkozik a bölcs személye, az erős asszony, patróna, aki Isten társaként lép fel. Erről számos kép szól. De a képi beszéd mögött egy valóságos szituáció áll. „Honnan is származik tehát a bölcsesség, és az értelemnek hol a lelőhelye? Fátyol takarja minden élő elől, el van rejtve az ég madarai előtt. Maga az alvilág és a halál is vallja: mi csak hallomásból tudunk róla. Egyedül az Isten ismer hozzá utat, egyedül ő tudja, hol a lelőhelye. [Mert a szeme ellát a Föld határáig, ő mindent lát, mi az ég alatt van.] Amikor a szélnek megszabta a súlyát, és a vizeket mércéjével mérte, amikor az esőnek korlátot szabott, és a mennydörgések útját kijelölte, akkor volt, hogy látta, a súlyát lemérte, megvizsgálta és lehatolt mélyére. Az embernek akkor csupán ennyit mondott: »Az Isten félelme, lásd, ez a bölcsesség, az okosság meg: kerülni a bűnt«". (Jób 28,20-27)¹⁵

Mi az, amit a bölcsességből mi megtapasztalhatunk? Ő Istennél található. Csak Isten ismeri a helyét. Az ember ehhez túlságosan erőtlen. A Péld 8,22 sköv szerint Isten elsőként teremtette és csak ezt követően hozta létre a világot. Az idő kezdete előtt megalkotta, még a föld megteremtése előtt. Ezért nem csupán Istennél van, hanem praexistens is. Egy bizonyos értelemben Isten és a teremtés között lebeg. Nincs benne a teremtésben, és nem teremthető.¹⁶

A teremtésben való részvétele vitatott. Talán alkotó mester, építő, aki látta az Istent, amikor a földet létrehozta? Vagy egyszerűen játszótárs, nevelt gyerek, gondnok, aki a teremtésben Isten örömére részt vett?¹⁷ Mint ez a bölcsességi irodalomban szokásos, minden esetben beszélnek egy olyan kezdetről, amikor a teremtés elindult (vö. Péld 8,24-29), így az egész tudásukat a teremtéshez kapcsolják.

Mindez egy női bölcsességet feltételez, amint az belép az emberiségbe és meghívja, hogy vele együtt részesüljön javaiban. A Péld 9,1 sköv-ben ez a meghívás egy ünnepi lakoma képét ölti: „Gyertek, egyetek a kenyeremből, igyatok a borból, amelyet kevertem! Éltek, csak hagyjatok fel a dőreséggel és járjatok az értelem útjain!" (Péld 9,5). Van olyan bemutatkozás is, amelyben a törékeny ember munkálkodik, és a műveit elhanyagolja, majd ismét visszatér a mennybe (Henaeth 42,1f.). A Sir 24,6-ban ez az elképzelés a továbbiakban annyiban módosul, hogy a bölcsesség Izraelben lakik. Ebből fejlődött ki az az elképzelés, hogy a bölcsességet a Törvénnyel azonosítsák, amelyet a későbbiekben szintén praexistensnek véltek.

Ezt a problémát egy kicsit azért át kell gondolni: milyen alapja van a megszemélyesített bölcsességnek? Nyilvánvalóan két értelmezési lehetőség létezik. Aki az Isten közelében született bölcsesség megszemélyesítését választja, spekulatív módon mutatja be. Az értelmező számolhat idegen hatással. A hellenista hatást itt joggal elvethetjük.¹⁸ Inkább gondolhatunk egy ősi, orientális nő-istenség átértelmezésére, amelyet Istennek rendeltek alá és mint Isten tulajdonságát tették létezővé. Ezt a magyarázatot követve azonban elveszítjük a szeretet motívumát. Ő ugyanis az Isten szeretete által él (Bölcs 8,9), benne felismerte magát (6,12). Magasztosabb, mint a nap, és szebb, mint a fény (7,29).

