Deák Dániel
egészség, betegség, hit és gyógyítás, ahogy azt a Romániai Magyar Pax Romana látja

 

A Romániai Magyar Pax Romana ez évben október 13–16. között Alvincen és Gyulafehérváron tartotta tanulmányi napjait. A háromnapos rendezvényt két elméleti igényű előadás alapozta meg. Réti Tamás katekéta a gyógyításról és gyógyítókról beszélt bibliai kontextusban. Kiindulópontja nyilvánvaló: ember nincs betegség, szenvedés és halál nélkül. Az orvosi antropológia megközelítésében a betegségképet a kultúra határozza meg. Az előadó felfogásában a fizikai paralízis mentális vagy spirituális konfliktus, illetve az ezzel járó bűntudat eredménye. A bibliai gyógyítások tehát egy adott kultúrát tükröznek, ami az emberi tevékenység módjai szerint írható le. Ezek a következők lehetnek: lenni (úszni az árral); cselekedni (aktivizmus); valamivé válni (közvetítő út a két fenti lehetőség között).

E kategorizálásnak megfelelően a természettel való kapcsolat a következőképpen magyarázható: az ember szerves része a természetnek; az ember azért van, hogy uralja a természetet; az ember törekszik arra, hogy harmonikus kapcsolat legyen kiépíthető a természettel. Az egészség a teljes fizikai, mentális és szociális jólét állapota (WHO, 1976). Az előadó utalt a ma uralkodó angol nyelvű szakirodalom jelentésárnyalataira: sickness (betegség állapota), illness (megbetegedés), disease (adott betegség, kór). Másféle megkülönböztetés szerint a betegség az egyén tapasztalata, a kór viszont magyarázó álláspont; a betegség a lélekben nyilvánul meg, a kór a testben, ez utóbbit az orvos állapítja meg. Gyógyítás és kikezelés különbsége a következőképpen értelmezhető: a gyógyítás a betegségre irányul, személyes és társadalmi értelmet kölcsönözve a kezelésnek, a kikezelés az adott betegségben megmutatkozó kóron való felülkerekedés. E szempontokat illusztrálandó az előadó kiemelte a megszállott fiú esetét (Lk 9,37–42). Ekkor megkülönböztethető az epilepszia (külsődleges meghatározás mint kór) és a démon hatalma (a betegség adott kultúrán belüli értelmezése). Amikor Jézus rehabilitációhoz segíti megtérőket, csak pillanatnyi enyhülést kínál, de nem valószínű, hogy végleges gyógyulást nyújtott volna abban az értelemben, ahogy ma az orvosi kezelés célját meghatározzuk. Egyébként is megtudhattuk később dr. Váradi Istvántól, aki maga is gyakorló orvos, hogy az emberi szervezet fizikai alakulása életünk folyamában visszafordíthatatlan, és ezért a betegséget megelőző állapot sohasem állítható vissza.

A gyógyulás a kapcsolat helyreállítása Istennel (és ezen keresztül önmagunkkal). Mivel pedig az Istenhez fűződő viszonyunk belső bizonytalanságainktól terhes dinamikus folyamat, elkerülhetetlen, hogy az Istenhez fűződő harmonikus kapcsolat helyreállítását visszaesések, újabb hullámvölgyek kövessék. Másik kiemelhető példa a leprás beteg esete (Lk 5,12–16; 17,11–19). A lepra a biblikus korban leginkább ekcéma vagy pikkelysömör. Következménye a társadalmi és vallási kirekesztettség. A gyógyítás elbeszélések tárgya nem a teljes gyógyulás, hanem a pillanatnyi jólét helyreállítása. Más típusú problémát jelent Lázár feltámasztása, vagy a vak és a béna meggyógyítása. Ezeknek az eseteknek csak misztikus magyarázata van.

