Deme Tamás
iNTUÍCIÓ-EVOLÚCIÓ-VISZONYSZEMLÉLET A LÉLEKTANBAN ÉS A NEVELÉSTUDOMÁNYBAN (BERGSON, DE CHARDIN, DIENES, KARÁCSONY)

A filozófiának három alapkategóriája van - az idő, a tér és az okság. Henri Bergson, Teilhard de Chardin és Dienes Valéria közt e három kategória bizonyosan összekötő kapocs, különösen ha a fejlődés tételét emeljük ki, amely ezekre alapoz, s amely fejlődéstétel alapvetően meghatározta a bergsoni „teremtő fejlődés"; a de Chardin-i Út az Ómega felé és a Dienes-féle „evologika", valamint misztika szemléletét, megértését.

A fenti tudományos „szentháromságot" egészíti ki az a negyedik személy, aki Dienes Valéria kortársaként a hazai filozófiai, lélektani, logikai rendszeralkotás kiemelkedő személyisége volt - Karácsony Sándor. Az idő, a tér s az okság összefüggéseit a három nagy elméletalkotó a fejlődés terén elemezte, s ezt a fejlődésfilozófiát Karácsony szinte visszaigazolta viszonyszemléletű lélektani, logikai, neveléstudományi rendszerében. Ez az írás egy nagyobb terjedelmű tanulmány részlete. A téma kifejtéséhez a tudományok művelői mellett idézem a lét- és emberismeret nemtudományos viszonyainak művelőit is. A fejlődés összefüggéseinek szemléleti és eszméleti kibontása előtt az alapfogalmak közül kiemelem az intuíciót, amely Bergson és Dienes életművének egyik kulcsa, Teilhard de Chardin és Karácsony filozófiájában pedig az ember lelki működésének egyik alapjaként az út, az igazság és az élet eléréséhez vezető eszköz, iránytű. Az intuíció megfogalmazásainak felsorolása helyett érdemesnek tűnik a legérthe-tőbb szótári egyszerűségű írásokból kiindulni.

Az intuíció a valóság megismerésének egyik (nem racionalitáson alapuló) formája. Hirtelen, heurékagyorsasággal létrejövő tudatállapot, nem kognitív észlelésekből és nem empirikus tudásból. Nem előzi meg kognitív analízis, tűnődés, levezetés. Villanásszerű felismerés, mely logikailag nem igazolható képzet, s az azonosulás meglepő jelenlétét jelzi. Megérzés, ráéb-redés, megvilágosodás, „bóddhiszatva", mondhatnák a keleti (taoista, buddhista, hinduista) filozófiák.

Empátia és kontextualitás - mondhatják nyugati kultúránk tudósai (Buda Béla pszichiáter), a lét egészével való átélést, a tudattalanig mélyülő perinatális (intrauterin) élmények és eltérő létállapotokkal való azonosulások sejtésszerű halmazát értve rajta. A napjainkban elterjedt lélektani irányzat, a transzperszonális pszichológia pedig a fizikai és metafizikai szférák folytonos egy-beáramlását feltételezi az intuíciónál. (Ne foglalkozzunk itt a babona szintjén vergődő ezoterikus ködképek, new age-es távfelismerések tévtanaival, se babonákkal.)

Tény, hogy az emberiség tudatos tudattal tudja régóta: nem minden tudatos az életünkben. Amit a tudomány tisztességgel bevallhat az értelem határairól, azt a társas érzelem, azaz a művészeti viszonyok megfogalmazói pengeéles egyszerűséggel mindig is kimondták. József Attila szép szavával élve: „Én túllépek a mai kocsmán, az értelemig és tovább..." Itt a „tovább" a lényeg. Hogyan lehet kikerülni a mai kocsmát? Átlépéssel, túllépéssel. Ez a „túl" és „át" - a transzcendálás. Mi van az értelemnél is tovább? A „túlnan", a transzcendens maga. Amit nevezhetünk időtlennek és határtalannak is. De várjunk még a következtetéssel. Érdekes részletei vannak az intuíció megfogalmazásainak, témánkat érintően.

Idézem az intuíció egy pszichológusi definíciótöredékét (Oravecz Éva Csilla közléséből): „Az intuíciót meg szokták különböztetni az ösztönöktől, mondván: amíg az ösztön pre-intellektuális, addig az intuíció az intellektuson túli, akár tudatfelettinek is nevezhető tevékenység. Az intuíció mindenképpen a megismerés tudattalan formája. Azonnali eredményre vezet, s a végeredmény a legritkább esetben elemezhető racionális, analitikus gondolkodási folyamatok által. Az intuíció nem vélemény, mert ellentétben a véleménnyel nem a korábbi tapasztalatoknak a tudatos feldolgozásán alapszik. S mint már említettük, különbözik az ösztöntől is, amelynek semmilyen élményvonatkozása nincs. Az intuíció szótöve a latin intueri, megnézni, megfigyelni szóból ered. A középlatin intuitio, sugallat, megfigyelőképesség szóból vezethető le mai jelentése. Goethe az intuíciót az ember belsejéből fakadó sugallatnak nevezte. Jung szerint ösztönös megértés, ami azt jelenti, valamit teljesen megértettünk, anélkül, hogy meg tudnánk magyarázni, mi és hogyan történt. Az értelem és az intuíció meglepően harmonikus módon képesek együttműködni: az értelem kifejezésmódot biztosít az intuitív bölcsesség számára."

