Marton József
mILYEN VOLT VALÓJÁBAN AZ INKVIZÍCIÓ? (2)

A különféle inkvizíciók

A püspöki inkvizíció

A püspöki inkvizíciós eljárások eredetileg nem is a laikus eretnekek, hanem az egyházi törvényeket áthágó klerikusok megbüntetése végett történtek. A püspökök bírói működése csak a 12. század második felétől fejlődött inkvizíciós intézménnyé, amit elsősorban a társadalmi körülmények váltottak ki. Az eretnekmozgalmak ekkor tömegmozgalommá alakulva az egyházat és a társadalmat létében fenyegették. III. Sándor pápa (1159-1181) 1162. december 23-án egy tervezetet dolgoztatott ki, hogyan kell az eretnekek ügyében rendszeresen és erélyesen eljárni. A megyéspüspökök hatáskörébe utalta az intézményt, meghagyva nekik, hogy vádemelés nélkül - ex officio (hivatalból) - lépjenek fel az eretnekekkel szemben. Senkit sem volt szabad elítélni egyértelmű bizonyíték vagy önvallomás nélkül, mert jobb a vétkest szabadon engedni, mint az ártatlant megbüntetni.¹ Az 1179. évi lateráni zsinat 27. kánonja az eretnekek elleni harcot a hitetlenek elleni keresztes hadjárattal tette egyenértékűvé, s a benne részt vevő laikus híveknek is ugyanolyan bűnbocsánatot és törvényes védelmet szavatolt, mint a Szentföldre peregrináló kereszteseknek. A zsinat felszólította a világi és egyházi hatóságokat, hogy minden eszközzel nyomják el az eretnekeket. A vádeljárás jogi formáját, vagyis a püspöki inkvizíciót az 1184. évi veronai zsinat teremtette meg. Ez a zsinat meghagyta a püspököknek, hogy a szokásos egyházmegyei vizitációk alkalmával a gyanús helyeken kutassák föl az eretnekeket, s azokat a világi hatóságok büntessék meg. A teológusok között ugyanis az a nézet vált uralkodóvá, hogy az eretnekség felségsértéssel egyenlő. Ennek hatására a veronai zsinat pápája, III. Lucius Barbarossa Frigyes császár jelenlétében több, név szerint megemlített eretneket kiközösített, és a régebbi zsinati határozatokat felelevenítve, a püspököknek a vádemelési (accusatio) eljárás helyett a felkutatási (inquisitio) eljárást írta elő. Ajánlatos viszont kiemelnünk, hogy a veronai zsinat azokat közösítette ki, akik egyházi felhatalmazás nélkül prédikáltak és a hivatalos egyháztól eltérő tanokat terjesztettek. „Mivel egyesek a jámborság látszatával igehirdetésre szóló felhatalmazást tulajdonítanak maguknak, azért mindenkit, aki a tiltás ellenére vagy pápai és püspöki felhatalmazás nélkül nyilvánosan vagy magánkörben merészel igét hirdetni, és azokat, akiket a római egyház vagy egyes püspökök egyházmegyéikben eretneknek nyilvánítanak, az örökös kiközösítés kötelékével kötözzük meg".² Barbarossa Frigyes császár ezt a fajtájú zsinati szabályozást nem találta elég szigorúnak. Ezért megparancsolta, hogy minden eretneket sújtsanak birodalmi átokkal, melynek következtében ugyan szabaddá váltak, de minden polgári jogukat és tulajdonukat elveszítették.

III. Ince pápa (1198-1216) két fontos lépést tett a püspöki inkvizíció megszilárdítására. Egyrészt többször elvetette a kora középkori irracionális istenítéleteket, s helyettük az inkvizíciót mint szabályozott jogi eljárást tette kötelezővé.³ Másrészt (1199-ben) az eretnekséget a régi római felségsértéssel (crimen laesae maiestatis) azonosította, melynek következtében az eretnekség kimondása után az elítéltet átadták a világi hatóságnak, és a világi törvények szerinti halálbüntetés (tűzhalál) kiszabása következett.

