eGY VERS – EGY ÉRZÉS
Joseph Campbell
öREGASSZONY

Mint fehér gyertya
az oltár felett,
oly szép az arc
ha megöregedett.

Mint téli nap huny
szépen, komolyan,
évei múltán
az asszony is olyan.

Magzata messze.
S bent a gondolat
- mint lassu víz
bedőlt malom alatt.

(Dsida Jenő fordítása)

 

a méltó búcsúzás

A versről első benyomásom, hogy milyen csendes. Három rövid kis versszak, rövid sorok és visszafogott, halkan-tompán csendülő rímek.

Hasonlattal kezdődik az első két versszak, s csak az utolsó sorban jelenik meg a tulajdonképpeni ihlető, a téma. Ez a lassított odaérkezés lecsendesít: bevon egy olyan világba, amelynek más a fordulatszáma, más a zajszintje, mint a napi nyüzsgés. A két első, egymást követő, azonos felépítésű versszak ismétlődő szerkezete is megállít, nyugtat, elsimogat: a második két sor egymással való szimmetriája (a sorkezdő o/y... és a sorzáró olyan) pedig békességet, egyensúlyt sugároz. A harmadik versszakban a hasonlat a versszak végére kerül: ezzel a vers egészének szerkezete is egyensúlyt, kerekséget sugall.

A költeményben feltáruló világ egyszerűségét, sőt, puritán dísztelenségét a jelzők csekély száma és köznapi volta erősíti: fehér, szép, téli, lassú, bedőlt. Hiányoznak a színek, ahogy hiányzik a zaj, s a fény is eltűnőben van.

Az egész vers mozdulatlan, egyetlen ige van benne. Három kép a három versszak: az oltár feletti fehér gyertya szakrális asszociációkat kelt; a lemenő téli nap tágasra nyitó természeti kép, végül a bedőlt malom alatt lassan folyó víz az emberi világ esetlegességének és a természet örök, biztos valóságának kapcsolódása.

Egyre beljebb haladunk e képek mentén: előbb az öregasszony arca jelenik meg, majd egész lénye, végül a benne járó gondolat s érzés. Mindehhez a tisztelet, a szelíd csodálat viszonyával közelít a költő.

A költő az első versszak végén a „szép arc" kifejezést a „megöregedett" fogalmával kapcsolja össze, mélyebben látó szemmel, mint ahogyan a felületes pillantás tenné. S ahogy ez a mélyre ható pillantás az oltár feletti fehér gyertyával rokonítja az öregasz-szony arcának látványát, úgy idéződik fel bennünk az áldozat, a szolgálat, a nemes odaadás, a pátosz nélküli, tiszta jelenlét, s innen ered a költemény lecsendesítő-felemelő hatása is. Az oltár említése itt a vers elején a szent világának megnyitása: közvetlen, természetes, „odatartozó" kapcsolat a transzcendenssel. Még mélyebbre visz, ha a képet részletesen kibontjuk, hiszen az csak az arcot hasonlítja a gyertyához, s az az oltár felett van: így adódik, hogy az öregasszony teste maga az oltár.

Ez finoman jelzett párhuzam a maga szemérmes módján a bámuló tiszteletnek, sőt, megrendülésnek a kifejeződése a termékeny, magát természetes módon felemésztő női/anyai sors felett. Ezt a sort folytatja a téli nap képe, amint szintén „szépen" és „komolyan" huny - távozása méltósággal teli. Már megtette, amire küldetett, és ennek biztonságában, idejét letöltve huny ki, ennek az időszaknak is megadva a módját, szépségét. A nap életadó, melengető volta a téli nap idején már csak emlék, hiány. A termékenység időszaka már lezárult, ám szépen zárult le, az örök rend szerint, ami a természet örök rendjét is alakítja. S az utolsó versszak is ezt a vonalat folytatja a magzat említésével - egyetlen szót tesz mellé: messze. Ezzel térben is, sorsban is leválasztja az anyától a tőle származó másik létezőt.