Figyeljünk a definíció jelzőire. Az intuíció egy intellektuson túli, tudatfeletti észlelés. Nem zárja ki az értelmet, de nem azon alapul. A meghatározás leírása közelít az állapot megértéséhez s a felismerés alkalmazásához: „Az a személy, akinek intuíciója támad, nem tud kielégítő magyarázattal szolgálni arra vonatkozóan, honnan támadt az ötlete, mégis valós megoldással tud szolgálni olyan kérdésekre, amelyekre korábban logikus úton nem sikerült választ találni. Az intuíció előnyt jelent komplex problémák megoldásában, új eredmények felfedezésében, s egyben a józan ész forrásául is szolgál. Az indukcióban, az empirikus tudás megszerzésében is segítség lehet. Az intuíció nem jelenti automatikusan azt, hogy azonnal választ találunk a kérdésre, csakhogy a megoldás megmagyarázhatatlan módon érkezik. Sokszor segít, ha a kérdéses problémára szó szerint alszunk egyet, egy régi orosz mondás szerint ugyanis a reggel bölcsebb, mint az este. Már Arisztotelész is különbséget tesz intuitív és demonstratív ismeret között. Szerinte a tudományos ismeretek legfőbb forrása az intuíció, amely közvetlenül, azonnal adódó ismeret, szemben a bizonyítások, demonstrációk révén szerzett tudományos ismeretekkel. Immanuel Kant szerint - aki az intuicionizmus irányzatának megteremtője a filozófiában -a térről, illetve az időről alkotott fogalmunk is intuíció eredménye." (Oravecz)

Lám, megérkeztünk az alapkategóriákhoz. A fogalom alkotásához is elvezet az, ami magában nem fogalom. Dienes Valéria a következőket írja erről Az intuíció kérdéséhez című írásában: „Az intuíció fejezetébe vonható ismeretelméleti meggondolások szétágazók, nehezen rendezhetők, összefüggéstelenek, ellentmondók. Az eltérések forrása az intuíció természetében rejlő nehézség, melyet e valóságnak fogalmasítása és e fogalmas-ság szavakban való legördítése jelent. Az intuíció az a szellemi cselekedet, mellyel az elme kilép a könnyen kezelhető, használatra felaprózott és épületszerűvé mintázott valóságok köréből, visszanéz, sőt visszahajol ezeknek eredése, adottság-kincse felé, igyekszik utolérni a fogalmon túl valót, a mondható alatt serkedőt. Azt, ami már nem ismerősségekből egybeszerkesztett, hanem a maga egyetlenségében csak átéléssel fogható, ami tehát tartalmában teljes és telített, de szóval utolérhetetlen. Ez a visszahajlás, e mélységbe szállás mint eszméleti tény természetszerűen ellenáll a fogalmakba öltöztetésnek és szavakká pergetésnek. [...]. Nem vállalkozunk arra, hogy az intuíció tényét meghatározásba szorítsuk. Fogalmakba természeténél fogva nem zárható, azonban más szembenálló, közel álló ismerésfajok hozzávonatkozásainak megvilágításával az elme úgy terelhető, hogy kellő feszültséggel rátalál a tapasztalatra, mely az intuíció szónak valóságtartalma s melyből egyszerre világosodik meg a különböző intuíció-megértések eltéréseinek oka is, közösségük természete is."

Fontos állítás az „intellektuson túli" állapot említése. Az előző század s jelen korunk az intellektualizmus túlburjánzásának és kudarcának a kora. A nyugat-európai társadalmi fejlettség épp a 20. század elején kezdett büszkélkedni az egyén és az intellektus kultuszával. Dienes Valéria szellemi társa, Prohászka Ottokár nagy vihart aratott akadémiai székfoglalóját Az intellek-tualizmus túlhajtásai címmel írta. Fölényes filozófiai áttekintéssel világította át az ideológiafüggő zárt rendszerek haszonta-lanságait. Fő gondnak az életvalóságok korlátozását tartotta. A fogalmak birtoklásáért föláldozott valóságképek szerinte a tudomány gyengeségének jelei. Olvassuk Prohászkát: „A tudás ki nem merítheti a valót. Valóság s filozófia úgy viszonylanak egymáshoz, mint a vízi pók a tengerszemhez s a hajó az óceánhoz. A vízi pók nem arra való, hogy a tengerszemet kiigya; a hajó sem arra való, hogy az óceánt fölszívja; hanem a vízi pók is, a hajó is arra való, hogy a tengerszemen s az óceánon eligazodjék, hogy tegyen, menjen, célt érjen. A filozófia sem arra való, hogy a világot fölszívja, hogy a valóságot fogalmi adekvációkba foglalja, hanem arra való, hogy lásson, tudjon annyit, amennyit. S ugyan mennyit? Hát annyit, hogy általa az ember is tegyen, menjen s célt érjen. Ezzel szemben az intellektualizmus s racionalizmus a világ fölértéséről álmodozik; kontemplátora akar lenni az eszmék világának, melyben állítólag több a tartalom, mint a valóságban. [.] Az egyéni munkában van az élet súlypontja; az intellektualizmusnak hibája pedig éppen az, hogy ezt a súlypontot az ismeretbe, a látásba, a tudásba csúsztatja, hogy absztrakt tükrözésekkel az igaz valóságtól elszigetel, s hogy az ismeret túlbecsülésével szinte megakaszt abban, hogy a végtelenből fakadó s a teljesebb létre, tehát boldogságra vágyódó életet kifejlesszük. Vágjuk át magunkat az intellektualizmus ez igézetén! Aki ezt megteszi, az úgy bújik értelmi fogalmakon, absztrakt tudáson s tudományos szisztémákon át az élet valóságába, mint a vén, rücskös, bütykös fűzfának tavaszi hajtása a napsugárba."¹