E kérdések taglalása kapcsán fölmerül a kérdés, milyen annak a racionalitásnak a természete, amely a gyógyításban szerepet játszik. Elegendő-e vajon csakis a szigorúan bizonyítható, reprodukálható ok-okozati összefüggésekre gondolni, vagy szerepe lehet magasabb erőknek is? Ha igen, a gyógyítás forrása a gondviselésbe vetett hit, innét nézve pedig a beteg és az orvos számára egyaránt az a tét, hogy ki tud-e emelkedni az oksági összefüggések világából, megközelítve a – földi életünkben – megközelíthetetlent. Az ember számára az adatott, hogy megpróbáljon egyensúlyozni a kauzális összefüggések szűkös mezője által adott értelmezés és a gondviselésnek való alávetés állapota között. Igaz, hogy a modern ember számára nem elfogadható az, hogy a betegség az elkövetett bűn következménye lenne, de az sem, hogy személyiségbeli zavaroknak, vagy akár az etikai botlásoknak, a felelősség nem vállalásának ne lenne szerepe a betegség kialakulásában.

Az akadémikus és anekdotikus orvoslás egyaránt nyitva álló út a gyógyításban. Mindkét lehetőséggel lehet jól és rosszul élni. Az állami költségvetésből gazdálkodó, társadalombiztosítás által támogatott egészségügyi intézmények a gazdaságosság és hatékonyság béklyójába vannak szorítva, esetenként szorongatva a nyereség-érdekelt gyógyszergyárak szempontjai által. Az orvosnak ma nemcsak arról kell döntenie, amiről Hippokratész korában, ti. az egyes ember egészségéről, hanem kényszerűen mérlegelnie kell szakmai döntésének költségvetési kihatásait is. Ez új kihívás, amely szétfeszítheti a hippokratészi eskü kereteit.
Az alternatív orvoslás sem idealizálható, bár kétségtelen, hogy holisztikus szemlélete jól látszik igazodik az emberi természethez. Nem hagyható mégsem figyelmen kívül, hogy a természetesnek mondható orvoslásba belekeveredhet a sarlatánság, a kiszolgáltatott ember hiszékenységének kihasználása is. Az ellentmondások a hivatalos egészségügyben akkor oldhatók fel, ha az orvost empátia és érzékenység hatja át, a beteg pedig maga is felnő ahhoz a feladathoz és szerephez, hogy a gyógyítás az orvos és beteg közötti együttműködés. Mivel a betegség szociális mezőbe van ágyazva, annak feldolgozása kommunikációt igényel. A beteg nem bábu, aki aláveti magát a kívülről érkező orvosi beavatkozásnak, hanem ideális esetben az orvos partnere, akivel interakcióra törekszik.

Dr. Vik János egyetemi adjunktus test, lélek és szellem egységes szemléletéről adott elő, abból a dualizmusból indulva ki, hogy lélek és test együtt hat (pszicho-fizikai parallelizmus), továbbfejlesztve ezt testi, lelki és szellemi trichotómiává. Viktor E. Frankl szerint a legfontosabb kérdés az, hogy tudunk-e távolságot fölvenni a szellem segítségével a fizikai-pszichikai valóságunkkal szemben. A szellemi személyt szabadság és felelősség jellemzi; a szellemi erő révén állást foglalunk, döntéseket tudunk hozni. Az ember keresi élete értelmét. Aki ezt nem találja, frusztrálódik, s ez betegséghez vezethet. Az élet értelme fölfedezésének mozzanatai Frankl szerint a következők: alkotás; élmény (szeretet); elszenvedés (sorsszerűen és kikerülhetetlen módon elszenvedni valamit). Az előadó fő tézise: az értelemmel teli élet a legjobb védekezés a lelki betegségekkel szemben.

Reinhard Tausch kutatta, milyen jelentősége van az élet-értelem tapasztalatoknak. Azt találta, hogy vannak emberek, akikre az egzisztenciális indifferencia jellemző, mégis a lelki egészségük nem szenved csorbát. Ugyanakkor világos, hogy a személyiségfejlesztésnek ez a hiány akadálya. Elengedhetetlen ezért az öntranszcendencia: úgy vagyunk megteremtve, hogy akkor vagyunk a leginkább emberek, ha át tudjuk adni magunkat egy feladatnak vagy egy személynek. Ez nem más, mint a „self” meghaladása. A spiritualizmus lényege perszonalista megközelítésben az, hogy transzcendens értékekhez csak az embertársunkkal (és Istennel) való kapcsolat révén jutunk el. Kiemelhető az is, hogy az önsegítő közösségek szerveződése segít az élet-értelem megtalálásában.