Az öregasszony gyengédséggel megrajzolt képében az utolsó versszak hasonlata erről a mulandóságról szól: a víz feletti malom, a természettel együttműködő, emberi aktivitást, munkát, kreativitást felidéző építmény bedőlt, virágzó, hasznos életének vége. S míg a malom az enyészeté, a lassú víz marad. A természet örök, a víz lassúsága megszakítatlan, az időnek nem alávetett működést sugall. Az örök női jelenik itt meg, az életadó, az el nem pusztuló, miközben felette a bedőlt malom az öregasszony elmúló életét idézi fel.

Elmúló és múlhatatlan kapcsolódik össze, az emberi, női élet nagy titka, kettős függése. Az öregasszonyhoz a szépség, komolyság, szakralitás, méltóság értékei kapcsolódnak, miközben a megöregedett, huny, múlik, messze, bedőlt szavak folyamatosan az értékek, az élet elvesztését jelzik. A vers egyszerre érzékelteti a gazdagságot, az értékek szépségét és mindennek a mulandósággal való összekapcsolódását.

Az idősödő kor éppen annak az ideje, amikor az emberi, női psziché magától is befelé fordul: ahogy a vers meg is jeleníti, „bent a gondolat". Intenzívebbé válik az a belső munka, amivel a leélt élet eseményeit, tapasztalatait helyükre tesszük, át- meg átértékeljük, meglátjuk azokat az összefüggéseket, amelyek az átéléskor nem rajzolódtak még ki.

Szükséges, hogy idősödvén elkészítsük a mérleget, s ehhez nagy belső erők kellenek. Tulajdonképpen minden belső energia erre kell: mert vannak olyan események mindegyikünk életében, amelyeket másként látunk megöregedve, és ami a legfontosabb: saját szerepünket értékeljük át benne. Nemcsak a bűnbánat ideje az, nemcsak az kell hogy megtörténjen, hogy magunkhoz engedjük, amit eddig nem mertünk: esetleges gyávaságainkat, hazugságainkat, csalásunkat, sötét dolgainkat. Ez is próbára tesz, és sokszor hosszabb idő kell egy-egy nehezebb csomó kioldásához. A megbocsátás elengedhetetlen és kemény belső munka, legtöbbször nem is másnak: önmagunknak a legnehezebb feloldozást adni.

Azonban még nehezebb és több energiát követel, hogy engedjük meg magunknak, hogy úgy lássuk életünk útját, hogy annak jelentősége helyére kerülhessen. Bátorságot követel, hogy merjük látni életünk szépségét, értékét, a jóságot, amit sikerült továbbadni, a megélt és továbbadott szeretetet, a meghozott áldozatok értelmét, az elfogadott szenvedésekből fakadó tisztulást. Az öregség legfontosabb munkája a hála gyümölcsének érlelése, és nemcsak Isten és az emberek, hanem saját magunk felé is.

Ahogy a vers is elénk tárja: az öregedés a szenttel való bensőséges, természetes kapcsolat intenzív ideje. A leélt élet tapasztalatai, látása sokkal bensőségesebben kapcsolhat Istenhez, mint a korábbi életszakaszok küzdelmei. Öregedvén többet értünk Istenből, feltárulnak és világossá válnak igazságok, és saját lelkünket is mélyebben megértjük.

Ehhez bizonyosan hozzásegít, hogy idősödve a veszteségek állandó kísérői életünknek, és folyamatosan tanulunk meg egyre több mindentől/mindenkitől búcsút venni. A „kis halálok" ugyanakkor mindig meg is nyitnak a transzcendens felé. Elengedjük, amit kaptunk, és egyre inkább csak magunk maradunk, minden egyéb biztonság, kapcsolat, vigasz nélkül. És egyre közelebb ahhoz, akitől minden származik, aki minket is teremtett és aki szeretetével folyamatosan fenntart.

Az öregedés szépségéről és veszteségéről szóló vers gyógyítóan tisztán állítja elénk ennek a korszaknak a feladatát: úgy búcsúzni, olyan szépen és komolyan, ahogy az méltó saját életünk értékéhez, áldott és megszenvedett történetéhez.

Tornay Krisztina Petra