A veronai döntést a 4. lateráni egyetemes zsinaton (1215) a püspökök megerősítették és egyházi törvényerőre emel-ték.⁴ Ekkor az egyház elsősorban az eretnekek megtérítésére helyezte a hangsúlyt. A vizsgálatok korrekt levezetéséért a püspököket bízták meg és tették felelőssé. Minden püspöknek vagy egy megbízottjának évente legalább egyszer el kellett látogatnia az eretnekek által lakott plébániákra. A vizitációkor három vagy több becsületes embert kellett köteleznie arra, hogy megnevezzék az eretnekeket. Ezt követően felszólította a gyanúsítottakat, hogy tegyenek esküt az Evangéliumra. Ha megesküdtek, s bevallották, visszavonták tévtanaikat, bebizonyították ártatlanságukat, feloldozást nyertek és vezeklésre kötelezték őket. A püspöki ítélet szerint csak az számított bűnösnek, aki az esküt megtagadta, vagy vallomását követően bizonyíthatóan visszaesett az eretnekségbe. Az eskü önmagában azért számított elegendőnek, mert a katharok és a valdesiek tiltottak mindenfajta esküt, míg ez az „igaz" katolikusnak nem okozhatott gondot. Akire rábizonyosodott az eretnekség vádja, azt a püspökök átadták a világi bírónak, hogy a hatályos törvények szerint járt el.

A katharok ellen viselt háború után a toulouse-i zsinaton (1229) ismételten összefoglalták az eretnekek felkutatására és megbüntetésére vonatkozó szabályokat. Minden püspök és exemptióval bíró szerzetesapát köteles volt a hozzájuk tartozó plébániákon egy papot és két-három világi hívőt megbízni, hogy az eretnekeket szorgalmasan kutassák és őket az egyházi és világi elöljáróiknál feljelentsék, akik aztán megindítják a nyomozást. A helyi zsinat azt is elrendelte (1-3. c.), hogy aki eretnek embernek tudva és akarva menedéket nyújt, annak el kell kobozni minden vagyonát és az eretnek házát le kell rombolni. A rejtőző eretnekek pártolóit más helyi jellegű zsinatok⁵ az eretnekeknek kijáró büntetésben részesítették. A toulouse-i zsinat ezzel kapcsolatban megismételte a 4. lateráni zsinat 3. kánonját is: „Aki jószágán megtűr eretneket, annak birtokát el kell venni". De a jogtalanság és a hamis vádak elkerülése érdekében az eretnekség ténymegállapítására vonatkozó ítélet kimondását a püspöknek vagy más meghatalmazott egyházi személynek tartotta fenn (18. c.). Csak a visszaeső eretneket részesítették büntetésben, a megtérő eretneknek megkegyelmeztek, viszont hivatalát elveszítette és ruháján keresztet kellett viselnie. Közhivatalt csak abban az esetben tölthetett be, ha őt a pápa jogaiba visszahelyezte. A „megtért" eretnekeket kötelezték arra, hogy évente háromszor gyónjanak és áldozzanak, különben ismét az eretnekség gyanúját vonták magukra. Ekkor ugyanis a 4. lateráni zsinat 21. kánonja értelmében a „rendes" hívek számára az évi egyszeri gyónás és áldozás volt a kötelező.⁶

A pápai inkvizíció

Amikor a kathar-tan a Német-Római Birodalom lombardiai részében is elterjedt és társadalmi feszültségeket idézett elő, az eretnekekkel szemben II. Frigyes császár igen erőteljesen lépett fel. Frigyes Rómában, 1220. november 12-én, koronázásának napján a társadalmi vonatkozású törvények mellett két eretnekségellenes törvényt is kimondott: jószágvesztésre ítélte őket, a világi hatóságokat pedig kötelezte, hogy az eretnekeket birtokaikról kiűzzék és azokat az igazhitűeknek juttassák.⁷ Lombardiában a császári parancs értelmében az eretnekeket kezdték összefogdosni és nyilvánosan megégetni. Frigyes azzal érvelt, hogy ha már egy világi felség megsértéséért is halálbüntetés jár, akkor az „égi Felség" megsértéséért még inkább. A római jog szerint máglyahalál volt a szokásos büntetés az istenkáromlásért, boszorkányságért, anyagyilkosságért, gyújtogatásért és a felségsértésért. S egy olyan társadalomban, amely nem ismerte az egyház és állam különválasztását, és amelynek törvényeit a kereszténység határozta meg, az eretnekség kifejezetten államellenes összeesküvésnek, felségsértésnek számított, amiért halálbüntetés járt. Akkoriban a halálbüntetést sokkal enyhébb vétségekért is kiszabták. Például ha valaki lecsiszolta az aranypénz szélét, mint pénzhamisítót ítélték halálra. Az eretnekséget pedig valláshamisításnak minősítették, ami még súlyosabb, hiszen Krisztus tanítása drágább minden földi kincsnél - vélték a középkori keresztények.