Ha az értelem és annak társas lelki relációja, a tudományos viszony nem alkalmas az intuíció előállítására, megragadására, érdemes megfigyelni, hogyan közelít az intuíció befogadásához, alkalmazásához a művészeti viszonyulás. Székely Péter Franciaországban élt 20. századi magyar szobrász jegyzeteiben a képzetet és az alkotást létrehozó erőkről a következőket írja: „Az egyik az intuíció, a másik az inspiráció. Saját nyelvhasználatomban az inspiráció olyan energia, olyan ismeret, teremtő erő, amely kívülről jön hozzám. Ezzel szemben az intuíció olyan energiaforrás, amely bennem van eltemetve, a feledés mélységében, az archetípusokból veszi eredetét. Az intuíció és az inspiráció találkozásából sarjad ki az alkotó géniusz. Az inspiráció egy telefonhíváshoz hasonlít, amely ismeretlen helyről és ismeretlen forrásból közvetít egy üzenetet, amely szorosan engem érint. És épp ez a két ismeretlen teszi, hogy az üzenet teljességgel az enyém, mert én vagyok a processzus egyetlen ismert tényezője. Következésképp én vagyok az üzenet szerzője is, amelyet saját angyalom (arameus nyelven „küldött") adott le. Ha egészen a zsigereimig ások, ha engedem, hogy az emberi létezés óta felgyülemlett s a tudat által elfojtott minden ismeret kitörjön belőlem, fel tudom szabadítani az intuíció- Dienes Valéria ifjúkori képe mat. Intuícióm és inspirációm találkozásából dialógus keletkezik. Az ember és az angyal párbeszéde, Dallos Hanna dialógusa Dallos Hannával, a névtelenség leplébe takarva, didaktikus szerénységből. [...] Az Egyesült Államok adófizetői méregdrága állomásokat finanszíroznak, amelyek megszakítás nélkül működnek abban a reményben, hogy egyszer néhány jelnyi választ kapnak majd, valahonnan az űrből, tudattal rendelkező lények részéről. S mindez sikertelenül. [...] Hogy őszinte legyek, egyáltalán nem lep meg a kozmosz csendje, az elektronikus hallgatókészülékek számára. Tudományos leadásaink elvesznek a mi idő-és-fény terünk mélységében. A Hanna által felfogott válaszok egy más, a mi műszereink által nem észlelhető világból származnak. Ez az időtlen idő, amely olyan szemkápráztató gyorsasággal lezajló jelenségekben nyilatkozik meg, amelyeket még az ateista orvosok is kénytelenek regisztrálni a lourdes-i csodamegfigyelési irodákban. Ez a haldoklók időtlen ideje, akik egy másodperc töredéke alatt átlátják egész életük minden mozzanatát. Ez az intuíció időtlen ideje, amellyel mi képesek vagyunk (gépeink nem) találkozni, mivel rendelkezünk az intuíció sebességével, fel tudjuk fogni a mi időnkben az időtlenséget. Ki nem érezte át közülünk, hogy az idő megállt kedvese karjaiban? [.] Nos, minél inkább haladunk kifelé, annál inkább fel tudjuk fogni több személy egyéni intuícióját. Amikor több személy feltalál valamit, akkor azt mondjuk, hogy ez a levegőben volt, mert egy kollektív inspirációból származott, amelynek az egyéni inspirációk egységes jelleget kölcsönöztek."²

A korlátos idő időtlen idővé válása nemcsak az intuíció jellemzője, hanem Dienes Valéria evologikájának, fejlődés-elvű logikájának az egyik alaptörénye is. Többször kifejtette az „időszintézis" általa leírt modelljét. Ennek lényege a múlt megmaradása és a jövővel együtt való beleolvadása a jelenbe. („A múltunk része jelenünknek. A jelen nem más, mint a jövendő múltja.") Ez nem az idők szimpla halmazát jelenti, hanem az egyidejűség (szinkronitás) mellett a (materiális mechanikus formális logikával nem igazolható) spirituális időtlenséget, örökkévalóságot is tételezi, amely emberileg megtapasztalható mind az intuíció, mind a misztika létélményében. A művészet rendszeresen hivatkozik erre az időtlenségre. (József Attila: „Egy pillanat, s kész az idő egésze"), a vallás pedig a sub specie Aeternitatis keretében jellel jeleníti meg a jelen idejű örökkévalót. Jahve a csipkebokorban önmagát VAN-ként mutatja be, Jézus is jelen időben hangsúlyozza, hogy „mielőtt Ábrahám lett volna, én vagyok".

Az idő emberi megtapasztalása is kétarcúságot mutat. Henri Boulad SJ alapos tanulmányt szentelt a rögzített (Greenwichtől mért) idő és a pillanatba sűrített idő kérdésének. Cullmannra hivatkozva az egyiket a „kronosznak", a másik a „kairosznak" nevezte. Ez utóbbi a benső, az átélt „kegyelmi idő". Hozzáteszem, ez a kairoszfogalom már közel áll Dienes Valéria „időszintéziséhez". Ez a megelőlegezett örökkévalóság. Idézem H. Boulad gondolatait: „A strasbourgi protestáns teológus, Oscar Cullman két időtapasztalatot különböztet meg: a khronoszt és a kairoszt. Khronosz a naptári, az óraidő, a lineárisan mérhető idő. Például amikor a Krisztus el őt-ti vagy utáni 1000. évről beszélünk, vagy személyes, évekkel mérhető életkorunkról. A kairosz ezzel szemben a percbe sűrített idő, melyből azután meghatározott tapasztalat válik. Sajnos, sokan, nagyon sokan khronoszszinten élik le az életüket, ahol nem történik semmi számukra fontos dolog. Az ilyen emberek az események felszínén úszkálnak, tovasiklanak az emberek fölött vagy elhúznak mellettük és saját életük mellett is. E módon az időtartamból csupán pillanatláncokat élnek meg, semmi többet. S ezekből hiányzik a mélység és az állandóság. Szerencsére ott vannak a többiek, akik velük ellentétben minden életpercből kairoszt alkotnak. A kairosz a kegyelmi mozzanat, az a pillanat, amikor az ember megérinti Istent és ezzel életének örökkévalóságát! Oscar Cullmann ezt a kairosztapasztalatot Jézus Krisztusra alkalmazta. A figyelem aktusával merülhetünk bele a velünk szemben álló valóságba. De bele is kell merülnünk, ha a szívéig akarunk jutni. Aki valakit vagy valamit figyelmesen szemlél, nem marad meg a felszínnél, ezért a figyelés spirituális aktus, a figyelés misztikus aktus, amennyiben a jelenemben mutatkozó minden jelenlétre, elsősorban egy másik ember ittlétére irányul. Mi azonban ennek éppen a fordítottját műveljük. Menekülünk a jelen elől."³