Az első munkanap délutánján szervezett pódiumbeszélgetésen dr. Váradi István, dr. Bakó Hajnalka, dr. Vik János és Réti Tamás vettek részt. Váradi István gyakorló családi orvos, és dr. Bakó Hajnalka, aki kórházi lelkipásztori asszisztens, a második munkanap önálló előadói voltak, s a gyakorlatukból vett konkrét esetek segítésével bővítették ki az elméleti kérdéseket. A kerekasztal-beszélgetésen a résztvevők alaposan körüljárták azt a kérdést, vajon aki hisz, egészségesebb-e. Lényegében igenlő válasz született, még ha belátható is, hogy ez minden esetben nem történhet így. Az adott helyzetre reagáló hit felépítésében az öntranszcendencia és az abszolút hit egyaránt szerepet játszik, megfelelő motivációt teremtve az egészség helyreállításához. Ez azt jelenti, hogy bár a szilárd istenhit beépül az ember személyiségébe, és átsegíthet nehéz helyzeteken, hit és nem hit között illékony a határ. A hitet általában a nem-hitből kell fölépíteni, hiszen a hit nem adódik az ember számára kiszámítható módon. Paradoxon, hogy bár a hit elnyeréséért tennünk kell, a végeredmény mégsem tőlünk függ.
Súlyos kérdés – amelyet a tanulmányi napokat moderáló dr. Bodó Márta vetett föl –, hogy vajon mit érezhetett Krisztus a Getszemáné kertben, amikor vérrel verejtékezett? Vik János szerint az embert általában páni félelem hatja át, amikor nem tud menekülni a fizikai fájdalom elől. E kétségbeesésből egzisztenciális félelem alakulhat ki, és ennek drámáját szenvedte el a kereszthalálra készen álló Názáreti Jézus. Ez még akkor sem hagyható figyelmen kívül, ha tudjuk, hogy a jajkiáltás nem végszó, hiszen az „én Istenem, miért hagytál el engem?” kérdését követi a „kezedbe ajánlom lelkem” végérvényes békét sugalló felajánlása.

A tanulmányi napokat lezáró lezáró szentmisében Jakubinyi György érseknek homíliájában alkalma nyílt nagy ívű áttekintést nyújtani arról, hogyan helyezhető el orvoslás és gyógyítás a hívő katolikusok életében. Elsőként Rafaelt említette, akit azért emelt ki a főangyalok közül, mert ő közvetíti a gyógyulást Istentől az ember felé, amikor a bukott angyalok által megrontott földet indul meggyógyítani. Kiindulva Szent Kozma és Damián példájából, akik szíriai származású orvosok voltak, eljutott Szent Lukácsig, akinek evangéliumából az orvosok máig merítenek gyógyító munkájuk során. Az intuitív tudás nem kerülhető meg, mert amit az egészségről és betegségről szóló tanulás folyamatában megfigyelünk, olyan a világ, amelynek magunk is részesei vagyunk. Nem lehetünk tehát kívülállók. A létezés Francisco Varela szerint megtestesülés és decentralizáció, vagyis nemcsak annyit jelent, hogy megszületünk, hanem jelenti azt is, hogy megkaphatjuk egy út ígéretét az önállóság, a szuverén döntés felé. Ekkor az ember létezésében nemcsak a „pszüché”, ti. az én technikai oldala mutatkozhat meg, hanem meríteni lehet a „pneumá”-ból, a lélek teremtő erejéből is. Innét nézve belátható, hogy a szenvedés ajándék, mert felajánlás, pontosabban út az ajándéktól a felajánlásig.