Európában az első modern államot (Észak-Itáliát és Szicíliát) létrehozó II. Frigyes kíméletlenül bánt el az eretnekekkel, s a velük szemben alkalmazott halálos ítéletet 1224-ben birodalmi törvénnyé nyilvánította. Ő, aki a legádázabb harcban állt több pápával, akit később eretneknek nyilvánítottak és megfosztották a trónjától, az 1230-as években a közbiztonság érdekében valóságos eretnek-hajtóvadászatot szervezett, sőt, Észak-Itáliában első ízben ő égette meg az eretnekeket.

II. Frigyes akcióját nem szemlélhették tétlenül az egyházi vezetők. Mert ha el is fogadható, hogy a makacs és visszaeső eretnekeket tűzhalálra kell ítélni, mindjárt felvetődött az a kérdés: ki mondja meg, ki az eretnek, és ki az ártatlan? S mivel a helyi egyházak püspökei sokszor ki voltak téve az állami hatóságok befolyásának, és a bűnösök kivizsgálását sem végezték kellő szorgalommal, vagyis nem teljesítették inkvizíciós feladatukat, ezért IX. Gergely pápa (1227-1242) megszervezte a pápai inkvizíciót. A pápa II. Frigyes országában, Szicíliában és Észak-Itáliában a felségsértők ellen folytatott büntetőeljárást 1231 novemberében alkalmazta az eretnekek ellen. Az Excommunicamus kezdetű bullájával a bűnösök felkutatását és bűnösségük kivizsgálását a fiatalon alapított Domonkosrend szerzeteseire bízta. Ezzel megszületett a pápai inkvizíció, viszont nem szűnt meg a püspöki, csak háttérbe szorult. A pápai inkvizítoroknak nemcsak a feljelentetett eretnekeket kellett kihallgatniuk és felvilágosító oktatásaikkal megtéríteniük vagy elítélniük, hanem fel is kellett kutatniuk őket.

A pápai inkvizítornak elsősorban becsületes és megveszte-gethetetlen jellemű embernek, teológiailag képzettnek, magiszteri végzettséggel rendelkezőnek és legalább 40 évesnek kellett lennie. Ezenkívül széles dogmatikai, egyházjogi és pszichológiai műveltséggel, valamint élettapasztalattal, egészséges emberismerettel, feddhetetlen élettel kellett bírnia. Feladatának ellátásakor szigorúan igazodnia kellett az érvényben lévő előírásokhoz, különben őt is megbüntették. A szerzetes-inkvizíto-rok felett saját elöljáróik nem diszponálhattak, csak a pápa.⁸ Amennyiben viszont ha egy inkvizítorról megbizonyosodott, hogy ártatlanokat kényszerített beismerő vallomásra, akkor ő is a börtönben végezte életét. IX. Gergely pápa célja a pápai inkvizíció létrehozásakor - a bulla szerint - az volt, hogy a tév-tanokat kiirtsa és a tévtanítókat visszavezesse az egyházba.⁹

Ha egy inkvizítor túlságosan buzgón végezte dolgát (például Marburgi Konrád, f 1233), a nép széles tömegei csak helyeselték azt. Tomas de Torquemadát (f 1498), a spanyol Szent Törvényszék első elöljáróját, aki mintául szolgált Dosztojevszkij A Karamazov testvérek című műve főinkvizítor-figurájához, hazájában a 18. századig szentként és hősként tisztelték, csak a Spanyolország ellenfelei (Anglia, Franciaország) által kitalált fekete legendának lett az intoleráns, kegyetlen szereplője.¹⁰

IX. Gergely pontosan szabályozta a bírósági eljárást, ezért minden per rendszerint azonos minta szerint folyt le. Az inkvizítor működését azzal kezdte, hogy miután az adott városba vagy faluba megérkezett, a néphez felvilágosító beszédet intézett, melyben ismertette az igaz hittanítást, és a tévelygőket felszólította az igaz hithez való visszatérésre. Ezután meghirdette a 15-40 napig terjedő „kegyelmi időszakot", mely idő alatt minden eretnek szabadon jelentkezhetett, megtérhetett és bűnbánatot tarthatott. Aki beismerte és megbánta bűneit, az feloldozásban részesült, mindössze bizonyos ideig egy keresztet kellett viselnie a ruháján, kezében nádpálcával kellett megjelennie a misén, pár hétig böjtölnie kellett vagy zarándokútra kellett indulnia. Az inkvizítor ezenkívül eretnektársai felől is kikérdezte. A megnevezettek/gyanúsítottak, ha belátták eretnekségüket és vállalták a bűnbánati eljárást, szabadon távozhattak. A gyanúsítottak kihallgatása azzal kezdődött, hogy az inkvizítor ellenségei felől érdeklődött. Ha a feljelentő közéjük tartozott, a vádat azonnal ejtették. Az esküt csak akkor követelték meg, ha „alapos gyanú" merült fel, melynek letétele után a gyanúsított bocsánatot nyert és vezekelnie kellett ugyan, mintha magától jelentkezett volna. De ha nem volt hajlandó esküt tenni, automatikusan elítélték és átadták a világi bíróságnak.