Nézzük meg, eddig mire tanítottak a választott idézetek. Az intuíció ezek szerint nem ösztön, nem fogalom, nem használja az analízis eszközét, nem az anyagra irányul, tudatfeletti tevékenység, átélés, valóságtartalma van, benső energiaforrás, túl van az intellektuson, átlépés, túllépés, transzcendens, sugallat, időtlen idő, kairosz a kronoszban, dialógus önmagunkkal, illetve az embernek angyalával. Innentől kezdve a jelenre nem érvényesek a tegnapi tudomány megállapításai. Azok a tegnapra érvényesek. A tudomány mindenkori értéke az érvényesség, ami koronként változik, változnia kell. Newton a maga idején érvényes volt, de ma több állításának érvényességét meghaladta a fejlődés. Igen, a tudomány fejlődése az érvényesség változásaiban is tetten érhető. Karácsony Sándor a tudomány evolúciójáról a következő sűrű összefoglalást írta 1938-ban: „Tegnapunk analizált, a logikum érdekelte, az egyéniség felszabadításának problémája állt figyelme előterében, a matériát kellett meghatároznia, az okság és a törvényszerűség módszerével dolgozott. Sejtésem szerint a ma a szintézis feladata előtt áll, a pszicho-logikum érdekli, a közösség fejszabadításának problémája áll figyelme előterében, a pneumát kell meghatároznia, és módszerében teleologikus."⁴

Karácsony pneuma (szellem) fogalmával el is érkeztünk a harmadik filozófiai kategória, az „okság" tartalmának megváltozásához, a csodához. Karácsony ugyanazt a problémát, feladatot, célt és utat jelöli meg, mint Bergson, Teilhard és Dienes Valéria. Analízis helyett szintézis, logikum helyett pszicho-logikum, az egyéniség helyett közösség, a matéria helyett a pneuma, az okság helyett teleológia adja az igazság megközelítését. Egy másik filozófiai összefoglalásában megnevezi a kategóriák változásának irányát. Szerinte a nyugati civilizáció szubjektív, absztrakt, alá-fölérendelő észjárását jellemzi a tér-idő-okság kereteiben való gondolkodás, amellyel szemben a határtalan, az időtlen (örökkévaló) és a „csudálatos" jelenti az egyetemes (szabad fordításban: istenközeli) észjárást, szemléletet. Ismételjük meg: a csoda fogalmáról van szó, amely csak a pneuma létének feltételezésével érthető. A csoda - a természetfeletti része - olyan, mint az intuíció. A csoda (pneumában értelmezett) megismerésének folyamata pedig a misztika. Dienes Valéria állítása egyszerű: a természetfeletti - a természet része. És a misztika az, ami az „értelmen túli tartomány" felé, a „túl", a tovább" természetfeletti irányába vezet. Az intuíció lényegének leírásakor Valéria a „csudálatost" feltáró misztikához vezet.

Idézzük ismét Dienes Valériát: „A szellemiség titkainak misztikus tapasztalásai rendesen e felötlésekben vagy ily felötlések eszméleti kitárulásában nyilatkozó intuíciók. A szellemi lét felsőbbrendű megismerése más úton nem lehetséges. A fogalmiság nem vezet oda. Az intuitíve elért valóság kifejezésformáinak előjátéka lehet csupán. E misztikus tapasztalások szembesítése emeli megismerés rangra ezeket az élményeket. Ugyanígy intuitív, mert az intuíció útjáról való, az anyag matematikai látása, mely ép úgy közelít az anyag közvetlen valósága felé, mint a misztikus élmény a szellemi lét valóságai felé. Mindkettő készülő, de még nem teljesedett intuíció. Az anyagismeret ily teljesedése a materiális lét ritmusával való egybeesés volna -eszmélő lénynek lehetetlen -, a szellemismeret ily teljesedése a lelki lét forrásával való azonosulás volna - anyagba öltözött szellemiségnek lehetetlen."

Ugyanide jutott el korábban Bergson is. Szabó Ferenc SJ találóan foglalja össze a bergsoni felismerést: „ Ha a filozófus nem áll meg a tiszta ész (okoskodó értelem) korlátainál, hanem a teljes tapasztalatot - a vallásit is - látni akarja sajátos intuíciójával, nem zárhatja ki a misztikusok tapasztalatát sem. Az élet tudománya igazában csak úgy beszél az életről, hogy intuíciója túllendül az okoskodás által kijelölt zónákon."⁵ A különbség csak az, hogy amit Bergson a megismerés tudományában (fenome-nológiailag) lehetségesnek tartott, azt Valéria már szükségesnek tartja, látja. (Dienes: „Ez az ismerésfaj az emberi cselekvésnek feltétele és az élő és eszmélő lénynek tett-szükséglete teremti meg.") A különbség oka persze abban is lehet, hogy a zseniális Bergson - minden intuíciója s lelki konverziója mellett (francia zsidóként hittel közeledett a keresztény világnézethez, a katolikusságra való formális áttéréstől végül már csak az üldözött hitsorsosaival való szolidaritás tartotta vissza) - nem volt misztikus. Dienes Valéria viszont misztikus lett. De mit is jelent ez? Valéria misztikájának megismeréséhez az intuíció természetéből érdemes elindulni. Itt már megtapasztalható a misztikum, úgy is mint a bergsoni „teremtő fejlődés" része. Az „igent mondó" viselkedés voltaképp lépés a transzcendens felé. Valéria intuitív hitével felfedező lett. Így írt erről: „...szembeállítások és elhatárolások, e hiányjelzések és tagadások után most állítót, tartalmit mondunk az intuícióról. Ez az ismerés az ismerő alanynak valami igenlést kereső szimpátia ténye. Az intuitív munka áthasonulási folyamat és befejezése a szellem asszimilációs képességének győzelme. A szellem a maga megismerésének tárgyává tud válni, idomul és azonosul. Ez a szellemiség metafizikájának igazi kísérleti ténye, melyben az ismerés alanya és tárgya egyetlen azonossággá élődik. Ezért az intuíciónak minden tagadás idegen; csak értelem tud tagadni. Az intuíció igent mondó képesség. Valamilyenségről, nem másságról beszél. Állító természetű, mondja a tartalmazó s a tartalom azonosságát. Nem az elválasztás, hanem az egyesítés a dolga. Ezért felel meg az ismeretelméletben annak a vonatkozásnak, melyet az etikában szeretetnek nevezünk. Végleges megbonthatatlan szimpátia, szó szerint való egybeérződés az ismer ő és az ismert között."