A megszemélyesített bölcsesség a szinoptikus hagyományban ismét feltűnik. Valószínűleg Jézus igehirdetésében is megvolt a szerepe: „Az igazságosság lesz a bölcsessége minden gyermekének" (Lk 7,35 Mt 11,29) „a művein keresztül" (vö. Lk 11,49). De mindenekelőtt igen fontos szerepet játszik az újszövetségi krisztológia megalkotásában, amit most érthetővé kell tennünk. Ugyanis a kora keresztény himnuszok Krisztust a praexistens bölcsességgel azonosítják. Az ő praexisztenciája Istennél van, egyértelműen társteremtőként értelmezik őt (Kol 1,16; Jn 1,3; Zsid 1,2). Ez eredményezi a „bölcsesség" és az „Ige" (koyogqufima) felcserélhetőségét (vö. Bölcs 16,26 18,25 ip 32,6).

Irodalom

B. R. Hailson, Hokmah-Sophia: A Study of Wisdom in the Hellenistic Age, Diss., Liverpool 1972/73.

G. E. Bryce, Omen-Wisdom in Ancient Israel: JBL 94 1975 19-37.

H. Gese, Lehre und Wirklichkeit in der alten Weisheit, Tübingen 1958 H. H. Schmid, Wesen und Geschichte der Weisheit BZAW 101, Berlin 1966

H. Stadelmann, Ben Sira als Schriftgelehrter WUNT 11/6, Tübingen 1980

G. von Rad, Weisheit in Israel, Neukirchen 1970 M. Gilbert Hrsg., La Sagesse de l'Ancien Testament BEThL 51, Louvain 1979

M. Kuchler, Frühjüdische Weisheitstraditionen OBO 26, Fribourg -Göttingen 1979

R. E. Murphy, Qohelet Interpreted: the Bearing of the Pass in the Present: VT 32 1982, 331-337.

Jegyzetek

1 Sajátos értelemben a bölcsesség fogalma Salamon bölcsességével áll kapcsolatban (1 Kir 5,9.26 10,7, vö. Zsolt 37,30 51,8 90,12 111,10).

2 Ezt olvashatjuk itt: von Rad, Theologie 1, 458. A bölcsesség konkrét azonosítását a törvénnyel Sirák fia könyvében találhatjuk meg.

3 Schmid, Weisheit, 155: a bölcsesség antropologizálásáról beszél.

4 Ehhez vö. Hengel, Judentum und Hellenismus 255 sköv.

5 Ehhez a Konkordanciát érdemes megnézni: „Szív", az Újszövetségben ugyanis 157-szer fordul elő, és szinte minden szerzőnél, kivétel 1-2 Jn, Jud. A „Jeser"-hez vö. görög ennolüma; vö. Zsid levél 4,12.

6 Vö. Hengel, Judentum und Hellenismus 270-275. Ennek jellemzőiről l. még Stadelmann, Ben Sirapassim.

7 Hengel, Judentum und Hellenismus 265, itt a sztoikus filozófiai hatást komolyan kell vennünk.

8 Ez a megállapítás keretezi az éneket, vö. 39,16.

9 Az ember talán azt véli ezen kifejezésekből, hogy Sirák fia vegetáriánus volt.

10 Egyébként ezt a szót az idegen istenek elleni polémiában használják. Vö. Mtörv 32,12 1 Kir 16,13.26 2Kir 17,15 Iz 57,13, többek között így Lauha, Kohelet 18.

11 Vö. Lohfin, Kohelet 16f. L. Marcuse, Philosphie des Glücks (Zürich 1972) 79.: „Azonban egyáltalán nem örült annak, hogy az emberek egyszer még az atombombát is feltalálják."

12 Marcuse, Philosophie (Anm.11) 90.

13 Vö. Lauha, Kohelet 14-20.

14 Vö. von Rad, Theologie 1439 sköv. 466 sköv.

15 G. Hölscher fordítása, a magyar szöveg a SZIT kiadásból (a ford. megjegyzése).

16 Vö. Plöger, Sprüche 93.

17 Az erről szóló vita a Péld 8,30a magyarázatában sűrűsödik össze. Vö. Plöger, Sprüche 94.

18 Hengel, Judentum und Hellenismus 277 sköv.

Benyik György fordítása