A IX. Gergely által létrehozott pápai inkvizíció szabályait a pápautódok és a regionális zsinatok kiegészítették az előállt helyzeteknek megfelelően. Az 1234. évi arlesi zsinat 6. kánonja a színleg megtérő eretneket veszélyesnek nyilvánította, életfogytiglani fogságra ítélte, és eltartását saját vagyonából kellett fedezni. A narbonne-i zsinat (1243) a szegény sorsú eretnekek eltartását nem a püspökre, hanem magára az inkvizítorra hárította, viszont a megtért és ismét visszaeső eretnekre a máglyahalál várt.¹¹ Ugyanezen zsinat visszaeső bűnösnek nyilvánította azt az eretneket, aki megtért, de más eretneket fogadott be, viszont enyhébb eljárásban részesült. Ha eretnek-pártfogóként esett vissza, biztosítékot kellett letennie és Rómába kellett utaznia, hogy a pápa ítéletét vegye.¹²

Egyes történészek tudatos csúsztatásokkal a pápai inkvizíciót azonosítani szokták a kínvallatással. Tény, hogy a római jog újjáéledésével (1224 után) a világi törvényszékek minden esetben - még a tolvajoknál is - alkalmazták a kínvallatást. A pápák az isteni és emberi jogra hivatkozva sokáig ellenezték ezt, csak IV. Ince 1252-ben engedte meg.¹³ A kínpad alkalmazásának a módja azonban korlátozott és szabályozott volt. A viennei zsinat is 1311-ben - elsősorban a templomos szerzetes-lovagrend miatt - bizonyos esetekre korlátozta a kínvallatást, s egyben körülírta az eljárás módját: a gyenge szervezetű és idős embert tilos volt kínpadra vonni, náluk a böjt egyenértékűnek számított a tortúrával; a kínvallatást csak egyszer lehetett alkalmazni; csak egy fél órát tarthatott; a kínpadon tett vallomást a vádlott 24 órán belül visszavonhatta. Aki a kínzás hatására sem vallott, azt szabadon bocsátották. Ha valakire rábizonyosodott az eretnekség, nem következett mindjárt az ítélethirdetés, hanem a bíró többszöri figyelmeztetése, amelynek hatására az illető a téves tanítását visszavonhatta. Aki tévtanát visszavonta, azt nem ítélték el, hanem a kiszabott penitencia után felmentették. Csak a megátalkodott eretnekeket adták át a világi hatalomnak. A kárhoztató ítéletet az inkvizítor csak a püspök hozzájárulásával mondhatta ki.¹⁴ Az eretnekper sohasem történhetett titokban. A tanúk meghallgatását két lelkiismeretes férfi jelenlétében,¹⁵ az ítélethozatalt pedig a szakértők bevonásával végezhették.¹⁶ Az inkvizítorokra a püspökök ellenőreinek kellett felvigyázniuk.¹⁷ A szabályos eljárások akkor csorbultak, ha az inkvizítorokra a világi hatóságok nyomást gyakoroltak - mint például a pápai inkvizíció legnagyobb számú áldozatát követelő templomos szerzetesrend vagy Szent Johanna (Jeanne d'Arc) esetében.¹⁸

A spanyol inkvizíció

Sokan semmi különbséget nem tesznek a pápai és a vérmes spanyol inkvizíció között. Utóbbi nem egyházi, hanem inkább világi intézmény volt, amit ma egyfajta államügyészi hivatalnak mondhatnánk.