Gondoljuk végig, mi minden található ebben az állításban. Például az, hogy az igazságkereső képes a megigazulásra. Eggyé válik vele. Az ismerő és az ismert „egybeérződése", azonosulása különleges jelzés az evangéliumban is. Jézus mondja: „Ha engem megismertetek volna, Atyámat is ismernétek. De mostantól fogva ismeritek és láttátok őt. Ekkor Fülöp kérte őt: ,,Uram, mutasd meg nekünk az Atyát, és az elég nekünk! Jézus így válaszolt neki: ,,Annyi idő óta veletek vagyok, és nem ismertél meg engem, Fülöp? Aki engem látott, látta az Atyát is." (Jn 14,1-12) A Dienes Valériával elkészített televíziós interjú után Valéria leírta, hogy az egész beszélgetésben arra várt, felteszik-e neki azt a kérdést, amely a hitét, vallását érinti. Ám a 70-es évek közepén ilyen kérdés a honi tévében nem hangozhatott el. Valéria ezért egy ál-, avagy öninterjúban leírta, hogyan válaszolt volna erre a kérdésre. Ilyeténképpen: „Ön vallásos? / - Azt nem úgy hívják. / - Hát hogyan? / - Istenben élek - így hívják."⁶ Nos, ez a benne foglalás segít megérteni a misztika természetét. Amikor a vallásosság nem egy kabát vagy jelmez külsőségét jelenti, hanem a „belül létet". Az azonosulás, az eggyé válás nem dekoratív retorikai fordulat, hanem (a kereszténységben) Isten „megevését", az eukarisztiával való testi-lelki-szellemi egyesülést jelenti. („Higgyetek nekem, hogy én az Atyában vagyok, és az Atya énbennem." Jn 14,1.12, illetve: „Maradjatok bennem, akkor én is bennetek maradok" (Jn 15,4). Ha az intuícióban egyfajta „megvilágosodás" volt a kulcsszó, akkor a misztikában az „egyesülés" az alapszó. Teilhard de Chardin erőtérről, „isteni erőtérről" beszél. Avilai Teréz a jegyesével való egyesülésről.

A. Tanqueray írja A tökéletes élet/Aszkétika és misztika című művében: „.ezt a tudományt századokon át misztikának nevezték (a görög müsztész szóból, amely titokzatosat, titkot, főképp vallási titkot jelent), mivel a tökéletesség titkait tárja fel [.] a szemlélődésről és az egyesülés útjáról a misztika tárgyal."⁷ A misztika fogalmában sokan látják a beavatást is és a valósággal való újszerű, teljességelvű, holisztikus viszonyt. Dienes Valéria imént idézett gondolatát felelevenítve (a természetfölötti a természet része), továbbvihetjük az állítást. A misztikusok szerint a természetfölötti közelebb van a valósághoz, mint a természeti.

Azok, akiket a történelem misztikusoknak nevezett, rendszerint hangsúlyozzák, hogy illő és szükséges eloszlatni egy félreértést: a misztika nem rendkívüli, értékfölötti „szupersztár" világot jelent. A misztika elvileg hozzátartozna a természetes keresztény élethez (miként az intuíció). A teremtő Isten meghívása a vele való boldogságra mindenkire vonatkozik, de ezt minden ember mint a neki szóló személyes meghívást élheti át. Vagy él vele, vagy nem. Ami a szokatlan istenélményeket illeti, természetes, de nem átlagos, nem közismert állapotról számol be az irodalom. A misztikus „egyesülés" élmény kapcsán két elemet szoktak kiemelni: a lélek elmerülését Istenben és az érzékek felfüggesztését (Tanqueray).

A misztikus állapot jellem- Pierre Teilhard de Chardin

ző hatásainak bemutatása nem ennek az írásnak a feladata, de tudható, minden emberi érzés említése előfordul az elhagyatottság érzésétől, a „lélek sötét éjszakáján", a „lelki szárazságon, a világosság, biztonság, benső-ségesség, szétválaszthatatlanság, hallomás és látomás érzésein át az ún. elragadtatásig.