A spanyol inkvizíció a spanyol nemzeti egység és a királyi abszolutizmus létrejöttével függött össze. Politikai jelentőséget kapott az a tény, hogy Spanyolországban IV. Henrik (14541475) uralkodása alatt kitört anarchia idején a zsidók nagy hatalomhoz jutottak.¹⁹ Keresztény adósaikat - az uzsorarendszer alapján - olykor még a hitük megtagadására is rá tudták venni. Az új körülmények miatt a zsidók közül többen megkeresztelkedtek (marranók), viszont elég gyakran titokban kitartottak eredeti hitük mellett. Hozzájuk hasonlóan és egy időben a moriscók (megkeresztelkedett mórok) hatalma is megnőtt, és általuk olyan régi eretnekségek keltek új életre, mint a manicheizmus. A spanyolok ekkor megijedtek az „újkeresztényektől".

1474-ben Izabella királynő és Katolikus Ferdinánd király házasságának köszönhetően egyesült Kasztília és Aragónia. Az évszázados reconquista mozgalom meghozta a gyümölcsét, s az utolsó mór emirátust, Granadát is felszabadították. Ezzel az Ibér-félszigeten megszűnt a 700 éves arab uralom, és a spanyolok hozzáfoghattak az egységes modern államuk kialakításához. A királyságnak meg kellett teremtenie az ország belső egységét és nemzeti önazonosságát. Ezt pedig még potenciálisan veszélyeztette a muzulmán világ. Konstantinápoly csak néhány évtizede esett el, a török már megvetette lábát a Balkánon, és megkezdte az előrenyomulást Afrika és Európa felé. Ebből is érthető, hogy a királyi pár mindenáron az egységes nemzeti állam megteremtésére törekszik, és a potenciális „árulóktól" tart. Ferdinánd és Izabella IV. Sixtus pápához fordult az inkvizíció felállítása érdekében. A pápa kezdetben vonakodott, de amikor a spanyolok elfoglalták Nápolyt és közel kerültek Rómához, végül is engedett, és 1478. november 1-jén kibocsátott bullájában engedélyezte a spanyol inkvizíció felállítását.

Ez az állami hivatal teljesen a királytól függött. Az inkvizíciós tanács/Suprema tagjait a király nevezte ki, a főinkvizítor személyét is ő jelölte ki. Az inkvizíciónak annyiban volt egyházias jellege, hogy az inkvizíciós tanácsban egyházi személyek is helyet foglaltak, és a bírósági eljárás vallásos keretek között folyt le. A spanyol önkényuralmi rendszer a saját maga által fenntartott és rettegett intézményt gyakran politikai ellenfeleik megsemmisítésére és vagyonszerzési célokra is felhasználta.

Az inkvizíció tevékenysége ellen az apostoli Szentszék többször is felemelte a szavát, és a pápák az inkvizítorok elmozdításával próbálták az intézmény embertelenségét csökkenteni. A kormány 1492-ben azokat a zsidókat, akik vonakodtak megkeresztelkedni, kiutasította az országból. Pár év múlva ugyanezt tette a kereszténység felvételétől vonakodó muzulmánokkal vagy más néven mórokkal. A királyi házaspár az idegen fajú és vallású elemek eltávolításával akarta hatalmát megerősíteni és az egységes spanyol királyságot kialakítani. Az általuk működtetett inkvizíció a nagy kiutasítások után is még sokáig üldözte a visszamaradt titkos zsidókat (marranók) és muzulmánokat (moriszkók).

Annak ellenére, hogy a spanyol inkvizíció sokszor indokolatlan szigorral lépett föl az állam ellenségei ellen, egyes történetírók eltúlozzák az intézmény szörnyűségeit, még inkább az áldozatok számát. Az auto da fé (actus fidei) a közhiedelemmel ellentétben nem kivégzés volt, hanem az igazhitűség egyfajta szemléje. Ünnepélyes végzett szentmiséből, a vádlottak nyilvános felvonultatásából, az ítéletek ünnepélyes kihirdetéséből, illetve a bűnbánók nyilvános eskütételéből és hitvallástételéből állt. Az eseményre a város terén került sor. Számos autodafén nem történt sem halálra ítélés, sem kivégzés.²⁰ Az ítélet kihirdetése után adták át az elítéltet a világi hatóságnak, aki legtöbbször egy-két nap múlva hajtotta végre a kivégzést.

Igazából a spanyol inkvizíció világi intézményként működött, és viszonylag nem sok spanyolnak érintette közelebbről az életét. A köztudatba, elferdítve, egy hitehagyott és nemzetét eláruló spanyol pap, Juan Antonio Florente (1756-1823) dobta be 1817-1818-ban napvilágot látott, Storia critica dell' Inqusizione spagnola (A spanyol inkvizíció kritikai története) című négykötetes művével. Florente a francia forradalom idején az inkvizíció főtitkári tisztségét töltötte be Madridban. Vállalta a kollaboránsi szerepet, a franciák számtalan megtiszteltetésben részesítették, ráadásul az inkvizíció archívumainak őrzését is rábízták. A franciák visszavonulásakor neki is mennie kellett, és tíz évet töltött emigrációban. Művét Párizsban adta ki. Florente koholmányait a történelemtudomány rég megdöntötte, de a rémregényíróknak és történelemhamisítóknak (Michael Baigen - Richard Leigh: Az Inkvizíció) a spanyol vizsgálati eljárás kiszínezése ma is csemege. A spanyol autodafé elferdítésével elsősorban az elítéltek számát túlozzák el.

A Vatikán levéltárában 2004-ben feltárt dokumentumok szerint Spanyolországban a 17. századig 44 647 eretnekpert folytattak le. A vádlottak nagy része kezdetben megkeresztelkedett zsidó és mór volt, majd később protestánsokat is elítéltek, akiket az ősellenség, Anglia ügynökeinek tartottak. Az esetek 1,8 százalékában, tehát 800 esetben mondtak ki halálos ítéletet. Ehhez képest a halottak tízezreiről vagy akár százezreiről szóló tudósítások mértéktelen túlzások, amelyeket Napóleon Spanyolországba való bevonulása után propagandacélokból terjesztettek el.²¹

A római inkvizíció

A római inkvizíciót III. Pál pápa (1534-1549) 1542-ben alapította Szent Officium nevén, hivatalosan: Congregatio Romanae et Universalis Inquisitionis (Római Inkvizíció Általános Kongregációja) - a katolikus tanítás őrzése és védelme céljából. A tév-tanokat le kellett leplezni, az „eretnek" teológiai és tudományos állásfoglalásokat felül kellett vizsgálni és el kellett vetni. Az e célból létrejött „inkvizíció" nagy előrelépést jelentett a középkorhoz képest, mindenben alkalmazkodott a megváltozott körülményekhez. Az 5+1 kardinálisból összeállt bíborosi testület alkotta a katolikus egyház legfőbb törvényszékének bírói testületét.

A római inkvizíció abban is különbözött az eddigi gyakorlattól, hogy a peres eseteket nem egy inkvizítorra bízta, hanem általános szabályokat határozott meg az inkvizíciós perek lefolytatásához. Ezek a szabályok, melyek egységes, korrekt perjogi eljárást tettek lehetővé, a modern perrendtartás kialakulásához járultak hozzá. Másképpen fogalmazva: az emberséges büntető-végrehajtást a római inkvizíció találta fel! Ha az ítélet „életfogytig" szólt, az elítéltet három év után szabadon engedték, ha megbánást tanúsított. A római inkvizíció börtöneiben a vádlottnak joga volt az ágyhoz, asztalhoz, mosdási lehetőséghez, törülközőhöz, hetente kétszer friss ágyneműhöz, tiszta ruhához és rendszeres ellátáshoz. Elsősorban nem az számított eretneknek, aki vétett az erkölcsi és hitbéli tanítás ellen, hanem az, aki kitartott vétke mellett, vagyis csak a megátalkodottság (pertinetia) jelentett bűntettet.

Az inkvizítornak csak szabályos feljelenést (a vétség helyét, idejét pontosan megnevezve) szabadott elfogadnia, a hallomáson alapulót nem. Az inkvizítor legalább két tanú jelenlétében hallgatta ki a vádlottat, szembeülve, mintegy beszélgetés formájában. Minden kérdést és választ jegyző rögzített. „Kiegészítő bizonyítási eszközként" a kínzást csak akkor alkalmazhatta, ha nyomós bizonyítékok merültek fel a vádlottal szemben, és ő még mindig tagadott. Az így nyert vallomás csak akkor volt érvényes, ha a vádlott egy nappal később is megerősítette és aláírta. Megjegyezzük, hogy a világi bíróságokon alkalmazott hüvelykszorítók, nyújtópadok és izzó vasak a római inkvizíciónál tiltott eszközök voltak, s már 1635-ben minden fajtájú kínzást összeegyeztethetetlennek tartottak a Szent Officium eljárásával.