Dienes Valéria esetében nem tudunk semmilyen különleges hatásról. Egyszerűen arról van szó, hogy Valéria felfedezte: lelki naplóját nem magától, nem saját akarata szerint írja. Magas intelligenciájú személyiségről, természettudományokban járatos értelmiségiről lévén szó, hosz-szasan tesztelte önmagát, nem hallucináció áldozata-e, még azt is megvizsgálta, hogy idegi-elmebéli működése normálisnak mondható-e. Arra a meggyőződésre jutott, hogy mindaz, amit leír, nem tőle való, hanem egy sajátos „diktálás" eredménye. A Miénk az idő című kötetében percnyi pontossággal rögzíti az időpillanatot, amikor „kapta" a leírnivalót. Ez az esemény jól ismert és sűrűn előfordult a kereszténység történelmében, gondoljunk csak az analfabétaként felnőtt Sziénai Szent Katalinra, aki korának pápáinak, császárainak adott tanácsokat leveleiben s hatalmas könyvet írt Dialógus címmel. A Dialógusban a Teremtővel és Jézussal való „társalgása" olvasható. Avilai Szent Teréz Belső várkastélya és sok más misztikusként közismert személy naplója hasonló indíttatás hatására keletkezett. Ezeket a katolikus teológia „magán-kinyilatkoztatásnak" nevezi, az egyház hosszas elbírálási, értékelési vizsgálatok után vagy elfogadja, vagy elutasítja. Sziénai Katalin misztikusként való elismerése a szent, valamint az „egyházdoktor és tanító" kitüntető címmel járt, és Európa egyik védőszentjének tartják. Jean d'Arcot viszont - jellegében hasonló hallomásaiért - kora hatalmasságai előbb máglyán elégették, s csak később ismerték el szentnek. A misztika - a szokatlan sorsok ellenére (ismételve Dienes Valéria intését) nem különlegesség, hanem lelki potenciaként lehetséges mindenki számára. Ahogy a magyar paraszti szólás tartotta: ha az Isten akarja, a kapanyél is elsül. A misztika elfogadása persze kikerülhetetlenül világnézeti kérdés. Az egyistenhívő vallásokban (judaizmus, iszlám, kereszténység) sokféleképp, de elfogadott tény a misztika létezése. Több keleti világvallás is természetesnek tartja, bár néhol csak a kiválasztottság jelzéseként. Az euramerikai racionalisták, materialisták és a „felvilágosodás" utáni ateisták, közömbösök tagadják a misztika létezését, betegségnek vagy babonának tartják. Nota bene, a misztikára bólintók esetében is bonyolultabb az ügy, mint elsőre látszik, ugyanis a valódi modern babonák (az ezotéria különböző fajtái, jóslások és new age-es tevékenységek vagy a spirituális eredetű betegségekben szenvedők kényszeres cselekvései) nyilván semmilyen kapcsolatban nincsenek a misztikával, szellemi pótszerek, amelyeket a média maximálisan kihasznál saját üzleti haszna számára. Ez viszont nem jelenti azt, hogy a jelenkor létező istenélményeit alapos vizsgálat nélkül komolytalannak kellene mondanunk a Big Science akadémiai magaslatairól. Szögezzük le: per definitionem - önmeghatározásából következően - a misztika nem azonos a miszticizmussal.

Felmerül viszont a kérdés: az intuíció, az időszemlélet, a csodával egylényegű misztika hogyan viszonyul a fejlődéshez? Miképpen kapcsolódik össze Bergson, de Chardin, Dienes szemlélete - és hogy jön mindez Karácsony említett, de itt ki nem fejtett rendszeréhez? A válasz egyszerű: a viszonyulás kulcsa a léthez, élethez, gondolkodáshoz - maga a viszony.

Karácsony Sándor (1891-1952), aki kortársa volt Prohászka Ottokárnak és Dienes Valériának, különleges, szuverén egyéniség a tudománytörténetben. Áldozatnak mondható halála után (a kommunisták 1950-ben a Debreceni Egyetemen levő professzori állásából kényszernyugdíjazták, az ifjúság nevelésétől eltiltották, nyugdíját megvonták, könyveit bezúzták) szinte mindmáig nem került méltó helyére kultúránkban - ebben is hasonlít Dienes Valériára. A műveit ismerőknek már nyilvánvaló, hogy a 20. század legnagyobb magyar pedagógus-tudósa volt.

Polihisztorként kiemelkedő lett a nyelvészetben, irodalomban, néprajzban, teológiában, pszichológiában, filozófiában, neveléstudományban, egyaránt volt jártas a természet- és társadalomtudományokban. Volt ifjúsági vezető (a Magyar Cserkész Szövetség társelnöke Sík Sándor mellett), világszintű modern tanszék alapítója, többtucatnyi alapkönyv szerzője, szemléletét elfogadó sok tudós, művész, lelkipásztor felfedezője, felnevelője. Kora legmodernebb tudományos forrásait is ismerte. Sajátos összegző gondolkodása révén képes volt ezek integrációját, szintézisét rendszerbe emelni. Természetes rendszert hozott létre. A társas lélektan, társas logika és filozófia hármas összefüggésének hálózatát a pedagógiai gyakorlat és a mindennapi élet egyaránt alkalmazni tudja. Nem nevezte magát reformpedagógusnak. Nem foltozta a szakadt, ósdi kabátot, hanem új formát szabott az új tartalmaknak. Maga volt a reform. Az evolúciós szemlélethez alapvetően kötődött életművével. Karácsony Sándor fejlődéslélektana nem az individuum változásainak lineáris vonalát rajzolja, hanem a társas lélek alapviszonyainak összes változó elemét egymásra vonatkozásukban tárja fel. A bergsoni szinkrónia magától értetődően jelen van társas lélektani elemzéseiben, hiszen sosem csak egy lelki tulajdonságot vizsgál, hanem egyidejűségben mutatja meg az életérzés, érzelem, értelem, akarat, hit mindenkiben különböző szinten kifejlődött állapotait és viszonyulásait. Két kifejezését az érthetőség kedvéért külön magyarázattal érdemes ellátni.

A „társas" jelzőt (szocio-) minden lelki kategóriához odailleszti, hiszen kora modern elméleteinek egyik nagy tanulsága volt a csak individuális szemlélet átfordítása társas, relációszemléletbe. Az egyéni lélek is társas lényként él a világban. Ezért akarta a társas relációkat vizsgálni. Így lesz nála az életérzés társas relációban jogi viszony, az érzelem a társas léleknél művészeti viszony, a társas értelem tudományos viszonyként, a társas akarat társadalmi viszonyként, a társas hit pedig vallási viszonyként szemlélhető, tárgyalható.

A viszony nem tudományos divatelem, hanem szemléleti alap Karácsonynál. Önmagában is nézhetünk bármit, de a megismeréshez a relációk segítenek. Descartes szállóigéjét átalakítva mondhatnók: viszonyulok, tehát vagyok. Viszonyainkban vagyunk megismerhetők. Ezek a viszonyok a növekedés fázisaiban, különböző élethelyzetekben változnak - sőt, fejlődnek. A viszonyok viszonyai is. Karácsony társas lélektani rendszerében minden lelki kategóriánk a saját helyén van, de „érettségünk" lemérhető szomatikusan, intellektuálisan és spirituálisan is. Tudott tény, hogy lelki relációink közül az anyagba, testiségbe ágyazott emberi viszonyaink (Szent Pálnál „anthroposz xarxikosz") másféle érdeklődést, értékprioritást mutatnak, mint pszüchénk érzelmi, értelmi, akarati vagy éppen hitbéli relációinak fejlettsége. A spirituális relációival élő embert (anthroposz pneumatikosz) akár Dienes Valériáról is mintázhatta volna. Karácsony elméletében minden lelki viszonyulásunk fontos. De egyáltalán nem az értelmi (tudományos) reláció határozza meg emberlétünk s életünk értékét. Ami például a bölcsességet illeti (ami nem azonos az okoskodással, „agyalással"), közismertek a világirodalmi és életközeli példák: a „falu bölcse" vagy a szláv „sztarec" egyáltalán nem a magasan iskolázott ember példája volt. De bölcs volt. Az élő hit mértékét sem a teológiai képzettség méri meg. (Jézusnak jó oka volt halászok, vámosok közül hívni tanítványait: a tizenkettő közt nem találunk sem értelmiségit, sem klerikust.) Dienes Valéria „eszmélet" fogalma közel áll a Karácsonynál olvasható „rendezett társas lelki viszonyulás" képzetéhez. Mindketten komplexebben, összetettebben látják az eszméleti működést, mint ahogy azt a neopoztivista, individuális intellektualizmus láttatta. Ide vág Valéria egy mondata: „Az eszmélet tehát gazdagabb, többoldalú, mint a vele járó agymunka."⁸ Karácsonyt ehhez hasonló holisztikus látás jellemzi. Nagy tanulmányban bizonyítja, hogy a nyelv-gondolkodás-beszéd összefüggései nem a nyelvi elemek korábban feltételezett, egyenes vonalú kirakós játék elve alapján szerveződnek, hanem a tagolatlan (eszméleti) képzet részekre bomlásakor az elemek viszonyulnak egymáshoz és az egészhez, majd relációikkal szerves egészet alkotnak újra, hogy képesek legyenek artikulálódva a másik ember megértéséhez megérkezni. A nyelv tanítása nem kezdődhet a szokott hang-szó-mondat avítt mechanizmusával, hanem minden közlés a társas viszonyulással (akár egy piaci társalgással) indul, hogy az egészből összefüggő mondatok-szavakhangok érthető sorrendje alakuljon ki. Az intuíciónak mint a közlésegész szellemi részének természetes helye van Karácsonynál.

Bergson elvei is rokonok Karácsonyéval. De egy félreértést tisztázni kell. Amennyiben Bergson valóban az agyi, elmebéli fejlettségben látná az evolúciót mint a „tudat növekedését" (Szabó Ferencet idézve: „A kellőképpen kifejlett agy lehetővé teszi az emberi gondolat (öntudat) és szabadság megje-lenését")⁹ - itt jelezni kell, hogy a modern pszichológia, pszichoterápia ennek ellene mond. Nem az „agy fejlettsége" teszi lehetővé a gondolkodás s a szabadság (sic!) megjelenését. Az emberré válás során az agy neurobiológiai szervezettsége, fejlettsége nyilván előfeltétele minden emberi tulajdonságnak. De a gondolat, tudati minőség szintje, tartalma, értéke nem az agytérfogattól, kidolgozottságtól stb. függ. Itt idézzük fel újra a „műveletlen" sztarecek lelki fejlettségét. Einstein agyát is hiába vegyele-mezték halála után. (A psziché minőségének megismeréséhez nem elég a hardver elemzése, ez már szoftver kérdése is.) Ezt vallja egyébként Dienes Valéria is Bergsonnak Az erkölcs és a vallás két forrása című könyvéhez írt előszavában: „A szellem mindenfelől túlárad az agyon, és az agybeli tevékenység a szellemi tevékenység igen kis részének felel meg". Magyarázatként hozzáfűzi: „De ez azt is mondja, hogy az elme nem lehet a test életének hatása, hogy ellenkezőleg, minden úgy történik, mintha a testet a szellem egyszerűen kihasználná, ennélfogva semmi okunk sincs föltenni, hogy a test és elme elválaszthatatlanul van egymáshoz kötve". Bergson továbbérlelt elméletében viszont ott találjuk az alapvető pozitív állítást: „Az emberi élet végső oka teremtés", s az ember énje „önmagából sarjaszt" személyiségét gazdagító elemeket. (Teremtő fejlődés) Mindkét állítás világosan helyet talál Karácsony társas lélektanában, ahol a lélek (a pszüché) - feszültség a két pólus, a test/szóma és a szel-lem/pneuma között. Ezen a ponton összeér Bergson, Dienes és Karácsony szemlélete, közösen mondhatják: az eszmélet „nem a test életének hatása", hanem a szellemi és testi állapot feszültségeinek közös alkotása, amely eredendően a szellemi pólus felé igyekszik, közelít. Az eszmélet a pneuma része, s életünkben is annak van elkötelezve. (Persze egyidejűleg, szinkro-nikusan a szabad akaratunktól, tehát pszüchés autonómiánktól is függ.) Az emlékezés pedig nem az agy kapacitásának és fitness állapotának kérdése, hanem egyértelműen az eszméleté. A „múlt megmaradása" - a szellemi szférában létezik.

Ha egész életünk viszonyulásainkban ismerhető meg, világlátás kérdése, hogy az eltéréseket változásként vagy fejlődésként értékeljük. Karácsony szemlélete az utóbbira példa. A mondat így módosulhat: életünk fejlődési állapotainkkal is jellemezhető. Mind a növekedés lelki érettségének emelkedő szintjein, mind az esetleges öregkori visszafejlődés, dementálódás (egyre kisebbekre jellemző) alacsony szintjein láthatók testi-lelki állapotaink.