Amennyiben a római inkvizíciót korának világi bíróságaival hasonlítjuk össze, akkor azt is mondhatnánk, hogy figyelemreméltó és lelkiismeretes intézménnyel állunk szemben. Nem véletlenül történt meg, hogy egyesek csak azért, hogy szabaduljanak a világi bíróságtól, eretneknek tettették magukat, s így az emberségesebb római inkvizíciót fogadták el bírájuknak. A 21. században a vatikáni tikos levéltárak kutatásával, a dokumentumok pontos feltárásával és ismertetésével rendezett történészkonferenciákon az inkvizíciót előítélet-mentes szemléletmóddal tárják ma a nagyvilág elé.

Az inkvizíció értékelése

A történetírás az inkvizíciónak leginkább az árnyoldalait szokta kiemelni, bizonyos mértékben joggal, mert súlyosan megalázta az emberi méltóságot. A középkornak erről az intézményéről, mely az emberiség történelmének egyáltalán nem csak középkori és egyházi jelensége, ha a korviszonyokból kiindulva mondunk bírálatot, meg kell állapítanunk, hogy akkor bizonyos mértékben érthető és szükségszerű intézmény volt. Természetesen a történelmi létjogosultság elismerése nem jelenti az intézmény túlzásainak, embertelenségeinek helyeslését. Bár az inkvizíció, elsősorban módszerei és a lelkiismereti kényszer miatt, a középkor sötét foltjaihoz tartozik, ha azt tárgyilagosan akarjuk megítélni, azt is figyelembe kell vennünk, hogy a keresztény hitre épülő középkorban nemcsak az egyháziak, de az egész társadalom is az eretnekséget mint a hittel való szembefordulást a legnagyobb bűnnek vélte.²² Ebből kiindulva az egymással igen szoros kapcsolatban álló egyházi és világi hatalom kötelességének tartotta, hogy szigorúbb eszközökkel lépjen föl azok ellen, akik gyakran nemcsak a vallást, de az állam és a társadalom alapjait is fel akarták forgatni.

Az inkvizíciót nem az áldozatok száma teszi tragikussá. Ma évente több ártatlant végeznek ki, mint a négy inkvizíció idején összesen, hogy a holokauszt áldozatainak számáról ne is beszéljünk. És nem is a kínzás volt a legszörnyűbb, amit az inkvizíciós eljárásokban mérsékeltebben alkalmaztak, mint másutt. A tragikum inkább abban rejlett, hogy elméletileg nem találtak olyan megoldást, amely az eretnekek megtűrését a kisebbik rossznak tüntette volna fel. Gondolatmenetünkhöz Mahatma Gandhi szabadságfelfogása kívánkozik, amit akkor fogalmazott meg, amikor az angolok elhagyták Indiát: Mostantól kezdve ugyanannyi aljasságot fogunk csinálni, mint az angolok, de az a sajátunk lesz! Ezt a szabadságfelfogást (amely oly páratlanul fejezi ki az Atyának a tékozló fiúhoz való viszonyát -Lk 15,11-21) Európában az emberek csak az újkor elején kezdték lassan-lassan megérteni és magukévá tenni.

A mi századunk inkvizíció nélkül sem boldogul jobban, ám a korábbi századokhoz képest abban áll az evangéliumi előrehaladás, hogy kortársainknak megvan az a szabadságuk, hogy maguk vigyék végbe „saját aljas tetteiket".

Továbbá az is eldöntendő kérdés marad, hogy van-e különbség a középkor gyakorlata és például a 20. században gyakorolt terror (Gestapo, KGB, Securitate stb.) között. Korunk azonban mind tömegméreteiben, mind eltökéltségében visszatetszőbb-nek tű nik. A középkori inkvizítorok azt mondták: elvesszük földi életedet, hogy elnyerd az örök életet. A maiak azt mondják: nincs örök élet - amit elveszünk, az az egyszeri életed, hogy írmagod se maradjon!²³

A középkorban az eretnekséget nemcsak az egyház, hanem az egész társadalom a legnagyobb bűnnek tartotta, s ezért kötelességének érezte a kor mentalitására jellemző eretneküldözést. Akkor az egyetemek, a középkor tudósai az inkvizíciót mindenestül elfogadták és támogatták. A protestantizmus által is gyakorolt inkvizíciós intézményt és annak módszereit először a felvilágosodás ítélte el, majd maga az egyház is szembefordult minden olyan eljárással, mely az emberek meggyőződését kényszerrel akarja megváltoztatni. A 20. század „kegyetlenségében" éppen az egyház lett az emberi személy méltóságának védelmezője. A 2. vatikáni zsinat a vallásszabadságról szóló nyilatkozatában hangsúlyozza, hogy a vallásszabadság az ember személyi méltóságán alapszik, és ezért senkit sem szabad arra kényszeríteni, hogy lelkiismerete ellen cselekedjék.²⁴

Jegyzetek

1 Ep. 118. p. 187: cautius et minus malum est, nocentes et condem-nandos absolvere, quam vitam innotentium severitate ecclesiastica condemnare, et melius, viros ecclesiasticos plus etiam quam deceat esse remissos, qua min corrigendis vitiis supra modum existere et apparere serveros. Idézi Hergenröhter: A katholikus egyház és a keresztény állam II., 64.