Karácsonynál az egész nevelés evolúciós folyamat. („A nevelés célja a növekedés.")¹⁰ A magyar nyelv szemléletes etimológiáját felhasználva mutatja meg, hogy a nevelés és növelés szavai egy szógyökből, szócsaládból származnak. Minden nevelés - növelés. A nevelés kizárólag kölcsönhatásokban, társas lelki viszonyulásokban lehetséges. A nevelés akkor jó, ha nem kizárólag az értelemre hat, ha nem a tudomány zanzásított kivonatát adagolja, hanem egyidejűségben (a szinkronitás és diakronitás időszintézisében, metszetében) a társaslény-növendék minél több lelki viszonyulását provokálja alkotásra. Aki alkot, az nemcsak egy fogalmi, tevékenységi technikát használ, hanem támaszkodik az intuitív megismerésre s ennek a megfelelő nyelvi közlésére. Karácsony szemléletében minden tanítás, tanulás, alkotás egyúttal nyelvi nevelés, közlés is. És nem mindegy, milyen sorrendben. A megismerés módja ugyanaz, mint a bergsoni, dienesi modellben: holisztikus. El őbb az egészre lát rá, s csak azután a részekre.

Összefoglalva: mindaz, amit Henri Bergson, Teilhard de Chardin, Dienes Valéria (s vele együtt Prohászka Ottkokár) képviselt a filozófiában és Karácsony Sándor lélektani-logikai rendszerében, az közös eszméleti formát és közös irányt is jelent. Ennek a létrejövetelét Teilhard de Chardin kifejezésével nevezhetjük akár Noogenezisnek.¹¹ (A Noosz vagy núsz görög szó, jelentése: értelem, ész, szellem.) A növendékek növelése/ nevelése és az egyes ember eszméletének érlelődése egyaránt fejlődésen vezet át. A fejlődés iránya a Nooszféra, a szellemi/ pneumatikus szféra (vallási szóhasználatban „menny", „Isten országa, Nirvána), útja az igazság, célja az élet, eszköze a kognitív megismeréssel párosult intuíció, s a folyamat maga transzcendálás. Az eszmélet folyamatos működéséhez nem az információtöredékekkel telezsúfolt lélek „tudása" kell, hanem a nyitottságnak az evangéliumi formája szükséges, amely Dienes Valéria szavaival az „üres pohár" képével modellálható. A lelki szegénység - az üres pohár.¹² Ha „tele vagyunk földdel - nem fér belénk az Isten." A figyelemhez kiüresedettség kell. (Amiként azt Assisi Ferenc, Simone Weil és Pilinszky János is megfogalmazta.) Az eszmélet időszintézise a mindenkori jelen idő (az időtlen örökkévaló része), amelybe beletartozik a (mindig megmaradó) múlt és a folyamatosan „beléáramló" jövő. Szinkrónia és diakrónia együtt,¹³ mint a Művészeti Nevelési Integráció¹⁴ iskolakísérletében. Ami még jellemzi a fenti filozófiák összefüggését, azt Karácsony Sándor már idézett próféciájából idézhetjük újra: „Tegnapunk analizált, a logikum érdekelte, az egyéniség felszabadításának problémája állt figyelme előterében, a matériát kellett meghatároznia, az okság és a törvényszerűség módszerével dolgozott. Sejtésem szerint a ma a szintézis feladata előtt áll, a pszicho-logikum érdekli, a közösség felszabadításának problémája áll figyelme előterében, a pneumát kell meghatároznia, és módszerében teleologikus."

Az intuíció, a fejlődéselvű kreativitás (és a misztika) megélése nem akármilyen perspektívát nyújt az emberiségnek. Nem ismerünk az egyetemes történelemből semmiféle más istennek olyasféle kinyilatkoztatását, amely azt ígérte volna a követőinek, hogy nagyobb dolgokra lesznek képesek, mint az Isten maga. Jézus a következő próféciával lepte meg tanítványait: „Bizony, bizony mondom nektek: Aki hisz bennem, ugyanazokat a tetteket viszi majd végbe, amelyeket én teszek, sőt nagyobbakat is tesz majd azoknál, mert én az Atyához megyek. Bármit kértek az én nevemben, megteszem azt, hogy az Atya megdicsőüljön a Fiúban. Ha valamit kértek tőlem az én nevemben, megteszem azt" (Jn 14,14).

Jegyzetek

1 Prohászka: Az intellektualizmus túlhajtásai. Prohászka Ottokár Összegyűjtött munkái. Sajtó alá rendezte Schütz Antal. Szent István Társulat, Budapest 1928-1929, 1-25.

2 Székely Péter szobrász interjúja Nyéky Máriával Mallász Gittáról és Dallos Hannáról (Párizs, 1980-as évek, kézirat).

3 Henri Boulad: Az ember és az idő misztériuma. Távlatok, 1996/októ-ber.

4 Karácsony Sándor: Magyar nyelvtan társas lélektani alapon, Széphalom Könyvműhely, Budapest 2010, 36.

5 Henri Bergson: Az erkölcs és a vallás két forrása, Szent István Társulat, Budapest 2002, 359.

6 Dienes Valéria: Miénk az idő, Szent István Társulat, Budapest 1983.

7 A. Tanqueray: A tökéletes élet. Aszkétika és misztika. Société de S. Jean L'évangeliste, Desclée et Cie, Paris-Tournai-Roma 1932.

8 Henri Bergson: Az erkölcs és a vallás két forrása, Szent István Társulat, Budapest 2002, 12.

9 Uo. 359.

10 Karácsony Sándor: Ocsúdó magyarság, Széphalom Könyvműhely, Budapest.

11 Teilhard de Chardin: A hit az emberben, Szent István Társulat, Budapest 1938.

12 Dienes Valéria: Üzenő füzetek. Az üres pohár (privát hangdokumentum).

13 Deme Tamás: A mindenség időben járó tettesei: Nyelvi filozófiai, teológiai, lélektani szempontok a történelemtanítás tér-és időszemléletéhez. Valóság, 1997/11, illetve Deme Tamás: Játék az idővel, avagy szinkrón metszet és időszintézis. A történetiség a művészeti nevelés integrációjában. Új pedagógiai szemle. 1994/6, 3-14.

14 Deme Tamás: Ami történik és ami van (Tanulmányok a művészetpedagógia és a művelődés köréből), Nemzeti Tankönyvkiadó-Szent Gellért Kiadó, Budapest 1994.