2 Idézi Gárdonyi Máté: Bevezetés a katolikus egyház történetébe. Jel Kiadó 2006, 154.

3 „Bár a világi bíráknál elterjedtek a népies ítélkezési módok, mint a hideg vízé, az izzó vasé vagy a párbajé, az ilyen ítéleteket az egyház nem fogadta el, minthogy meg van írva az isteni törvényben: »ne kísértsd Uradat, Istenedet«. Ld. III. Ince levele, 1214.

4 Az eretnekek ellen hozott törvény kánonjait vö. Sz. Jónás, 294-295.

5 Az 1215-ös montpellieri zsinat 46. kánonja, az 1227-es narbonnei zsinat 14. kánonja, az 1234-es arlesi zsinat 5. kánonja, az 1246-os zsinat 1. kánonja.

6 Vö. Hergenröhter: A katholikus egyház és a keresztény állam II., 255-58.

7 Hergenröhter: A katholikus egyház és a keresztény állam II., 54

8 Alexander IV.: Const. Catholicae, 1260.

9 Hesemann, Michael: Sötét alakok. 162-163.

10 Hesemann, Michael: Sötét alakok. 167.

11 Az 1243-as narbonne-i zsinat 11. kánonja értelmében büntették a visszaeső bűnösöket.

12 A narbonne-i zsinat 12. kánonja; Hergenröhter: A katholikus egyház és a keresztény állam II., 66.

13 Innocentius IV.: Const. Ad exstirpanda 9. a. 1252. § 25. Valamint Urbanus IV. 1621.

14 Clemens V.: De haer. 1. c. § 1.

15 Urbanus IV. Const. 2. Licet 1262. § 6.

16 Alexander IV.: Const. Cupienter 1260.

17 Alexander IV.: Const. 9. Ad Capiendum 1257.

18 Hesemann, Michael: Sötét alakok. 164.

19 Európában a zsidóság mereven ragaszkodva fajához és vallásához, idegen testet alkotott a középkori keresztény társadalomban. Gyakran kellett elviselnie a félrevezetett és gyűlölködő tömegek haragját és üldözését. Különösen Spanyolországban vált súlyossá a helyzetük, részben mert sokan voltak, részben mert kapzsiságukkal maguk ellen ingerelték a közhangulatot. Az 1351-ben kirobbant üldözés során a keresztségen kívül csak a halált választhatták. A halálfélelemből vállalt megtérés legtöbbször nem volt őszinte, és mihelyt megszűnt az üldözés vagy a társadalmi nyomás, többnyire titokban, de sokszor nyíltan is, visszatértek őseik hitére. A társadalomra és államra azok a látszatra megkeresztelt zsidók voltak a veszedelmesek, akik a legmagasabb tisztségekbe is eljutva belülről fejtették ki romboló hatásukat. Aknamunkájuk kivédésére a királyi család pápai beleegyezéssel felújította a csaknem teljesen eltűnt inkvizíciót.

20 Vö. Szántó: A katolikus egyház története I., 516-517.; Hove, Brian von: Túl az inkvizíció mítoszán. Mérleg 30. évf. 1994/4., 411-429.; Braudel, Fernand: A Földközi-tenger és a mediterrán világ II. Fülöp korában II. (ford. Szilágyi Éva), Akadémiai Kiadó-Osisirs Kiadó, Budapest 1996, 817-865.

21 Hesemann, Michael: Sötét alakok. 168.

22 A középkorban nagyra értékelték a hitigazságokat. Hangoztatták, hogy csak egyetlen objektív igazság létezik. S így a nagy kérdés: mit csináljanak azzal, aki ettől eltér? - A szigort választották.

23 Somorjai Ádám: Vita az inkvizícióról. 235.

24 Vö. Szántó: A katolikus egyház története I. 443-446.; Jedin: HK III/2, 263-273.